Összecsavarozott karácsony

Reggel a sülő bejgli illatára ébredtünk, a szüleink együtt kávéztak, apu megmutatta, hogy éjjel megjavította a kis betlehemet, amit pár éve készített. Kérdezte, észrevesszük-e, mi benne az új. Rögtön kiszúrtuk, hogy az egyik pásztor új botot kapott, a szalmatetőt kicserélte, és barna gyurmából készült kalap lógott az istálló falán. A hatéves öcsém szeme felcsillant, mert észrevette a lyukat a hátsó falon, aztán a kis zseblámpaizzót az asztalon. „Apu, lesz benne világítás?!”

És az öcsém, mint egy kis karácsonyi pizsamás angyalka, körbeugrálta az aszalt, és mindenki nevetett.

Mindig jókedvre tudta deríteni anyut, mindig annyira tudott örülni. Az ajándékoknak is. A legónak, a távirányítós autónak, a gitárnak, amin sohasem tanult meg játszani, a magnónak. Nekem sokszor volt lelkifurdalásom, amiért én ezt nem tudom, még mutatni sem. Először mindig azt hittem, hogy azért, mert olyasmire vágyok, amit a tesóm kapott. Könyvet kaptam, meleg pulóvert és kabátot, később varrógépet, csupa hasznos dolgot, amit a lányok szoktak. A legszebb ajándékom az volt, amikor anyu varrt egy hálóinget az aranyhajú babámnak ugyanabból, az anyagból, amiből jelmezt varrt nekem a farsangra. De azt hiszem, akkor sem látta rajtam, mennyire boldog vagyok, mert nem varrt többször. Ma már tudom, hogy nem az öcsém ajándékaira vágytam, hanem az örömére. Van, akiben ott van istenadta tehetségként az öröm kifejezésének képessége, másnak viszont meg kell tanulnia, kitartó munkával. Akár felnőttkét is.

A fenyővásárlás közös családi program volt. Már felsős voltam, de még mindig megvívtuk a „nagyot vagy kicsit” rituális gyerek-felnőtt csatát, amelyben a fenyőárusok lelkesen erősítették a gyerekcsapatot. 24-én anyu rendszerint már reggel elkezdte aput noszogatni, hogy kezdje befaragni a talpat, de ő csak ebéd előtt állt neki. Nem volt túl ügyes az ilyen fizikai munkákban, talán azért halasztgatta. Így aztán az ebédnél már rendszerint kiderült, hogy „az idei fának sokkal vastagabb a törzse, mint a talpunk, ferde is, nincs is megfelelő szerszám” mi meg hallgattuk, hogy ki ezért a hibás.  Általában nem tudtam megenni a fél tányér halászlét, pedig nagyon szerettem. De azon a napon nem jutottunk el a halászléig.

Apu idegesen hadonászva jött be a szobába, ahol már meg volt terítve, hogy ő erről nem tehet, csak be akarta hozni, nem igaz, hogy ezért is ő a hibás.

Kirohantunk az erkélyre. Ott állt a fa csupaszon, alatta tűlevélszőnyeg, amelynek mintha sose lett volna köze az ágakhoz.

„Te akartad, hogy ezt válaszuk!” „Mondtam, hogy idén vegyünk kisebbet!”, „Feketefenyőt kellett volna, annak nem hullik le a levele” (Ekkor már én is ludasnak éreztem magam, mert én nem akartam feketefenyőt.) „Ha te hamarabb elkezdted volna, még vehettünk volna másikat!”

Ahogy apu megemelte a fát, hogy behozza, szinte az összes levele az erkély linóleumára hullott. Olyan volt, mint az utcán felejtett szomorú januári fák, amelyeknek ágai meggörnyedtek már az ünnep beteljesületlen vágyainak súlya alatt. De ezek az ágak még segítségkérőn meredeztek fölfelé. Egy ideig álltunk ott az öcsémmel, a szüleink vitája már bentről hallatszott. Az erkélyről leláttunk a piacra, ahol épp akkor indult el az utolsó árus teherautója a felpakolt megmaradt áruval. Egymásra néztünk, vettük a csizmát meg a kabátot.

Anyunak bekiabáltam, hogy nemsokára jövünk. Zavartan kiszaladt, amikor látta, hogy felöltözve állunk, megrémült, de aztán eszébe jutott: „Tényleg, hátha találtok pár fenyőágat. Majd betesszük a nagyvázába”.  De mi az öcsémmel már akkor tudtuk, amikor becsapódott mögöttünk az ajtó, hogy az nem lehet, hogy nálunk olyan „karácsonyfa” legyen, mint a nagymamám fehér kórházi szobájában. Arra fel sem tudnánk tenni a kis gombadíszt, az égőket, a csillagszórót se. És a sok szaloncukrot, amit egész este kötözgettünk?

A piac körüli járdán nézegettük az árusok után ott maradt csonkokat, nem szóltunk egymáshoz. Egy furcsa férfi is válogatott velünk, neki szerencséje volt, talált egy egész fát. Irigykedve néztem utána, ahogy sietős léptekkel elviszi. Akkor megláttam az öcsémet a bojtos bólingató sapkájában, ahogy maga után húz egy feketefenyőt. Pontosabban annak a maradványát, mert összesen négy ága volt.  „Ne hülyéskedj, ez tök ronda” – mondtam, de ő kipirult arccal és csillogó szemmel, ahogy a gitárnak is örült tavaly karácsonykor, azt mondta: „Bízd ide! Csak keress ágakat. Ugyanilyen hosszú levelűt, mint ez.”

Álltunk körben a nappaliban, és néztük az 9-10 éves öcsémet, ahogy a szoba közepén az első hitetlenkedő, majd biztató és okoskodó mondatok közepette, apu szedett-vedett szerszámaival és pár jó nagy csavarral megmenti a karácsonyunkat.

Az öcsém, aki – bár aputól ezt nem tanulhatta – hobbiból azóta is mindent megszerel, összebarkácsol, felépít. A végén már sírtunk a nevetéstől. Azon a karácsonyon a vendégeknek is büszkén mutogattuk a fa corpusán a szögek helyét. Sok poén is született róla, jó társalgási téma volt, alkalmas családunk túlélési stratégiáinak demonstrálására. Igazi, generációkon át élő, ünnepi anekdota. De ennél sokkal, de sokkal több.

A bejglirecepten kívül sok karácsonyi rituálét megöröklünk. A várakozás izgalma nemcsak a vágyakat és reményeket hozza elő. Felbukkannak például mondatok, amelyektől gyerekként gyomorfájást kaptunk, és talán onnan törnek elő most is, amikor a mi szánkat hagyják el. És arra ocsúdunk föl, hogy benne vagyunk ugyanabban a jelenetben, de már nem kiszolgáltatott gyerekként, hanem kiszolgáltató felnőttként. Az az összesufnituningolt fa nekem a remény, sőt maga a bizonyosság, hogy még ha néha fájdalmasan mélyre is mennek a tartócsavarok, sosem késő darabokból újra rakni és összecsavarozni mindent gyertyagyújtásig. Köszi, Öcsi.