Az aranyozott üveggömb

A jégcsapocskák tavaly kerültek a többiek közé, és egyikük sajnos már az első szentestén megsérült. Olyan alacsonyra akasztották a fán, hogy Marci, a legkisebb gyerek is elérte apró kezecskéivel az izgalmasan csillogó díszt. A jégcsap lepottyant és letörött a csúcsa, de azért még így is a legfényesebb volt testvérei között. Most is ő volt a legizgatottabb:

– Csengettyű néni, most is fognak énekelni?
– Hát persze.
– És lesz gyertya meg csillagszóró?
– Lesz, lesz.

 Az arannyal díszített üveggömb felcsattant:

– Nem tudnál végre elhallgatni? Nekem koncentrálnom kell. Holnap én leszek a legmagasabb ágon, közvetlenül a csúcs alatt. Nem holmi hátsó ágra fognak eldugni, mint egyeseket, akik csak tavaly születtek, de már csorbák.
– A legfelső ágra… – álmélkodott tisztelettudóan a csorba jégcsapocska.
– Természetesen – felelt az aranyozott üveggömb –, és tedd meg, hogy nem izegsz-mozogsz itt mellettem! Még ledörzsölöd rólam az aranyport. Nem való az rád. Ráadásul, ha jól értesültem, csak műanyagból vagy. Senki ne akarjon más tollával ékeskedni!

A hintaló szégyenkezve hallgatta a célzást. Tavaly az aranyozott üveggömb mellett töltötte az évet, és önhibáján kívül rá is jutott egy kis aranypor. De az üveggömb nem hagyta abba:

– Megkérek mindenkit, hogy hallgasson, és ha lehet, ne érjen hozzám. Külön dobozt érdemelnék, mint a csúcsdísz!

 Másnap valóban kinyitották a dobozt, és a díszeket felaggatták, a hűvös, illatozó, zöld ágakra. Az aranyozott üveggömb most is a legmagasabb ágra került, a csúcsdísz alá, ahonnan a legjobb volt a kilátás, és százfelé szórta a nagy csillár fényét. A kis jégcsapot legalulra akasztották, hisz már úgyis csorba. Innen csak a gyerekeket lehetett látni, de csak úgy csillogott a boldogságtól, amikor a tátott szájjal csodálkozó Marci arcát visszatükrözhette.

Marci szemei büszkén ragyogtak ezen a karácsonyon, mert igazán különleges ajándékot készített a többieknek. Egy kis angyalkát.

– Hát ez gyönyörű! Hová akasszuk? – kérdezte anya. Marci a fa tetejére mutatott.
– Na, azt már nem! – csattant föl az aranyozott üveggömb. Szép is lenne! Ezt a satnya kis szalmadíszt?! Sőt, ha jól látom, az is lehet, hogy mézeskalács. De hiszen ez ehető! Én zsűrizett iparművészeti darab vagyok!

Az emberek szerencsére ezt nem hallották, és apa már emelte is magasra Marcit, hogy fölakaszthassa az angyalkát. A gömb minden erejével himbálni kezdte az ágat, hogy a kis gyerekkezek ne boldogulhassanak. Az ág meg is mozdult, Marci pedig csalódottan engedte le a kezeit.

– Nem érem el. Elbújik előlem.
– Majd apa fölteszi – mosolyog anya.

Miközben széket hoznak, észre sem veszik, hogy a nagy aranyozott üveggömb csúszni kezd lefelé az ágról.

– Jaaj, leesek! – kiabálja.
– Kellett neked himbálni az ágat! – mondja a hintaló – Megérdemled.

A gömböt az utolsó tűlevél is elengedi, és zuhanni kezd a zöld ágak között. A zuhanás nagyon lassúnak tűnik, s közben sosem látott világ tárul elé. Csillogó díszeket lát a fa árnyékos zugaiban. Szikrázó jégcsapokat, kedvesen mosolygó angyalkákat, tükörfényes gömböcskéket, amelyek aranyozás nélkül is csodálatosak, egyenként visszatükrözik az egész szobát, gyertyákkal és mosolygó gyerekekkel. Ezt onnan föntről még sohasem látta. Közben anya felkiált: „Ó, az aranyozott gömb!” „Hamarosan darabokra török, és nem is látom többet a karácsonyfát” – gondolja a gömb, miközben a végigsúrolt ágakon, otthagyja aranyporát, akár a vergődő lepke a tenyereden.

És akkor egyszer csak vége a zuhanásnak. Mintha ölelő karok tartanák. Zöld ágak között fekszik.

– Nahát! – mondja anya csodálkozva. – Ez a kis csorba jégcsap mentette meg, amit véletlenül két ágra akasztottunk föl. Megakadt benne. Jól tettük, hogy tavaly nem dobtuk ki.

A kis jégcsap meg ezt mondta:

– De hiszen nem is én voltam. A fa tartotta meg. Ahogy engem is. Nem engedte, hogy teljesen összetörjek.
– Amilyen kicsi vagy, olyan okos – csilingelt rá Csengettyű néni.

Az aranyozott üveggömb sértetlen maradt, visszaakasztották a legfelső ágra, az angyalka mellé. Szerinted mit gondolt odafent?