– Mit jelent ez a titulus?
– Ez egy felhatalmazás, hogy az Egyház tanítását képviseljem ebben a témakörben, tulajdonképpen minden olyan ügyben, amely a családokhoz kapcsolódik: jegyesoktatás, szerelmes hittan együtt járóknak, házasság, gyereknevelés.
– Milyen konkrét feladatokat takar mindez?
– A püspöknek, a bizottságnak és a munkatársaknak az a feladata, hogy folyamatosan segítse, koordinálja, szakmai tanácsokkal lássa el az egyházmegyei családreferenseket. Jogilag minden püspök saját maga dönt az egyházmegyéjében, mi csak támogatást, ötletet adunk és kérünk tőlük. Minden évben van egyházmegyei családreferensek találkozója, ez most online formában zajlott, a papok számára országos családkonferencia, családi témákhoz kapcsolódó lelkigyakorlatok. Az európai családbizottságokkal is kommunikálunk minden olyan ügyben, ami életvédelem, párkapcsolat, gyereknevelés; valójában a bölcsőtől a koporsóig kísérjük a családtagokat.
– És ide tartozik, gondolom, a más felekezetekkel és a világi szervezetekkel való kapcsolat is.
– A körlevelemben is írtam, hogy nyitott vagyok a felekezetek és a jószándékú emberek felé.
– Mit értsünk ez alatt a család vonatkozásában? Mi az a minimum, amely szükséges a párbeszédhez, az együttműködéshez?
– Valamiféle szimpátia az Egyház felé, nyitottság a párbeszédre. Alapfeltétel, hogy számukra is érték legyen az, amit mi családként meghatározunk.
Fontos, hogy ne legyen a partnerekben megbélyegzés a másik felé – ilyen címke például az „ódivatú” –, csak így lehetséges a másik őszinte meghallgatása.
– Bíró László, aki a Családügyi Bizottság elnöki posztján elődje volt, a „Hívom a családokat” körlevele záró soraiban úgy fogalmaz, hogy „nagy éberségre, sok-sok erőbefektetésre van szükség ahhoz, hogy határozottan védeni tudjuk azt, amit valóban védenünk kell.” Ön szerint mit kell most leginkább védelmezni?
– A legfontosabb, hogy világossá tegyük és fönntartsuk, mit értünk a családon. Mi, keresztények azt valljuk, hogy a család a Szentháromság leképeződése. Az Atya és a Fiú között van egy végtelen szeretetáramlás, és ennek a viszonzása, befogadása, kimondása létrehozza a harmadik személyt, a Szentlelket. A házasság ennek emberi vonatkozású megjelenése: a férfi és a nő kölcsönös önátadásának és tartós szeretetkapcsolatának gyümölcse a gyermek. Isten ennek mintája és forrása. Szent II. János Pál pápa „A test teológiája” címmel kiadott tanításaiban is írja mindezt.
– Ezt a hitbeli titkot hogy lehet elmagyarázni nem vallásos embereknek?
– A férfi és a nő vonzódásából kiinduló kölcsönösség gyümölcse alkotóvá tesz. Ez a lehetőség vallástól függetlenül minden emberben benne rejlik. Ha ezt szeretetteljes kommunikációval el tudjuk mondani, célt tud érni.
– A közelmúltban Ferenc pápa intézményesítette a nők lektori és akolitusi szolgálatának gyakorlatát. Miközben szeretnénk, ha az apák visszalépnének kicsit a családba, a nők lassan helyet kapnak nemcsak a munka világában, hanem az egyházi szolgálatban is?
– Ez nem újdonság, hiszen nők eddig is sok helyen ministráltak és olvastak, ez mostantól nem alkalmi szolgálat, hanem állandó megbízás lesz. Ez a két szolgálat egyébként nem a klérus része.
– Ez a törekvés már a hetvenes években megindult, vagyis úgy fél évszázad kellett ennek kimondásához.
– Igen, mert ha az Egyház egyszer valamit kihirdet, nem lehet, hogy utána azt mondja, jaj, bocsánat, meggondoltuk, tévedtünk. Ha születik egy döntés, az hosszútávra szól. Sok fontos döntést kell meghozni és idő, türelem, imádság kell, hogy megérlelődjenek.
