Nem tájékozódom jól, könnyen elbizonytalanodom az új helyeken, ahol nem jártam már legalább háromszor-négyszer. Velem ellentétben a férjem mindenhol lazán eligazodik, ha kidobnák valahol egy repülőből, az se okozna gondot neki. Ha túrázunk, és épp nem a kijelölt turistaútvonalon haladunk, ő akkor is tisztában van azzal, merre van a helyes irány. Ha együtt megyünk valahova, teljesen rá támaszkodom. Bevallom, olykor, amikor nem én vezetek, egyáltalán nem figyelem, hol megyünk le az autópályáról, merre kanyarodunk. Szokott is húzni, amikor én ülök a volánnál, és annak ellenére, hogy a navigáció mondja a helyes irányt, megkérdezem: „Itt akkor kanyarodjak balra?” Ahelyett, hogy egyből mondaná, igen, megkérdezi: „Szerinted?”

Amikor Budapestről vidékre költöztem, jó pár hétbe tellett, mire kiismertem magam az új városban, és már nemcsak a főútvonalakat választottam, hanem a kisebb, levágós utakon is biztonsággal mozogtam. Emlékszem, eleinte még térképpel közlekedtem, vagy előre megnéztem, hogyan jutok célba, melyik útvonalon menjek. Ma már elvezetek bárhova az országban, sőt, már külföldön is vezettem egyedül, de olyankor jobban résen kell lennem. Ha el is tévedek valahol akár gyalogosan, akár autóval, mindig akad valaki, aki útba igazít. Már olyan is előfordult, hogy a célig kísértek autóval, vagy lerajzolták, merre menjek.

Szoktam is mondani a férjemnek, lehet, hogy az Isten nem áldott meg túl jó tájékozódási képességgel, de helyette adott jó kommunikációs készséget, és szerencsére soha nem okoz gondot másoktól segítséget kérnem.

Hála Istennek, nyolcéves lányom ebben nem rám hasonlít, hanem az apjára. Sokszor meglepődöm, hogy hónapokkal később is emlékszik, mi hol van, merre kell menni, hol kell kikanyarodni a körforgalomból. Ha a férjem nincs velünk, rá is támaszkodhatok, mintha térkép lenne az ő fejében is. Amikor időként megkérdőjelezem az ő javaslatát, csak annyit mond: „Anya, bízz bennem, a múltkor is én találtam oda!” Ma már nem is vitatkozom vele.

Nagy szerencsémre tavaly is velem volt, amikor eltévedtem a sípályán. Neki és a jó kommunikációs készségemnek köszönhetően jutottunk le a hegyről. Mentségemre legyen mondva, hogy közel 100 km-es pályarendszeren síeltünk.

Egyik nap új sípályát próbáltunk ki, ahol korábban még sosem jártunk. Délelőtt én síeltem a kisebbikkel a tanpályán a hütte mellett, a férjem a nagyobbikkal jó pár pályát kipróbált fent a hegyen. Ebéd után váltottuk egymást. Biztonság kedvéért kezembe nyomta a térképet, és megmutatta, mely pályák jók, hol, melyik felvonóval menjünk. Eltettem a zsebembe azzal, hogy elég lesz nekünk, ha egyetlen egy pályán síelünk, örülök, ha azt megtalálom, ráadásul háromnegyed óra múlva zárnak a felvonók. Amikor felértünk a hegy tetejére, rögtön zavarba jöttem, mert öt irány közül kellett választani. Kis gondolkodás után meg is találtam a megfelelőt (persze a lányom segítségével). De jaj, a pálya közben keresztezett egy másikat, és eltévesztettük. Rájöttem, hogy rossz fele síelünk, de azzal nyugtattam magam, nem baj, visszamegyünk a hegy tetejére egy másik felvonóval, és a következő menetnél jobban figyelünk. Így is tettünk volna, de mire leértünk a hegyről, már bezárt a felvonó. „Most mit csinálunk?” – kérdezte szomorúan a lányom. Néztem a térképet, hol is lehetünk most, merre is van a családunk másik része, majd a felvonón lévő feliratot, de nem találtam a térképen. Ekkor rám szólt a lányom: „Apa így mutatta a térképen, innen jöttünk, itt rontottuk el, szerintem itt vagyunk.” Megint igaza volt.

Egyből hívtam volna a férjemet telefonon, hogy elmondjam, mi a helyzet, de az sajnos lemerült. Lányom már kezdett aggódni: „Anya, most mi lesz? Hogyan jutunk le innen?” „Várj, anya kitalál valamit!” – mondtam, és odaléptem egy ötfős osztrák síoktató csoporthoz, hogy segítséget kérjek. Mivel már felfelé, a hegy tetejére egyetlen egy felvonó sem működött, azt javasolták, hívjam a férjemet, hogy autóval jöjjenek értünk, mert a hegy túloldalára keveredtünk, amely kb. 25-30 kilométer távolságra van tőlük. „Rendben, én hívnám, csak lemerült a telefonom” – válaszoltam. Egyikőjük rögtön nyújtotta az övét, hogy hívjam arról. Tárcsázni kezdtem, és akkor ért az újabb sokk: a férjem telefonja is lemerült. Szerencsére emlékeztem a hütte nevére, ahol üldögélhetnek, vagy körülötte lehetnek. Felhívták a hüttét, hogy majd úgy próbáljanak szólni neki, de ez a kísérlet is meghiúsult, mivel több száz ember volt még a hüttében és annak teraszán. Elég szomorú ábrázattal néztem az oktatókra: „Akkor most mi tévők legyünk?”

Intézkedni kezdtek, közben a hegyről érkezett néhány motoros szánkó, amelyekkel fent rekedt síelőket hoztak le. Egyikükkel megbeszélték, hogy felvisz minket a hegytetőre, és onnan lesíelünk a hüttéhez, de még várnunk kell egy kicsit, mert előbb még pár embert le kell hoznia. A síoktatók ezzel el is köszöntek tőlünk, most már rendben leszünk, megoldódott az ügyünk. Hogy biztosra menjünk, megkérdeztem, melyik férfi visz fel minket, és megígértettem vele, hogy tényleg visszajön értünk.

„Visszajövök” – mondta, és rám kacsintott – ennyi biztosítékot kaptam.

Ahogy telt-múlt az idő, besötétedett, és hirtelen eltűntek az emberek körülöttünk, már csak egy-egy motoros szánkó jött-ment, hozott le valakit a hegyről. Majdnem egy óra telt el így, mire újra feltűnt a szánkó, és már mellettünk állt meg. Felpakoltuk a sífelszerelésünket, és felültünk a vezető mögé. Én már azon kezdtem aggódni magamban, hogyan síelek le gyerekkel sötétben a hegyről. Szerencsére megmentőnk is látta, hogy ehhez már lehet, túl késő van, és azt mondta, levisz minket a hüttéhez, csak másik járgánnyal. A hegy tetején bekísért minket a felvonó vezérlőjébe, ahol magunkra hagyott pár percre. Majd visszatért, bementünk a garázsba, ahol egy hatalmas ratrak állt, erre szálltunk fel. Lányom egyből elmosolyodott, nagy álma volt, hogy egyszer ilyenen is utazhasson, bár azt nem gondolta ő sem, hogy ilyen körülmények között valósul meg. Elindultunk szépen lassan a teljes sötétségben lefele a lejtőn, miközben elkezdett hatalmas pelyhekben hullani a hó, alig lehetett látni valamit. Kicsit ijesztő volt az egész, de próbáltam nem kimutatni a félelmemet a lányom előtt, inkább arról beszéltem neki, micsoda kalandokban van részünk, milyen új járműveket próbálhatunk ki, lesz mit mesélnie első nap az iskolában. Sofőrünkkel csak pár mondatot váltottunk, neki nem ment annyira az angol, nekem meg a német nem az erősségem. Útközben megálltunk egy hütte mellett. Otthagyott bennünket járó motorral a lejtő közepén, hogy pár perc, és jön. Izgalmas néhány perc volt, hogy vajon visszajön-e, és hogyan folytatódik a történetünk, de szerencsére nem kellett sokat várnunk rá.

Azon egy percig sem aggódtam, hogy a férjemék ott lesznek-e még, mert nem először vesztettük el egymást úgy, hogy valamelyikünknél nem volt telefon.

Ilyenkor mindig – magától értetődő módon – mindketten arra a helyre próbálunk visszajutni, ahol utoljára láttuk egymást. Ez az elv bejött már bevásárlóközpontban és külföldi városban is. Abban is biztos voltam, hogy ő sem csak üldögél és vár. Mint később kiderült, ő már tudta, hogy biztonságban vagyunk. A felvonók zárása után félórával már neki is furcsa volt, hogy még mindig nem érkeztünk meg, ezért érdeklődött a legközelebbi felvonónál, hogy nem történt-e baleset. Megnyugtatták, hogy aznap délután csak egyszer jött a mentőhelikopter, de nem síelőhöz, hanem snowboardoshoz. Azt gondolta, akkor valami miatt csak lassan érünk le, lehet, hogy lányunk elfáradt. Amikor már teljesen besötétedett, újra érdeklődött, hogy nem láttak-e egy nőt a lányával. Körbetelefonálták az összes felvonót, így hírt kaptak arról, hogy rendben vagyunk, már úton vagyunk lefele. Ennek örömére beinvitálták őket az irodába, férjemet sörrel kínálták, a fiamat meg sütivel. Férjem visszautasította, mondván még vezetnie kell, de hamar meggyőzték: „Vezessen a felesége, ha már elveszett és várni kell rá!” Így ők elég jó hangulatban töltötték a várakozási időt.

