– Mivel foglalkoztatok korábban? 
Bankó Csaba: Olajmérnökként dolgoztam, szárazföldi és tengeri olaj-, illetve földgázkutakat helyeztünk üzembe Portugáliától Türkmenisztánig, Szaúd-Arábiától Lengyelországig, ahol éppen szükség volt rám. Világéletemben ezt csináltam. 
Pálfi Anna: A falura költözésünk előtt könyvszerkesztőként dolgoztam, a Csillagszálló folyóirat főszerkesztője lettem, illetve kiállításszervezéssel foglalkoztam. 

– Hogyan találtatok rá Bakonyoszlopra? 
Csaba: Véletlenül. Korábban Érden, egy kertes házban éltünk békés polgári életet. Volt egy kis megtakarított pénzünk, jó helyet akartunk találni neki. A Kisalföldön néztünk meg egy eladó parasztházat. Hétvégi háznak gondoltuk, eszünk ágában nem volt falura költözni. A házikó szép volt, élhető, takaros, de nem szólalt meg bennünk a csengettyű. Anna javaslatára a Bakonyon keresztül autókáztunk haza, hogy elűzzük a rossz kedvünket. Az egyik kis faluban megláttunk egy romos házat... 

Anna: Ez a ház nem volt szép, nem volt élhető, nem volt takaros. Se víz, se villany, leomlott istálló, gaztenger, évek óta tartó gazdátlanság. De megszólalt a csengettyű.

Pillanatnyi bizonytalanság sem volt bennünk, ezt ma már nehezen értem. Megvettük a romos házat, és kezdetét vette egy immár tíz éve tartó felújítás – sosem lesz vége. Azt gondoltuk, a szabadidőnk helyszíne lesz. Aztán egyre kevesebbet mentünk haza...

– Csaba, milyen érzés magad mögött hagyni a kozmopolita életmódot?
Csaba: Megnyugvás. Belefáradtam a folytonos változásba, az örökös bizonytalanságba. Átutazó voltam mindenütt, a saját életemben is. Most talán hazatalálok. 

– Miért döntöttetek úgy, hogy a földdel fogtok foglalkozni?
Csaba: Nekem gyerekkorom óta fontos volt, hogy fákkal bíbelődjek. Megtanultam a metszést, oltást, szemzést. Egy külön füzetem van arról, hány fát ültettem már életemben – ezt lapozgatva azt érzem, igazán nem éltem hiába. 
Anna: Én vegyes értékrendű családba születtem, ahol anyai ágon a polgári-iparos hagyományok, apai ágon a paraszti világ dominált. Jól működtem az előbbiben is, de az utóbbi vonzott igazán: valamiért azt éreztem igaznak. Azt gondoltam, letolom ezt a pár évtizedet városi közegben, ott nevelem fel a gyerekemet, ott építek szellemi pályát, de megöregedni, öregnek lenni falun szeretnék majd. Ez jött picit előre időben. 

Kép

Kép: családi archívum

– Mekkora területet műveltek most? Milyen állataitok vannak?
Csaba: 5000 négyzetméternyi terület tartozik a házhoz, ahol lakunk, ebből választottunk le egy részt a zebuknak. A vendégházak kertjeit, gyümölcsfáit erdőkertként műveljük. A szarvasmarhákon kívül vannak még tyúkok, gyöngytyúkok, pézsmakacsák, futókacsák, nyulak, talált és hozzánk átpártolt macskák, és két komondor őrzi a portát. Az istállóban már megépült az ötödik füstifecske-fészek is, mind lakott. A kihelyezett költőhelyeket birtokba vették a rozsdafarkúak.

– Honnan jött az Ökotár ötlete? 
Anna: A föld a romos ház része volt – sosem láttam még ekkora „kertet”. Márpedig, ha van föld, azt művelni kell. Számunkra egyértelmű volt, hogy vegyszerek nélkül gondozzuk. Ez 2011-ben nem volt még olyan kézenfekvő, mint manapság. A faluban a mai napig bolondnak néznek minket miatta, mert rengeteg pluszmunka.

Aztán a bőséges termést látva egy barátnőm hívta fel a figyelmemet rá, hogy az a vegyszermentes zöldbab, amit éppen 120 literes zsákokba szedtünk, mert olyan rengeteg volt, a városi emberek számára hatalmas érték.

Ekkor kezdett el motoszkálni bennünk egy vásárlóközösség gondolata. 2012-ben megkérdeztük a barátainkat, hogy érdekelné-e őket a dolog. Az akkori vásárlólistára nyolcan iratkoztak fel, ma több mint nyolcvan család rendel tőlünk, változó intenzitással. Akkor azt hittük, mi találtuk fel a szatyor rendszert, de már mások is próbálkoztak ilyesmivel akkoriban. Hát ez lett az Ökotár baráti zöldközösség. Rengeteget formálódott a rendszer, pár éve közeli falvakban lett két gazdatársunk is. Most már annyi volna a munka, hogy sajnos egyik feladatunkat sem tudjuk elég jól csinálni, maximalisták is vagyunk. Újabb változásokat kell majd kieszelnünk. Nehéz ez, mert a vásárlóink zöme a barátunk lett az évek során. 

– Csaba, isteni sajtokat is készítesz. Hogy lesz sajtkészítő egy olajmérnökből? 
Csaba: Ahogy szaporodtak a vidéki feladataink, úgy lett egyre nyilvánvalóbb, hogy a korábbi városi életet, és vele az olajmérnöki munkát, el kell engedni. 2013-ban költöztünk be a felújítás közepén álló házba; még víz sem volt benne. A földművelés, majd az állatok rengeteg munkát adtak, de a termékeink értékesítése erősen évszakhoz kötődött. Ezt a szezonalitást akartuk csökkenteni valami olyannal, ami télen, kora tavasszal is ad némi megélhetést. 
Anna: Aztán egyszer csak azzal állt elő Csaba, hogy sajtokkal szeretne foglalkozni. Kerítettem számára egy sajtmestert, aki az alapfogásokra, a szemléletre megtanította őt – máig meg van a szakmai, baráti kapcsolat vele, mindig hálásak leszünk neki. A többi pedig szakkönyvekből és sok gyakorlásból alakult, és alakul ma is. Szerintem nagyon jó érzéke van a tejjel való foglalatossághoz. 

Kép

Kép: családi archívum

– Anna, a Csillagszálló főszerkesztőjeként hajléktalanokkal is dolgozol, és emellett létrehoztatok két csodás vendégházat. Jól sejtem, hogy az otthonteremtés szándéka igen erős benned?
Anna: A turizmussal való foglalkozás az én mániám volt.

A falura költözésben igyekeztünk nagyon óvatosak lenni: a menekülőutat sokáig meghagytuk magunknak.

Az első bakonyi telünkből vissza is oldalogtunk Érdre... Aztán az idő előrehaladtával úgy láttuk, képesek vagyunk megmaradni, itt akarunk élni. Akkor kezdtünk el a korábbi életünk felszámolásán gondolkodni. A városi házam eladásából lett meg 2015-ben a Hétpecsétes Vendégház, majd Csabáéból – újabb felújítások után – 2019-ben a Malackocka Vendégház. Mindkettő a szomszédos Bakonynánán, amely gyönyörű, és kedvelt célpontja a turistáknak. Csak lassan jöttünk rá, hogy a vegyszermentes gazdálkodás, az Ökotár, a tejtermékek, a vendégházak nemcsak egymást támogató rendszerek, nem csupán az életünk több lába, hanem egyetlen gyönyörű történet, amit úgy is hívhatunk: ökoturizmus. Nálunk a vendég igazi parasztházban száll meg, búboskemencéből és cserépkályhából kapja a meleget, falusi organikus ételeket eszik, nemritkán átlátogat hozzánk, hogy hallgassa a történeteinket, megnézze, hogyan élünk.
De hogy a kérdésedre visszatérjek: igen, van összefüggés a korábbi munkám, munkáim és a vendégházak működtetése között. Talán nem az otthonteremtés, vagy csak nem gondolkodtam még ezen így.

Egész korábbi életemben mindig vesztett, vagy fogalmazzunk megengedőbben, kevés reménnyel kecsegtető ügyekkel foglalkoztam: szociális terület, kultúra, irodalom, és a korábbiak ötvözeteként a Csillagszálló kulturális utcalap.

