Az angyalok köztünk járnak – Speciális igényűek segítői

Kaszás Ferenc kung-fu világbajnok személyi edző állás után kutatott másfél éve az interneten, de helyette egy olyan hirdetésbe botlott, ami alapjaiban változtatta meg az életét.  Edző helyett személyi segítő állásra jelentkezett, így megismerkedett a kerekesszékben élő Berecz Balázzsal, aki nem mellesleg sikeres üzletember: speciális igényű emberek számára nyújt hiteles és részletes tájékoztatást egyes ingatlanok, helyszínek akadálymentességéről, azáltal, hogy azokat cége, az Access4youa saját tanúsítási rendszere alapján felméri.

– Nem volt ijesztő számodra eleinte az a felelősség, ami speciális igényű emberek ellátásával jár?
– Sosem terveztem, hogy ilyen területen fogok majd tevékenykedni. Korábban egy kintlévőség-kezelésre szakosodott cég vezetője voltam, dolgoztam testőrként, versenyszerűen sportoltam, thai boxoltam, kung-fuztam, aztán 2013-ban jött egy pont az életemben, amikor mindent felszámoltam, és elhagytam az országot. Egészen Angliáig utaztam, ahol az ország egyik leggazdagabb emberének kerekesszékben élő a fiára kellett vigyáznom.
Testőr-munkának indult, de életre szóló barátság lett a dologból, a mai napig jó viszonyt ápolunk. Volt tehát némi „előképzettségem”, mikorra Balázshoz kerültem. Balázzsal már az első beszélgetés is nagyon őszinte hangulatban telt, azonnal feltűnt a remek humora, hamar egy hullámhosszra kerültünk. Másfél éve vagyok a segítője, és boldog vagyok, hogy őt is a barátomnak mondhatom.

Az egész „munkának” szerintem az a titka, hogy a speciális igényűekkel pontosan úgy kell bánni és beszélni, ahogyan az épekkel.

Sőt, még viccelni is lehet az állapotukkal! Balázs maga is viccet csinál a saját helyzetéből, sokszor küld nekem mémeket a témában.

– Hogyan képzeljük el egy napotokat?
– Én vagyok a daru (nevet). Mozgatom, emelem Balázst kerekesszékből ki-be, fürdetem, reggelit készítek neki… Balázs sok mindenben rendkívül önálló, de azért az jól jön neki, ha helyette kiveszem az ételt a hűtőből, megmelegítem a mikróban, vagy csak elérhető távolságba helyezek dolgokat. Sok mindenben viszont nagyon ki van szolgáltatva nekem. Ha például el szeretne menni a mellékhelyiségbe, akkor felhív telefonon, s meg kell várnia, amíg odaérek. Sok ép ember számára ez elképzelhetetlen. Nem töltök Balázzsal teljes napokat, de ha hív, akkor nem lehet kifogásom. Nem mondhatom azt, hogy bocs, de most a gyerekemmel és a feleségemmel mennénk kirándulni.

– Mi az, amit ezalatt a másfél év alatt a saját károdon tanultál meg segítőként?
– Idén volt egy nagyon durva sztorink. Balázsnak egy tárgyalásra kellett mennie, de még mielőtt elindultunk volna, elvittem őt a mosdóba, s a kérésére átugrottam a szomszédhoz – aki elutazott –, megetetni az aranyhalakat. Igen ám, csakhogy nem vittem kulcsot, és így kizártam magam Balázs lakásából, Balázs meg maradt a mosdóban, ahonnét nem tudott egyedül kijönni. Minden elképzelhető tragédia lejátszódott bennem, ráadásul kommunikálni sem tudtunk, hiszen tudtam, hogy Balázsnál nincs bent a telefonja. Hívtam a mentőket és egy zárszervizest is – negyven percbe telt, mire több zár és ajtórongálás árán be tudtam jutni a lakásba. Szerencsére nem történt baj, de konstatáltuk, mekkora hülyék voltunk.

Soha nem szabad elhagynom a helyiséget, ha a Balázs nincs a kerekesszékében – ez volt számomra a legnagyobb tanulság.

– Elgondolkoztál már azon, hogy ha ne adja Isten, te kerülnél kerekesszékbe, azt hogyan viselnéd?
– Nem vagyok biztos abban, hogy lenne bennem akkora életszeretet, derű és akarat, mint ami például Balázsban megvan (pedig ő sem születésétől fogva, „csupán” 25 éves korától speciális igényű). Azt hiszem, hogy neki a keresztény közössége az egyik mentsvára, és az ad erőt neki, ha másokon segíthet. A cége mellett rendszeresen szolgál azokért, akik börtönben vannak.

