– A szüleid tudták, hogy mozgássérült babájuk fog születni?
– Nem, ez a rendellenesség csak a születésemkor derült ki. Csak később jöttek rá, hogy mi okozta a problémát. Nekem volt egy ikertestvérem, aki az anyaméhben nyomta a bal lábam, ezért a csontképződés során nem fejlődött ki a térdrész és a felső combrész, csak a lábfej. Az ikertestvérem sajnos a születés másnapján agyvérzésben meghalt. Nem is született más testvérem, egyedüli gyerek vagyok.

– Akkor nem csoda, hogy a szüleid annyira féltettek és óvtak gyerekként. A fogyatékosságod miatt ritkán jártatok közösségbe, igaz?
– Igen, így van. Én mindig szégyelltem magam az emberek előtt, bántott, hogy annyira megbámulnak az utcán. A szüleim is úgy voltak vele, hogy inkább nem mutatják, milyen probléma van a lábammal, ezért nem mentünk olyan helyekre, ahol ezt észrevehették. Ha mégis elmentünk strandra vagy olyan helyre, ahol le kellett húzni a hosszú nadrágot, akkor az emberek szeme rajtam maradt. Ez rosszul érintett. Alapjáraton viszont sokan csak annyit láttak, hogy sántítok, nem tudhatták, hogy protézisem van.

– Gyerekként különösen nehéz lehetett műlábbal az élet. Az iskolában hogyan viszonyultak hozzád a többiek?
– Gyerekként mindig úgy keltem fel, hogy megint lesz egy rossz napom az iskolában, amikor ismét kicsúfolnak és kiközösítenek. Még a barátok is tartották tőlem a távolságot. Volt olyan, hogy megbeszéltük, holnap elmegyünk focizni, de közben másnap elindultak nélkülem. Pedig én nagyon szerettem a focit – de csak akkor kellettem, amikor hiányzott egy ember a csapatból. Az osztályban is mindig én voltam az, akit utolsónak választottak ki a különböző tevékenységeknél. Most felnőttként teljesen másként látom a dolgokat.

Huszonegy év kellett ahhoz, hogy el tudjam fogadni, mozgássérült vagyok, és hogy nekem soha az életben nem fog kinőni a lábam. Eldöntöttem, hogy másként fogok gondolkodni.

Nem fog érdekelni, mit gondolnak rólam az emberek, az sem, ha megbámulnak vagy ha sértő szavakat mondanak. Egyszerűen nem veszem őket figyelembe.

Kép

Oláh Attila

– Mi segített abban, hogy el tudd fogadni önmagad?
– Volt egy versenyem 2010 szeptemberében Belgrádban, amelyen rajtam kívül legalább négyszáz mozgássérült vett részt. Ott jöttem rá, hogy ha ők tudnak olyan életet élni, hogy sportolnak, jó eredményeket érnek el, és nem érdekli őket mások reakciója és véleménye, akkor én is. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy hazajöttem a versenyről, és egyből minden megváltozott. Kellett körülbelül egy hónap, hogy fel tudjam ezt dolgozni. De tény, hogy a kerékpársport sokat segített abban, hogy el tudjam fogadni magam.  

– Pedig először focista szerettél volna lenni.
– Igen, mindig arról álmodtam, hogy egyszer majd bekerülök egy profi focicsapatba. De fogalmam sem volt, hogyan tudnám megvalósítani ezt az elképzelésem. Aztán hatévesen megtanultam kerékpározni, és ez nagyon megtetszett. 2010-ben pedig jött a lehetőség, hogy csatlakozzak egy profi kerékpárcsapathoz. Azt mondtam, adok neki egy lehetőséget, és ha jól megy, akkor tovább folytatom.

– És jól ment – olyannyira, hogy 2012-ben már a londoni paralimpiára készültél.
– Igen, de végül nem sikerült kijutnom. Pedig nagyon sokat készültem rá. Két személy már kijutott a csapatunkból, én lettem volna a harmadik, de az utolsó pillanatban kiderült, hogy nem adták le a pályázatomat, úgyhogy én itthon maradtam. Ez annyira rosszul érintett, hogy abba is akartam hagyni a kerékpársportot, azt mondtam, inkább elmegyek valahova dolgozni. De ez az időszak csak másfél hónapig tartott, addig egyáltalán nem bicikliztem, de éreztem, hogy hiányzik, és hogy muszáj folytatnom.

– Elhatároztad, hogy részt veszel a 2016-os riói paralimpián, de előtte komolyan lebetegedtél. Hogy élted meg a verseny előtti hónapokat, napokat?
– A kihagyás után elkezdtem szponzorokat keresni a biztos kijutáshoz, sokat edzettem, részt vettem világbajnokságokon, Európa-kupákon, világkupákon. 2015-ben összesen 11 ezer km-t bicikliztem, viszont ez az intenzív felkészülés az egészségem kárára ment, szinte havonta kórházba kerültem. Többször is műtöttek veseproblémák miatt, ráadásul a műtétek után komplikációk léptek fel, ezeket vesegyulladások sorozata követte. A kiutazás előtt egy héttel ismét kaptam egy fertőzést, megint kórházba kerültem. Az orvosok azt mondták, nem utazhatok el, mert ez most tényleg komoly gyulladás, és legalább három hétig nem is biciklizhetek. Fejben már megírtam a támogatóimnak és a követőimnek, hogy le kell mondanom Rióról és az álmomról.

De szerencsére voltak olyan személyek mellettem, akik bíztattak, hogy ne adjam fel ilyen könnyen, próbáljam meg, merjek kockáztatni.

Másnap beszéltem az orvosokkal, hogy saját felelősségemre elhagyom a kórházat. Péntek délután öt órakor kiengedtek, és másnap hajnali négy órakor már mentünk a bukaresti repülőtérre.

Kép

Oláh Attila

– Milyen érzés volt ezek után kijutni Rióba és végigcsinálni a versenyt?
– Amikor megérkeztem az olimpiai faluba, és leszálltam a buszról, kicsordult a könny a szememből. Nagyon boldog voltam, hogy sikerült kijutnom. Igaz, az első három-négy nap úgy telt, hogy csak reggelizni, ebédelni és vacsorázni keltem fel, a többit az ágyban töltöttem. A negyedik nap kezdtem el tekerni – először csak 15 percet, másnap már 30 percet, és így szép lassan fejlődtem. Részt tudtam venni három versenyszámban – bár úgy versenyeztem, hogy tele voltam fájdalomcsillapítókkal és antibiotikumokkal. De hál’ Istennek mind a három versenyt be tudtam fejezni. A legjobb elért eredményem pedig a tizennegyedik hely lett.

– Ez nagyon szép teljesítmény! Rió után pedig a tokiói paralimpiát emlegetted mint újabb célt.
– Igen, úgy volt, hogy Rió után jön Tokió, de a betegség nekem azt mondta, hogy akkor itt most megállj, ne tovább! Így abbahagytam a profi kerékpározást, úgy döntöttem, inkább valami mást csinálok, amiben örömömet lelem, és nem megy az egészségem kárára. Ezért már nem járok külföldre, csak itthon versenyzem. Keresem az újabb kihívásokat: indulok olyan versenyeken is, ahol csak én vagyok az egyedüli mozgássérült, illetve most már a terepkerékpározást is művelem.  

– Emellett több karitatív célú bringázáson is részt veszel. Ezek közül kitűnik a balatoni, mert ez volt az eddigi leghosszabb táv, amit megtettél biciklivel, jól tudom?
– Igen, az egyik barátom nemrég elveszítette az egyik lábát csontrák miatt, és robotlábra gyűjtött ezzel a túrával. Nekem az volt az álmom, hogy egyszer letekerek egy több mint 200 km-es távot. Mindig kerestem az időpontot, a helyet, a motivációt, és itt jött képbe, hogy ezzel segíthetek egy sorstársamon. Ezért kiutaztunk a Balatonhoz, és letekertem a 207 km-t 7 óra 15 perc alatt. Ez volt az egyik legnehezebb bringázásom.

– Ezzel a barátoddal később motivációs előadássorozatba kezdtetek, több erdélyi iskolában is megfordultatok. Miről beszéltetek a fiataloknak?  

– Szerettük volna átadni a gyerekeknek mindazt, amit mi átéltünk mozgássérültként, mert sok helyen még mindig kiközösítenek, kicsúfolnak személyeket a fogyatékosságuk miatt – ezen próbáltunk meg változtatni. Saját magunkról meséltünk, sportról, kitartásról.

– Hogy reagáltak a gyerekek a történetekre?
– Általánosságban nyitottak voltak. Voltunk olyan osztályban, ahol a gyerekek olyan sokat kérdeztek, hogy másfél óra után a tanárnak kellett leállítani őket. De voltunk olyan helyen is, ahol egy órán keresztül csak mi meséltünk magunkról, mert senki nem mert kérdezni, szégyellték. De amikor beléptünk egy osztályba – általában rövidnadrágban mentünk, hogy lássák, mi a probléma –, mindenki arcán láttuk a megdöbbenést. Sokszor összesúgtak, hogy „nézd, milyen robotlába van”. De ez már egyáltalán nem zavar, sőt, mi nagyon élveztük, hogy amikor beléptünk, legalább fél percre megfagyott a levegő.