Gyönyörű harcok családokért a szegénység ellenében, közép-európai kulturális együttműködésekért a modernitás ellenében, 600 példányban kiadott, tényleg nagyon fontos könyvekért vagy a szent szépirodalomért az érdektelenség ellenében, minden egyes napon valahogy megtartandó hajléktalan emberekért a farkastörvények és a politika ellenében. Megteltem bánattal. Boldogságosztó helyeket akartam létrehozni, vidám emberek között időzni. Számomra megunhatatlan új élmény, hogy kell a világnak, amit csinálunk, és erről közvetlen visszacsatolásunk van.

Kép

Kép: családi archívum

Csaba mondja sokszor, hogy milliódolláros olajkutakat hozott működésbe elismerő gesztusok nélkül, most pedig egy párezer forintos sajtjával embereket tesz boldoggá. Furcsa a világ!

– Mit ad ez az életmód? És mit vesz el, milyen áldozatokat követel?
Csaba: Nekem azt az életet adja, amit elképzeltem magamnak gyerekként, fiatalként. Ami ezelőtt volt, csak megalkuvás volt. Ez sem tökéletes, még nincs meg a megnyugtató rutin, a természetessége a munkának, sokszor kell ugyanazt jobban is megcsinálni, mint elsőre. Elveszi a lehetőségét a külföldi nyaralásoknak, de semmi olyat nem vesz el, amit fájlalnék. 
Azt nem tudom, hogy áldozat-e, de többet fázunk a hidegben, és többet szenvedünk a hőségtől, mint a kényelmes városi életben. De ebben nincs semmi meglepő. Az életünk nem csak a komfortzónánk keretein belül ment közelebb a természethez. Az állattartással együtt járó dolgokat meg vállaltuk, nem tekintem áldozatnak. Örülök, hogy tehéntrágyás a csizmám, mert ez azt jelenti, hogy van tehenünk és van csizmánk. 

– Mit tanított nektek ez az életmód?
Anna: „Ha boldog akarsz lenni, engedj el valamit!” Közhelyes szöveg, de elgondolkodtató. Az én elmúlt 10 évem legfelemelőbb tanulsága, hogy minél puritánabb az élet, annál több benne az öröm. Az elemi boldogságot kaptam ajándékul a falusi életünktől: a fény, a meleg, az étel, a pihenés, a növény- és állatszületés és nem utolsósorban az alázat élményét. 
Csaba: Nekem az elfogadás képességét tanítja, és még tart az oktatás. Nem lehet kimagyarázni a kudarcokat. Csodákat láthatunk mindennap. Nemrég olvastam egy írásban: a Teremtő munkatársának érezhetem magam.

– Számomra ti hiteles példái vagytok annak, hogy létezik nagy életmódváltás, van új élet falun. Milyen tanácsokat adnátok azoknak, akik a vidékre költözést fontolgatják? 
Anna: Hogy legyenek álmaik, de ne csak álmaik legyenek. Hogy sokat beszélgessenek a terveikről, a várakozásaikról előzetesen. Hogy legyenek őszinték egymáshoz, és főleg önmagukhoz. Hogy előre határozzák meg, hol húzódnak a határaik (mi megtettük, de rég túl vagyunk rajtuk). Hogy teljesen pénz nélkül és autó nélkül ne költözzenek falura. Hogy az elején tartsanak meg olyan menekülőutat, amely visszavezethet az előző életükbe. Hogy ne féljenek a fizikai munkától, a fáradtságtól. Hogy készüljenek fel: itt folyamatosan változik és kiszámíthatatlan minden; őrizzék magukban a korrekció képességét. És hogy ne ültessenek muskátlit a taligába. 

Kép

Kép: családi archívum

– Kun Árpád író mondja, hogy fizikai munka közben sokkal inkább tud szellemi munkát végezni, sokkal jobban, mintha csak szellemi dolgokkal foglalkozna. Ti hogy vagytok ezzel?
Csaba: Az értelmiségi paraszt folyamatosan gondolkodik, ennek jó terepe a fizikai munka, földközelben. 
Anna: A folyamatos szellemi fáradtságomat én mindig fizikai munkával tudtam kipihenni, és viszont. Ez a stratégiám kissé balul sült el a mostani életemben, mert rengeteg a szellemi-érzelmi teher rajtam, de olyan sok a fizikai munka is, hogy már nem tudják kioltani a másik okozta fáradtságot. A teljesítőképességünk határán mozgunk. 

– Mikor pihentek?
Amikor interjút adunk.

Maszk és jelmez: elrejt és megmutat

Az álarcok között vannak láthatóak és láthatatlanok. Láthatatlan például az a lelki védősisak, amivel óvjuk magunkat a csalódástól vagy a rejtett gondolataink megismeréstől, ezért másnak mutatjuk magunkat, mint amilyenek vagyunk valójában. Ez egy „mintha-játék”. Mintha nem is lenne fontos számomra az a dolog vagy személy. Mintha nem is lennék bátortalan, vagy nem lennének kétségeim. Mintha minden rendben lenne bennem és körülöttem. Ezeket az álarcokat nem könnyű leleplezni, mert sokszor még mi magunk sem vesszük észre.

Farsang idején viszont nem emiatt öltünk magunkra maszkot és jelmezt.

A gyermekek például nem elrejteni akarnak valamit, hanem a jelmezzel megmutatni szeretnék a bennük lévő hőst, bátor harcost, szépséges és törékeny hercegnőt vagy más kedvelt élőlény alakját, akinek annyira szeretnének a bőrébe bújni.

A farsangi mulatságok az óvodákban, iskolákban, különböző rendezvényeken egy napra vagy néhány órára korlátozódnak, pedig a farsang valójában egy időszak, a vízkereszttől hamvazószerdáig tartó időszak, amely a két fő ünnepkör, az advent-karácsony és a nagyböjt-húsvét közé esik. Az ünnepek és hagyományok ritmikája így tartotta régtől fogva egyensúlyban a hétköznapot és az ünnepet, a mulatozást és a böjtöt. Mert a böjt valóban böjt volt, szó szerint. Mindenki tartózkodott a hústól. Erre utal a húshagyókedd elnevezés, amely a hamvazószerdát megelőző utolsó nap, „farsang farkának” is a legvége. Ezen a napon fogyasztottak utoljára húst. Legközelebb pedig húsvétkor, ahogy ezt a magyar kifejezés szó szerint visszaadja. De maga a karnevál elnevezés is ide vezethető vissza: az olasz carnelevare szó szerint „húst eltávolítani”. Ebből az alkalomból rendezték évszázadok óta a híres karneválokat.

Milyen összefüggés lehet a farsangi mulatság és a maskara között?

A kezdetek kezdetén a zajos mulatság hátterében babonák, hiedelmek álltak. Tél idején ugyanis rövidebbé váltak a nappalok, teret nyert a sötétség. A sötétben pedig a gonosz szellemek életre kelnek, őket kellett boszorkánybáb-égetéssel elűzni. A szalmabáb tűzbe dobása tehát nem csupán a tél búcsúztatásának lett a szimbóluma, hanem a gonosz erőktől való megszabadulásnak is. Őket próbálták elriasztani, távol tartani az ijesztő jelmezekkel is. Ki gondolná, látva Velencében a Szent Márk téri jelmezesek vagy a riói szambázó hölgyek felvonulását, hogy a karneváli ünneplés kezdetei a koporsót – később szalmabábut – kísérő, halottas menetet imitáló jelmezesek szertartásában gyökereznek?

Egy ünnep, amikor – majdnem – mindent szabad

Azért az álarc mégis elrejtett valamit farsang idején: a féktelenül dorbézolót, randalírozót, torkoskodót. Ilyenkor ugyanis mindent szabad volt.

Olyannyira, hogy az erőszakos cselekedetek sem voltak ritkák. Az egyház ördögtől eredőnek tartotta az iszákosságot, torkosságot, bujaságot, ami felelőtlen, erőszakos cselekedetekre adott lehetőséget, ám farsangkor fel lehetett rúgni a szabályokat, és az álarc biztonságában névtelenül, szabadon bármit meg lehetett tenni. Még az asszonyok is kirúghattak a hámból farsanghétfőn, vagyis az asszonyfarsang napján. Korlátlanul ihattak, nótázhattak, férfi módra mulathattak.

A hagyományok közül néhány ma is él, hogy csak a legismertebbekre gondoljunk: a riói és a velencei karnevál vagy a mohácsi busójárás. Az óvodákból és iskolákból sem hiányozhat a beöltözés. De mit is érzékelünk ebből közel egy éve? Azt, hogy a maszk életünk részévé vált, fittyet hányva a mulatság és a böjt ritmikájára. A közös ünneplések és éjszakai dorbézolások pedig egyelőre elmaradnak.