– Megváltoztatott a segítő hivatás?
– Maximálisan. Sokkal türelmesebb lettem, igaz, ehhez azért kellett két szívinfarktus is, amit a sport túlzásbavitele okozott. Angliában és Balázs mellett már többször rádöbbentem, hogy az én problémáim eltörpülnek a speciális igényűeké mellett. Ha a feleségemmel van egy kis nézeteltérésünk, és azt elpanaszolom Balázsnak, ő jót mosolyog, és azt mondja, hogy nagyon irigyli a gondjaimat, a párkapcsolatomat.

Kép

Kaszás Ferenc

***

A huszonhat éves Köllő Gergő betűtáblával, tolmács segítségével kommunikál, remek humorral. Az általános iskola elvégzése után két évig tanult informatikát, trénerként dolgozik a Nem Adom Fel Alapítványnál, participatív oktató az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karának Fogyatékosság és Társadalmi Részvétel Intézetében, emellett a fogyatékossággal élő emberekért alakult FREEkey mozgalom résztvevője is. Karját számos színes tetoválás díszíti, ezért beszélgetésünket rögtön azzal kezdem, hogy megtudakolom, melyik a kedvence, és hogy mikor csináltatta az elsőt.

– Tizenhat évesen kezdett érdekelni ez a világ, akkoriban szerettem meg a rap zenét is. A klipekben láttam, hogy ki vannak varrva az énekesek, és megtetszett. Azóta negyven tetoválásom lett, a nyakamon lévő a kedvencem, amely egy főnix madarat ábrázol.

– Tapasztaltál valaha hátrányos megkülönböztetést épek részéről életed során?
– A gimnáziumban gyakori volt, hogy verbálisan bántottak, nemcsak a tanulók, hanem tanárok is. Például megkaptam, hogy úgy nevetek, mint egy ló, és hogy minek vagy te itt?! Az ilyesmi természetesen rosszul esik, de okosabbnak kell lennünk azoknál, akik kritizálnak. Hinni kell önmagunkban, és abban, hogy egyszer majd jön egy vagy több ember, aki elfogad úgy, ahogyan vagyunk.

– Alapvetően derűs, jó humorral megáldott ember vagy. De volt olyan pont az életedben, amikor elveszítetted a türelmed és a pozitív beállítottságod? Amikor azt mondtad, hogy dühös vagy a világra és hogy nem igazságos, ami veled történt?
– Akkor éreztem ilyet, amikor elhagyott a menyasszonyom. Nagyon magam alatt voltam. Tudom, hogy a lány nem az állapotom miatt hagyott el, de bennem azért ott motoszkált, hogy talán ez is közrejátszhatott.

– A FREEkey mozgalom egyik élharcosa vagy. Milyen célok vezérlik a csapatotokat?

– A legfontosabb célunk, hogy a fogyatékos személyek önrendelkező életét támogassuk, elérhetővé tegyük számukra a személyi asszisztencia szolgáltatását.

Nagy igény van erre, hiszen sok a támogatási szükséglettel élő ember, és Magyarországnak is muszáj felzárkóznia a külföldi mintához. A legtöbben intézetekben kényszerülnek lakni, mert a szülők vagy sokat dolgoznak és nem érnek rá ellátni a speciális igényű családtagot, vagy pedig nem képesek szakszerűen segíteni. A személyi asszisztencia bevezetésével és széleskörű terjesztésével az ő vállukról is igyekszünk levenni terheket.

– A legtöbb ember hajlamos azt mondani, hogy megvan a magam baja, minek segítsek én másokon. Te miért érzed fontosnak, hogy segíts?
– Mert hiszem, hogy nekünk, fogyatékos embereknek is kijár a szabadság.

Kép

Köllő Gergő

***

Halmi Sándorné Irci Kálmánházán, egy Nyíregyháza melletti kis faluban él férjével. Két felnőtt gyermekük van, Kriszti és Sanyi, utóbbi súlyos látássérült, középsúlyos fokban értelmileg is akadályozott. Irén megjárta a hadak útját: Budapesttől Debrecenen át Szegedig, klinikától klinikáig hordta-vitte a fiát, és soha egy percre sem fordult meg a fejében, hogy feladja. Minden napért hálát ad Istennek, hogy erőt kap tőle a mindennapok küzdelmeihez.