– Saját egyesülettel is büszkélkedhetsz, amelyet 2018-ban hoztatok létre a feleségeddel. Milyen céllal alapítottátok meg?
– A Kendu Egyesülettel (a név a You can do! rövidítéséből és magyarosításából jött) elsősorban az volt a célunk, hogy anyagi hátteret biztosítsunk a további versenyeimre. De közben jött egy olyan ötletünk, hogy segítsünk a fogyatékkal élőknek abban, hogy el tudják fogadni magukat, és ne féljenek közösségbe járni. Az első kerékpárversenyünkből végül egy mini paralimpia lett, mert olyanok is részt vettek rajta, akiknek nem volt kerékpárjuk, vagy épp nem tudtak biciklizni, és jöttek tolószékkel, görkorcsolyával. De volt olyan is, aki lesétálta a versenyt. Első évben 45 személy vett részt ezen, második évben 75-en voltak, tavaly pedig már 97-en. Úgyhogy van érdeklődő, és ez nekünk nagyon sokat jelent.

Kép

Oláh Attila a riói paralimpián

– Ha nem biciklizel vagy versenyzel, akkor a családoddal vagy. A fogyatékosságod nem hátráltatott korábban a párkapcsolatokban?
– De, nagyon is hátráltatott. Nem volt túl sok tapasztalatom a párkapcsolatokban, mert mindenki félt, hogy ez ragályos, vagy ha megöregszem, akkor tolószékbe kerülök. De hál’ Istennek rám talált a szerencse és a szerelem. A feleségem az a személy, aki teljes mértékben, már az első pillanattól kezdve el tudott fogadni úgy, ahogy vagyok.

– 2020 augusztusában pedig megszületett a fiatok, Soma. Milyen most hármasban az élet?
– Teljesen a feje tetejére állt. Nem az van, amit én akarok, hanem amit a kisfőnök diktál. Ha nagyon nyűgös, akkor az edzéseket is inkább átteszem más időpontra, alkalmazkodom hozzá. De mindent megér, hogy megtapasztalhatom az apaság érzését. Még az át nem aludt éjszakák ellenére is nagyon jó.

– Milyen terveid vannak az idei évre?

– Szeretném, ha meglenne a századik versenyem – ehhez még hatot kell teljesítenem.

Ha megvan a száz, jöhet a következő cél, elmenni százötvenig. Mire elkezdődnek a versenyek, Soma is hét-nyolc hónapos lesz, úgyhogy tudunk majd utazni vele. Folytatjuk az egyesület projektjeit, és ha eszünkbe jut valami új, akkor azt megpróbáljuk megvalósítani.

– Mire vagy a legbüszkébb az elért sikerek közül?
– Arra, hogy eljutottam a riói paralimpiára, részt vettem rajta és tizennegyedik helyet értem el. De az is nagy örömmel és büszkeséggel tölt el, hogy hamarosan meg fog nyílni a rólam elnevezett fogyatékkal élők központja Kézdivásárhelyen (szerényen mosolyog).

A neobarokk stílusban épült tükörszimmetrikus épületpárt a Millenium után Habsburg-Lotharingiai József főherceg neje, Klotild főhercegné építtette. A korszak legelismertebb építészei, Korb Flóris és Giergl Kálmán tervei alapján készültek. Az ikerpalotát a köznyelv Klotild- és Matild-palotaként emlegeti, eszerint a szóban forgó déli épület volna a Matild, azonban a műemlékvédelem szakavatottjai szerint mindkét épületet Klotildnak hívják a főhercegné nyomán. A két torony 48 méter magas, tetejük a főhercegi koronát formázza.
Aljában egykor a legendás Belvárosi kávéház működött, ahol a századelő szellemi életének nagyjai találkozhattak: itt dolgozott Krúdy Gyula, ide járt Rippl-Rónai József, és itt élt társasági életet Szinyei Merse Pál.

A Belvárosi kávéházat 1902-ben az ismert vendéglátós, Rónai Egon alapította, és a második világháború után ez a kávéház tudott elsőként megnyitni a lerombolt Budapesten.

Amint Saly Noémi irodalom- és várostörténész felidézte, hóléből pótkávét készítettek az első betérőknek. „Egon bácsi, miután a pincében rálelt a csodával határos módon megmenekült pótkávés zsákra, íziben szerzett egy kályhát, begyújtott a szétlőtt bútorokkal, és a dizőz képét kifelé fordítva azonmód fölírta: Nitva vagyunk. A sietségben lefelejtett ipszilonért senki sem reklamált, főként a romok alól, pincék mélyéről előbújó túlélők nem. A pótkávé illata ugyanis akkoriban az életet jelentette.”

Kép

Kép: Csudai Sándor / origo.hu

Nem lehet nem észrevenni az összefüggést napjainkkal: amikor a koronavírus-járvány sokakban a háborús hangulatot idézi fel, a vendéglátósokat pedig bezárással sújtja, könnyen lehet, hogy az elsők között nyílik majd meg ismét az immár újragondolt Belvárosi kávéház. Akkor a háború végét, most a pandémia fokozatos elmúlását, a normális társadalmi élet visszatérését jelentheti majd a tavaszi nyitány.
Az új Belvárosi kávéház is abba a hagyománytisztelő felfogásba illeszkedik, amely a kávéházi örökségünket a város éppolyan vitathatatlan hagyományának tekinti, mint az épületeket és a hozzájuk tartozó legendákat. Kőhajításnyira van a Klotild-palota kávézójától az elmúlt évtizedekben feléledt Centrál kávézó, az Opera mellett a Callas, szomszédságában a Művész kávéház, Budán Karinthy valamikori törzshelye, a Hadik, a New York-palota kávézója is megújult, és a Gerlóczy kávéházat is visszakapták a budapestiek.

A Klotild-palota teljes felújítása februárban lezárul. Néhány hete lekerültek az állványok a déli Klotild-palotáról, az épület nagy részét a korabeli tervek szerint rekonstruáltatta új tulajdonosa, a Melis Investment Kft. Sokáig komor szürkeségben állt a jóval korábban megújult párjával szemben a műemlék, de mára a homlokzat is eredeti képét mutatja, akárcsak a fém- és üvegszerkezetek, a műemlék- lépcsőházak, a belső udvar, a Váci utcai bejárati előtér, a passzázs és a kávézó. Díszkivilágítását az a Maurice Brill Lighting Design cég tervezte, amely az Eiffel-torony világítását is megálmodta. A portálok kialakításakor még az egykori eozinmázas Zsolnay betéteket is újragyártatták.

Tavaszra megnyílhat az impozáns palota a 111 szobás luxushotellel, aljában pedig – a régi LIDO helyén – a Belvárosi kávéház éled újra, amely kialakításában a történelmi vendéglátóhely arculatát követi.

A megújulás nem volt gyors és nem ment zökkenőmentesen. Nyolc éve áll kihasználatlanul, üresen a déli ikerpalota, az új tulajdonosa 2016-ban vágott bele a műemlék felújításába. A második világháború alatt a palota több része komolyan megsérült, és bár az ötvenes években némileg helyreállították, azóta átfogó felújítás nem történt az épületen. Helyreállították a felső szintjeit, de a legnagyobb kihívást a szintén háborúban kárt szenvedett torony statikai megerősítése jelentette. A tetőtérszint megemelésének terve a város- és műemlékvédő civil szervezetek tiltakozását váltotta ki, hiszen ezzel a lépéssel az ikerpaloták bizonyos szögből nem egyforma képet mutatnak, ám végül a változtatást egy kormányrendelet engedélyezte. Nem biztos, hogy a városvédőket vigasztalja majd az ide tervezett „égi bár” panorámája, mindenesetre modern üveg-acél szerkezettel kialakított rooftop bár üzemel majd a tetőn, amely illeszkedik az épület formájához. Az üres padlástér kihasználása a tetőgerinc megemelésével járt, az épület a Ferenciek tere felé eső részén nem változott, ám a Duna felől nézve jól látható, hogy az épületrészen a ferde tetősík alá bekerült egy szobaszint, az eredeti geometriát pedig a tető hajlásszögének megtartásával tiszteletben tartották.

Kép

Kép: Csudai Sándor / origo.hu

Noha bő két évet szánt a rekonstrukcióra a beruházó, mint megtudtuk, az épület rosszabb állapotban volt, mint arra számítani lehetett, és a műemlékvédelmi eljárás is hosszabb időt vett igénybe a vártnál. Ám végre elhárultak az akadályok, és tavasztól megújult pompájában látható majd a déli Klotild-palota is.