Amikor leértünk, láttam, hogy már csak a mi autónk árválkodik a parkoló közepén. Ahogy szálltunk le, a férjem és a fiam már gyalogolt is felénk. Sofőrünk csak annyit mondott búcsúzóul: „Remélem, többet nem ilyen szituációban találkozunk” – és elindult vissza a teljes sötétségben. „Én is nagyon remélem!” – válaszoltam. Nagy volt az öröm, hogy előkerültünk, egyedül kisfiam volt bánatos: „Ez nem igazságos, hogy ti utazhattatok ratrakkal, én meg nem!” – fakadt ki, de férjem hamar megnyugtatta: „Szerintem, ha majd anyával síelsz kettesben, biztos utazhatsz még ilyennel, vele ugyanis mindig történik valami.”

Rekordszámú jelentkező soha nem látott mennyiségű pályázatot nyújtott be a kisebb cégek és ügynökségek, illetve alacsonyabb kommunikációs büdzsével gazdálkodó vállalatok legfontosabb marketingversenyére. A hatodik alkalommal megrendezett Marketing Diamond Awards (MDA) történetében először a Magyar Marketing Szövetség (MMSZ) egy neves ügynökségi partnerrel, a Lounge Grouppal együttműködésben díjazza a legkreatívabb kommunikációs aktivitásokat. A 125 pályázati anyag több mint kétharmada ügynökségektől, a fennmaradó rész pedig megbízóktól érkezett a január 10-i jelentkezési határidőig. A félszáz jelentkező között olyan cég is akadt, amely mind a 11 versenykategóriában nevezett, illetve több mint kéttucat szereplő újoncként, idén először vesz részt a megmérettetésen.

A pályázatokat a marketingszakma – megbízói és ügynökségi oldalról érkező – elismert személyiségeiből álló zsűri értékeli, odaítélve a „Marketing Diamond” elismeréseket. A versenyen „Az Év Ügynökségét” és „Az Év Megbízóját” keresik, illetve kiosztják „Az Év Marketing Nagykövete” különdíjat is a legtöbb pályázatot benyújtó jelentkezőnek. Az ügynökségek által benyújtott nevezéseket a megbízói, a vállalati pályázatokat pedig a szolgáltatói oldal képviselői bírálják el.

A Lounge Group a verseny szakmai partnereként különdíjakat ajánlott fel, illetve új kommunikációs eszközökkel bővítette a pályázók bemutatkozási lehetőségeit. A verseny történetében először „arcot és hangot” kapnak a jelentkezők, a szervezők ugyanis létrehoztak egy videós adatbázist, a pályázók és projektjeik bemutatására. A későbbiekben a díjak átadásáról is felvételek készülnek, a három fődíjas céget pedig hosszabb videókban is bemutatják majd.

„A pályázatok, illetve a pályázók száma minden várakozást felülmúlt az idei kiíráson. Ez is jelzi, hogy az elmúlt, kihívásokkal teli év felerősítette a korábban is érzékelt folyamatokat. A kkv-k, illetve a kisebb kommunikációs büdzsével gazdálkodó cégek számára minden korábbinál nyilvánvalóbbá vált, hogy az értékesítés támogatása kreatív megoldásokat igényel. A piac egyik legnagyobb kommunikációs ügynökségcsoportjával közösen idén egyedülálló lehetőséget biztosítunk a jó gyakorlatok bemutatásra, számos új elemmel kiegészítve a verseny korábbi kommunikációs repertoárját” – mondta Hinora Ferenc, a Magyar Marketing Szövetség elnöke.

„A járvány teljesen új helyzetet teremtett a kommunikációs szcénában: sok nagyvállalatnál jelentős büdzsécsökkenéssel kellett számolni, illetve sokan teljesen új élethelyzetben találták magukat az otthoni munkavégzés következtében. Mindez a reklámozók részéről is új, innovatív eszközöket és üzeneteket tett szükségessé. A mostanihoz hasonló helyzetekre jellemző, hogy az igazán kreatív megoldásokkal valóban ki lehet tűnni a piacon. A Marketing Diamond Awards ebből a szempontból egyfajta inkubációs programként működik. A legjobb, legkreatívabb kommunikációs ötleteket, aktivitásokat kutatja, ismeri el, és mutatja be a szakmának” – tette hozzá Hidvégi Krisztina, a névadó partner Lounge Group médiaigazgatója, a zsűri tagja.

A pályázók bemutatkozó videói a https://lounge.hu/mda  weboldalon, míg a verseny részletei a https://marketingdiamond.hu/ címen érhetőek el.

Az MDA zsűritagjai között olyan neves szakemberek szerepelnek, mint Bánhegyi Zsófia (Szerencsejáték Zrt.), Bay Áron (Exact Match), Bognár Tamás (Porsche Hungaria, ŠKODA), Csanak Gabriella (Microsoft Magyarország), Damjanovich Nebojsa (Resend Agency),  Gandera Balázs (INTREN), Hidvégi Krisztina (New Land Media), Hovanyecz Norbert (SuperShop), Jagodics Rita (Kereskedelmi Marketing Trendek), Jákó Eszter (MVM), Kovács András Péter (Magyar Telekom), Knapcsek Katalin (KNK PR&Média),  Lévai Richárd (Liftup), Mérő Ádám (The Coca-Cola Company), Ördög Ibolya (Hyundai), Papp Gábor (The Pitch), Papp-Váry Árpád (METU), Szalkai Réka (Mastercard), Szilva Mónika (Nestlé Hungária), Tengerdi Laura (Budapest Bank Zrt.), Török Szabolcs (Magyar Posta Zrt.), Varga Tibor (T-Systems Magyarország Zrt.). A zsűri elnöke az elmúlt évekhez hasonlóan Hinora Ferenc (Positive Adamsky), az MMSZ elnöke.

Pontosan érzi ugyanis, hogy máshol van dolga. Kijutni pedig nem könnyű feladat. Fáj, szúr, helyezkedik. Rákényszerít egy csomó hülyeségre. És egyszer csak, mert ezt senki sem kerülheti el, meglátod magadon kívül. Mondjuk egy kávézóban, az asztal túloldalán.

Feláll, elköszön. Nézed, ahogy viszi magával az életedet. Mindent, amire valaha is vágytál.

Szerencsés esetben megadja a telefonszámát. Hívod, várod, aggódsz érte. Próbálsz a kedvében járni, de legtöbbször azt sem tudod, hogy hol van. Képzeld csak el: a szíved lelép a járdáról egy autó elé, és nem vagy ott, hogy visszarántsd. Bármelyik pillanatban infarktust kaphatsz. Állandó rettegésben élsz.
Ha mázlid van, hajlandó összeköltözni veled, így legalább az estéid nyugodtan telnek. Legszívesebben örökre bezárkóznál vele, de tudod, hogy az nem tenne jót neki. Nem őrültél meg, nem akarsz szívizomsorvadást okozni saját magadnak. Szabadon engeded, mert kell neki az oxigén. Simogatod, becézgeted, amikor csak tudod. Masszírozod a koszorúerét.

Ez esetben viszont lehetséges, hogy szaporodni kezd. Kihord magában egy másik, apró szívecskét. Ott lüktet benne a kicsi kilenc hónapig.

Aztán kibújik belőle, és rájössz, hogy az is a te szíved. Kisebb, gyengébb, alig ver, de a tiéd. Idővel megerősödik, és dobbant, hogy saját testet keressen magának. Ha sikerül neki, akkor ő is szaporodik. Mire feleszmélsz, már négy-öt szíved rohangál a világban, ki tudja merre. Ha történik velük valami, azt egyből a mellkasodban érzed.
Ebben a kiszolgáltatott helyzetben nem sok esélyed marad a túlélésre.
Imádkozol értük. Mást nem nagyon tehetsz. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

November 30., hétfő:

Kint állok a hidegben a terhesambulancia előtt. Az arcomon maszk, ahogy a többi „sorstársamon” is. A hatalmas pocakomtól be sem tudom gombolni a téli kabátomat. Egy hosszú, kötött sállal próbálom betakarni és melegíteni a hasam. Csak egyesével engednek be minket az ambulanciára. Az ajtóban egy katona áll, empatikusan néz ránk, és kötelességtudóan végzi a feladatát. Hosszú idő után végre beenged az épületbe. Kéri, hogy fertőtlenítsem a kezem, majd lázat mér, és némi adminisztrációt, illetve vírussal kapcsolatos kérdést követően tovább enged. Hamarosan szülni fogok, már betöltöttem a 39. hetet. De nagyon elöregedett a méhlepényem, és az orvos szerint a baba növekedése lehetne jobb is. Megegyezünk, hogy a komplikációk elkerülése érdekében szerdán megbeszéljük a szülés indításának részleteit.

