Boldog karácsonyt az angyalok között!

A barátságunk a középiskolában kezdődött. Hozzám hasonlóan te is kerekesszékes vagy, a te állapotod viszont egy hatalmas kérdőjelet tett a jövődre. Inkább nem beszélünk róla, hogy mi lesz majd, csak éljük a fiatal éveinket. Bolondosan, önfeledten. Egészen addig, amíg el nem jön a pillanat, amikor már nem dughatjuk többé homokba a fejünket. Tudom, te sem teszed, inkább csak azért mesélsz mosolyogva az előre megrendelt ajándékokról, hogy mi, a barátaid ne szomorkodjunk. Kegyesen, jószívből hazudsz nekünk, és azt mondod: együtt fogunk idén is ünnepelni.

Rajtad van az oxigénmaszk, ami segíti a légzésed, le kell vennem rólad egy picit, hogy halljam, amit mondasz. Suttogó szavak hagyják el apró ajkaidat. – „Online megrendeltem őket, nagyon fogtok örülni neki” – mondod. Én pedig rád mosolygok, a szemedbe nézek, és a könnyeimet gyorsan lenyelve csak bólintok. Úgy teszek, mintha elhinném, hogy együtt leszünk még akkor, és hagyom, hogy te is békésen pihenhess ebben az illúzióban. „Vajon tudod, hogy meg fogsz halni?” – kérdezem magamban, miközben elfog a jeges rémület: nem tudom én mit tennék, ha szembesülnöm kellene a halállal, de azt sem tudom, hogy az életemet hogyan képzeljem el nélküled. Egyelőre nem fogom. Nem akarom.

A mi barátságunk akár a Jin és a Jang. A szőke és a barna. A barna és a szőke. Úgy váltogattuk a hajszíneinket az évek során, ahogy az édesbús és a vidám pillanatok is gyors egymásutánban jöttek a viharos kamaszévek alatt. Viszont a mi kapcsolatunk örök maradt. „Amíg a halál el nem választ” – vallják a menyegzői esküben, de én tudom, hogy az igazán szeretetteljes kapcsolatokat még az elmúlás sem szakíthatja szét.

Életed utolsó két hetében ott vagyunk veled a kórházban. Éjjel és nappal. Vagy egy üres kórteremben alszunk, vagy a te ágyad mellett, egy matracon. Volt nap, amikor már annyira fájt mindened, hogy csak a kerekesszékedben ülve tudtál aludni, így felajánlottad az ágyadat nekem. Félálomban hallottam, ahogy megkéred a nővért, hogy takarjon be engem.

Az utolsó lélegzetvételedig is értem, értünk, a szeretteidért aggódtál.

Egy hónappal karácsony előtt végül búcsút vettél tőlünk. Rendeztünk egy nagy baráti összejövetelt, ahol becsomagoltuk, majd átadtuk egymásnak a nekünk szánt ajándékaidat. Ott voltál velünk azon az estén, éreztük a jelenléted, a kedvességed, a törődésed. Hihetetlen, hogy mennyire ismertél minket; mindenki olyan személyre szóló apróságot kapott tőled, amiből látszott: mindig is nagyon odafigyeltél ránk, egyszerűen érezted a másikat, és tudtad, hogy ki mire vágyik a legjobban.

Én a végsőkig tartottam magam, nem szerettem volna könnyekkel áztatni az ünnepet. De amikor édesanyád odaadta az ajándékot, amit nekem rendeltél, darabokra tört a szívem. Apró, csipeszekkel felaggatható papír fényképkeretek voltak, amikhez kinyomtattad a közös képeinket. Azt akartad, hogy emlékezzek rád. Mindig. Ezt teszem idén is, öt év távolából is, édes kis barátnőm! Boldog karácsonyt kívánok neked az angyalok között!