– A bábművészek hogyan vészelik át ezt a színház, produkció és fesztivál nélküli, ínséges időszakot?
– Sajnos a mi szakmánkban az ínséges idők még tartanak, hiszen a színházak egyelőre nem nyithattak meg, kulturális, közösségi programokra még nincs lehetőség. Nem látni, hogy mikor állhat vissza a régi rend. Lassan egy éve áll a vándorszekerünk. Csendesebben vagyunk. De természetesen nem tétlenkedünk: két előadás próbafolyamata is zajlik. Én a magam részéről derűsen viselem a visszahúzódást. Tudomásul veszem, hogy tél van – minden szempontból –, s várom a tavaszi rügyfakadást.

– Színészként kezdte a pályáját, csak később lett fontos az ön számára az absztrakt, áttételes közlés, a bábművészet nyelve – miért?
– Valóban színészként kezdtem a pályámat, de a tanulmányaimat nem. Érettségi után a Kolibri Színház stúdiójába kerültem. Nem akartam kifejezetten megismerkedni a báb műfajával, de első mestereim, Szívós Kari és Török Ági olyan finom érzékenységgel vezettek be a bábozás világába, hogy a stúdió elvégzése után már nem is a prózai színészi szakra, hanem kifejezetten a színész szak bábszínész tagozatára jelentkeztem. Az egyetemen tovább mélyült bennem az elköteleződés a műfaj felé. Bábos hallgatóként a mi osztályunk volt „az örökkön utazó”. Több külföldi fesztiválon megismerhettük Európa egyetemistáit és a különböző nemzetek nagy bábosait. Néhány kortársam úgy nyilatkozik, hogy nem sokat tanult az egyetemen, inkább magát bontotta ki. Lehet, hogy az ő esetükben így volt, de én nem így értékelem ezt az időszakot.

Nagyon jó tanárok kezébe kerültem, és megtisztelő számomra, hogy közülük néhányan azóta is mestereim maradtak.

Nánay István, Lénárt András, Meczner János és Csizmadia Tibor a mai napig figyelemmel kísérik a munkáimat. Tanácsuk, véleményük nagyon fontos a számomra. Bár az egyetem elvégzését követően a Miskolci Nemzeti Színházhoz szerződtem színészként, s hat évadot szolgáltam a társulatban, már a második évad elején, 2009-ben bemutattam első önálló bábelőadásomat „A halhatatlanság országa” címmel. A darab fogadtatása minden várakozásomat felülmúlta, s megerősített az alkotásban. Évről évre újabb és újabb önálló előadások születtek, s kicsit kezdték szétfeszíteni a társulatos létezésem kereteit. 2014-ben pedig eljött a pillanat, hogy válasszak a „két lábam” között. Férjemet, a zsámbéki kötődésű Keresztes Nagy Árpádot megismerve nem volt kérdés, hogy elengedem prózai színészi mivoltomat, s otthagyom Miskolcot.

– Előadásaiban a népi hagyományt ötvözi az intellektuális tartalommal. Mennyire tudatosan keveri az arányokat?
– Ezen még nem gondolkoztam. Számomra a népi kultúra önmagában bölcsességgel és intellektussal teli. Persze, igyekszem egy-egy gyűjtést, anyagot a saját szűrőmön áteresztve megmutatni, vagy úgy egymásba szőni az egyes elemeket, hogy lehetőség szerint a létrejött egész túlmutasson az egyes gyűjtések alapüzenetén. Azért alázatosan végzem mindezt, hiszen évszázadok alatt letisztult tartalmakból építkezem. Az arányok számomra is láthatatlan módon rendeződnek.

Kép

Kép: Németh Márk Botond

– A báb, a maszk talán felerősíti a közlendőt - miért és hogyan?
– A báb misztériuma csupa titok és gyönyörűség. Szeretem az olyan színházat, ahol a néző nem mindent kap készen. Szeretem, amikor a színpadi látványt, történést a befogadónak a saját képzeletével kell kiegészítenie, belefolyva az alkotásba. Ha egy jól mozgatott báb megjelenik a színpadon, a felhívás a keringőre már meg is történt.

Mindenki tudja, hogy egy élettelen tárgyat lát, de az előadás idejére elfogadja, s még el is hiszi, hogy az élettelen anyag átlelkesült, személyiséget kapott. Lenyűgöző varázslat!

Egyik kollégám mondta egyszer: „Mancsi, én abban a jelenetben teljesen úgy láttam, hogy Kupolyi bábfigurája elmosolyodott.” Csudálatosak ezek a visszajelzések, mert így biztossá válik, hogy az előadás alatt közönség és színész egyként dolgozik. Nem is jogos a végén egyoldalúan learatni a tapsot.

– Ismerői úgy jellemzik önt, mint olyan színpadra termett egyéniséget, aki jó az interakciókban, rendre kiszól a nézőkhöz – ez a tulajdonság pedig az utcaszínház sajátja. Hogyan kapcsolódik az utcaszínház műfajához?
– Olyan mesterek is léteznek, akik nem tanórák keretében tanítanak, hanem a saját példájukkal. A MárkusZínház előadásai meghatározó élményeim voltak már az egyetemi években és azóta is. Nem őket másolva indultam útnak, de színpadi létezésük, a közönség felé forduló gesztusaik példaértékűek voltak számomra. Megpróbáltam hát „kirúgni” a dobozszínpadom negyedik oldalát, s közvetlenül kapcsolatba kerülni a nézőkkel. Az improvizatív gesztusok azóta is minduntalan előcsalogatják a közönség válaszreakcióját, s nagy örömömre minden alkalommal megindul a már említett közös játék.

– Olykor belebújik a bábba, szinte eggyé válik vele. Mesterien adja elő a „kint is vagyok, bent is vagyok, én is vagyok, más is vagyok” játékot, miközben soha nem keveri össze az élőszereplős játékot a bábbal. Nagyon is jól tudja, hogy éppen mi érdekli, mit akar – ugye?

– Ezt a különös egyszemélyes bábjátékot, ahol a bábosnak a maga által mozgatott báb válik játékostársává, nemigen műveli más az országban.

Engem nagyon érdekelnek az effajta játékban rejlő lehetőségek. Bár előadásról előadásra más- más bábtechnikákat próbálok ki, mégis mindig ebben a témában merülök el. S remélem, hogy a végigjárt munkafolyamatokon keresztül tudásom is gyarapszik.

Kép

Kép: Németh Márk Botond

– Úgy tűnik, mintha azokat az életállapotokat, témákat dolgozná fel az előadásaiban, amelyek éppen foglalkoztatják: talán a saját vágyakozásai, változásai tükröződnek a színpadon?
– Ha belegondolok, tényleg van valami összhang a darabok jellege s az életem alakulása között. Első bemutatóm, „A halhatatlanság országa” előadása idején, amikor a Halál elől menekülő királyfit (is) alakítottam, éppen életem első szerelme hagyott el. „A székely menyecske meg az ördög” idejére rendeződtem újra a tengelyembe. S igen, a pajzán előadásunk próbafolyamata alatt estünk szerelembe Árpáddal. Alig hangzott fel tizedszer a „Vitéz László és Vas Juliska” című előadás végén, amikor László és Julis a malomban megőrölt lisztes zsákban megpillantja a kis Lacit: „László, hirtelen lett egy zsák gyerekünk!”, amikor kiderült, hogy Borókánkat a szívem alatt hordom. A 2020. február 8-án bemutatott „A fekete kakas” című előadásban pedig így kezdi Mikszáth a bevezetőt: „Úgy van az valahogy berendezve, hogy nemcsak az emberek halnak meg, hanem a betegségek is. Egy-egy ismerős betegség egyszer csak eltűnik, és soha többé nem látják az orvosok. Elkezd gyengülni, gyengül, gyengül, s mikor már olyan gyenge, hogy nem tud ártani, a halál szépen visszahívja, mint a rokkant katonát. Aztán persze küld helyette egy másikat, egy jó erőset. A halál is váltogatja a maga szolgaszemélyzetét.” A bemutatót követő harmadik előadás után már be is zártak a színházak a koronavírus első hullámában. Mindezek tükrében érdemes alaposan eltöprengeni, hogy mi is legyen a legújabb bemutató anyaga… (mosolyog)

– A bemutatót a Nemzeti Színház fogadta be, és műsorára is tűzte.

– Nagy jelentőségű dolognak érzem ezt, hiszen így a felnőtt színházba járó réteg is megismerkedhet a báb műfajával.

S megtiszteltetés volt, amikor kiderült, maga Vidnyánszky Attila is nagyra értékeli az előadást. Még most is fülembe csengenek a szavai: „Az előadás színházilag megkérdőjelezhetetlen.” Nagy áldásnak tartom, hogy nyáron dolgozhattunk együtt, s megismerhettem munka közben. A színháza eddig is lenyűgözött, de amikor emberként is megismertem, világos lett számomra: újabb mestert küldött nekem a Mindenség.