December 1., kedd:

Ma kivételesen semmilyen vizsgálatra nem kell mennem, végre pihenhetek, gondolom magamban. De közben a szemem sarkából észreveszem a ruháktól roskadozó szárítót: „Csak előbb ezt még összeszedem.” Innentől kezdve nincs megállás, egyik otthoni teendő követi a másikat, és egyszer csak azon kapom magam, hogy nagyobb cserepekbe költöztetem a virágokat. Ekkor megcsörren a telefonom.

A fogadott orvosom hív és közli, hogy pozitív lett a koronavírus-tesztje, ezért nem tudja elvállalni a szülés levezetését. Dühös és csalódott vagyok.

A bizonytalanság érzése árasztja el minden egyes porcikámat. Aggódok. Nem elég, hogy a vírus miatt a szeretteim közelsége nélkül kell végigvinnem a várandósságot, most még ez is! Fáj, hogy ez a fajta biztonságérzet is kicsúszott a kezeim közül. Úgy érzem, hogy cserbenhagytak az utolsó pillanatban. Csak annyit tudok biztosan, hogy most nem gyengülhetek el. 

December 2., szerda:

Egy újabb mozgalmas napnak nézek elébe. Ultrahangvizsgálatra megyek, a szülés indításának időpontjáról már egy másik orvossal konzultálok, aki aznap az ambulancián rendel. A szokásos kórház előtti didergős, sorban állós procedúra után következik az órák hosszat tartó várakozás a melegben, ülőhely nélkül, kabáttal és papírokkal a kezemben. Nagyon sokat kell várnom, míg végre sorra kerülök, pedig a legkorábbi időpontra, 07:30-ra mentem, de így is délután egy órára érek haza.

Nagyon éhes és fáradt vagyok. Alig várom, hogy végre lezuhanyozzak, egyek valamit és pihenjek. Egy hosszan tartó, kellemes fürdés után neki is állok megmelegíteni az ebédet, amikor hirtelen furcsa érzést tapasztalok. Eláraszt „valami” lent, és egyszerűen nem bírom visszatartani. Pont, mint a filmekben, egy tócsa lesz alattam, én meg már nyúlok is remegő kézzel a telefonom után. A férjemet hívom, aki indul is haza hozzám, közben pedig értesíti a mentőket.

Egy nagy sóhajtás után erőt veszek magamon, és a legnagyobb nyugodtsággal öltözöm át. Még bepakolok egy pár hasznos dolgot a táskámba, amit korábban már előkészítettem a szüléshez. Gyorsan bekapok egy pár kanál brassóit is. Közben a férjem hazaér, majd nem sokra rá a mentő is megérkezik.

A klinikán megvizsgálnak, a férjemet viszont nem engedik be hozzám a szobába. A vírushelyzet miatt neki a folyosón kell várakoznia.

Átveszem a hálóinget, lefekszem, a fájások csak ezután jelentkeznek. A magzatvíz időközben el-eláraszt nagy hirtelenséggel, hatalmas mennyiségben. Meg is jegyzi a szülésznő, hogy nagyon sok magzatvíz távozik hirtelen.

Kép

Kép: Freepik

Közben a férjemért is aggódom. Fáradt ő is, a munkából jövet még le sem tudott zuhanyozni vagy enni pár falást. Több ott dolgozóval is beszélek, míg végre sikerül elintéznem, hogy kapjon egy papírt arról, hogy be tudjon jönni apás szülésre. Kimegyek a folyosóra, átadom neki a papírt, és már sétálok is vissza a vajúdóba. Egyedül vagyok. Csak egy nagyon kedves szülésznő néz be hozzám időnként, figyeli a fájások gyakoriságát és mindent, amit ilyenkor kell. Próbálok a lehető legjobban odafigyelni arra, hogyan vegyem a levegőt a fájásoknál, milyen pózban legyek a vajúdás alatt. Igyekszem minden tudásomat előszedni azzal kapcsolatban, hogy mivel könnyíthetem meg ezeket a perceket. Részben sikerül is, viszonylag jól bírom a fájdalmat.

Tűrök, amennyire csak tőlem telik. Meg is dicsér a szülésznő, hogy milyen jól bírom, de közben észreveszi, hogy kezdek kimerülni, ami nem csoda, hiszen hajnali négy óta ébren vagyok, eleve fáradtan és éhesen indultam szülni. Felajánlják az epidurális fájdalomcsillapítót, amit némi vacillálás után végül elfogadok. Nem bánom meg, mert így pihenni tudok egy keveset szülés előtt.

A maszkviselés közben eléggé megvisel. Néha, amikor egyedül vagyok a szobában, kicsit lejjebb húzom az orrómról, hogy jobban levegőhöz jussak.

December 3., csütörtök:

Körülbelül tíz óra vajúdás után felhívom a férjem, hogy most már bejöhet hozzám. Kérem, hogy hozzon vizet és készítsen egy szendvicset is, mert a folyadék meg a keksz, amit magammal hoztam, már elfogyott. Szinte az utolsó pillanatban ér be hozzám. Gyorsan felkapja magára a lábzsákot meg a védőruha többi részét, engem meg már tolnak is be a szülőszobába. Innentől kezdve felgyorsulnak az események, néhány fájás és nyomás után már azon kapom magam, hogy a karjaimban tartom a kislányomat. Hallom a hangját. Ez az a hang, ami a legnagyobb boldogságot hozta el az életembe, és ami örökre az emlékezetembe vésődött.

Hajnali ötkor elbúcsúzom férjemtől, vége az aranyóránknak. Pár napig, amíg bent vagyok a klinikán, nem láthatjuk egymást. Csomagot küldhet, de azt is csak a katonák adhatják át nekem. A vizitek is úgy zajlanak, hogy a maszk folyamatosan rajtunk van. A kórházban nagyon lassan telnek a napok. Hiányzik a családom, a férjem, de nem sírok. Tudom, hogy erősnek kell lennem, mert ennek a kis emberkének itt a karomban szüksége van rám.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy elgyengüljek, pedig nagyon nagy szükségem lenne arra, hogy mellettem legyen valaki. Fáj mindenem.

A varratok miatt sem ülni, sem feküdni nem bírok. Fáradt is vagyok, mert a kisbabánk az első perctől kezdve mellettem van, és emiatt pihenni sem merek.

Aznap viszont, amikor végre hazaengednek minket, minden kitör belőlem. Az autóban hatalmas zokogásba kezdek. Elérzékenyülök, amikor meglátom a férjem, és meghallom a hangját élőben. Úgy érzem, mintha erőszakkal szakítottak volna el minket az aranyóra után, és most, hogy újra láthatom őt és magunkat egy családként olyan, mintha sok-sok év után ismét találkoztunk volna. Még magamnak sem tudom megmagyarázni, miért sírok, csak potyognak a könnyeim. Nézem a kislányunkat és a férjemet, és azt érzem, hogy végre hazaértem.

– Mindketten aktív, közösségi emberek vagytok, a megismerkedésetek előtt is igen intenzív életet éltetek, és ha jól tudom, viszonylag hamar össze is házasodtatok…
Csáky Attila: 2016 februárjában ismerkedtünk meg. Akkoriban eléggé magamba zárkózott módon, a világtól elvonultam éltem, és nem is terveztem ebből kijönni. Aztán egy irodalmi estjén előttem állt Anna, és találkozásunk másnapjától lényegében együtt vagyunk. Áprilisban, húsvét ünnepére Anna nekem ajándékozta Csukás István Szerelmes versét, amelyet a költő a saját kezével írt le nekünk. A vers pont arról szól, hogy „szeretem az utat, mely hozzád vezetett” – nem számít, hogy mi minden volt korábban, most az a fontos, hogy itt vagyunk egymásnak, hogy egy felnőtt kapcsolatba mindenki úgy jön, ahogy lehetett...

Tűnhet úgy kívülről, hogy gyorsak vagyunk, én inkább úgy fogalmaznék, hogy megérkeztünk. Májusban meg is kértem Anna kezét, ősszel pedig összeházasodtunk, majd az eljegyzésünk napjának első évfordulóján megszületett Mimi.

Nagyon izgalmas négy és fél év van mögöttünk, ami most így kevésnek tűnik, mégis rengeteg dolgot éltünk át ez idő alatt. Az életünk most is nagyon eseménydús, de érdekes módon Anna mellett az összes nyughatatlanságom, ami végigkergetett az elmúlt évtizedeken, elmúlt.
Juhász Anna: Valamit az ember biztosan hordoz magában azokból a mintákból, amiket otthon lát. Az én szüleim is hasonló gyorsasággal és hittel kötötték össze az életüket. 1978 márciusában ismerkedtek meg, és augusztusban már meg is esküdtek. 2016-ban harmincöt éves voltam, a férjem pedig majdnem ötven, nagyjából hasonló korkülönbség volt édesapám és édesanyám között is. Én hiszek a házasságban, nagyon örülök annak, hogy így alakult az életem, és szép mintát látva, de a saját utamra és boldogságomra tudtam találni. Nekem ez a közösen teremtett világ nagyon otthonos. Életem minden területén, munkában és magánéletben is minden napot és órát szeretek „sűrűn” megélni.

– Köztudott, hogy Anna viszonya az édesapjával, Juhász Ferenc költővel milyen meghatározó volt. Neked milyen volt egy ilyen apa árnyékával találkozni? 

Cs. A.: Anna egy olyan nő, akiben erősen érezhető egy profetikus ember élettapasztalatainak a továbbélése.