Amikor a párok mérlegelnek, hogy közös fedél alá költözzenek-e, általában azok az érvek győznek, hogy anyagilag lényegesen jobban megéri, ha nem kell kétfelé rezsit fizetni, és iskola vagy munka után már annyira ki van fáradva az ember, hogy macerás mindig szervezni a találkozókat, meg különben is, ha szeretik egymást, akkor nem jobb-e, ha rögtön kiderül, hogy együtt élve is működik-e a dolog? Arról nem is beszélve, hogy egyetlen boldog, élettel teli házasságot sem látnak maguk körül – mondják. Akkor nem mindegy, hogy van-e a szerelmükről „pecsétes papír“ vagy nincs? A tudományos tapasztalatok azt mutatják, hogy nem. A statisztikai adatok szerint nagyobb valószínűséggel válnak el azok a párok, akik házasság előtt együtt éltek.

Egy fedél alatt

Mikor egy kutatásban megkérdeztek élettársi kapcsolatban élő férfiakat, hogy miért nem házasodnak meg, azt válaszolták, hogy miért tennék, ha elköteleződés és kötöttségek nélkül is megkaphatnak mindent, amit amúgy csak a házasságban kapnának meg.

Talán a legfontosabb pszichológiai érv, ami az együttélés ellen szól, hogy a felek azzal a tudattal vesznek részt benne, hogy ők teljesen szabadok, és bármikor lehetőségük van arra, hogy kiszálljanak az aktuális kapcsolatból, hiszen nincsenek elköteleződve.

Az egyik pár, akivel dolgoztunk, hónapokon keresztül „játszotta“ is ezt. Folyton egymás tudomására hozták, hogy igazából nem egymáséi. A kérdés csak az volt, hogy ki bírja tovább. Természetesen az, akié a lakás volt. Vagyis arra kell felhívni a figyelmet, amit sehol sem reklámoznak: nem magával a házassággal, nem a „papírral“ van a gond, hanem azzal, hogy a puszta együttélés során megszokták a bizonytalan elköteleződést, és a majdani házasságban egy komolyabb konfliktusnál újra előkerül a kapcsolat megkérdőjelezése. A jó házasság a másiknak való teljes, feltétel nélküli önátadást jelenti, minden nehézségével és örömével, amit nem lehet eljátszani, modellezni valódi döntés nélkül. Vagy teljesen átadom magam, vagy nem.

Egy ágyban

A témával kapcsolatban szinte mindig előkerül a házasság előtti szexualitás. Az első alapvetés, hogy a nők és a férfiak számára a szexualitás különböző jelentéssel bír. Leegyszerűsítve: a férfinak egy jelzés, hogy hol tart a kapcsolat, míg a nő számára a szex kommunikáció, egy gesztus a férfi felé, hogy „ha szeretem, ha tényleg úgy érzem, hogy fontos vagyok neki, akkor miért ne adnám meg neki azt, amit kér?“

Egyértelmű kutatások bizonyítják, hogy az első szexuális élményt követően a pár kommunikációs és konfliktusmegoldási stratégiája megszilárdul. Vagyis, ha a párkapcsolat elején kezdenek el nemi életet élni, akkor a kapcsolat egyéb dimenziói visszamaradnak, nem fejlődnek tovább, és a szex képes az esetleges problémákról teljesen elterelni a figyelmet. Nagyon fontos lenne pedig, hogy hatékony, fejlett kommunikációs és konfliktusmegoldó módot gyakoroljanak be és tudjanak használni a felek a párkapcsolatban, mert a házasságnak kétség kívül ezek kiemelten fontos építőkövei.

A helyzetet csak komplikálja, hogy a szexualitás azt jelzi vissza a nőnek, hogy a kapcsolat meghitt, bizalmas, már-már elköteleződésre érdemes, miközben a férfi fejében egyáltalán nem a karikagyűrű jár...

Van egy másik fontos „pszichés mellékhatása“ is a szexualitásnak. Hasonlóan a születésnél és az anyatejes szoptatásnál kialakuló rendkívül erős hormonális kötéshez, a szexuális együttlét során is hasonló hormonális kapocs jön létre. Ennek a kapocsnak van egy „jól kitalált“, ám kevéssé ismert velejárója is: képes pozitívan torzítani a másik személy észlelését, vagyis a hibáit, idegesítő dolgait csökkenteni, elfogadhatóvá zsugorítani, míg az erényeket, jó tulajdonságokat felnagyítja. Mint egy erős kötél, ami a feleket egymáshoz rögzíti. A baj ezzel az, hogy ha az összeillőséget akarják vizsgálni a párok a szexualitásban, ahogy sokszor hangoztatják is, pont annak az esélyét csökkentik, hogy kiderüljön, összepasszolnak-e, vagy sem. Vagy, ha továbbmegyünk, hiába látja a pár, hogy nem egymáshoz valók, nem együtt szeretnék leélni az életüket, mivel az erős kapocs már létrejött, alig tudnak szakítani egymással. Az extrém módon elhúzódó szakítási történeteknek ez a legfontosabb okozója.

Biztonságos lelki kapcsolat

Sokak szerint manapság nincs értelme a házasság előtti szexualitásról beszélni. Sokak szerint a prüdéria tesz tönkre házasságokat és párkapcsolatokat. A 60-as évek szexuális forradalma után a következő nagy kampányt a biztonságos szexért folytatták, hogy a különböző nemi betegségek elterjedésének gátat szabjanak.

Vajon mikor kezdődik el egy másik nagy kampánysorozat, ami a lelkileg és pszichésen biztonságos szexualitást hirdeti? Ami már nem a fertőző nemi betegségektől és a nem kívánt várandósságtól fog védeni, hanem a lelki megrázkódtatásoktól és kiüresedéstől...

A döntési szabadság érdekében fel kell hívni a fiatal párok figyelmét, hogy nekik, kettejüknek kell eldönteni, hogy hol szabják meg a határt maguknak, amit nem könnyű megtartani, viszont az egészen biztos, hogy kapcsolatukat ez csak erősíteni és gazdagítani fogja. Újra és újra tudatosan fel kell tenniük a kérdést: mi szolgálja az én lelki, pszichológiai és testi egészségemet?

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

– Tizenéves fiatalként színésznek készültél, a Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozatán végezted középiskolai tanulmányaidat. Mi vonzott e pályában, kik inspiráltak?
– A belső késztetés valószínűleg családi vonalról is jön: édesapám már húszas évei elején rock-musicalt rendezett, amelybe édesanyám – aki kiváló tornász volt – táncosnak jelentkezett. Nem sokkal később összeházasodtak, majd egy éven belül megszülettem. Bár végül egyikük sem lett művész, e hajlamot átörökítették. A középiskolát követően több éven át felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, miközben a Budapesti Történeti Múzeum régészeti ásatásain dolgoztam, hogy eltartsam magamat a felkészülési időben. Sosem lettem az SZFE növendéke, ennek ellenére több kisebb filmes munkában is szerepet vállaltam, és az Ivancsics Ilona és Színtársai társulatnál dolgoztam színészként és rendezőasszisztensként. Ekkor ébredtem rá, hogy mennyire jó úgy egy alkotófolyamatban részt venni, hogy én motiválhatom, instruálhatom a színészeket, és ennek nyomán születik meg a katarzis a színpadon.
Az önismeretem sokáig alacsony szinten állt, nem kevés vakfoltom volt magammal kapcsolatban, bár azt mindig éreztem, hogy a művészek közt nem vagyok elég „művészi”.  

Visszatekintve azt gondolom, hogy a szeretet és elfogadottság iránti vágy volt a leghangsúlyosabb tényező e pályaválasztásban, és ezeket a siker útján szerettem volna megkapni.

Hamarosan rá kellet jönnöm, hogy ez a szakma nem erről szól; színészként ugyanis gyakran el kell játszanunk olyan szerepet is, ami valójában távol áll tőlünk. Így kezdett megérni bennem a gondolat, hogy talán mégsem a színházban van az én igazi helyem.