– Amikor kiderült, hogy tanítani fog az SZFE-n, kapott hideget-meleget – de inkább hideget. Pedig az ön helyzete különös, hiszen óraadó tanár, vendégelőadó lesz, és tulajdonképpen nem csinál mást, mint amire az előző vezetés idején felkérték. Hol itt a „hiba”?
– Az előző szemeszterben Meczner János tanár úr kért még fel az egyetemen egy kurzus megtartására a bábszínész osztályban. Évek óta hívott tanítani, ami nagyon megtisztelő volt számomra, de nem éreztem úgy, hogy a tarisznyámban van elég tudás, amit a diákok elé tárhatnék. Ez az alkalom azonban egészen különleges volt: még korábban mentorának választott egy bábrendező szakos hallgató, Hanna, s végigkísérte „A fekete kakas” főpróba időszakát. Nekem nagyon jólesett a jelenléte, sokat segített a darab születésének véghajrájában, a „kitolási szakaszban”. Az ő közvetítésével aztán az egész bábosztály régi tanáraimmal együtt testületileg megjelent „A fekete kakas” egyik zsámbéki előadásán. Szóhoz sem jutottam. Amikor Meczner tanár úr később a felkéréssel megkeresett, elmondta, hogy a diákoknak a következő félévben az lesz a feladata, hogy önállóan hozzanak létre egy egyszemélyes bábelőadást, nekem tulajdonképpen ezt kellene előkészítenem. Tolmácsolta, hogy a diákok is kíváncsiak rám, s örvendenének a kurzusnak… Ez volt számomra az a pont, amikor nem lehetett nemet mondani. A fiatalok nyitottsága végtelenül megtisztelt.

Elvállaltam, de a kurzus a járványhelyzet miatt elmaradt. Megbeszéltük hát, hogy ebben a szemeszterben pótoljuk.

Majd Vidnyánszky Attila keresett meg, s felkért, hogy továbbra is tanítsak az egyetemen. Azt mondta, szeretné, ha azt, amit tudok, továbbadnám. Mind Meczner János, mind pedig az ő bizalmát bírva elvállaltam a felkérést, s maradtam az egyetem óraadó művésztanára. Néha azt gondolom, nagy bolond vagyok, hiszen békeidőben annyiszor megfutamodtam a feladat elől, s ím, e háborús időkben mondok igeneket. De aztán eszembe jut az is, hogy az életemben mindig dolgom volt az általam nem keresett, de mégis minduntalan velem szembejövő helyzetekkel. Talán a tanítással is így lesz. Lassan a negyvenedik évemet taposom, néhány utat bejártam. S remélem, van már mit továbbadnom. Kérem a Teremtő segítségét, hogy megfelelhessek a nem kis feladatnak. És eszembe jutnak azok a fiatalok is, akik jelen pillanatokban is készülnek a felvételire, mert az az álmuk, hogy ezt a mi gyönyörűséges mesterségünket tanulják, diplomát szerezzenek, s a jövő bábművészei legyenek. Ezért gondolom, hogy pusztán a nehéz helyzet miatt nem szabad megfutamodni a feladat elől. Tanárokra szükség van. Hiszen hol is lennék, ha különböző élethelyzeteimben nem találkozom segítő mestereimmel?!

Kép

Kép: Németh Márk Botond

– Szerveződik egy árnyékegyetem, amelyiknek egyelőre kérdéses az akkreditációja. Mit gondol erről a meghasonlásról?
– Ez ügyben egyáltalán nem látok tisztán. Mélyen elszomorít az, hogy ide jutottak az események, és bízom abban, hogy mindenki számára megnyugtatóan fog rendeződni a konfliktus, és begyógyulnak az egymáson ejtett sebek.

Én a magam részéről igyekszem energiáimat az alkotás felé irányítani. Soha nem hagytam, hogy politikai csata megérintsen.

Előadásaimat az egész ország számára készítem, s elszomorít, ha olyan színházzal találkozom, ami aktuálpolitikai kiszólásokkal megsérti a fél nemzetet. Egy ideje megtanultam, hogy csak olyan ügyben érdemes megnyilatkozni, amivel kapcsolatban személyes tapasztalat útján van véleményünk. Ezért csak annyit tudok mondani, hogy mind régi oktatóim, mind pedig Vidnyánszky Attila felé nagy tisztelettel vagyok. S örvendek, hogy tanulhattam, tanulhatok tőlük.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

Az Istenélmények sallang nélkül podcast a Képmás magazin műsora. Valódi emberek valódi történetei istenélményeikről. Sallang nélkül. A vendégekkel Tóth-Fazekas Andrea beszélget. Az egyes epizódok meghallgathatók, ill. visszahallgathatók az Istenélmények sallang nélkül podcast Facebook-oldalán, a Képmás Podcast rovatában, a YouTube, a Spotify és a Soundcloud  csatornáinkon és a legnépszerűbb podcast-applikációkban.

Goldziher Ignác, az iszlám vallás és kultúra kutatásának klasszikusa, az egyik legnagyobb magyar orientalista, a Kelet és a sémi kultúrák nagyszerű ismerője 1850-ben Székesfehérváron látta meg a napvilágot német ajkú, de magyarságát is büszkén vállaló zsidó család gyermekeként. Ignác apja szerény vagyonú bőrkereskedő volt, aki a tanulás iránti vágyát, tudományos ambícióit fiában remélte megvalósulni, és ennek érdekében gondoskodott a gyermek alapos neveléséről. A buzgó zsidó vallásosság és hagyomány szellemében nevelt kisfiú öt-hat esztendősen már ősei nyelvén olvasta a Héber Szentírást, bölcs rabbiktól nyert bevezetést a Talmudba, de Kazinczy, Petőfi és Arany nyelvét is kiválóan megtanulta, és egész életében Magyarországot tekintette hazájának.

Mindenféle vallású gyerekekkel játszhatott, később ez is ösztönözte, hogy összehasonlító vallástudománnyal foglalkozzon.

Gimnáziumi tanulmányait a fehérvári cisztercita atyák iskolájában kezdte, ahol szeretettel fogadták, sőt meg is ünnepelték, amikor alig tizenkét esztendősen nyomtatásban is megjelent első, a zsidó irodalmi és vallási hagyományból merítő tanulmánya. Ám apja üzlete rosszul alakult, mert őt is jobban érdekelték a könyvek, mint a kereskedés. A család emiatt 1865-ben Pestre költözött, ő pedig a fővárosi református gimnáziumban folytatta tanulmányait. 

Felejthetetlen utazások

Gimnazistaként egy évet halasztania kellett, ekkor kezdett bejárni az egyetemre előadásokat hallgatni. A neves orientalistánál, Vámbéry Árminnál pedig arabul, perzsául, törökül tanult, de bámulatos nyelvtehetségének köszönhetően több élő nyelvben is kiváló jártasságot szerzett. Ekkoriban határozta el, hogy az arab kultúra és az iszlám tanulmányozásának szenteli az életét. Közben talmudi stúdiumait is folytatta, megismerkedett a pesti zsidó vallási és értelmiségi élet több fontos alakjával. Barátja lett a később német íróvá váló Max Nordau, felfigyelt rá a nyelvész Ballagi Mór és a költő Kiss József. Később pedig ő tanította például a hazai filozófiai élet két későbbi nagyságát, Alexander Bernátot és Bánóczi Józsefet. 

Kép

Vámbéry ajánlására Eötvös József kultuszminiszter, a hazai zsidóság emancipációjának és asszimilációjának lelkes támogatója többéves külhoni ösztöndíjat biztosított neki, hogy azután a pesti egyetemen létesítendő sémi nyelvek tanszékét bízhassa rá. Élve ezzel a lehetőséggel, 1869-ben Berlinben biblikumot, arabot és szírt hallgatott, és ekkor jegyezte el egy életre magát a zsidó-arab irodalommal. Innen Lipcsébe ment, ahol a kor legjelesebb arabistái voltak a mesterei, majd pedig Leidenben és Bécsben dolgozhatott az ottani könyvtárak gazdag kéziratanyagát tanulmányozva. Eredményeivel Eötvös elégedett volt, fel is emelte az ösztöndíját. Biztatta, hogy tegye le a doktori vizsgáját – amely 1870-ben sikerült is –, hogy Pesten az egyetemen taníthasson majd.

Eötvös 1871-ben meghalt, utódja, Trefort Ágoston nem volt lelkes híve Goldzihernek, akit hazatérve komoly csalódás ért: a neki szánt tanszéket más kapta meg. 

1873–1874-ben, 23–24 évesen kiküldetésbe mehetett Egyiptomba és Szíriába, hogy tanulmányozza az ottani nyelveket. Járt Jeruzsálemben, és több hetet töltött Damaszkuszban. Az volt a célja, hogy tagjává váljon a tudósok körének, behatóan megismerje a muszlim kultúrát és feltérképezze az erőket, amelyek az iszlám hatalmas térnyerését előmozdították. Megismert egy sejket, aki mindenhová vitte magával a fiatal zsidó tudóst. A ramadán idején, mozgalmas éjszakákon az utcákon kóborolt, és sok meghívást kapott művelt emberektől, akik szívesen válaszolgattak kérdéseire, de bazárokba is járt, hogy az egyszerű emberekkel is beszélgessen és megismerje mindennapjaikat.