De ugyanígy az édesanyjától is sokat kapott és tanult, és ennek köszönhetően nagyon helyén van a szíve és az esze is. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg az édesapját személyesen, aki másfél hónappal a megismerkedésünk előtt hunyt el. De azt is gondolom, hogy ez megkönnyítette a mi egymásra találásunkat. Egy ilyen biztos szellemi háttér inkább támasz és otthon, ami erőt és hitet ad.
J. A.: Édesapám halála után hatalmas űr keletkezett bennem, hiszen mindig is nagyon szoros kötelék volt köztünk, de az egész családunkra jellemző egyfajta állandó összefonódás, folytonos, intenzív kommunikáció. Például már egészen pici korunktól kezdve levelezett velünk papa. Rengeteget járt külföldre különféle konferenciákra, író- és olvasótalálkozókra, ahonnan mindig írt egy-egy külön képeslapot édesanyámnak, a nővéremnek, Eszternek és nekem is, legelőször akkor, amikor még pár hónaposak voltunk.

Később, amikor már mi is tudtunk írni, a dolgozószobája küszöbe fölött csúsztattuk ki-be az egymásnak címzett leveleket.

Aztán egészen édesapám halálig beszéltünk napjában többször is telefonon, de mindig is sok időt töltöttünk együtt. 
Ő egy tanító volt, aki az élet szépségére és tisztaságára, a munka becsületére nevelt bennünket minden szavával. Eszterrel és anyukámmal közösen kísértük el a halálig. Egy ilyen szoros kapcsolat mellett nem tudtam másra, egy párkapcsolatra figyelni igazán. 

– Az otthonotok egy klasszikus polgári otthonnak mondható, amelyet büszkén meg is mutattok a világnak, hiszen az egyik közös munkátok, a Pura Poesia forgatási helyszíne a nappalitok, de Anna rendszeresen jelentkezik be innen valamilyen más műsorral is. A lakás stílusa melyikőtök ízlését tükrözi? 
Cs. A.: Ez az otthon egy közös alkotás eredménye, egy folyamatos egymásra reflektálás. Anna az íróasztala körül látható tárgyak nagy részét tőlem kapta, az én asztalomnál pedig Anna ajándékai láthatók: egy ikon, egy földgömb, egy fából faragott szív, egy különleges toll. Az íróasztalom az Úri utcából örököltem, a Széchenyi családé volt. Fölötte családi képek, több fotográfián a nagyapám látható, ami azért igen fontos, mert ő nevelt fel engem. Nagyapa maga a XX. század, a tízes évek végén született polgári családba, kántornak tanult, kiválóan zenélt, gyönyörűen rajzolt, írt.

Végigharcolta a II. világháborút, túlélte, hazagyalogolt a Don-kanyarból, 40 éven át tanított, iskolaigazgató lett, majd két település díszpolgára, és hatalmas könyvtárral büszkélkedett.

A falakon látható festmények leginkább közös ajándékok, vagy utazások emlékei. Folyamatosan egymás világát építjük. 
J. A.: Ez a lakás az anyai nagymamámé volt, itt élt a nagynéném, Gutai Magda költő, ide született az édesanyám, majd egy ideig ketten éltünk itt a nővéremmel, aki aztán innen ment férjhez, én pedig egyedül maradtam ebben a gyönyörű Gellért-hegyi lakásban. Amikor összeköltöztünk Attilával, együtt kezdtük átalakítani és arra biztattam, hogy ő is tegyen ki minél több képet a családjáról, az előző házasságából született kislányáról, mert szerettem volna, ha mindkettőnk életének története jelen van ebben az új, közös otthonban. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Az otthonotokon kívül több közös munkátok van a már említett Pura Poesián kívül is… Milyen érzés, hogy nemcsak házastársak, hanem munkatársak is vagytok? 
J. A.: Nekem nagyon megnyugtató, hogy Attilával együtt dolgozhatok. Korábban nem volt ilyen biztos és intenzív élményem a támogatásról és a figyelemről, leginkább csak a családomra számíthattam. Attila az első, aki igazi társam lett mindenben.

Régen apukám ült az estjeimen az első sorban, most ő, és ez nagyon jó érzés.

Sokszor együtt készülünk a fellépéseimre, átvesszük a könyveket, a kérdéseket és az irodalmi témákat, és nem mellesleg ő készíti rólam a legjobb fotókat is. Óriási biztonságot ad, hogy ott van mindig velem. 
Cs. A.: Már a megismerkedésünk is egy közös munkának köszönhető. Az egyik legszebb közös alkotásunk az édesapjáról készített film lett. Jelenleg is három másik dokumentumfilmet készítünk elő, fejlesztünk egy tévé-mesesorozatot és több komoly irodalmi alapanyagú forgatókönyvet indítunk el a megvalósítás felé. Én mindig is csapatjátékos voltam, a filmes múltamnak köszönhetően pontosan tudom, hogy kinek hol a helye. A kislányunk születéskor például Annának több saját időre volt szüksége. Az ilyen helyzeteket egyáltalán nem élem meg áldozatként. Ha az élet is úgy hozza, hogy kevesebb a feladatom, egyáltalán nem okoz gondot, hogy több időt töltsek Mimivel. Most viszont úgy tűnik, elindul számomra is több fontos, filmes munka. Napokon belül indulunk Spanyolországba, a Nemzeti Filmintézet támogatásával készülő Szent Ignác útja című dokumentum-zarándokfilm forgatására, amelyet jövőre szeretnénk bemutatni, Szent Ignác megtérésének 500. évfordulóján. Nagy álmom közös barátunk, Bartis Attila A séta című regényének megfilmesítése is. 

– Mimi megszületése milyen változásokat hozott az életetekbe? Én úgy láttam, hogy Anna szinte ugyanolyan intenzitással folytatta az irodalomszervező munkáját, sőt, mintha még több helyen jelen lett volna, mint korábban – és az online jelenlétnek Mimi is aktív résztvevője volt. 
J. A.: Ez egy nagyon nehéz és összetett kérdés társadalmilag, én csak a saját nevemben beszélhetek. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit mutassunk meg a világnak Mimiből, de aztán megvizsgáltam a saját gyerekkoromat, és rájöttem, hogy a világ iránti nyitottság és bizalom mindig is jelen volt az életünkben. A testvérem még meg sem született, de már verset publikált róla apukám az Élet és Irodalomban. Az egész életünk úgy telt, hogy mindenhol felismertek minket. Roppant büszke volt ránk édesapám és mi is rá, aki egyébként is a társaság középpontja volt.

Gyerekkorunkban minden szombaton nagy baráti társaság jött össze nálunk, mi pedig énekeltünk és szavaltunk a neves művész vendégeknek.

Vasárnaponként pedig, ha esett, ha fújt, múzeumba jártunk. Alig vártuk Eszterrel ezeket az összejöveteleket, és szerencsére Mimi is nagyon élvezi az esteket, szereti az embereket, de ez nem véletlen, hiszen ő tényleg ebbe a pezsgésbe született bele. 
Cs. A.: Emellett tényleg nagyon fontosak a rítusok. Az, hogy mindig közösen indítjuk a napot, én elkészítem a reggelit, amíg Anna és Mimi rendbe teszi magát, aztán együtt leülünk, átbeszéljünk a napunkat, és mindenki megy a dolgára. Szeretem, ha napközben van időnk valahol a városban összefutni, és egy kávé mellett csak úgy beszélgetni. 
J. A.: De azt is nagyon szeretem, amikor hárman, anyuval együtt szombatonként elmegyünk a Fény utcai piacra, majd az Auguszt cukrászdába, vasárnaponként pedig együtt ebédelünk, majd sétálunk egy nagyot a Gellért-hegyen. Ezek azok a programok, nyugvópontok, amelyekre mindig számíthatunk, bármilyen sűrű és fárasztó is egy hetünk. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. szeptemberi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Ahogy növekszik a kisbaba, gyarapodik a szókincse is, kérdés azonban, hogy egy kétnyelvű családban hogyan, milyen arányban oszlik meg a figyelme az apa- és anyanyelve között, milyen arányban képes elsajátítani ezeket. Érdemes-e tudatosan napi időkeretbe foglalni azt, hogy mikor milyen nyelven szólalunk meg a gyermek jelenlétében? Milyen óvodát, majd iskolát kell választanunk, hogy gyermekünk komfortosan érezze magát, ne zavarodjon össze, sem nyelvében, sem nemzeti identitásában?

Annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy amennyiben a gyermek két nyelvet tanul a kezdetektől, egyiket az édesanyjától, a másikat az édesapjától, az egyik nyelv akkor is dominánssá válik az esetek többségében.

Ráadásul nagy a valószínűsége annak, hogy az egyik szülő nyelve megegyezik annak a társadalomnak, közösségnek a nyelvével, amelyben él a család, így ez is meghatározó szerepet tölt be a nyelvhasználat arányaiban. Emellett biztos, hogy az egyik szülő több időt tölt el a gyermekkel, így azt a nyelvet gyakrabban és nagyobb intenzitással fogja használni.
A másik, kevésbé használt, kicsit elhanyagoltabb nyelvét azonban sokféle módon és tudatosan lehet fejleszteni. Akár játékokkal, akár úgy, hogy hétvégén csak azt használja az egész család, akár a meseolvasást, a tévénézést, internetezést kizárólagosan azon az adott nyelven használva. Talán a legfontosabb szempont ebben a kérdésben, hogy ne legyen erőszak semelyik nyelv irányába, hanem gyermekünk természetesnek élje meg mindkét nyelven a megszólalást, illetve gondolkodást. Szintén fontos, hogy szülőként ne rivalizáljunk a nyelvhasználatok között, ne szidjuk le, ha a gyermek esetleg összekeveri a szavakat, vagy ha nem a „mi” nyelvünkön szólít meg bennünket.