– Egyházi emberként nem nehéz ezt látni, hogy jónak tűnő fontos döntések is lassan születnek meg?
– Papként, amíg nem voltam püspök, én is ezt gondoltam. Akkor úgy éreztem magam, mintha egy jó személyautóban ülnék, amivel lehet gyorsan menni, de nem muszáj.
Püspökként már úgy élem meg, hogy egy versenyautóban ülök, amellyel csak gyorsan lehet menni, pedig időnként szívesen bemennék a boxutcába.
A pandémia most persze lassítósávra is tett bizonyos értelemben, de ettől még nem parkolhatunk le. A tavalyi évben hatvan kis katekézist fogalmaztunk meg videó formájában. Annak, aki üzenetet akar közvetíteni, meg kell értenie, hogy a mai ember a rövid, világos, természetes és közvetlen üzeneteket szereti, nem az akadémiai értekezéseket és a papi díszben vonulást.
– Ezt a fajta kommunikációt honnan tanulta?
– Mindenki ezt csinálja, nem szégyen világiaktól, akár cégektől tanulni, még ha az Egyház nem is cég.
– Vannak világi példaképei?
– Például Mahatma Gandhi, aki tulajdonképpen anonim keresztény. Erőszakmentesség, szeretet, szelídség és következetesség az igazság képviseletében, nem tolakodóan, és a szenvedést is vállalva. Ez krisztusi módszer. A másik a nagymamám, aki egy hívő, a szó nemes értelmében modern asszony volt, kamaszként a lelki vezetőm.
Tanítónő volt, de a háború után ideológiai okokból nem taníthatott, postai segédként dolgozott. Az ő csendes, rendíthetetlen kitartása ma is példa számomra.
– Hogyan érlelődött meg Önben a papi hivatás?
– A kecskeméti piaristáknál az egyik világi tanárom megkérdezte, hogy „Ugye, te pap leszel?” Igazából addig nem jutott eszembe, de hogy ne rontsam el a lelkesedését, meg amúgy amatőr színjátszó is voltam, hát ájtatoskodó arccal azt feleltem, hogy igen. Aztán szép lassan megfordult bennem ez a furcsa igen. Az udvarlásaimban is világossá vált, hogy amikor az intimitás felé mélyültek ezek a kapcsolatok, akkor én lettem a lelki vezető és a lány a lelki gyermek. Ez elgondolkodtatott, hogy mi is az én hivatásom. Először tanító bácsi lettem képesítés nélkül, aztán képesítéssel. Viszonylag későn, 32 évesen szenteltek pappá.
– Kiderült, miért volt szükség a kezdeti vargabetűkre?
– A gyerekekkel való foglalkozást mindig Isten ajándékának tekintettem, rektorként is vezettem ifjúsági hittancsoportot. Valóban volt pár vargabetű, például önkormányzati képviselő is voltam két évig a rendszerváltozáskor, nagyon izgalmas kihívásként éltem meg: benne voltam a pénzügyi bizottságban, bepillantottam a társadalmi kapcsolatokba. De jártam például Balog Zoltán református lelkész ifjúsági hittanára katolikusként, és érdekelt a zsidó vallás, Róna Tamás főrabbi jó barátom. A felszentelés után először püspöki titkár lettem egy évig Vácott, Keszthelyi Ferenc püspök mellett, akkor lett egyfajta globális képem az egyházmegyéről, amit tudok most is kamatoztatni. Káplánként megtapasztaltam a papi létet a legalsó fokától, aztán voltam plébániai kormányzó, a Központi Papnevelő Intézet prefektusa és rektora, kerületi esperes… Sok „kincset” gyűjtöttem, amiket püspökként most hasznosíthatok.
– A váci püspökségben Beer Miklóst követte, aki úgy fogalmazott, hogy a püspöki szolgálat valójában Jézus Krisztus szeretetének, Isten irgalmasságának a megjelenítője. A kívülálló számára úgy tűnik, egy egyszerű szerzetesnek vagy plébánosnak könnyebb ezt teljesítenie, mint egy egyházmegye fejeként, ahol sok kemény döntést is meg kell hozni.