– Milyen utak vezettek a Képmás magazinhoz?
– A sikertelen színművészetis felvételisorozat után egy kommunikációs főiskola elektronikus sajtó szakirányára jelentkeztem, ugyanis gyerekkorom óta érdekelt a rádiózás, a műsorkészítés világa. Mindenképp szerettem volna valamilyen módon hatást gyakorolni az emberekre, átadni valami igazán fontosat. Több „átlagos” munkahelyen is megfordultam; hosszú idő telt el, mire rátaláltam az igazi utamra. A Képmásnál megtaláltam a képességeimnek megfelelő foglalkozást, ahol több mint hat éve dolgozom videós újságíróként, szerkesztőként és podcast-műsorvezetőként. Hiszem, hogy a bennem lévő inspiráció másokra is hatással lesz.

Alapvetően kíváncsi természet vagyok, aki szeret új dolgokat tanulni, embereket megismerni, rálátni a dolgokra és az összefüggésekre, majd megosztani mindezt másokkal.

– Tavaly, az első karanténidőszakban indult útjára két podcastod is, a „Túlélők” és az „Istenélmények sallang nélkül”. Hogyan születtek meg e műsorok és milyen célból?
– Érezhetően erősödik az igény a személyes, mélyebb történetek feldolgozására, amelyek elgondolkodtatnak, új perspektívába helyezik a napi nehézségeket, és erőt adnak ezek kezeléséhez, megoldásához. A Túlélőkkel az volt a célom, hogy az interjúalanyok által átélt krízisek és feldolgozott tragédiák erőt adjanak a hallgatóknak. Egy idő múlva feltűnt, hogy a megszólalók nem kis százaléka hívő ember. Ez további inspirációt adott a másik műsorhoz is, amely közszereplők, művészek, szakemberek vagy kevésbé ismert vendégek személyes istenélményeiről szól, felekezetektől függetlenül. Ha a hallgatók megismerik más emberek találkozását és kapcsolatát Istennel, akkor talán növekszik a hitük abban, hogy Isten most is él, elérhető és értük cselekszik.

Kép

Tóth-Fazekas Andrea

– Mi alapján választod az interjúalanyaidat, hogyan zajlik az előkészítő munka?
– Mindkét podcast esetében cél, hogy sokféle élethelyzetbe nyújtsunk betekintési lehetőséget. A „Túlélők” esetében ez lehet például alkoholprobléma, szerencsejáték-függés, hajléktalanság, mozgáskorlátozottság, abortusz, prostitúció; olyan dolgok, amelyekről már van véleményem, vagy épp olyanok, amelyekről még nincs sok fogalmam. Szeretek olyan emberekkel beszélgetni, akik másképp látják az életet, mint én, ezáltal meg tudom ismerni az ő álláspontjukat is.

Ez segít nagyobb türelmet, elfogadást és szeretetet tanúsítani embertársaim iránt.

Beszélgetőpartnereim közül néhányan maguktól jelentkeztek be, mert ismerték a műsoraimat, de előfordult, hogy „csak úgy” eszembe jutott valaki, vagy Istennek köszönhetően szembejött velem a lehetőség.

– Képzeld most azt, hogy saját podcastod vendégeként egy életedet meghatározó istenélményedről beszélsz. Mi volt az?
 – Több történet is eszembe jut. Olyan családból származom, ahol mindenkit katolikusnak vagy reformátusnak kereszteltek, de nem voltak vallásgyakorlók. Szüleim elváltak. Anyu élettársának az édesanyja járt az Agapé gyülekezetbe, ahol először érintett meg Isten. Két éven át egy alapítványi iskolába jártam, ahol minden reggel közös áhítatokat tartottak; itt találkoztam legelőször a Bibliával. Csupán nyolcéves voltam, amikor a Jézusról szóló történetek már komoly hatást gyakoroltak rám. A középiskolai drámatagozat viszont meghozta addigi „erkölcscsősz” jellemem tökéletes reciprokát: pasizás, ivászat, cigizés, bulizás – minden, ami addig számomra elképzelhetetlen volt. Folyamatosan mentem lefelé a lejtőn; Istenhez már csak akkor fordultam, amikor komoly kérésem volt hozzá. Ennek ellenére az önkontrollom végig megmaradt, mert a Szentlélek vigyázott rám. Még sokáig nem találtam a helyemet, de a spiritualitás gyökerei bennem voltak… Lassan beletemetkeztem az asztrológiába, léleklátóhoz és gyógyítókhoz jártam, míg végül üldözési mániám lett, rendszeres rémálmok gyötörtek és álmatlanságtól szenvedtem. Egy nap, óbudai munkahelyemről jövet leszálltam a HÉV-ről, és bemenekültem a legközelebbi templomba, ahol semmi mást nem csináltam, csak ültem hosszú órákon át… Így tudtam rég elvesztett nyugalmamat ideig-óráig megtalálni.

Felnőttkorom sorsfordító istenélménye a Golgota gyülekezethez kötődik, akik rendhagyó módon, rockzenével dicsőítették a Mindenhatót egy régi, Blaha Lujza téri mozi átalakított termében.

Őket hallgatva azonnal otthonos érzés kerített hatalmába, s nem értettem, hogyan voltam képes éveken át mellőzni Istent az életemből. Ezt követően egyre sűrűbben látogattam a gyülekezetet, majd megtértem Istenhez és megszabadultam minden addigi negatív, szorongató dologtól. Eldöntöttem, hogy innentől fogva Jézust fogom követni. Azóta az életem folyamatosan épül; egyre ragyogóbbá, fényesebbé válik.

Kép

Tóth-Fazekas Andrea - Kép: Páczai Tamás

– Már a Képmásnál dolgoztál, amikor jelentkeztél a Baptista Teológiai Akadémia hitoktató szakára.
– Missziós lelkületű ember vagyok, aki a tanítás és a buzdítás ajándékát kapta. Másfelől szerettem volna részleteiben megismerni a Bibliát és sok hiányzó tudást bepótolni. E négy évben rengeteget dolgozott rajtam az Isten, elképesztő átalakuláson mentem át.

A vadóc, elnyomott, túlérzékeny kislánynak rengeteget kellett tanulnia ahhoz, hogy mostanra egy egészséges szemléletű, kiteljesedett felnőtté érjen, aki alapvetően boldognak tartja magát.

A képmásos munkámnak is sokat köszönhetek, ahol a kollégáim értékrendje keresztény alapokon nyugszik, középpontban a családdal.

„Dórival tizenkét évig jártunk ugyanabba az osztályba. Nem voltunk barátnők, de meglehetősen jól kijöttünk egymással, majd a sikeres érettségi vizsgák után ugyanannál a cégnél kezdtünk dolgozni. Az asztalunk egymással szemben volt, tehát ha épp úgy adódott, tudtunk beszélgetni vagy egy kicsit pletykálkodni. Péntek délutánra rendszerint nagyon elfáradtunk szellemileg, ilyenkor ültünk be a szomszédos kis kávézóba egy italra. Keményen dolgoztunk azért, hogy előléptessenek minket. Nem volt egyszerű feladat feljebb kerülni a ranglétán, mert mindenki bebetonozta magát, és csak kihalásos alapon volt üresedés. Tudtuk, hogy magasabb pozícióban a felelősség nagyobb, de izgattak bennünket az új kihívások, a fejlődési lehetőség és persze a magasabb fizetés.

Dórival kimondatlanul is riválisok lettünk, de aztán nálam jött a szerelem, az összeköltözés, az utazások, az eljegyzés, az  esküvő. Nem akartunk sokat várni a babával, és erre az égiek is rábólintottak.

A terhességem huszonnyolcadik hetében a műszak végén összepakoltam egy kis dobozba a személyes holmimat, és elköszöntem a munkatársaktól.

Dóri megölelt, nyomott egy puszit az arcomra, és sok boldogságot kívánt. Tudtam, hogy hiányozni fognak a többiek, mégis hatalmas megkönnyebbülést éreztem, ahogy becsapódott mögöttem az ajtó. Most kezdődik az igazi élet! – mondtam.

Megszületett a kislányom, rá két és fél évre pedig az ikreim. A gyerekek hasfájósak voltak, nehezen ment a fogzás, betegeskedtek, rosszul aludtak és keveset. Segítségem ritkán volt, így pár év után teljesen zombi lettem. A bakancslistámra olyan dolgok kerültek, mint például egy forró fürdő egyedül, tíz perc nyugodt kávézás, esetleg egy fodrász, egy séta, de legfőképpen egy nyolcórás alvás. A férjem igyekezett besegíteni, de sokat dolgozott, és gyakran napokra vidékre szólította a munka.