Két magyar anyanyelvű anyukát kérdeztünk meg arról, hogy milyen előnyeit és hátrányait látják a kétnyelvű nevelésnek. Egyikük amerikai, másikuk cseh férfihoz ment feleségül, az apukák egyik családban sem beszélik a magyar nyelvet. Annamária és Bill Magyarországon élnek, Györgyi és Pavel viszont Prágában. A házasfelek egymással angol nyelven kommunikálnak.

Mindkét édesanya jellemzően az előnyökről tudott beszámolni, és arról, milyen nagy öröm és érték a kétnyelvű nevelés.

Hátránynak csupán azt az egy dolgot említették, hogy a nyelvi játékokat, a humort, a vicceket, illetve az irodalomban, költészetben, zenében megjelenő teljesen sajátságos, csak az adott nyelven érthető metaforákat, szimbólumokat nem tudják „családilag”, közösen megélni, mert az édesapa teljes mértékben nem értheti meg.

Györgyi Prágában él, férje cseh

„Nem érzem igazán hátrányát a többnyelvűségnek. Talán csak annyit, hogy nálunk csak apa tud tanulni Danival, mivel a csehet még csak töröm, és ugye a kisfiunk itt, Prágában jár iskolába. De ez már inkább a szülők problémája, nekik kell jól beosztani ilyen esetben az anya- és apanyelvi nevelés idejét, megválasztani a módszereket, alkalmakat hozzá. A gyereknek viszont rengeteg előnye származik ebből a helyzetből. Lehet, hogy egy kicsit később tanulja meg a helyesírást, a nyelvtant, a kifejezéseket, de ügyesen utól tudja érni a társait. Nagy felelőssége van persze a pedagógusoknak abban, hogy a nem anyanyelvén tanuló gyermeket a közösség, a csoport vagy osztály ne közösítse ki, hanem „normális” társuknak tekintsék őt, a „különcségét” pedig értéknek tartsák.

Dani sokszor úgy oldotta meg az otthoni kommunikációt, hogy ha elmondott nekem valamit magyarul, utána az apjához fordult, és elmondta neki is csehül.

Itthoni, magyarországi környezetben csak magyarul hajlandó megszólalni, a kinti családdal pedig csak csehül beszél, hiába kérik, nem produkálja magát. A meséket mindkét nyelven ugyanúgy szereti hallgatni.”

Annamária férje amerikai, Magyarországon élnek

„A gyerekek kétnyelvű nevelésében nem érzékelek semmiféle hátrányt. Bár a két nyelv nem azonos ütemben fejlődik, a második nyelv fejlődése beéri az első nyelvet kb. öt-hatéves korra. A gyerekek párhuzamosan sajátítják el mindkettőt, és tapasztalataim szerint három és fél-négy éves korukra különböztetik meg fogalmilag a két nyelvet. Ekkorra már értik, hogy két különböző rendszerről van szó.

A kétnyelvűségben nem fordítanak magukban egyikről a másikra, hanem az adott nyelven tanulnak meg gondolkodni, a világot értelmezni.

A nyelv kisgyerekkorban személyhez kötött, tehát anyával így, apával úgy kell beszélni. Sokáig nem is tudják ezt kivetíteni nagyobb körökre. Amikor például először voltunk a már két nyelven beszélő gyermekünkkel az apa hazájában, Amerikában, a kisfiunk a számára idegen emberektől érkező angol nyelvű kérdésre angolul válaszolt az apukájának, és kérte, hogy tolmácsolja a kérdezőnek. Hatéves korú gyermek már könnyedén fordít kérésre, vagy ha úgy érzi, valakinek szüksége van fordításra. A kétnyelvű nevelésben a két nyelv anyanyelvi szintű elsajátításán túlmenően a gyerekek két különböző kultúrát és gondolkodási struktúrát is megtanulnak, amiben otthonosan mozognak. Állítólag könnyebb lesz nekik egy harmadik nyelvet is megtanulni.

Kép

Kép: Freepik

Az egyedüli dolog, amit szülőként hiányolok a saját családunk életében, hogy a gyerekek nyelvi fejlődésének különböző aranyos-vicces stációit nem tudjuk megosztani a férjemmel, mert ez csak az adott nyelven érthető.”

„Egy nyelvet megtanulni annyi, mint elsajátítani egy életformát.” Ludwig Wittgenstein

Az óvodáskorú gyermekek többnyelvű neveléséről v. Puttkamer Emőkével beszélgettünk, aki az ELBE Puttkamer-Szathmáry Többnyelvű Képzési és Kulturális Alapítvány elnöke. Az Alapítvány Sopronban működteti a Többnyelvű Alternatív Szivárvány Óvodát, amelynek foglalkozási módszertana egyedülálló Magyarországon. A módszertan ötletgazdája Emőke, aki Németországban ment férjhez, így saját családjában a kétnyelvű kommunikáció jellemezte mindennapjaikat.  A rendszerváltás után, 1995-ben hazatért, és a soproni pedagógiai főiskolán a német nemzetiségi óvodapedagógusok képzésében és a szombathelyi német tanárképzésben anyanyelvi lektorként vett részt. Emőke célja az volt, hogy a többnyelvű nevelésben egy új pedagógiai koncepciót vezessen be, ami hosszas tudományos kutatómunka eredményeként valósult meg, és 1999-ben egy nyertes uniós pályázat segítségével indult el. A kutatásokból kiderült többek között, hogy a különböző nyelvek hálózatos kapcsolódása hatéves kor alatt az anyanyelvi agyi központban beágyazódik, és így hosszútávon is használhatóvá válik.

„Óvodánk 2006 óta működik, ahol magyar, német és horvát nyelven foglalkozunk a gyerekekkel. Foglalkozásaink az élménypedagógiára épülnek az »egy személy-egy nyelv« módszer megvalósításával. A három óvodapedagógus megszemélyesíti az általa képviselt nyelvet. Játékos formában közvetíti annak kultúráját, ünnepeit, hagyományait, szokásait. A foglalkozások során mindhárom óvónő ugyanazt az eszköztárat használja: játékok, mesék, háromnyelvű könyvek, zene, énekek, tánc. Nagy hangsúlyt fektetünk az egészséges életmódra, környezeti nevelésre, amit partneróvodáinkkal (Wiener-Neustadt, Kópháza) határokon átnyúlva is megvalósítunk. A számítógép használatát a gyermekek a Németországban használatos „Schlaumäuse” játékos program segítségével sajátíthatják el, amely egyben autonóm személyiségük képzéséhez is hozzájárul.”

Az óvoda 2016-ban részt vett az ELTE pszichológiai és pedagógiai tanszékének kutatásában, és a kutatás részeredményét összefoglaló kongresszuson elismerő oklevelet kapott. Ezt követően az új pedagógiai koncepció 2020-ban elnyerte az Európai Nyelvi Díj első helyezését.

„Az óvoda missziót tölt be a többnyelvűség elősegítésében, a más kultúrák tiszteletében – mindezt három nyelven. Ez különösen e határrégióban bír nagy jelentőséggel” – írták a szakértői bizottság véleményében.
Emőke elmondta, hogy az alkalmazott módszer hátrányával az elmúlt 14 év alatt nem találkozott.
„A többnyelvű gyermekek kognitív előnyeit tudományosan igazolták, kísérleti eredmények bizonyítják többek között a gyermekek jó problémamegoldó-kreatív képességeit, további nyelvek könnyebb elsajátítását. A többnyelvűség a szocializálódási folyamat fontos támogatója, és előnyösebb lehetőségeket is biztosít a nemzetközi munkaerő-piacon. A hozzánk járó gyerekek rendkívül toleráns viselkedésmódot sajátítanak el. Nyitottak, kíváncsiak, érdeklődők. Vegyes csoport lévén a nagyok szeretettel támogatják az apróbbakat.

A már korán kialakított európai szellemiség hozzájárul a szomszédos országokkal ápolt barátságos kapcsolathoz, a békés egymás mellett éléshez.

Ezeket az értékeket a legfiatalabb korosztályban elkezdve, játékosan, egymás kultúrájának és hagyományainak megismerésében és a nyelvek ápolásában lehet leginkább elsajátítani.”

Az idősebb, kamaszkorú gyermek már teljesen tudatosan használja és irányítja az általa beszélt nyelveket, illetve nyelveken való gondolkodást. Ebben a korban a szülőnek már kisebb a felelőssége és feladata a két nyelv ápolásában, annál nagyobb a gyermeké, illetve a gyermeket oktató pedagógusé. Nyilván a szülőknek segíteniük kell abban, hogy a megfelelő oktatási intézménybe kerüljön a gyermekük, de utána rendkívül a fontos az egyéni szorgalom, illetve a tanárok megfelelő motivációja, hogy egyik nyelv se legyen elhanyagolva, elfeledve.
A Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnázium igazgatóját, Berczelédi Zsoltot kérdeztük a középiskolás korosztályról, illetve a pedagógiai módszerekről. 

