Így mérsékelhetjük az előítéleteinket – A „Zöld könyv” című filmről pszichológusszemmel

A történet 

A Zöld könyv című filmben végigkövethetjük Tony Lip, egy New Yorkban nevelkedett olasz férfi és dr. Don Shirley, afroamerikai zongorazseni barátságának történetét. Tony egyszerű ember, nem sokat gondolkodik az élet értelmén, és ami a szívén, az a száján. Kidobóemberként dolgozik egy előkelő klubban, és bár temperamentumos természete nemegyszer bajba sodorja, a problémákat valahogy mindig megoldja. 
Az ő tökéletes ellentéte a kifinomult dr. Don Shirley. Intelligenciája és tehetsége a világ tetejére emelhetné, ha nem lenne afroamerikai. Azért így is sok helyre hívják, hogy zongorajátékával szórakoztassa a közönséget. A fellépésekre Tony kíséri el sofőrként, és amíg körbeutazzák a déli államokat, átformálják egymás világképét. 
Az 1960-as évek Amerikájában még annyira erős a szegregáció, hogy Don pusztán a bőrszíne miatt nem mehet be akármelyik étterembe; nem használhatja ugyanazt a mellékhelyiséget, amit a fehérek; nem szállhat meg bármelyik hotelben, csak amelyik rajta van a listán – abban a zöld könyvben, ami egy bizarr szegregációs kisokos.

A mi modern kori nyitottságunkkal nézve szívfacsaróak ezek a jelenetek, de a történet nem csak a rasszizmusról és az előítéletességről szól. 

Kutyából nem lesz szalonna? 

A film egy fejlődéstörténet is. Képes egyszerre láttatni az egyén és a társadalom szintjeit, mert a változás mindig egyéni szinten kezdődik, és csak innen növekedhet mozgalommá, társadalmi felelősségvállalássá. 
Tony onnan indul, hogy ki akarja dobni a két poharat, amiből a „színes” munkások ittak a házában. Nem azért előítéletes, mert műveletlen bunkó, hanem mert nincs elég ismerete a témáról, és mert maga körül is ezt a viselkedést látja. Pontosan tudja, hogy ki ő és mire hivatott; ismeri a játékszabályokat azon a terepen, ahol él; teljesen ki van békülve azzal, aki, és nem vágyik többre – az ambíció teljes hiánya jellemzi. 
Don Tony szöges ellentéte. Ő beleszületett az ambí­cióba és a felfelé menetelésbe. Édesanyja minden erejével igyekezett neki kulcsot adni egy jobb élethez, ami feljebb emeli őt annál, ami a papírforma szerint elérhető lenne számára, és ő lendületesen tör előre, folyamatosan csiszolva önmagán, míg végül már maga se ismer rá arra a személyre, akit a tükörben lát.

A feketék kivetik maguk közül, mert másként él, mint ők, ugyanakkor a fehérek közé sem tud beilleszkedni a bőrszíne és az előítéletek miatt.

Talán nem is a rasszista megnyilvánulások elviselése a legnagyobb nehézség az életében, hanem hogy tudja: sehová sem tartozik igazán. Édesanyja nagy igyekezetében, hogy jobb életet teremtsen a fiának, elszigetelte őt attól a közegtől, amelytől a szeretetet, a támogatást megkaphatná. 

Kép

Ez a két ember hatással van egymásra. Tony jó modort, becsületet, kitartást tanulhat Dontól, olyan igényességet és finomságot, amivel addig nem találkozhatott. Megtanulhatja, hogy fejlődni, meghaladni önmagunkat egyáltalán nem ördögtől való dolog. Don viszont láthatja Tonyban, hogy milyen egy önazonos ember, aki elfogadja a saját jó és rossz tulajdonságait, nem szégyenkezik, nem kér elnézést, bátran él. 

Miért vagyunk előítéletesek? 

Rengeteg inger áraszt el bennünket, és egyszerűen képtelenség minden egyes impulzust, találkozást vagy benyomást részletesen kielemezni, hogy ítéletet és döntést hozzunk róla. Ezért inkább különböző kategóriák mentén rendszerezzük az élményeinket, amely kategóriákat a tapasztalataink és a tudásunk alapján alkottunk meg. Ez az automatikus osztályozás leegyszerűsíti az információfeldolgozást, de számolni kell a hibázás lehetőségével, főként, ha nem természetes kategóriákról (például halak, madarak), hanem a társadalom által kiemelt kategóriákról van szó. Ilyen például a bőrszín, hiszen míg azt fontos különbségnek észleljük, addig a hajszínt vagy szemszínt figyelmen kívül hagyjuk.