Mindig abban bíztam, hogy idővel könnyebb lesz, és anyagilag mindenképpen az lett, ezért otthon maradtam háztartásbeliként. A gyerekeket hoztam-vittem oviba, suliba, együtt tanultam, játszottam velük, próbáltam szép és tartalmas gyerekkort biztosítani nekik. Visszamehettem volna dolgozni, de inkább a családot választottam. Boldognak és szerencsésnek éreztem magam, amiért van időm magunkra, hogy a lakás ragyog, és hogy rendszeresen finomakat sütök-főzök. Van egy öreg autónk is a garázsban, és minden évben nyaralunk vidéken a nagyszülőknél.

A családomért dolgozom, és nem más szekerét tolom. Nem töltök napi nyolc órát számítógép előtt, és nincs főnököm. Eszemben sincs a családommal töltött időmet másfajta munkával pénzre váltani, inkább takarékoskodom.

Tizenegy év telt el ebben a burokban, mígnem rám írt Dóri, hogy a városunkban lesz pár napot, fussunk össze valahol egy kávéra. Aznap késő délután a férjemre bíztam a gyerekeket, én pedig újra együtt ültem Dórival, és ömlött belőle a szót. Nagyon szép karriert csinált, közel harminc ember főnöke. Energikus, szép, fiatalos, belevaló vezető, aki képes motiválni a dolgozóit. Szeretet és tisztelet övezi. Mesélt a munkáról, pénzről, céges bulikról, pasikról, divatról, a személyi edzőjéről, a kozmetikusáról, a külföldi nyaralásokról, és én csak hallgattam őt teljes bűvöletben.

Kép

Kép: rawpixel.com

Megkérdezte: Na, és veled mi van, Anna? Velem? Kicsit zavarba jöttem, mert évek óta nem beszéltem magamról, legalábbis nem egyes számban. Háztartásbeli vagyok – mondtam, és életemben először szégyenkeztem, bár magam sem tudom, miért. Meséltem a gyerekekről, a férjemről és az ő munkájáról, a vidéki nagyszülőkről, a házról. Dóri az asztalra könyökölt, arcát a tenyerébe fogta, és ámulattal hallgatott. Az ő története után arra számítottam, hogy kicsit sajnálni fog, ehelyett azt mondja, hogy az én életem idilli, mintha mindennap szabadságon lennék, és ő mindig erről álmodozott.

Jó a karrier, remek dolog az önmegvalósítás, de egy ideje eljutottam arra a pontra, hogy nem akarok robot lenni! Tudod mit szeretnék, Anna? A te életedet!

Igen, háztartásbeli szeretnék lenni napi huszonnégy órában, férjjel, legalább két gyerekkel és egy fekete tacskóval. Hogy unalmas vagyok és ódivatú? Lehetséges. Tudom, hogy jó állásom van, a fizetésemre sem panaszkodom, de az egész életem egy rohanás, színészkedés, erőfitogtatás a férfikollégákkal. A cégem olyan irányba változik, amit nem hiszem, hogy hosszú távon szeretnék csinálni. Nem a munkának szeretnék élni. Végigtanultam az életemet, nyelvvizsgákat gyűjtöttem, gürcölök, de elég volt! Szeretném élvezni az otthon békéjét, arra vágyom, hogy recepteket találjak ki, kertészkedni akarok meg takarítani, esténként pedig mesét olvasni a gyerekeknek. És ha valami csoda folytán lenne még ezek mellett erőm és kedvem, akkor dolgoznék, de csupán részmunkaidőben.

Felháborít, hogy manapság a férfiak és a nők csupán periódusokra jönnek össze, kerülik az elköteleződést, az összeköltözést. Igen, vágyom arra, hogy egy férfi megfogja a kezem, és azt mondja: itt vagyok, segítek neked, és már nem kell mindent egyedül csinálnod! Esténként csak altatóval tudok aludni, ellenkező esetben csak belepörgetném magam annak latolgatásába, hogy mit rontottam el, és miről késtem már le az életemben. Elfáradtam, rettentően fáradt vagyok! – mondta indulatosan Dóra, és olyan hevesen gesztikulált, hogy attól féltem, leveri az egyik csészét. Könnyes lett a szeme. Én mukkanni sem mertem, fogalmam sem volt, hogy ezt a magabiztos nőt ilyen problémák foglalkoztatják.

Ügyetlenül tereltem a témát, rendeltem még két krémest, aztán elbúcsúzunk, ki tudja, mennyi időre. Amikor a ház elé értem, leállítottam a motort, de nem szálltam ki az autóból. Dórin járt az eszem. Hogy egészen addig a pontig, amíg be nem vallotta, hogy mi hiányzik az életéből, mennyire ragyogott. Én meg… Én meg asszony vagyok. Hozzá képest talán egy szürke kis egér. Nem érzem magam se ápolatlannak, se igénytelennek, de már rég kiveszett belőlem a tűz.

Aztán gyorsan végiggondoltam, hogy még mi teendőm van lefekvés előtt. A férjem ingét kivasalni, nyakkendőt választani hozzá, a gyerekeknek kitenni a ruhát, elmosni az uzsonnás dobozokat, a konyhát elpakolni, mert biztos romokban áll, megnézni, hogy a kutya kapott-e vacsorát. Dóri már biztos ágyban van, és arra gondol, milyen jó nekem.

Pedig én sem vagyok teljesen elégedett az életemmel. Leginkább a felnőttekkel való beszélgetés hiányzik, mert valljuk be, bármilyen csodálatos is gyerekekkel itthon lenni, az efféle életforma igencsak leépíti a felnőttkapcsolatokat.

A gyerekkel kapcsolatos dolgokról már annyira nem akarok beszélgetni egy otthon töltött nap után, „felnőtt” dolog pedig nemigen történik velem. Persze a férjem gyakran felvidít, és érezteti velem, hogy mennyire hálás azért, amit nap mint nap teszek a családért. És amikor a gyerekeim megölelnek, és kifejezik, hogy mennyire biztonságban érzik magukat a karjaimban, akkor pontosan tudom, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Ez egyfajta elismerés, viszont mégsem teljesen az, amire vágyom. Kezd hiányozni a saját fizetés, az önmegvalósítás és az, hogy kitörjek a megszokottságból.

Szégyellem magam, amiért elégedetlenkedem. Dórival a lelki alkatunk különbözik, a boldogulás útját is máshogy kerestük. Mégsem hagy nyugodni a kérdés: ha elcserélhetnénk az életünket, vajon elégedettek lennénk hosszútávon?

Nagy Beáta Magda klinikai szakpszichológus a hála pszichológiájáról szóló tanulmányában összefoglalja azokat a kutatásokat, amelyek a hála pszichés és fizikai egészségünkre gyakorolt hatásait vizsgálták. Leírja, hogy a hála csökkenti számos pszichés megbetegedés kockázatát, illetve elősegíti a lelki traumák pozitív feldolgozását. A hála érzése pozitív irányú összefüggésben áll az alvás szubjektív minőségével, a stresszel való megküzdéssel, a munkával való elégedettséggel, az egyéni teljesítménnyel, csökkenti a kiégés veszélyét, és kedvezően hat az immunfunkciókra is. A hálás személyek magasabb pszichológiai jóllétről számolnak be, ezen belül is az önelfogadással, a pozitív társas kapcsolatokkal, valamint a személyes fejlődéssel kapcsolatban mutatható ki szorosabb összefüggés.

Mindenképpen a javunkra válik tehát, hogy olyan stratégiákat, módszereket sajátítsunk el, amelyek hozzásegíthetnek bennünket a hálás életforma kialakításához.

Írjunk hálanaplót!

A módszer lényege, hogy naponta vagy hetente rendszeresen számba vesszük és pappírra vetjük azokat a történéseket, találkozásokat, helyzeteket, amelyek hálát váltottak ki belőlünk. Azok a személyek, akik egy pszichológiai kutatás résztvevőiként alkalmazták ezt a stratégiát, magasabb optimizmus szintről, több testmozgásról, illetve kevesebb fizikai tünetről számoltak be, és mindent egybevetve elégedettebbek voltak az életükkel, mint azok, akik bosszúságot okozó, illetve más fontos történéseket írtak le napló formájában. A módszer tehát bizonyítottan hatásos, érdemes kipróbálni!

Fejezzük ki hálánkat a szavainkkal és a viselkedésünkkel!