– Nem feltétlenül. Szent Ágoston úgy fogalmaz, hogy „veletek vagyok keresztény és értetek vagyok püspök”. Amikor szentelik a püspököt, akkor a Vezetés Szentlelkét kéri rá a főszentelő püspök, hogy jól tudja szolgálni a rábízottakat. A döntések helyessége a gyümölcsökből látszik… Engem is helyezett át a püspököm egyik szolgálati helyről a másikra, nekem is fájt. De később jó döntésnek bizonyult.
– Melyik talentum segíti hozzá legjobban a jó döntésekhez?
– A szelíd határozottságot fontos vezetői erénynek tartom, és a személyes megszólíthatóság nagyon fontos.
Most is készítek egy videót a papjaimnak, és mindegyikkel szeretnék személyesen is találkozni.
– Ez hány embert jelent?
– Több mint százat. A pandémia elején is végigtelefonáltam őket (a püspöktársaimat és a rektorokat is), hogy hogy érzik magukat, milyen nehézségeik vannak. A személyes jelenlét ad biztonságot azoknak, akikkel kapcsolatban döntéseket kell hozni.
– Sok szó esett a pandémia alatt a hívők elhagyatottságáról. Kevesebb arról, milyen lehet üres templomban misézni vagy maszkos híveknek prédikálni, milyen érzés az atyáknak, hogy megszűnnek a hittanórák és közösségi alkalmak.
– A papi hivatás akkor mutatkozik meg igazán, amikor az embernek nem állnak rendelkezésére a megszokott eszközei. Többet imádkozom, elmélkedek, használom az online eszközöket, de mindez nemcsak kényszer, lehetőség is. Ne csak akkor legyünk jó papok, ha minden a kezünk alatt van, ha utazhatunk, találkozhatunk. Szűkül a tér, de ez egy próbatétel is. Nincs kevesebb dolgom. Nem járok bérmálni, nincsenek programok, de esténkét két-három órát a Duna-parton sétálgatva telefonálok.
– „Figyelj a Szentlélekre, légy szabad és ne félj!” – ez Bíró László püspöktől kapott útravaló jelmondata. Mitől félhet egy püspök?
– Általában ugyanattól, mint a többi ember, mindannyiunkban vannak egzisztenciális szorongások. Egy püspök talán olykor nagyobb méretekben találkozik ezekkel a döntések kapcsán. Bízom a módszeremben: megimádkozom, megbeszélem az érintettekkel és döntök. Chesterton azt írta, az a különbség a gyáva és a bátor között, hogy míg a gyáva fél és elszalad, addig a bátor fél és ott marad. XXIII. János pápa kapott egy ilyen gondolatot, amikor gyötrődött: „János, kié az egyház?” „A tiéd, Uram.” „Hát akkor nyugodtan aludjál!”
– És mit jelent a szabadság?
– A szabadság számomra belső valóság. Azt jelenti, törekedjek megtudni, miért teremtett Isten erre a világra.
Mit gondolt ki rólam a fogantatásom pillanatában? Ez hatalmas belső szabadságot és örömet ad, mert megtapasztalhatom, hogy minden külső körülmény ellenére is meg lehet ezt valósítani. Az igazság szabaddá tesz. Ennek megvalósítására kapok egy lehetőséget, és persze arra is, hogy nemet mondjak.
– Visszanézve volt ilyen sorsfordító „nem” az életében?
– Egy amerikai ösztöndíjra adódott lehetőség még Keszthelyi Ferenc püspöksége alatt, nagyon örültem neki, készültem is rá, de az utolsó pillanatban a püspököm azt mondta, inkább Nagykátán legyek káplán. Nemet mondtam az ösztöndíjra. Sokan reagáltak erre úgy, hogy miért nem voltam kicsit határozottabb, de abban bíztam, hogy az Isten a püspökömön keresztül szól hozzám. Ha abban a pillanatban ragaszkodom a saját akaratomhoz, már az emberi karrieremet szolgálom, és nem az Istent. Nem bántam meg.