„Gimnáziumunkban három két tanítási nyelvű program is fut párhuzamosan (angol, német és orosz); ez a multikulturális közeg miatt is van így, mivel iskolánkban a diákság nagyjából 20 százaléka külföldi származású. A világ minden pontjáról érkezhetnek hozzánk diákok, sokan származnak Kínából és Oroszországból, de jelenleg is vannak diákjaink Németországból, Ausztriából, Angliából, Ausztráliából, Jemenből, Jordániából, Kazahsztánból, Iránból stb. Természetesen függ a képzéstől is a külföldi diákok aránya, mivel ők többnyire az angol–magyar képzésünket választják. Így ezekben az osztályokban a 20 százalékot általában meghaladja, míg a német–magyar és orosz–magyar képzésben nem éri el ezt a számot a külföldiek aránya. Lehetőségként tekintünk erre a sokszínűségre és büszkék vagyunk rá.

Képzésenként változó, hogy mely tantárgyakat tanulják a gyerekek célnyelven, de alapvetően mind a célnyelvi, mind a magyar nyelvű órák módszerei és céljai hasonlóak. A nyelvi képzés központba helyezésével biztosítjuk diákjainknak, hogy gimnázium után bármilyen célnyelvi környezetben – legyen az egy angol egyetem vagy egy német cég – megállják a helyüket. A nyelven túlmenően minden tantárgynál odafigyelünk a tanítás minőségére, mert tapasztalataink alapján érettségi után a legkülönbözőbb irányokba mennek tovább a tanulók, és az oktatás minőségével kívánjuk biztosítani nekik a választás szabadságát. A modern módszerekkel, érdekesen átadott tudás mellett tanáraink kritikus gondolkodásra és egymás iránti tiszteletre, odafigyelésre nevelik a gyerekeket. Ehhez is hozzájárul a multikulturális környezet, hiszen a gyerekek szünetekben, egymás között tanulnak a nyitottságról és elfogadásról is. Emellett ez a típusú iskolai környezet fejleszti a problémamegoldási készségüket is. Gyorsabban megtanulnak csoportban dolgozni, hatékonyan kommunikálni is, mivel különösen a gimnáziumi évek elején fontos az összetartás, egymás segítése. Egy ilyen iskolában nemcsak a diákság, hanem a tanári kar is ugyanilyen sokszínű. Az iskolában összesen közel 20 nemzetiség dolgozik és tanul együtt. Mindennap tanulunk egymásról is, a különböző kultúrákról, de hisszük, hogy ezzel együtt saját magunkhoz és a saját kultúránkhoz is közelebb kerülünk. A két tanítási nyelvű képzés – minden előnye mellett – nincs nehézségek nélkül. Átlagon felüli szorgalmat és kitartást követel a tanulóktól, amire a felvételi folyamatunkban külön odafigyelünk.”

A nyelvi fejlődés és fejlesztés tehát a kétnyelvű családoknál hatványozott feladatvállalás, sok tudatosságot, fantáziát igényel, ugyanakkor rengeteg csodálatos lehetőséget is rejt magában.

A fontos az, hogy gyermekünk biztonságban érezze magát, és nemcsak az édesanyjával és édesapjával, hanem anya- és apanyelvi életterében is megtanuljon otthonosan és természetesen kommunikálni.

„Az ember a nyelvében van otthon.” Sárközi Mátyás

A karácsony ünnepélyessége és maradandósága nem a külsőségektől függ. Mégis, egyre inkább hiányzik valami, ami leginkább a gyermekkoromat idézi: a hó. Számomra beszédes az, amikor hó födi a magaslatokat, a fákat, a házakat és az utakat. Betakar és elfed. Eltünteti a kopárságot, az ősz összeszáradt maradványait, a megkopott tetőszerkezetet, sőt a szemetet is. Apró kristályai ékszerként ragyognak a nap, a hold és az utcai lámpák fényében. Fehérsége megtisztítja a világot, mintha feloldozná a bűnök, a gyengeségek alól.

De régen mégsem emiatt szerettem a havat. A sok szánkózás, hócsata, hóembergyúrás és megannyi emlék tette feledhetetlenné.

Az iskolaudvaron a sorban állás a hosszú, kikoptatott jég előtt. Szentestéken az éjféli misére vezető út a ropogó hórengetegben. A kollégiumban az első hóesés, amit a tanulószoba ablakából én vettem észre leghamarabb. A versenyfutás az udvarra, hogy a tömött hópelyheket gombócokká gyúrjuk. Azon a késő délutánon épp témazáró dolgozatra készültünk földrajzból, és vagy a megérzés, vagy a hirtelen adódott játéklehetőség azt mondatta velem, hogy másnap mégsem írjuk meg azt a dolgozatot. Senki sem hitt nekem az osztálytársaim közül, másnap mégis beigazolódott, hogy érdemes volt a tanulást félretenni egy jóízű hócsata kedvéért.

A gyermekeimnek – főleg a nagyobbaknak – még jutott a lesiklás élményéből a nagy dombokról. De nemcsak nekik, hanem felnőttfejjel nekünk is. Még a férjem is úgy forgott a lejtőn lefelé a hócsúszkával – gyereknyelven a popsitepsivel –, hogy mosolyt csalt mindannyiunk arcára. Igazi fagyot pedig utoljára a lányom születésének éve hozott. Azon a télen az egri érsekkerti tó jege olyan vastagon befagyott, hogy bátran csúszkálhattunk rajta az akkor még hároméves nagyfiammal.

Ezek a havas időszakok lassan olyan élményekké válnak, amelyeket csak az emlékezetünk őriz meg.

A 2020-as karácsonyi idő szürke sármaszlaga nemcsak a közeli dombok, utak és udvarok végtelen pusztaságára telepedett, hanem kicsit a szívemre is. A rövidre szabott séták mellett hiányoztak a hangulatos kirándulások a zúzmarás fák közt.

Arra gondoltam, mi lesz, ha a hó egy idő múlva tényleg csak emlék marad, és kikopnak a jégvirág, zúzmara, ródli, síelés, hópehely szavaink. Ha a globális felmelegedés következtében egyszer csak megszűnik az évszakok változatossága, és ezzel együtt hidegtűrő növényeink vagy állatfajaink kipusztulnak. Ha a havat, a szánkózást, a jegesmedvét szép lassan elfelejtjük, mint Lois Lowry utópisztikus regényének, Az emlékek őrének különös, zárt világában.

Mi lesz, ha egyszer a hasznosság, a kímélet és a kényelem minket is arra csábít, hogy ennek érdekében feladjuk a kalandokat, a küzdelmeket, a családi köteléket, a legmélyebb érzéseinket? Bekövetkezhet-e, hogy a regény világához hasonlóan injekciókkal és gyógyszerekkel feledtessük a fájdalmat, amit bizonyos érzések, élmények előidéznek? Elképzelhető-e, hogy egy háttérapparátus irányítsa a többség életét, figyelve minden lépésünket, rezdülésünket; és elhitessék mindenkivel, hogy a lehetőségeinket ők képesek megszabni számunkra, mert mindenkinek az a legjobb, amit ők akarnak? Természetesnek tartanánk-e, hogy szeparáltan mindenki más-más részfeladatot kapjon, átfedések nélkül: egyesek a béranyaságot, mások a kezdeti dajkaszerepet, ismét mások a gyerekek nevelésének lehetőségét? Uralhatjuk-e úgy az életet, hogy magunk kombináljuk a születendő gyermekek génjeit, és a kevésbé életképes, „hibás” egyedeket, akikre nincs szükség, egy injekcióval elküldjük a másholba, hogy megadjuk a társadalomnak és magunknak a tökéletesség látszatát?

Biztos vagyok abban, hogy én nem vágyok efféle „tökéletességre”.

Nekem hiányoznának a magasságok és mélységek a természetben és érzelmi téren is. Az évszakok, a színek, a szerelem, a család, minden megszületendő élet. És a hó is, amit annyira várok. Mert még nincs vége a télnek.

Ha újrakezdhetném...

A film a koreaiakhoz híven egyszerű szókimondással, a végletekig őszintén, de mégis a legnagyobb természetességgel és a legőszintébb humorral tárja elénk a valóság ama szeletét, amelyben öregedő családtagjainkkal, illetve az ő ügyes-bajos dolgaikkal bizony nem mindig tudunk mit kezdeni. Malszun néni 74 éves, ellentmondást nem tűrő, mindent jobban tudó, icipicit kontrollmániás „nagyidiktátor”, aki bizony nem rejti véka alá a véleményét, bármilyen kérdésről legyen is szó, minden lében kanál természete azonban egyre inkább teherré válik a családja számára.

Legfőképpen a menyével keveredik folyamatos összetűzésbe, hiszen az öregek jogán állandóan okítja, kritizálja, egyetlen kicsi fiát pedig – aki már meglett ember, kiemelkedő professzor és két gyermek apja – még mindig igyekszik anyáskodva a szárnyai alá venni, holott neki már régen nincs szüksége az effajta védelemre és az anyai fojtogató szeretetre. Egy újabb konfliktus után Malszun a saját fülével hallja a családot arról tanakodni, hogy esetleg öregek otthonába kellene költöznie. Ezt követően bánatosan bolyong az utcán, míg végül betéved az Örök Fiatalság Fényképészet műtermébe, ahonnan a fotózást követően 50 évvel fiatalabb külsővel, de a már megszerzett bölcsességével sétál ki.