Olykor nem elég átélni a hála érzését, fontos, hogy a viselkedésünkkel is kifejezzük a köszönetünket. Ezt megtehetjük szóban, köszönőlevélben, vagy apró ajándékokon keresztül is. Azzal, hogy érzéseinket szavakba öntjük, a kapcsolatot is építjük, hiszen kifejezzük szeretetünket, ezáltal megerősítjük a másikat, valamint a kapcsolattal való elégedettséget, és az összetartozás érzését is növeljük.

Koncentráljunk a pozitív élményekre!

Próbáljuk ki, hogy az elmúlt hétre, hónapra vagy évre a pozitív élményeinkre koncentrálva tekintünk! Akár egy vasárnap délutánt is rászánhatunk arra, hogy családi vagy baráti körben felidézzük és megosztjuk egymással azokat a történéseket, amelyekért hálásak vagyunk. Sok minden eszünkbe juthat, a közös nyaralástól vagy kirándulástól kezdve, egy jó könyv olvasásán át, a félmaraton teljesítéséig. Ahogy megosztjuk egymással ezeket az élményeket, és felidézzük az örömteli pillanatokat, a hála és a melegség újra betölti a szívünket. A tapasztalatok szerint ez a módszer segít abban, hogy a hétköznapokban is könnyebben észrevegyük azokat a történéseket, amelyekért hálásak lehetünk.

Alakítsunk ki közös rituálét, amely keretet ad a hála kifejezésének!

Este a lefekvés részeként a család apraja-nagyra lekuporodhat az ágyra, és mindannyian elmesélhetik aznapi örömteli élményeiket. Ez akár az esti közös ima keretein belül is megvalósulhat, oly módon, hogy az imánkban hálát adunk Istennek azért a sok jóért, amit aznap kaptunk tőle. Egy másik lehetőség a háladoboz, amit gyermekeinkkel közösen készíthetünk. A hét folyamán a család tagjai leírhatják, illetve lerajzolhatják azokat a dolgokat, amelyekért hálát éreznek, és beledobhatják a dobozkába. Hétvégén közösen felolvashatjuk, megnézegethetjük őket, beszélgethetünk róluk és akár meg is ünnepelhetjük őket.

A hála köré kialakított családi rituáléinknak csak a fantázia szab határt. Érdemes figyelmet fordítani arra, hogy legyen alkalmunk kifejezni a köszönetünket, újra felidézni és jóízűen elmesélni egymásnak a pozitív élményeinket, mert ezek segíthetnek megteremteni és a gyermekeinknek is továbbadni a másikat megbecsülő, a jó dolgokat felismerő, és az esetleges hiányokból, nehézségekből is erőt merítő szemléletmódot.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Az esten résztvevő négy kiváló zongoraművész pályája során tovább vitte azt a művészi örökséget, amit a Mestertől kaptak. Nemcsak zongorajátékukkal, hanem személyes élményeken, emlékeken keresztül is felelevenítik a világhírű zongoraművésztől kapott szellemi örökséget.

Magyarország Kormánya a 2021. február és 2022. május közötti időszakot Cziffra György Emlékévvé nyilvánította. A nyitó program a járványhelyzetre tekintettel online követhető ingyenesen, részletek a cziffra100.com weboldalon.

Dráfi Kálmán, a Zeneakadémia habilitált egyetemi tanára, volt tanszékvezetője zongoristák generációit indította el a pályán. Mind nemzetközi művész-, mind oktatói karrierjének fontos állomása volt a Cziffra György által alapított senlis-i Liszt Ferenc Auditorium is, ahol vezető tanárként segítette a fiatalokat. Mocsári Károly, a Cziffra Fesztivál visszatérő vendége, a Francia Liszt Társaság művészeti szaktanácsadója a Cziffra Alapítvány egykori ösztöndíjasaként és a Cziffra Alapítvány zongoraversenyének nyerteseként indulhatott el a nemzetközi koncertéletben. Bogányi Gergely személyesen tanulhatott Cziffra Györgytől, kurzusokon vehetett részt, és nemzetközi művészpályáján a mai napig viszi tovább a tőle kapott zenei örökséget. Köztük a legfiatalabb, Balázs János, a Cziffra Fesztivál és a Cziffra György Emlékév művészeti vezetője személyesen nem ismerhette Cziffra Györgyöt, mégis a világhírű zongoraművésznek köszönheti, hogy ezt a pályát választotta. Szeretettel gondozza és menti át a Mester szellemi hagyatékát a ma embere számára. A program házigazdája Bősze Ádám zenetörténész. Az esten archív felvételek láthatók majd Kékesi Attila és Havas Miklós „A Virtuóz” című dokumentumfilmjéből.

„Nemcsak az ő zeneiségét, az ő komolyságát és azt a minőséget tudtam megtapasztalni, ahogy a zongorához, a hangszerhez nyúl, ahogy a zenét kezeli, hanem azt is, hogy milyen ember volt.” (Bogányi Gergely)
„Hazudnék, ha azt állítanám, hogy sosem próbáltam meg ellesni tőle ezt-azt, de szerencsére időben rájöttem, hogy sosem tudom teljesen a magamévá tenni az ő megoldásait, viszont felbátorított, és magam is készítettem pár átiratot.” (Mocsári Károly)
„Felejthetetlen élmény volt, különlegesnek éreztem magamat, hogy az ő tanácsai mentén fejlődhettem.” (Dráfi Kálmán a Papageno.hu-nak)
„Cziffra lemezeit hallgatva döntöttem el, hogy zongoraművész leszek – ennél többet nem is adhatott volna. Bár személyes kapcsolatom nem volt vele, ettől függetlenül van egy folyamatos zenei kötődés a Mesterrel, ami nem egyfajta másolást jelent, hanem éppen ellenkezőleg, abban segít, hogy megtaláljam saját önmagam.”  (Balázs János)
„Felejthetetlen élmény volt, különlegesnek éreztem magamat, hogy az ő tanácsai mentén fejlődhettem.” (Dráfi Kálmán a Papageno.hu-nak)
„Cziffra lemezeit hallgatva döntöttem el, hogy zongoraművész leszek – ennél többet nem is adhatott volna. Bár személyes kapcsolatom nem volt vele, ettől függetlenül van egy folyamatos zenei kötődés a Mesterrel, ami nem egyfajta másolást jelent, hanem éppen ellenkezőleg, abban segít, hogy megtaláljam saját önmagam.”  (Balázs János)

2021. február 09. (kedd), 19.30 óra – Zeneakadémia, Nagyterem

Cziffra Öröksége – A Cziffra György-Emlékév nyitóeseménye
Közreműködik: Bogányi Gergely, Dráfi Kálmán, Mocsári Károly, Balázs János; házigazda: Bősze Ádám
Chopin: Asz-dúr Impromptu op.29, Fisz-dúr Impromptu op.36, a-moll keringő op.23 No.2 (Bogányi Gergely),
Liszt: Obermann völgye, Beethoven–Liszt: IV. szimfónia / 3. tétel (Mocsári Károly),
*** Chopin: 2 prelűd (C-dúr, Asz-dúr), Liszt: Szerelmi álmok,
Debussy: Claire de lune, Rahmanyinov: gisz-moll prelűd (Dráfi Kálmán),
Ponce–Balázs: Estrellita, Puccini–Balázs: Lauretta áriája, Brahms–Cziffra–Balázs: 5. magyar tánc,
Strauss–Cziffra–Balázs: Reminiszcenciák (Balázs János)
A koncert online díjtalanul megtekinthető. Kiemelt szponzor: MVM

2021-ben a hazai és nemzetközi zenei élet a 100 éve született Cziffra György zongoraművész előtt tiszteleg. Magyarország Kormánya a 2021. február és 2022. május közötti időszakot Cziffra György Emlékévvé nyilvánította, az UNESCO pedig felvette a közösen ünnepelt évfordulók sorába.

Mintegy 100 esemény valósul meg itthon és külföldön világhírű művészek részvételével. A sorozat a Cziffra Fesztivállal veszi kezdetét februártól: az első programok online lesznek elérhetők, egyes hangversenyek dátumai módosultak, a személyes koncertlátogatást a későbbi – rendezvényeket érintő – bejelentésektől teszik függővé a szervezők.

Az Emlékév célja, hogy felidézze a világhírű zongoraművész munkásságának szellemi és művészi örökségét, fókuszba helyezve a romantikus zongorajáték és az improvizáció hagyományát, teret engedjen az előadói szabadságnak és támogassa a fiatal művészgenerációt.