– Fel tudja idézni, hogy mit érzett, amikor közölték önnel, hogy Sanyinak súlyos látássérültként és értelmileg akadályozottként kell élnie?
– Sírva fakadtam. Sanyi születésekor az orvos még azt mondta, hogy minden rendben van, később pedig azt, hogy besűrűsödött a vére, oxigénhiányos állapot lépett fel, és inkubátorba kell őt tenni. Amikor hazavittük, észrevettük, hogy csak a hangok iránt mutat érdeklődést, a tekintetével nem követi a játékokat és a mozgást. Kiderült, hogy szemideghártya-károsodása van. Ezt követően vittük ideggyógyászatra, fejlődésneurológiára, hosszú ideig jártunk az Amerikai úti Idegtudományi Intézetbe, a szegedi Szemészeti Klinikára, Debrecenbe.

Kapaszkodtunk minden szalmaszálba. Megviselt a sok utazás, a folyamatos készenlét, a reménykedés és a remény elvesztése. Azt is nehezen viseltem, ahogyan a környezetünk viselkedett velünk akkoriban.

Volt, aki azt mondta, hogy ha ilyen gyereke lenne, mint nekem, már rég felakasztotta volna magát.

– Ilyenkor visszaszólt, vagy csak hallgatott és belül emésztette magát?
– Is-is. Sokan hiszik, hogy ha sérült gyereked van, felvet a pénz. Ezt is rendszeresen megkaptuk ismerősöktől. Egyszer egy orvos karikírozta Sanyit, és olyanra is volt példa, amikor kinevették a gyerekemet. Egy büféhelyiségbe tartottunk, a barátnőm ment elöl Sanyival, én egy kicsit lemaradva követtem őket, és közben hallottam a kint ülő fiatalok élcelődését. Megálltam, és csak annyit mondtam: „Van mit nevetni?! Sosem tudhatjátok, hogy a ti sorsotok mit hoz!”

– Amikor egy gyerekről kiderül, hogy sérült, sok házasság tönkremegy. Önöknél is volt mélypont?
– Valóban sok házasságban fordul elő, hogy az apuka inkább kereket old, hiszen a feszültség folyton nő, a sok ügyintézés és a kezelésekkel járó kiadások óriási terhet raknak mindkét félre. Volt, hogy Kriszti lányunk ballagását nem tudtuk kellőképpen megünnepelni, és ez elmondhatatlanul fájt, habár a lányunk sose követelőzött. Jó ideje Pesten dolgozik gyógypedagógusként a Vakok Iskolájában, két gyermek édesanyja, és a mai napig rengeteget segít Sanyival kapcsolatban. A férjem sok munkát vállal, gyakran dolgozik hétvégenként. Én feladtam az álmom, hogy ápoló lehessek (egészségügyi szakközépbe jártam), és elmentem dolgozni a helyi művelődési házba takarítani.

Szerencsére én és a férjem kitartottunk egymás mellett. Leültünk, megbeszéltük, hogy amin tudunk, azon változtatunk, amin nem, azt pedig elfogadjuk. 

Nem ülök folyton a templomban, de mindennap imádkozom. Ez egyfajta mankó. Erőt ad a mindennapi küzdelmekhez.

– Sanyi 2002-ben ballagott el a Vakok Iskolájában. A Braille-írást is sikerült elsajátítania?
– Sajnos az nem ment neki. Az ő éltető ereje a zene és a versek. Több alkalommal zenélt Kálmánházán, a művelődési házban, benne volt az iskolai zenekarban, nagyon szeret szerepelni, ragaszkodó, nagy dumás srác. Hosszú évek óta részt vesz a debreceni Szent Damján Táborban, ahol papnövendékek és szakértők, gyógypedagógusok foglalkoznak vele és a hozzá hasonló speciális igényűekkel.

– Ő ez év szeptembere óta a Sztehlo Gábor támogatott lakhatásban él. Miért volt szükség az elhelyezésére?
– Mert súlyos vesekárosodásom van, épp dialízis előtt állok. El kellett dönteni, hogy mitévők legyünk a fiunkkal, mert ilyen állapotban, illetve a dialízis idején nem tudnék teljes mértékben segítőként helytállni.

Nagyon megviselt, hogy be kellett adni bentlakásosba, és őszintén mondom, hogy nem megszabadulni akartam tőle, csupán egy helyet szerettem volna, ahol biztonságban tudhatom.

Legutoljára december 6-án látogattam meg Sanyit, de a koronavírus miatt nem érintkezhettünk, így csak pár méterről tudtam neki integetni. Karácsonyra viszont hazahozzuk. Már alig várom!

Kép

Halmi Sándorné fiával, Sanyival