Ezek az események persze nem kevés kalamajkát okoznak, hiszen még így is próbálja a családtagjain tartani a szemét és egyengetni az útjukat, miközben a néző szép lassan megismerkedhet azokkal a történetekkel, amelyeket nagyanyó eddig a ráncai mögött hordozott. Kibontakozik előttünk a szerencsétlenül járt, ám talpraesett és fifikás egyedülálló anya képe, az egykori szépségé, akit gyerekkorától fogva valaki hűen szeret, és akinek a küzdelmek mellett kevés ideje jutott önmagára.

Most azonban új esélyt kap arra, hogy megvalósítsa álmait, hogy olyan fantasztikus életet éljen, mint amilyet már elsőre is megérdemelt volna.

De persze a film nem lenne igazi krízishelyzet nélkül, ami válaszút elé állítja Malszunt. Szembesülnie kell a klasszikus és örök egzisztenciális kérdéssel: ha lenne lehetősége, ha újrakezdhetné, akkor másképp csinálná?

Meddig alakul a személyiségünk?

Egyáltalán van lehetőségünk arra, hogy újrakezdjük az életünket? Hiszen a valóságban nem léteznek Örök Fiatalság Fényképészetek, fiatalító varázsszérumok, s az időgépet sem találták még fel, amellyel visszarepülhetnénk a saját múltunkba, hogy a kínnal-keservvel megszerzett tapasztalatainkat és életbölcsességünket felhasználva kijavíthassuk a hibáinkat.

Kép

Részlet a Nagyanyó kisasszony c. filmből

Pszichológusként gyakorta találkozunk azzal az elképzeléssel, hogy az első néhány évünk, illetve a gyermekkorunk oly mértékben determinálja a jövőnket, hogy bizonyos idő eltelte után egyszerűen nem áll módunkban változni és változtatni.

Olykor óvodás korú gyermekek szülei számolnak be arról a félelmükről, hogy a gyermek 5–6 éves kora után már nem lehet kifésülni a lelki gubancokat.

Egyes pszichológiai elméletek az első évek, a kötődés, a szülő-gyerek kapcsolat fontosságát hangsúlyozzák, azt, hogy az ezekben bekövetkezett megrekedések az indulati életben megjelenő nehézségekhez, magatartási problémákhoz, de akár személyiségbeli torzulásokhoz is vezethetnek. Ma már olyan kutatási eredmények is a rendelkezésünkre állnak, amelyek a méhen belüli magzati lét vagy a születés során elszenvedett pszichés megterhelések jelentőségét bizonyítják. Vitathatatlan tény, hogy mindezeknek hatalmas szerepük van a személyiségünk alakulásában, sőt, a fejlődéslélektan tankönyvek is véget érnek a serdülőkor tárgyalásával. Mintha az ember személyisége 18 éves korára kialakulna, és véglegesen úgy maradna.

Ki vagyok én?

Ugyanakkor vannak elméletalkotók, akik bár elismerik az első néhány év fontosságát a személyiség kialakulásában, mégis úgy gondolják, hogy identitásunk egész életünk során formálódik.

Ezen elképzelés legnevesebb képviselője Erik Erikson, aki úgy gondolta, hogy minden fontos életszakaszban feltesszük a kérdést, „Ki vagyok én?”, és minden fejlődési krízis legyűrésekor más és más válaszokat adunk rá. Elméletében maga az időskor is egy fejlődési szakasz, amelynek célja az énintegritás megélése, illetve annak a kérdésnek az átgondolása, hogy megfelelően éltük-e az életünket. Hasonló elképzelés a családi életciklusok modell, amely szintén az egész életen át zajló szakaszos fejlődés hipotézisét tárja elénk, amelyben ráadásul az egyén nem egyedül keresi a válaszokat a soron következő életfeladatra, hanem a generációk is hatással vannak egymásra. Ebben az elméletben az öregkor egy különösen sok nehézséggel terhelt életszakasz, mivel minden generáció nehéz fejlődési feladattal küzd.

Míg az idős embernek az eddigi életével, a lépten-nyomon bekövetkező veszteségekkel, az öregedés következményeivel kell szembenéznie, addig a középső generációnak is igencsak nehéz kérdésekre kell válaszokat találnia, többek között a saját életközepi válságával, a serdülőkorba lépő gyermekei függetlenedésével és az idősödő szüleiről való gondoskodással is meg kell küzdenie. Mindemellett a legfiatalabb generációnak is új kihívásokkal kell szembesülnie, megtalálnia az identitását és fokozatosan eltávolodni a szüleitől.

Létfontosságú, hogy a család kiegyensúlyozott válaszokat tudjon adni ezekre a nehéz kérdésekre, ugyanis a kutatások eredményei arról tanúskodnak, hogy

az idős emberek társas kapcsolatai igen nagy hatást gyakorolnak arra, hogy mennyire hosszú és elégedett életük lesz.

A korosodó ember is sokat tehet a saját belső békéjéért. Kiváló módszer a hálanapló írása, ami hozzásegíthet az életükre való pozitív visszatekintéshez és a kutatási eredmények szerint még a halálfélelem mértékét is csökkenti.

Bár a fiatalító fényképezőgép nincs a birtokunkban, az újabb és újabb megoldandó életfeladatok, fejlődési krízisek, mind-mind új lehetőséget adnak, hogy valamiképp meghaladjuk az előző életszakaszt és gazdagabb választ adjunk az élet nagy kérdésére, hogy kik is vagyunk és mi dolgunk a világon.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>

Itt van például az első számú családi gyűjtögető, a férjem, aki komolyabb és kevésbé komoly gyűjteményei mellett a régi, kinyúlt zoknikon keresztül a „valamire még jó lesz” dobozokig semmit nem dob ki, mindezzel arra kényszerítve becses nejét, hogy „erkölcstelenül”, a háta mögött végezze el a piszkos munkát. A gyerekek gyűjtöttek, gyűjtenek és gyűjteni fognak szalvétát, kártyát, figurákat, legót, plüssállatot, csokipapírt, könyveket, képregényeket, mindezt hullámzó lelkesedéssel, sokszor a mennyiségi elveket a minőség rovására érvényesítve. Szűk családunk határait kissé tovább feszegetve, gyűjtenek a rokonok köveket, kártyanaptárakat, festményeket vagy kis porcelánfigurákat. Folyamatosan bővítik zenei, családtörténeti vagy lakberendezéssel foglalkozó könyvtáraikat is, és van olyan közeli családtag, aki szó szerint mindent gyűjt, ami megtetszik neki.

Egyedül én lógok ki ebből a sorból. Semmit sem gyűjtök.

Volt régen néhány próbálkozás: gyűjtöttem bélyeget pár hónapig, még bélyegszakkörre is jártam, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy Béla bácsi azért csinálja az egészet, mert a gyerekeket könnyebben át tudja rázni a cserékkel, mint a hivatásos bélyeggyűjtőket a klubban. Volt egy elég komoly szalvétagyűjteményem is, sajnos, fogalmam sincs, hová lett. A kis porcelán nippekből is hamar kiábrándultam.

Nagyon szeretek olvasni. Mondhatnám azt, hogy gyűjtöm a könyveket. De bármilyen szépen és magasztosan hangzana is ez, sajnos nem igaz. Igazán szeretem a szépirodalmat, a szakácskönyveket, de nem gyűjtöm őket. Ha meglátok egy olyan könyvet, ami megtetszik, hát megveszem. De nem vezetek katalógust, nem csinálok táblázatokat, nem számozom be őket és nem hajtok bizonyos szerzőkre.

Határozottan nem vagyok gyűjtő típus, sőt… Épp ellenkezőleg, egy időben inkább azzal foglalkoztam, hogy hogyan szabaduljak meg a tárgyaimtól. Volt rá példa, hogy kifejezetten teszteltem magam, meddig tudok elmenni az adakozásban, kidobálásban. Igyekszem nem ragaszkodni a holmikhoz; számos kedvenc tárgyamat, tollamat, sálamat, csecsebecsémet ajándékoztam el látszólag könnyű szívvel, aztán csendben szenvedtem. Sokáig. Mert nem volt olyan könnyű megválni a megszokott dolgoktól, és hiába edzettem a lelkem, máig sajnálok egy-két, ilyen pillanatban elajándékozott darabot. És azt is tudom, hogy miért.

Mert nem egyszerűen egy tárgyat dobtam el magamtól, hanem egy tárgyat, tele emlékkel. És nem kell, hogy ezek fontos emlékek legyenek, csak valami megszokott, ami hosszú időre jó érzést adott.

Már nem csinálok ilyesmit – most már inkább az élet szakít el a tárgyaktól, csak az emlékük marad.