A Fesztivál korábban meghirdetett koncertjeit a járványügyi helyzet lehetőségei szerint újratervezték, a sorozat a rendhagyó körülmények miatt februártól júniusig kínálja programjait. A februárra meghirdetett hangversenyek közül elsősorban azokat rendezik meg online közvetítés formájában, ingyenes eléréssel, amelyekben fiatal tehetségek és magyar művészek vesznek részt, ezáltal is fellépési lehetőséget biztosítva az előadóknak. Annak érdekében, hogy a közönség helyszíni koncertélményben is részesülhessen és élvezhesse a hangversenyek pótolhatatlan atmoszféráját, a koncerttermek akusztikáját és a művészek kisugárzását, néhány koncert dátumát módosították.

A további programokról és a módosított dátumokról a szervezők folyamatosan tájékoztatják a közönséget. További információ: www.cziffra100.com

Az adomány az NHKT karitatív szervezeteihez – Katolikus Karitász, Magyar Máltai Szeretetszolgálat, Baptista Szeretetszolgálat, Magyar Református Szeretetszolgálat, Magyar Vöröskereszt és Ökumenikus Segélyszervezet – jut el, akik egyenlő arányban részesülnek a készítményből.

A Béres Gyógyszergyárban a vállalat megalakulása óta hangsúlyos szerep jut a társadalmi felelősségvállalásnak, mások megsegítésének. A mostani, lassan egy éve tartó, nehéz és embert próbáló időszakban mindannyiunk számára még fontosabbá válnak az emberi kapcsolataink, nélkülözhetetlenné az egymásra való odafigyelés, a segítségnyújtás, és szükségünk van az erős, erőt adó lelki kapcsolatra, hogy érezzük: összetartozunk.

Béres József beszédében kiemelte, hogy a küzdelmes időszakban fontos kötelességünk, hogy lehetőségeink szerint mindent megtegyünk egymás támogatása érdekében. „Mostanában hangsúlyosan idéződik fel bennünk is a sokszor hangoztatott jelmondatunk: ha segíteni tudsz, megtenni kötelességed. Édesapám nyomdokán haladva, több évtizedes tapasztalattal magunk mögött, felelősen mondhatom, hogy a betegségekkel szemben a legeredményesebb, leghatékonyabb módszer a megelőző védekezés.” – mondta a gyógyszergyár elnöke.

Soltész Miklós hangsúlyozta: a Béres Csepp nem helyettesíti az oltást és a szabályok betartását, de óriási segítséget jelent az ápolásra, gondozásra szorulóknak. 

A termékeknek a legjobban rászorulókhoz történő eljuttatásában az NHKT karitatív szervezetei nyújtanak segítőkezet, biztosítva, hogy a jóakarat valódi segítséggé váljon.

A segítség jókor érkezik

Cecelia Ahern „Bárcsak láthatnál” című regénye a mondák, mesék, tündérek és manók hazájának is nevezett Írország egy tüneményes, de időnként álmos kisvárosában játszódik. Nevéhez méltóan (Baile na gCroíthe, azaz a „szívek városa”) számos összetört, szunnyadó szívnek ad otthont, akik arra várnak, hogy valaki meghallja a segélykiáltásukat. A segítség – az ír legendákhoz híven – különös forrásból érkezik.

Elizabeth sikeres belsőépítészként dolgozik, kiépített egzisztenciával, biztos anyagi háttérrel; minden olyan tárgyi dolgot birtokol, ami az ember csak kívánhat. Egyedül neveli húga kisfiát, Luke-ot. Egyszer csak felbukkan a titokzatos Ivan, aki egyetlen férfira sem hasonlít, akit Elizabeth valaha is ismert. Ivan felnőtt létére pillanatok alatt ráhangolódik a gyermekek lelkivilágára: mindenféle mókás dolgot eszel ki, s csalhatatlan emberismerete, őszinte érdeklődése, bohókás látásmódja Elizabethet is kibillenti a megszokott kerékvágásból. A nő múltjának eltemetett részletei kísérteni kezdenek a jelenben, miközben Ivan segítségével próbál szembenézni velük és önmagával is.

Csupán egyetlen aprócska részlet hibádzik: Ivant nem ismeri, és nem is látta soha senki – egyedül Luke és Elizabeth.

A történéseket Ivan szemszögéből követhetjük nyomon, aki „hivatásos képzeletbeli barát”, vagyis olyan gyerekekkel foglalkozik, akik számára a mindennapi élet küzdelmesebb, mint hasonszőrű társaiknak. Talán nem kapnak elég szeretetet, törődést a szüleiktől, esetleg elveszítettek valakit – nincs, aki bánkódásukban segítő kezet nyújtana feléjük.

Elizabeth viszont már nem gyerek, Ivant mégis hozzá vezérli ösztöne, őt magát is alaposan megzavarva, hiszen a felnőttek, akik olyan „merevek és hitetlenek”, minden fantáziadús dolgot „badarságnak” titulálnak. Elizabeth idővel valóságos embernek gondolja Ivánt, miközben szép lassan kénytelen szembenézni az önmagában eddig mélyen elfojtott dolgokkal. Gyermekkori traumák sejlenek fel, vágyódások, álmok törnek a felszínre; Elizabeth gyermeki énje éled újjá, aki kénytelen volt annak idején gyorsan és hirtelen felnőni. A változás épp jókor jön, de újabb problémával is szembe kell néznie: vajon Ivan örökre velük maradhat, vagy egy napon ő is továbbáll majd?

„Valódi” képzelt barátok

Ahogy a regénybeli Ivan meghatározott céllal és küldetéssel bukkan fel a szereplők életében, a képzelt barátnak a való életben is fontos feladata van a lelki egészség szempontjából. Olykor, amikor a gyermek unatkozik, magányos, esetleg játszópajtásra vagy kistestvérre vágyik, a hiány a fantázia eme láthatatlan szereplőjének bőrében ölt alakot. Máskor a veszteség hívja életre: például egy konfliktusokkal terhelt válás, egy súlyos betegség vagy a lelki, illetve fizikai bántalmazás okozta feszültség. Néhány gyermeknek a „fantáziabarátai” az érzelmileg megterhelő helyzetekben nyújtanak segítséget, hiszen támogatásukkal könnyebb a félelmetes és fájdalmas eseményekkel szembenézni.

Segítségükkel a gyermek többé nem érzi magát egyedül; mindig van mellette valaki, akiben megbízhat, akihez bátorításért, támogatásért, esetleg tanácsért folyamodhat.

Ivan nemcsak a gyermek Luke-nak segít, hanem a felnőtt Elizabethet is támogatja önmagával, valamint a régmúlttal való szembenézésben, a traumák feldolgozásában.

Hagyományosan a gyermekkorban jut nagyobb szerep a képzelőerő által életre hívott barátoknak, ugyanakkor létezik olyan kutatás, amely alátámasztja, hogy nemcsak a gyermekek, hanem akár a serdülők, a felnőttek, sőt még az időskorúak is rendelkezhetnek fiktív baráttal. Az adott személy minden esetben tisztában van azzal, hogy barátja nem valóságos, hanem saját képzelete teremtménye.

Kép

Kép: Derek Thomson / Unsplash

Közkeletű vélekedés, hogy komoly, érett felnőtt emberek nem képzelnek el olyat, ami nem létezik; a szülők gyakran még gyermekük képzeletbeli pajtását, a vele való kapcsolatot is aggodalommal szemlélik, pedig a fantáziabarát jelenléte természetes dolog. A témában végzett kutatások szerint a hét év alatti gyermekek 65%-ának, az öt és tizenkét év közötti gyermekek 50%-ának előfordul „fantáziatárs” az életében.

Ki firkálja össze a falat?

A fantázia által életre hívott barátok a gyermeki képzelőerő és kreativitás bizonyítékai. Bár Ivan felnőtt férfiként tűnik fel a regényben, a valóságban a fiktív barát számos formában megjelenhet. Lehet állat, tárgy, ismert vagy ismeretlen személy, kitalált lény, mesehős, esetleg egy kedves játék, aki azáltal kel életre, hogy a gyermek megszemélyesíti, és úgy bánik vele, mintha stabil személyiséggel rendelkezne. Olykor a gyermek egy egész képzeletbeli birodalmat teremt, amelyet számos kitalált lénnyel népesít be.

A szülőknek is különböző módon tűnhet fel a képzeletbeli barát felbukkanása: előfordulhat, hogy a gyermek a szobájában magában beszélget, esetleg a családi asztalnál egy plusz személynek kell helyet adni, vagy a gyerkőc váltig állítja, nem ő firkálta össze a falat, hanem a Kisvakond...