Kairói tartózkodása idején egészen az egyiptomi oktatásügyi miniszterig eljutott, akire az ifjú tudós ismeretei mély benyomást tettek, ezért felajánlotta neki, hogy tanítson Egyiptomban. Ezt nem fogadta el, de bebocsátást nyert a muszlim világ tudományos és szellemi központjának számító al-Azhar Egyetem falai közé. Ez akkor szinte csodának számított, hiszen ott csak muzulmánok tanulhattak. Mély kötődés alakult ki benne Mohamed hitvallása iránt. Ez az utazás felejthetetlen élmény maradt számára, és tudományos munkásságának is alapjává vált az elkövetkező években.

Egy tudós életpálya sikerei és kudarcai

Az ekkor még csak 24–25 éves ifjú hazai tudományos karrierje lassan indult. 1872-ben elnyerte a némi presztízst adó, ám megélhetést nem biztosító magántanári címet. 1874-től harminc éven keresztül a Pesti Izraelita Hitközség titkáraként kényszerült állást vállalni, amit többnyire csak nyűgnek érzett. Közben azonban sorra megjelentek a nagy vallástörténeti és vallástudományi művei, nyelvészeti, irodalmi, jogi iszlám-tanulmányai, könyvek, előadások. Írt művet a Prófétáról és az iszlám szektáiról is, és ezek a munkák több világnyelven megjelenve növelték tudományos tekintélyét. Időközben 1876-tól levelező, 1893-tól rendes tagja, később osztályelnöke lett az Akadémiának, ám megélhetését továbbra is hitközségi titkári állása biztosította, ahol megalázó helyzeteket kellett elviselnie.

Az életéről szóló anekdoták szerint egy szerény irodában meghúzódva dolgozott, ott keresték fel neves nyugati tudóstársaságok képviselői, akik csodálkoztak a nagy tekintélyű tudós szerény életkörülményein.

Nem lévén rabbidiplomája, küzdenie kellett, hogy az Országos Rabbiképző tanári karába kerülhessen, életét a hitközség belső villongásai is keserítették, és csak 1904-ben lehetett a pesti egyetem rendes tanára. 
Külföldön jobban elismerték: több külhoni akadémia és tudós társaság választotta tagjai sorába, egyetemek tisztelték meg díszdoktori címmel, a svéd királytól személyesen vehette át a legmagasabb kitüntetést, és elismert alakja lett az orientalisták nemzetközi kongresszusainak. Sokat utazott, meghívások, felkérések sorát fogadta el, de mindig hazatért, csak műveit engedte át a nagyvilágnak. A nemzetközi kongresszusok mellett a tudományos érintkezés legfőbb formája ebben a korban a levelezés volt. A hozzá írt több mint 13 ezer levelet (amely több mint 1600 személyhez köthető) később fia adományozta az Akadémiának.

Kép

Kép: Wikimedia Commons

Örömök és bánatok

Még harmincéves kora előtt megnősült. Első fia, a húszéves Miksa halála nagy gyászba borította a családot. Másik fia, Goldziher Károly (1881–1955) kiváló matematikus volt, aki a Műegyetemen tanított, és később apja szellemi hagyatékának gondozásával, emlékezetének ápolásával is foglalkozott. Károly feleségül vette Freudenberg Máriát, aki az első egyiptológusnő volt Magyarországon, ám 28 évesen, 1918-ban spanyolnátha áldozata lett. Rajongva szeretett menye váratlan halála Goldziher Ignác lelki összeomlásához vezetett, állapotán, életkedvén pedig tovább rontott, hogy az 1919-es Tanácsköztársaság bukása és a trianoni határrevízió után megélénkülő antiszemitizmus idején őt is méltatlan támadások érték. Naplója fontos dokumentuma egy nagy tudós lelki vívódásainak, örömeinek és bánatainak, de egyben a hazai szellemi élet és a magyar zsidó értelmiség állapotleírása is. 
Egyik tisztelője, Heller Bernát megörökítette találkozásukat, néhány nappal a halála előtt. Ünneplőben ült az asztal mellett, előtte a Szentírás és egy arab mű.

„Áhítattól átszellemülten szólt: nem tudja, jól teszi-e, hogy még az arab irodalomba mélyed, pedig maholnap ott áll, ahol csak azt kérdik tőle: becsülettel végezted-e munkádat?”

Az élők sorából magányos és keserű emberként távozott 1921. november 13-án. Az Akadémia saját halottjaként, ünnepélyesen búcsúzott tőle. A nemzetközi iszlámtudomány máig is nagyjai között tartja számon Goldziher Ignácot. A magyar szellemi élet részéről pedig az a tisztelet és értékelés jár neki, a zsidó-magyar tudósnak, amit egyik tanítványa megfogalmazott és emléktáblájára is vésték: 
„Éjt napot itt munkált, kutatott nagy bölcse Keletnek, / itt értek csendben lángesze nagy művei. / S míg neve tündöklőn, hódítva bejárta a földet, / Őmaga holtig hűn megmaradott e rögön”.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

Volt egy otthonom gyerekkoromban, amelyet a megvágott feketeribizli-vessző karakteres illata lengett be, ahol minden lehetséges felületen cserepek és bennük apróbb-nagyobb, a zöld legkülönfélébb árnyalataiban játszó növények foglaltak helyet. Ebben az otthonban égett belém a természet, a növények közelségének élménye, ami végül elvezetett az érzéshez: ma már nem akarok másképp élni.

Hosszú idő, mire feloldódom, mire átadom magam és egy új környezetben otthonosan mozgok – ilyen helyzetekben már gyerekként is csendes, jól nevelt kislányként viselkedtem. Viszont a saját, jól ismert, biztonságos körömben kifejezetten cserfes, sokat zsizsegő kislány voltam.

Ma pedig, ha a világ legjobb helyén vagyok: a kertben, a növények között, és itt találkozom emberekkel, rögtön megnyílok.

Fertődön, egy kertes házban nőttem fel, ahol minden csupa zöld volt. Hárman voltunk testvérek, és körülöttünk csupa hasonló nagycsalád élt, akikkel mind ismertük egymást, akikkel összejártunk, akikkel ugyanabban a balatoni üdülőben nyaraltunk, és mi, gyerekek mind együtt bandáztunk, bóklásztunk a hatalmas kastélyparkban. Ebben a közegben felnőve természetes volt, hogy mókusok cikáznak az orrunk előtt hársfáról hársfára, és ha ledugunk egy vesszőt a földbe, akkor az gyökeret ereszt, és új növény lesz belőle.

Édesapám, aki kertészmérnök, akkoriban a Fertődi Kertészeti Kutatóintézetben, édesanyám pedig a Fertődi Kertészeti Szakközépiskolában dolgozott. A „nagyokat” utánozva a legjobb barátnőmmel, Jutkával egy kempingasztalt állítottunk fel a ház udvarának végében, ahol berendeztünk egy „laboratóriumot”, és növénymintákat vizsgáltunk. Nyaranta pedig málnaszedéssel kerestünk zsebpénzt.

Kép

Kép: Dancsecs Ferenc

A mákföldön apró kicsi lábakkal, kusza, szőke copffal és mély lelkiismerettel jártam végig a sorokat, és húzkodtam ki a felesleges töveket, mert amikor a mák még pici, akkor egyelni kell, hogy egyenlő távolságra legyenek, ne túl sűrűn, mert akkor nem tudnak rendesen megnőni. Ezt én kicsiként mindenkinél gyorsabban és nagyobb élvezettel csináltam. Azóta is emlegetik a szüleim, hogy milyen jó voltam benne.

Kétféle elvárás létezik: az egyik, amit te állítasz fel saját magadnak, és amit mások állítanak fel veled szemben. Én az utóbbi elvárásoknak mindig igyekeztem megfelelni. Tenni, amit kell, és maximálisan teljesíteni, hogy felérjek majd a szüleimhez és a testvéreimhez, akiket nagyra becsülök. De nem volt jövőképem. Tanulni akartam, és hittem, ha tanulok, az majd hozza magával a jól fizető, biztos állást – a többi pedig majd magától megtörténik… Az évek során kiderült, hogy jó nyelvérzékem van, így magyar–angol szakra felvételiztem. Az egyetem elvégzése után sikerült a cél: bekerültem egy jó munkahelyre, a nagykövetségre. Akár a családom, én is elégedett voltam. Legalábbis hosszú évekig hittem, hogy bőven elég nekem az, hogy jó közegben vagyok, hogy élvezem a munkát, a fordítást, hogy biztos fizetést kapok. A hozzám tartozók is ezt erősítették bennem, ha netán felmerült, hogy váltanék: „Otthagynád a biztosat a bizonytalanért?”