A kategóriák mentén való gondolkozás annyira mélyen belénk ivódott, hogy nem árt néha tudatosítani, hogy a közelség, a hasonlóság vagy a közös sors által egy kategóriába sorolt emberek közel sem egyformák.

Ez azért is fontos, mert a kategorizálás nemcsak az észlelési, hanem az emlékezési folyamatokra is hatással van. Ha az elvárásaink beigazolódnak, akkor jó mélyen elraktározzuk őket, hogy tovább erősítsék a már meglévő sztereotípiáinkat, ugyanakkor az ellentétes információkat automatikusan figyelmen kívül hagyjuk. Ráadásul a sztereotípiáink már a viszonyulásunkat is meghatározzák, amivel azt a viselkedést hívjuk elő a másikból, amit előzetesen elvártunk tőle. 

Kép

Kovács Mónika az Alkalmazott Pszichológiában megjelent tanulmányában leírja, hogy a kutatások szerint az emberek a pozitív tulajdonságokat a magas státuszú csoportok tagjaival, a negatív tulajdonságokat pedig az alacsonyabb státuszú csoportok tagjaival kapcsolják össze gyorsabban. Sőt mi több, ezeket az ítéleteket teljesen automatikusan, tudattalanul, a másodperc törtrésze alatt hozzuk meg. 
Az előítéletek kapcsán számolnunk kell az érzelmekkel is.

A félelem, a harag vagy a gyűlölet megakadályozzák, hogy objektív, észszerű ítéleteket hozzunk.

Mindemellett a saját identitásunk megvédése is szerepet játszik a sztereotípiáink fenntartásában: a pozitív társas identitásunkat gyakran úgy próbáljuk építgetni, hogy a saját csoportunkat felértékeljük más csoportokkal szemben. 

Az előítéletek mérséklésének útja 

A fentiek alapján azt is gondolhatnánk, hogy az előítéletesség egy természetese emberi tulajdonság, amin lehetetlen változtatni, ugyanakkor fontos leszögezni, hogy az emberek nagyon is különböznek aszerint, hogy milyen mértékben előítéletesek. Mivel az előítéletek mesterséges kategóriákon alapulnak, éppen ezért nagyon is megváltoztathatóak, sőt, mi dönthetünk arról, hogy kordában tartjuk a meglévő előítéleteinket, vagy hagyjuk, hogy azok uralják a viselkedésünket. 
Hatalmas bátorság kell ahhoz, hogy szembenézzünk a hiedelmeinkkel és elfogultságainkkal, hiszen ezek érintik az identitásunkat, a tudattalan belső konfliktusainkat és a világról kialakított képünket is. Mégis érdemes kitörnünk az előre kialakított kategóriák fogságából. 
Allport elképzelése szerint a másik csoport tagjaival való kontaktus csökkentheti az előítéletet, mert megismerjük őket, és az így szerzett információkon, illetve az ismerősség érzésének növekedésén keresztül csökken a szorongásunk és növekszik az empátiánk. Ugyanakkor a kontaktus önmagában nem mindig hatékony. Ha a csoport tagjai között konfliktus volt, akkor előbb azok kezelésére van szükség. Cross és Rosenthal izraeli és palesztin diákokkal dolgozva arra jutottak, hogy az interaktív problémamegoldó stratégia a leghatékonyabb. Ennek során a résztvevők nemcsak egymás szempontjait ismerhetik meg, hanem a konfliktusokkal kapcsolatos érzelmeiket és szükségleteiket is. 

Ha a másikkal való személyes kontaktus önmagában elegendő lenne, akkor az iskolai osztályokban az integráció megszüntetné az előítéleteket. De tudjuk, hogy ez nem így van.

A találkozás mellett fontos az is, hogy a tanár úgy szervezze a feladatokat, hogy egyenlő státuszt biztosítson a gyerekeknek, és olyan közös célt jelöljön ki, aminek a megoldásához mindenki együttműködésére szükség van. 
Mindezek mellett érdemes még Adorno gondolatait is megfontolni, aki a kritikai gondolkozás és az önreflexió szükségességét hangsúlyozza. Bár ezek önmagukban nem szüntetik meg az előítéletességet, de már az is nagy lépés, ha tudatosítjuk az előítéletünk mögött meghúzódó félelmeket, szorongásokat, és fejlesztjük az empá­tiás képességünket. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>