A képzelt barát akár éveken keresztül a gyermek megbízható társa lehet, de az iskoláskor első néhány évében általában köddé válik.

A gyermekek ebben az időszakban tanulják meg elkülöníteni a fantáziát a valóságtól, továbbá a kortárs kapcsolatok is egyre fontosabbá válnak a számukra. Néha azonban kis barátjuk csak akkor tűnik el, amikor az őt életre hívó belső feszültség megszűnik, és a gyermeknek nincs többé szüksége rá, ezért elveszíti az érdeklődését iránta.

Szülőként fontos feladatunk, hogy megfelelően kezeljük a képzeletbeli barát felbukkanását. Ha megkérdőjelezzük a létezését, furcsán, gyanakvással és aggodalommal telve tekintünk a helyzetre, akkor bezárul előttünk egy ablak, amelyen keresztül megsejthetnénk, mi zajlik a gyermek lelkivilágában, milyen vágyai, nehézségei, esetleg félelmei lehetnek. Tekintsük inkább természetesnek ezt az állapotot!

Kádár Annamária „Mesepszichológia” című kiváló könyvében azt javasolja, hogy érdemes beszállni a gyermek játékába és tisztelettel bánni az elképzelt baráttal. Bemutatkozhatunk és köszönhetünk neki, uzsonnával kínálhatjuk, érdeklődhetünk felőle. Ugyanakkor – ahogyan nem sajátítjuk ki gyermekünk valóságos barátait sem –, az ő képzelt barátjával sem tanácsos saját személyes kapcsolatot kialakítani. Hagyjuk meg a gyermek kezében az irányítást, hiszen barátja az ő fantáziájának a szüleménye, hadd döntse el ő, hogy mikor szeretné a jelenlétét, illetve mikor akarja megszakítani vele a kapcsolatot.

Mindenképpen kerüljük el, hogy a képzelt barát személyét a gyermek manipulálására használjuk: „Ő már megette a tökfőzeléket, te miért nem eszel?”

Természetes jelenség, hogy a szülők hajlamosak aggodalmaskodni, de a fantáziabarát hatékony és adaptív megküzdési módnak tekinthető, hiszen a gyermek az ő segítségével könnyebben dolgozza fel a nehézségeket, illetve biztonságos légkörben gyakorolhatja a viselkedést és a kommunikációt a társas kapcsolatokban.

Forduljunk szakemberhez, ha a gyermek lelke nagyon bezárkózik, és szinte kizárólag a képzelt baráttal ápol kapcsolatot, csak vele kommunikál! Fokozottabb odafigyelésre ad okot az is, ha a gyermek minden felelősséget a képzelt barátjára hárít, szélsőséges módon kerülve a felelősségvállalást, és a szándékos rosszaságot is rendszeresen a képzeletbeli barát számlájára írja.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Még csak jártunk egymással, mikor egy nagyon ronda kék kabátot vettem ajándékba Julinak a Fény utcai piacon, valami nénikétől. Később, mikor kidobtuk, egészen megbabonázott a rondasága, de a vétel pillanatában elbűvölt a tény, hogy én… hogy kedvesemnek… hogy veszek… hogy kabátot! Úgy hittem, az alacsony nénikére szabott karok, az idétlen vállvarrás, az otromba gombok s a szín, amelyet amúgy Juli ki nem állhat, majd foglyul ejtik őt. Majd nem szabadul többé a ronda kék kabáttól. Meg tőlem sem. Nem is volt olyan együgyű okoskodás! 
Nászutunkon, Szilvásváradon vettük a kézzel faragott fakanalakat, egyszerre ötöt. Darabja húsz forint, ez nevetséges összeg volt már akkor is. A Szalajka-völgyben az orrunk előtt árulták az illatos, sült pisztrángot, de arra biza nem futotta.

Nem igazán szeretem a halat, mégis akkor az volt az el nem érhető tökéletesség, mert nem kóstolhattuk meg.

Csak képzeletünk érezte a nyelven az omlós állagot, a vajas, fehér hús szirmait. Viszont mélyen beszívtuk a lépcsőzetes Fátyol-vízesés fagyos páráját, földre koppant diót eszegettünk, mindig kértünk repetát a menzán. A jólelkű nénik merték, mérték a ropogósra sült krumplit, karikás szemünk láttán mosolyogva. 
Mikor idejöttünk, még zöldellt a gesztenyesor, egy hét múltán már sárga levele is alig maradt mutatóba. Megsárgult azóta a megmaradt pár fakanál is, megkopott, behasadozott, ahogy falatonként meregettük vele fújogatva mindig túl forró életünket. 

Kép

Kép: PxHere

A masztodon kidagadt a sarokból, mintha el akarna tiporni, mintha el akarna nyelni bennünket. 
– Koporsó – suttogta Juli ijedten, a sírás szélén. 
– Úristen, mit tettünk, miféle antik végzetet szabadítottunk magunkra? – töprengtünk egymás mellett heverve az éjszakában. 
Hol volt már ekkor a nappali eksztázis, komoly, közös döntésünk mámora: hogy háromezer-ötszáz forintért megvesszük a neobarokk tálalószekrényt. Kövér elefánttalpak módjára kibuggyanó lábakkal, sinus-hullámmá hajlított ajtódeszkákkal tüntetett. Teteje elég lett volna gombfocipályának, filigrán, rejtélyes alakú vitrin csinoskodott rajta. Borzongató, gomolygó faerezetű, politúrozott felület! Mint egy orrszarvú vagy egy ezerszeresére nagyított, fénylő skarabeusz bogár! Szent rovar!

Szent elragadtatással vegyes szent rettegéssel imádtuk és gyűlöltük ezt a szoba csaknem negyedét eltorlaszoló, busa fatömböt… Igencsak megizzadtak vele a szállítók!

A masztodon a modorosságig tökéletesnek és kidolgozottnak látszott a feneke-nincs, guberált fotelek, a földre fektetett ágybetétünk mellett. Irdatlan dobozában el lehetett volna temetni mindkettőnket… Később láthatatlan tárggyá tette a megszokás, beolvadt a bútorok közé. Mégis mintha kicsit eltemettek volna vele minket, mikor ott kellett hagynunk. Nem fért be az új, már saját lakásba, új, már saját életünkbe. 

Az egyik feszületet a brüsszeli bolhapiacon vettük egy arabtól. Liliomos végű ónkereszt, cifra, kiöntött ónvirágokkal, a szára el volt törve. A sekrestyést vághatta valaki fejbe, úgy jutott hozzá… A vallások közti dialógus jegyében keményen néztem az árus szemébe, harmadára alkudva a vételárat. Idehaza ötvös barátunk hümmögött, az ónt nemigen lehet forrasztani, kényes anyag.

Ez a kereszt később az ablak előtt állt dolgozószobámban, s a telefont igazgatva többször sikerült magamra döntenem: élő szemrehányásként zuhant rám az Istenfia.

A korpusz anyagát erősen kikezdte a sok esés, sokáig ott állt ablakom előtt, és minden nap végigfutott hátamon a hideg. Két leszakadt kar csüng a keresztről, a megcsonkított test odébb hever, valamit csinálni kellene vele, mint annyi minden mással itthon… 

Kép

Kép: Freepik

A másik kereszt vadonatúj volt, csak az ötvözet lehetett gyenge, ágyunk felett lógott, egyszer onnan esett le, a két kéz elpattant, levált a fáról a bronzszínű test, válla felett az izmot átfúrva kellett egy szeggel visszaerősítenem, elég brutális megoldás, de mégiscsak erre esküdtünk a templomban anno, ez a korpusz köt össze minket. 
Van egy tárgy, amit sajnos nem tudtunk megszerezni. Pedig a miénk. Tizenötödik házassági évfordulónk alkalmából elvittem Julit Esztergomba, ahol már korábban is jártunk néhány emlékezetes kirándulás erejéig. A meredek várfalra regényesen ráláttunk alulról, a Padlizsán vendéglő lugasainak árnyékából. Összebújtunk, és az egyik éttermi kiskanál tükrén éppen elfértünk mindketten. Nem vagyunk tolvaj típusok, de ezt az evőeszközt igazán ellophattuk volna. Az igazat megvallva el is loptuk. Fotón őrizzük a homorú tükörfelületet, rajta viccesen eltorzult arcunkkal.

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>