Két évtized, pontosabban 19 év után a változtatni akarás érzése teljesen felülkerekedett rajtam, mindennapossá vált. Ekkor már nem tudtam elnyomni, sem meggyőzni magamat, hogy jó nekem itt…

Bezárva éreztem magam egy szűk, rácsos kalitkában. Nem tudtam másra gondolni, csak hogy reggeltől késő délutánig egy zárt épületben ülök, amit csak egy meghatározott idő után hagyhatok el – pedig ez korábban sosem zavart. Arra lettem figyelmes, hogy elkezdtem várni az olyan feladatokat, amik ügyintézéssel kapcsolódnak össze, ami miatt kiszabadulhatok, jöhetek-mehetek a városban. Amikor a barátnőmnek egy alkalommal, már többedszerre azt mondtam: na, most már tényleg váltok, felmondok, elmegyek a követségről, ő csak nevetett: „Ugyan, ezt már olyan régen mondod és annyiszor mondtad, te már innen fogsz nyugdíjba menni!” Közben alig fértem el az erkélyemen a növényektől…

Horváth Gábor: Egy háromemeletes társasházban laktunk Óbudán. Pati a harmadik emeleten, én a földszinten. Épp újrakezdtem, a válásom után próbáltam újra berendezni az életem, ekkor költöztem be abba házba, amelyben Pati is lakott… Felújítás volt nálam, ezért sorban becsöngettem mindenhová, hogy szóljak erről a többi lakónak, és az utolsó lakás ajtaját legnagyobb meglepetésemre nem még egy nagymama, egy háromgyerekes családanya vagy egy özvegyember nyitotta ki, hanem egy vörös hajú tünemény, Pati – aki teljes felüdülésként hatott rám. Nem számítottam rá, arra, hogy a harmadik emeleten kincsre bukkanok… Már ekkor megtetszett, konstatáltam is magamban, hogy milyen jó is, hogy végigjárom a társasházat! (nevet) Hónapokkal később találkoztam vele másodszor, amikor a kisasszony reggel 7-kor megjelent a lépcsőházban, sportcipőben, futóruhában. Ekkoriban én is sokat futottam, és arra gondoltam, milyen jó, hogy ő is sportol, megvan az első közös pont. Majd 15 perccel később látom, hogy jön vissza: hát ez meg milyen futás volt, ha negyedóra alatt végzett? (nevet)
A véletlennek is kell némi segítség, így a váratlan lépcsőházi összefutások, tereferék után előfordult, hogy ráálltam az autómmal az ő autójára, hogy mindenképp beszélnünk kelljen, vagy szmájlit rajzoltam a havas szélvédőjére, többször is, ami később viszonzásra lelt… De a „legenda” úgy szól, hogy Patinak valójában csak a kertem kellett (nevet). A földszinti lakásomhoz ugyanis tartozott egy 30m²-es kert, amelyre Pati épp rálátott a harmadik emeletről, és amelynek előnyeit akkoriban nem használtam ki.
Pati: Arra használták, hogy a kisfiával focimeccseket játsszanak benne, de hiányzott belőle a női kéz nyoma – nem volt más választásom: be kellett avatkoznom! (nevet)
Gábor: A következő évben a harmadik emeleti erkélyről az összes növény leköltözött, és ott pompázott, növekedett a kertemben.

Kép

Kép: Dancsecs Ferenc

Végül 40 évesen elkezdtem a kertészképzést – ami mögött semmilyen konkrét terv vagy elképzelés nem állt. Többet szerettem volna tudni, belelátni a kertészkedés tudományos hátterébe. Örömmel mentem az órákra, minden perc kikapcsolódást jelentett, minden alkalommal alig vártam, hogy jöjjön az egész hétvégés képzés. Ekkor még a követségen dolgoztam, de már nem sokáig. (mosolyog) Megfontolt vagyok, és volt is időm annak lenni, mert hamarosan mozdulatlanná váltam, szinte tehetetlenné. Egy futás utáni bokadagadással kezdődött, majd olyan általános ízületi gyulladásom lett, ami szinte teljesen élettelenné tette az addig természetesen mozgó karjaimat, lábaimat.

Nem tudtam felemelni magamról a takarót, a fogkrém kupakját sem tudtam lecsavarni, és leülni is alig bírtam. Egy hét alatt az összes ízületemre átterjedt a gyulladás.

Megdöbbentő élmény volt, hiszen világéletemben mozgékony és nyüzsgő voltam, akár egy perpetuum mobile. A betegségem csendre ítélt, és azt mondta: „Nem tudhatod, mit és meddig lesz lehetőséged megtenni. Elég volt a ’majd akkor’, a’majd később’, a holnap reményéből.” A fájdalom és a magatehetetlenség nyomasztó érzése szinte rám kiáltott: miért hiszed, hogy van időd? Ezek után persze mindenkit meglepetésként ért, hogy épp a kertészkedést választottam, ami komoly fizikai munkával jár. A gyógyszeres kezeléseknek köszönhetően azonban már jól vagyok. Megkaptam a lökést. Otthagytam a munkahelyemet, amelynek egyébként sokat köszönhetek – és Gáborral együtt elkezdtünk kertet keresni, ahol majd közösen dolgozhatunk.

Ebben segített a jótündér, aki ott van az életünkben, csak nem sejtjük, ki az. A mi esetünkben a nagynéném volt, akinek kertkeresgélés közben meséltem a tervünkről, és ő önzetlen, jószándékú, nagyvonalú gesztust tett felénk: felajánlotta nekünk a kertjét a Szentendrei-szigeten. Amikor megkaptuk a kertet, rendkívül sok munkám volt vele. Először is ki kellett irtanom az egész kertet beborító tarackot. Négykézláb ástam ki a földből a nem ritkán 60–80 cm mélyen a földben lévő tarackgyökereket, méterről méterre haladva. Jól bírom ezeket a monoton, durva, kemény munkákat. Bár érdekes, hogy a konyhában meg Gábor bírja a monotóniát – nem hiába ő a séf, én meg a kertész!

Kép

Kép: Dancsecs Ferenc

Már a kertészképzés alatt sokat gondolkoztunk azon, hogy a terményekből Gábor majd mi minden finomságot fog készíteni. Majd amikor a kert egyre több és több termést adott, egyre világosabbá vált, hogy ezt a fantasztikus dolgot, amit mi ott megtapasztalunk, meg szeretnénk osztani másokkal is. Amikor pedig már elég termény állt rendelkezésre ahhoz, hogy nagyobb mennyiséget állítsunk elő a termékeinkből, Gábor eljött az étteremtől, és piacra léptünk a zöldségkrémjeinkkel. De itt nem álltunk meg, eldöntöttük, hogy szeretnénk testközelből is megmutatni az embereknek, ahol és ahogyan ez az egész létrejön, ezért látogathatóvá tettük a kertünket. Megmutatjuk mindenkinek, akit érdekel, hogyan tudnak egészséges, színpompás és ropogós élelmiszert vegyszerek nélkül előállítani, és hogyan lehet ezekből sokszor meglepően egyszerűen, finomabbnál finomabb fogásokat készíteni.

Így lettem kertész, és így lett a társam, Gábor a séf; így lett közös az életünk, és így találtam meg a helyet a világ egy apró szegletében, ahonnan sehova máshova nem vágyom.

A kertész számára a föld és a természet tisztelete a legfontosabb. A kertet, a földet, a termést nem érdekli az a világ, ahol mindent szeretünk túlbonyolítani, amelyben mindannyian fontosak akarunk lenni, az ő világukban mind egyenlők vagyunk, egy darabja a nagy egésznek. Tavasszal minden percet ki kell használnunk ahhoz, hogy az összes magot és palántát minél gyorsabban kijuttassuk a helyére, hogy el tudjanak kezdeni növekedni, értünk. Ilyenkor akár 14–16 órát is kint vagyunk a kertben. Estére a fáradtságtól az ágyra dőlve pillanatok alatt elalszom, de másnap úgy pattanok ki az ágyból, mint aki először csinálja, amit csinál… Egyszerűen azért, mert élvezem, mert látom, ahogy nap mint nap változnak a növények a kezem nyomán, az esőtől, a gilisztától, az élet rendjétől. A természetben rend van, és ahol rend van, ott van a te helyed is.

A „Játszani is engedd!” című est vendégei a több hazai és nemzetközi díjban részesült Fekete Zsombor játéktervező és a társasjáték-vlogger házaspárként ismert Győri-Nádai Réka és Győri Zoltán Gábor.  Megtudhatjuk, hogy miért is szeretünk játszani és miért ragaszkodunk többen a valódi társasjátékhoz, hogyan ismerhetjük meg egymást és magunkat játék közben. Emellett a „gamer-világ” előnyös és árnyékos oldaláról is szó lesz: mikor válik a hobbi szenvedéllyé, majd függőséggé?

A „Gyógyító női hangok” című esten Dr. Lovász Irén néprajzkutatóval, népdalénekessel és Dr. Csáky-Pallavicini Zsófia klinikai szakpszichológussal találkozhatunk. Szó lesz arról, miért gyógyítja az éneklés és a zene nem csupán a lelket, hanem a testet is, emellett hogyan segíthet feldolgozni félelmet, bánatot, örömöt, jelentős életeseményeket, milyen hatással lehet az énkép formálásában és a helyes önértékelésben.

Kép

Kép: Jónás Jácint

Február első felében Bognár Szilvia népdalénekes és Tóth Dániel pszichológus, a Pszichológus Pasi csatorna vloggere lesznek a KÉPMÁS vendégei az „Első látásra és sokadik kattintásra” című esten. A beszélgetésből kiderül, hogyan ismerkedtek elődeink és milyen lehetőségekkel élhet a mai generáció, emellett szó lesz az online térben való társkeresés nehézségeiről, veszélyeiről és arról is, hogy hogyan befolyásolja a pandémia az ismerkedést.