Épp a múltkor döbbentem rá, amikor a lakásunk ajtaját nyitottam, hogy mennyire más ez a kilincs, mint az előző otthonunk kilincse volt. És hirtelen belesajdult a kezem, hogy nem, már soha többé nem fogom meg azt a kilincset, soha többé nem lépek be abba a lakásba. Már nem az enyém – már csak az emléke az. És ekkor, hirtelen megindult bennem a lavina: az imádott szobám kilincse a régi házban… az öreg kertkapu keskeny kilincse, a kis, balatoni nyaraló nehezen lenyomható, napszívott fában nyikorgó kilincse, ahol annyi vidám, álmodozó, kamaszos nyarat töltöttem. A főiskolai koleszszobám kilincse, a bohémélet, a gondtalan vidámság helyszíne. Az ott gyűjtött élményekből a mai napig táplálkozom. Az első „kinti” lakásunk kilincse. Az Oude Markt, a sörök. Az arany diákélet. Hollandia, a hideg üvegkapu gombkilincse. A csengőnk hangja. A szomszédos „frit” üzlet illata. Mind megvan, szinte rámozdul a kezem, ahogy elképzelem magamban.

Életem minden fontos állomásának a színhelyén volt egy kilincs, amely még ma is úgy simul gondolatban a tenyeremhez, ahogy régen, és én zuhanok vissza velük a múltba – hozzák, szinte lökdösik egymást az élmények, a szagok, az érzések.

Én meg nosztalgiázom, sírva vagy nevetve, pedig a kezemben sincs – csak a fájó hiányát érzem azoknak a régi kilincseknek. Ha tehetném, valamennyit összegyűjteném. Értékes darabként mindet nagy becsben megőrizném. Ha tehetném…

A kérdőívünket igyekeztünk eljuttatni nemcsak hívő emberekhez, hanem egy tágabb és színesebb közösséghez, hogy a válaszok lehetőleg kibillentsenek minket a megszokott gondolkodási sémáinkból, és hogy meglássuk, vajon tényleg általánosnak mondható-e valami az ünnepekkel kapcsolatban. Igyekszünk ebben a cikkben összegezni azokat a válaszokat, amelyek az ünnepekre általánosságban vonatkozó kérdéseinkre érkeztek. Reméljük, lesz benne pár hasznos gondolat, amit akár ki is lehet próbálni.

Egyáltalán pozitív fogalom az ünnep?

Sokszor panaszkodunk unalmas ünnepségekre, kellemetlen családi „pofavizitekre” és kényszerű rokonlátogatásokra. Persze ez a negatív valóság is megjelent a válaszokban, ám a legtöbb kitöltő számára vannak kimondottan pozitív ünnepek. A szűk családi ünnepekről írták legtöbben azt, hogy „bárcsak gyakrabban lenne”, másodikként a karácsonyról volt sokaknak jó emléke és véleménye, majd a baráti körben töltött ünnepi alkalmakat tartották sokan értékesnek. A „jó, hogy van” kategóriában a vallásos ünnepek, a nemzeti/állami ünnepek, a karácsony és a sikerek megünneplése kaptak még sok szavazatot.

Ezekben a válaszokban már megjelenik az, amire aztán az összes többi kérdés is rávilágított: az ünnephez szorosan hozzátartozik az együttlét a szeretteinkkel.

Fontos számunkra a szűk család, a barátok vagy tágabb értelemben egy olyan közösség, amelyhez szívesen tartozunk. Részben szembe megy ezzel az a tendencia, ami szintén gyakran megjelent a válaszokban, hogy az ünnep kikapcsolódás, feltöltődés, lelassulás, akár csend és én-idő. Ha öröm ér minket, szívesen osztjuk azt meg, meséljük el a családban vagy hívjuk össze a barátokat. Másfelől megfogalmazódott az is, hogy ha jók a családi kapcsolatok, vannak barátaink, az önmagában is tud olyan öröm forrása lenni, amire jó közösen, hálával rátekinteni egy-egy ünnepen, és ez az ünneplésnek tartalmat, értelmet ad. Ugyanakkor a személyek közötti ellentétek, veszekedések, fel nem dolgozott sérelmek és az egymás iránt támasztott nyomasztó elvárások tudják gátolni azt, hogy ez a fajta pozitív ünnep létrejöjjön.

Milyen számunkra az ünnepi érzés, amikor „jól sikerült” megünnepelni valamit?

Én jónak tartom és ajánlom is szívesen mindenkinek, hogy idézzük fel, ha van emlékünk egy különösen jól sikerült ünnepről! Próbáljuk meg körülírni, milyen érzés volt az, és mitől és hogyan alakult annyira jól az az alkalom. Egy ünnepen akár az ilyen meghatározó ünnep-élményeinkről is beszélgethetünk egyszer.

Sokan írták, hogy az öröm, a hála, a béke, a szeretet és az az érzés, hogy „minden jó”, avagy „minden rendben van” tartozik az ünnephez. Azt érzik, hogy felszabadultak, boldogok, derűsek, nem kell a gondokkal foglalkozni, ki lehet lépni egy időre a mindennapokból, vagyis a hétköznapok fölé lehet emelkedni.

Vannak, akik számára az ünnep az elégedettséget jelenti önmagukkal és a világgal, a szeretet túlcsordulását, a lélek érintettségét, eufórikus örömöt, élvezetet, belső szabadságot, harmóniát, a lét áramlását, a közösség megélését.

Meglepődtem kissé azon, hogy az ünnep fontos elemei között másodikként a különleges, finom étkezés szerepel. Ebben össze tud találkozni a fent leírtak közül két dolog: a jó társaság és a lét öröme, az élet (étel) élvezete. A harmadik helyet kapták az ünnepi díszek és külsőségek: a szép ruha, a terített asztal és az egyéb apróságok (például az ünnepnek megfelelő dekoráció). Fontos elemek még sokak számára az istentisztelet/imádság, az emlékezés és magának az ünnepnek a „forgatókönyve”. Kevesebb pontot kaptak, ugyanakkor nagyon jó, hogy felmerültek fontos ünnepi elemekként a különleges italok, a közös játék, az ajándékozás, a közös éneklés, zene, tánc, a beszélgetés és a szeretkezés.

Kép

Kép: unsplash.com

Ünnepi előkészület és spontaneitás

A válaszokból kiderült, hogy egyrészről az ünnephez hozzátartozik az előkészület és a várakozás, másrészről viszont spontán dolog, amit nem lehet erőltetni, kiizzadni. Erről a kérdéskörről kedves olvasmányélményeim jutottak eszembe. A kis herceget arra tanítja barátja, a Róka, hogy a kapcsolataink számára fontosak bizonyos „szertartások”. Később pedig, amikor az elbeszélő a kis herceg számára felhúz egy vödör vizet a sivatagi kútból, megérti, hogy ez a vödör víz ünneppé vált, mert benne van a kis herceggel közös útjuk és mindaz az erőfeszítés, amit ő megtett a kis barátjáért. Ahogy az egyik válaszadónk írta, számára a jól sikerült ünnephez fontos a figyelmesség és az, hogy akik felé fordul a figyelmességével, azoknak sikerüljön örömet szereznie. Azt hiszem, ilyen értelemben sok minden segíthet minket ahhoz, hogy megéljünk egy-egy személyes ünnepet: például az odafigyelés egy évszak vagy időpont érkezésére, a színekre, illatokra, szimbólumokra, a külsőségekre (díszek az otthonban, ruhák, ízek...), az emlékek felidézésére, a várakozás megélésére és bármilyen előkészületre.

A közös szokások segíthetnek minket, hogy kapcsolódjunk egymáshoz

Az ismerős ünnepi menetrend, egy-egy családi szokás segít minket, hogy egymásra hangolódjunk, beleéljük magunkat az ünnepi hangulatba, beilleszkedjünk az ünnepi programokba. A tágabb közösséghez tartozásunkat élhetjük meg, ha tudjuk, hogy hasonló módon ünnepelnek mások is, akikkel ezek a szokások, gyakorlatok összekötnek. Ugyanakkor ha nem értjük és érezzük át egy-egy ilyen szokás vagy hagyomány tartalmát, eredetét, az könnyen teherré, nyomasztó elvárássá válhat, ami alatt megfulladunk. Házasságra készületkor szoktuk javasolni a párnak, hogy beszéljék át a családjaikból hozott ünnepi szokásaikat, és alakítsák ki saját ünneplési formáikat. Izgalmas utánamenni a családi szokások eredetének is, azt hiszem, nagyon jó beszélgetések születhetnek ebből a témából kiindulva is. Kedves példa erre számomra Grecsó Krisztián „Össze kéne szedni” című novellája, amelyben leírja egy adventi szilvalekvárfőzés hagyománnyá válásának történetét.

A hagyományaink eredetét így feleleveníteni azért is hasznos lehet, hogy esetleg meglássuk, mi az, amit elengedhetünk, ha a túl nagy sürgés-forgás és az előkészületekkel kapcsolatos sokféle munka már nem teszi lehetővé, hogy pihenjünk és feltöltődjünk.

Az is lehet, hogy egyes szokásainknak csak valamely részét fogjuk megtartani ezek után, ami elég arra, hogy emlékezzünk és felidézzük azt a jót, amit az ünnepen meg szeretnénk osztani egymással, amit együtt szeretnénk átélni. A ki nem mondott elvárások megfogalmazása, megbeszélése is segíthet abban, hogy szabadabbak legyünk magunk is és szabaddá tegyük egymást, a terhet jelentő dolgokat elengedjük, a fontos dolgokat pedig együtt őrizzük, hogy még sok éven át a feltöltődés forrása lehessenek számunkra.