Hogyan változott meg a gyerekek szerepe és jelentősége a családban, a hagyományos népi kultúrától a mai hétköznapokig? Erről beszélget Szám Kati Pécsi Rita neveléskutatóval és Szalóki Ági énekesnővel „A Legkisebb családtagok” című esten, amelyen megtudhatjuk, hogy mi az, amit a múltból érdemes megőrizni és visszacsepegtetni hétköznapjainkba, emellett feltesszük a kérdést, van-e és meddig tart a régi és a mai gyerekkor.

Az egyes felvételek a KÉPMÁS magazin YouTube csatornáján érhetők el majd január és február során.

A KÉPMÁS-ESTEKRŐL
Az esteknek immár évtizedes hagyományuk van. Szórakoztató, feltöltő programok, művészi produkciókkal és beszélgetésekkel, vendégei ismert arcok (szakemberek, művészek, népszerű véleményvezérek), akik retusálás és szerkesztés nélkül jelenhetnek meg a közönség előtt. A Képmás-estek tematikája a családra, az emberi kapcsolatokra, a közösségekre fókuszál. Az egyes alkalmak a Képmás magazin és a Média a Családért Alapítvány közös szervezésében valósulnak meg. A jelenlegi online estek felvételének helyszíne a Várkert Bazár. Iratkozzon fel a KÉPMÁS Youtube csatornájára és kérjen értesítést, így biztosan nem marad le egyetlen KÉPMÁS-estről sem!
 

Lehet, hogy csak azt ígérjük magunknak és másoknak, hogy egy korábbi szokásunkról vagy szenvedélyünkről lemondunk. Lehet, hogy emberi kapcsolataink, hivatásunk vagy meggyőződésünk átértelmezését helyezzük kilátásba. Ez pedig messze több, mint az a konkrét elhatározás, hogy letesszük az italt vagy a cigarettát, hogy fogyókúrázunk vagy sportolni kezdünk, nem szórjuk feleslegesen a pénzünket, új munka után nézünk vagy megbékélünk a haragosainkkal. Sokan vannak világunkban, akik az újrakezdés radikálisabb útjára lépnek: a több munka vagy a jobb élet reményében távoli vidékeken, idegen környezetben kezdenek új életet; mások pályát módosítanak, újabb és újabb mesterségeket tanulnak, de vannak olyanok is, akik mindent, ami régi, megszokott, a kordivatnak engedve cserélnek le időről időre: a környezetükben, az emberi kapcsolataikban, az érzelmeik, az ízlésük, a meggyőződésük, a hitük világában is akár.

A modern nyugati ember ilyenféle mobilitásában van, ami örvendetes, és van, ami aggasztó. Maga a megváltozás, megújulás, újrakezdés igénye és képessége azonban nagyon mély, sokszor nem is tudatosított, vagy egyenesen eltagadott gyökerekből táplálkozik. A mélyén nem valamiféle természeti vagy társadalmi törvény, gazdasági kényszer vagy ideológiai belátás áll, hanem az a kultúránk alapját jelentő bibliai hagyomány, amely az egész emberi létet a vég és az újrakezdés fogalmi rendjében szemléli.

A keresztények hite kezdettől kiegészítette a születés és halál keretei közé zárt emberlét értelmezését a szakadatlan, majd pedig a végső újrakezdés hitével.

Életünk szakadatlan megújításának követelménye fogalmazódik meg már Jézus evangéliumi szavaiban is: „Bizony, mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” Az ókeresztény időkben a keresztelőmedencében való alámerítkezés révén elérhetővé vált az ember radikális megváltozásának, megújulásának élménye, és annak a tapasztalata, hogy – ha nem is a maga puszta erejéből, de – kis és nagy dolgokban minden ember képes erre. 

A lélek és vele a teljes ember innovációjának talán legnagyobb mestere, Pál apostol a damaszkuszi úton nyert hit és élmény hatása alatt mutatta meg, mi is az igazi újrakezdés. Ő maga ezt megtérésnek, az emberi gondolkodás radikális megváltozásának, száznyolcvan fokos fordulatának nevezte, eszköznek arra, hogy az ember képes legyen minden határon túl felülmúlni, felülvizsgálni, megújítani önmagát.
Arra vonatkozóan, hogy mit is jelent megújulni, újrakezdeni önmagunkat, az emberi megújulás és újrakezdés talán legnagyobb bajnokától, Pál apostoltól nyerhetünk tanácsot, aki így írt a Római levélben: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodásotokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.” „Korábbi életmódotokkal ellentétben vessétek le tehát a régi embert, akit a megtévesztő kívánság romlásba dönt. Újuljatok meg gondolkodásotok szellemében, s öltsétek magatokra az új embert, aki az Isten szerint igazságosságban és az igazság szentségében alkotott teremtmény” – tanácsolta az efezusiaknak.

Kép

Kép: Snappygoat

Az újrakezdés képességének felismerése – ma már nem könnyű persze ezt belátni – nem valamilyen magától értetődő emberi képesség.

Az újrakezdés éppen az ember saját erőfeszítései és a felette álló célok közötti összhang felismerése, út és eszköz arra, hogy a magát megújítani akaró ember több, szebb, jobb legyen, túllépve az ideig-óráig lézetés érzésén.

Ezt ismerjük fel életünk kis újrakezdéseiben is, amelyek értelmet, reményt adnak a mindennapoknak, és azt igazolják, hogy nálunk magasabbrendű erőknek, céloknak és értékeknek engedelmeskedve a szakadatlan megújulás reményével tekinthetünk mindig előre.

A Teremtés könyvének, a Bibliának kezdő sorai szerint „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta volt és üres, sötétség borította a mélységeket, és Isten lelke lebegett a vizek felett.” Ugyanez a kezdetekről szóló hit nyer megfogalmazást János evangéliumának bevezetésében is: „Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” Ám ahol kezdet, ott vég is van, a keresztény hit azonban a Jelenések könyvének prófétikus szavai szerint ezt a véget az újrakezdés, a mindenkori – világunk egészére vagy akár személyes életünkre is igaz – megújulás lehetőségének ígéretével kapcsolja össze, amikor így fogalmaz: „Új eget és új földet láttam. Az első ég és az első föld ugyanis elmúltak, és tenger sincs többé.” (Jel 21,1–5a)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A szigetkörtől a triatlonig

Éva tizenkét évvel ezelőtt kapott rá a futásra. A Margit-szigeti körpályán kezdett el edzeni, és hamar ráérzett a mozgásforma adta örömre. Az is kiderült számára, hogy hosszabb távokat is képes viszonylag könnyen lefutni. Nem sokkal később edzőtársaival már a nagyatádi Ironman országos hosszútávú triatlon bajnokságra készült, ami 3800 méter úszásból, 180 km biciklizésből és egy maratoni futásból áll. Éva 2009-ben és 2010-ben két társával váltóban vett részt a versenyen. Számára a futás és a biciklizés nem jelentett problémát, vidéki lányként gyakran áttekert a 35 km-re lakó unokatestvéreihez. Az úszással azonban más volt a helyzet: „Úszni sose szerettem, nálunk nem volt uszoda, nem is ösztökéltek erre a szüleim. Mivel szerettem volna egyéniben is elindulni az Ironman versenyen, elkezdtem fejleszteni az úszástudásomat. 2011-ben végül mellúszásban úsztam le a távot, és sikeresen teljesítettem a versenyt” – meséli Éva, hozzátéve, hogy a triatlon és az ultrafutó versenyeken más a siker mércéje, mint az egyéb sportágakban.

Itt ugyanis az indulók nagy részének nem az a fő célkitűzése, hogy dobogóra álljon, hanem, hogy végigcsinálja a versenyt, és a saját maga által ideálisnak ítélt teljesítményt elérje.

A 2011. évi triatlon más okból is emlékezetes Éva számára: „Nagyatádon kezdődött a kapcsolatunk a férjemmel, Gergővel, ott lettünk »hivatalosan« is egy pár. A következő évben, 2012-ben jött a világra kislányunk” – mondja a futónő, aki a szülés után gyorsan regenerálódott, tíz héttel később már újra futott, babakocsiban tolva maga előtt a kis Zanát. Hasonlóképpen történt 2015-ben, Edvin születése után is, bár ott kicsit több időre volt szüksége ahhoz, hogy újra futócipőt húzhasson. A család Telkiben él, nem messze az erdőtől. „Vettünk egy futóbabakocsit, így a faluban és az erdőben is tudtam kocogni a gyerekekkel. Az enyhe rázkódás elringatta őket, jókat aludtak az úton” – meséli Éva, aki jelenleg egy biatorbágyi, logisztikával foglalkozó cégnél tölt be recepciós pozíciót, részmunkaidőben. A férjének saját vállalkozása van, ami rugalmas munkaidőt tesz lehetővé, így ő is fontos részt vállal a gyerekek és a háztartás körüli teendőkből.

Ultrafutás – a szuperhősnők köztünk élnek!

Az ultrafutás – a maratoni, 42 km-es távot meghaladó futás – kipróbálására férje adta az inspirációt, aki korábban már számos ilyen versenyen részt vett.

„2014-ben kezdtem el ultratávokat futni. Az első, amin részt vettem, az 54 km-es Mátrabérc futóverseny volt, közel 3000 méter pozitív szintemelkedéssel. Utána következett a Terep Százas verseny (jelenleg Ultra-Trail Hungary), ezen először a 80 km-es, később, 2017 júniusában a 112 km-es távot futottam le, amely során összességében 4200 méter szintemelkedést kell legyőzni” – mondja Éva.

Kép

Tóth Éva eredményhirdetésen

A részvétel az ultrafutó versenyeken komoly felkészülést igényel. Elmondása szerint napi 4-5 órát alszik, és heti öt alkalommal fut, többnyire hajnalban: „Általában későn fekszem le, mert gyakran csak este van időm főzni és rendbe tenni a házat. Ilyenkor szoktam erősíteni és nyújtani is. Azokon a napokon, amikor futok, négy órakor kelek, az edzés másfél órát vesz igénybe, és egy héten átlagosan száz km-t teszek meg. Kéthetente egyszer szoktam nyolc órát aludni. Korábban 12 éven át légiutas-kísérőként dolgoztam a Malévnál, hozzászoktam ahhoz, hogy kevés alvással beérjem” – mondja a futónő.

Sokunk számára talán elképzelhetetlennek tűnik, hogyan bírja valaki két kisgyerek mellett ezt a terhelést. „Az én energiáimat a mozgás mindig is feltöltötte, nem elszívta. Bármilyen álmos vagy kimerült vagyok, ha elmegyek mozogni, abból csak töltekezni tudok. Ez az életmód lemondással jár, és nagy önfegyelmet igényel, de én ezt nem érzem áldozatnak. Nagyon rossz hatással van a lelki állapotomra, ha valamilyen – például egészségügyi – okból nem futhatok.”

160 km egy nap alatt: Korinthosz 2020

A 2020. évi járványhelyzet alaposan felborította a világ sportéletét. Éva sok energiát fektetett abba, hogy felkészüljön az Ultrabalaton versenyre, de a rendezvényt a pandémia miatt áttették májusról októberre. A futónő így inkább az augusztus 21-én megrendezett Korinthosz ultratávú futóversenyre nevezett be, ahol 100 mérföldet – megközelítőleg 160 km-t – kell lefutni, a nőknek 22, a férfiaknak 21 óra alatt. A Korinthosz a 246 km-es Sparthatlon, a legnagyobb görög ultratávú futóverseny egyik kvalifikációs versenye.

„Nyolcvanketten álltunk rajthoz, és ötvenen értünk célba, a többiek feladták a versenyt.”

„A pálya nagy része aszfaltozott útból állt, de terepen is futottunk. Szekszárdról át Bajára, ott végig a Petőfi- és Pandúr-szigeten, majd vissza Szekszárdra a Duna-gát és a Sió-gát mentén. A szigetek hangulata nagyon tetszett nekem, jó volt látni a nyaralókat, szólt a zene, és sokan szurkoltak is nekünk” – mesélte a futónő, hozzátéve, hogy mindezek mellett a hajnali futást a hepehupás Sió-gáton még ő is megterhelőnek érezte. Éva úgy tervezte, hogy 18 órán belül futja le a távot, ami sikerült is neki, 17 óra 44 perc alatt tette meg 100 mérföldet. A nők között első helyezést ért el, közel másfél órával megelőzve a második helyezett versenyzőt, a férfi-női összesített mezőnyben hatodik helyen végzett.

Kép

Gergő és Éva

A verseny során természetesen szükség volt folyadék- és energiapótlásra. A futóknak 33 frissítő pont állt a rendelkezésükre, ahol enni- és innivalót, valamint jeget vehettek magukhoz. Ez utóbbira a nagy hőség miatt szükség is volt, Éva a megállóknál sok jégkockát pakolt be a ruházatába, amik a következő pontig el is olvadtak. A futónő tapasztalatai szerint teljesen egyénfüggő, hogy ki milyen élelmet fogyaszt az egész napos futás közben.

„Van, aki egyáltalán nem tud mozgás közben emészteni, sokan emiatt képtelenek ilyen hosszú távokat lefutni.”

„Van, akinek az sem jelent problémát, hogy főtt ételt egyen közben ebédre. Nekem szerencsére hozzászokott a gyomrom, hogy rázkódás közben kell emésztenie” – mondja Éva, hozzátéve, hogy a verseny során vizet, izotóniás italt, energiazselét, multivitamint, C vitamint, 30–40 szem sótablettát, gumicukrot és hideg sört is fogyasztott.

A hosszútáv a negyveneseké

„Úgy gondolom, minden élettapasztalatunk hozzánk ad valamit, egy munkahely elvesztése, egy párkapcsolat vége, a gyerekeinkért érzett felelősség, egy szeretett személy halála, ezek az élmények talán bölcsebbé, szívósabbá teszik az embert – mondja Éva, hozzáfűzve, hogy gyakorlati szinten pedig fontos a tapasztalat, ami az előre kigondolt terv végigvitelében segít. – A verseny elején az ember még friss, kipihent, olyankor könnyű beleesni abba a hibába, hogy elvigyen a lendület. Magas pulzusszámnál azonban egy idő után leáll az emésztés, mivel a vér leginkább a létfontosságú szervekhez viszi az oxigént” – magyarázta Éva. A futás kikapcsolódást jelent, és segít a belső feszültségek feloldásában:

„A futás nekem létszükséglet. Annyira élvezem, hogy egy kis túlzással, bármeddig tudnék futni.”

„Számomra ez egyrészt olyan énidő, amikor egyedül lehetek, másrészt nagyon szeretem az erdőt, a természetet. A mai napig rá tudok csodálkozni egy-egy színes levélre, szép virágra. A napfelkelte gyönyörű, szeretem, ahogy a levelek között besütnek a napsugarak. Ezért is jó hajnalban futni” – meséli Éva. A szoros időbeosztás miatt októbertől áprilisig rendszerint sötétben fut, ritkán nyílik alkalma napközben sportolni. Ennek ellenére soha nem unatkozik futás közben. – „Sok minden eszembe jut, néha jó ötleteim támadnak, máskor régi emlékek jönnek elő, de előfordul, hogy verseket mondok magamban vagy énekelgetek” – mondja, hozzátéve, hogy bár nagyon élvezi, hogy a felkészülési időszakban az edzés során egyedül lehet, mégis szeret a futóközösséghez tartozni. Az ultrafutók szükség esetén segítik egymást, futás közben beszélgetnek, barátságokat kötnek a versenyeken és az utána következő nagy gálavacsorákon. „Azért is járok versenyekre, hogy más futókat megismerjek. Nem az a célom, hogy a többieket legyőzzem, hanem hogy magamból a lehető legtöbbet kihozzam.”

Elkészítés:

Ne éhesen kezdj hozzá! Korgó gyomorral szinte képtelenség elfogadható jelszót kitalálni, és nagyon nehéz az e-mail-címet kétszer ugyanúgy begépelni. 
A nem vagyok robot kérdésben légy határozott!
Ha sikeresen regisztráltál, akkor is megtörténhet, hogy valami miatt újra és újra be kell lépned. Az is előfordulhat, hogy a választott tételek a korábbi rendeléseiddel összevonódnak, figyelj, ezeket nem kell mind megvenned!
Ha sikerült belépned, és nem tudsz választani, keress olyan szállítót, amelyiknél rövidebb az étlap! Nem szükséges egyébként az összes szállító összes ételét végignézned. Használj szűrőt (ne tésztaszűrőt, bár, ha tésztát ennél, akkor szűrj arra)!

Kép

Kép: Freepik

A választás után a kosárból nem mindig tudsz a fizetéshez továbblépni, ha mégis, akkor nem kapod meg a megerősítő kódot, ha áttérsz készpénzes fizetésre, akkor viszont kiderül, hogy csak húszezresed van otthon, amiből majd nem tudnak visszaadni.

Ilyen esetben nemritkán két megrendelést mutat a rendszer, egy bankkártyásat és egy készpénzeset. Ezt még intézd el az ügyfélszolgálati telefonon keresztül! Ne add fel, a hívásod fontos nekik!

A rendszer a végén hozzáad egy, az étel árához mérten jelentős szállítási díjat, ami miatt kilépsz a honlapról, és egy hasonló, másik vendéglő kínálatát kezded böngészni. Ez a másik drágább ugyan, de jobbak az értékelései. A végén ez az étterem is hozzáadja a hasonló szállítási díjat. Ilyenkor győzd meg magad, hogy nem is baj, hogy kissé drágább, de biztosan jobb.
Tudatosítsd, hogy ebédidőben megnövekedik a kiszállítás várható ideje. Ne okoskodj annyit!
Az étel házhozszállítás után azonnal fogyasztható. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>