„A jazz olyan tapasztalat, amit kamatoztathatunk a zenén kívül is”

„Színpadon lenni módosult tudatállapotot okoz. Volt, hogy még a kétoldali tüdőgyulladásomról is megfeledkeztem, igaz, utána azon kellett gondolkodni, bevigyenek-e a kórházba” – mondja Kanizsa Gina jazzénekesnő, a Jazzation együttes tagja. Teli van energiával, csillog a szeme, amikor a tanításról beszél, és felhívja a figyelmet arra, hogy nem szabad a jazztől megijedni – kitartóan kell fülelni, figyelni, mire mozdul a láb, és akkor az ember csakis jó élményeket kaphat általa.

Kanizsa Gina
Kanizsa Gina - Kép: Tóth Mátyás

– Nem sűrűn adsz interjút…
– Mert engem mindig a zene érdekelt, nem pedig az, hogy más módokon is látszódjam. Tudom, ez nem túl kifizetődő, de engem a hivatásom mindig jobban érdekelt, mint az önreklám.

– Kitüntetéssel diplomáztál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszakán mint jazz-énektanár, 2017-ben az Eurovíziós Dalverseny hazai showműsorában szólistaként a döntőig jutottál, aktívan énekelsz, dalszövegeket írsz, tanítasz. De beszéljünk egy kicsit a kezdetekről! Hogyan képzeljük el azt a közeget és családi légkört, ahonnan indultál?
– A mi családunkban sosem döntöttek a fejünk fölött, engem és húgomat a szüleim mindenben örömmel támogattak. Apukám a Magyar Rádiónál dolgozott, sokszor voltam bent nála a stúdióban, megnézhettem az eszközparkot, megmutatta a műsorhoz kiválogatott zenéket. Oldfield-, Vangelis- és Sting-dalokat hallgattam, és fogalmam sem volt, melyek a divatos fiúbandák. Nagyon kínos volt a lányok előtt, amikor nem tudtam, kibe kell szerelmesnek lenni.

Gyerekkoromtól kezdve zenetagozatos voltam, zeneiskolába is jártam, viszont a zenetanulást mindig csak másodlagosnak tekintettem. Sokáig kerestem a pályámat. Párhuzamosan végeztem a médiatudományi és a gazdasági szakot a főiskolán, és mivel szakmai gyakorlati helyre volt szükségem, beállítottam az akkor éppen egyéves Budapest Jazz Clubba, és közöltem velük: az a pompás ötletem támadt, hogy itt töltöm a rendezvényszervezői gyakorlatomat. „Nagyszerű, akkor innentől fogva te leszel a pénztáros!” – mondták.

Esténként a pultban ülve hallgattam, ahogy odafent a nagyok játszanak, és áhítatosan néztem utánuk, amikor leszaladtak egy kávéért vagy fröccsért a Múzeum utcai épületben.

Emellett a BJC honlapjára is én írtam és töltöttem fel az angol és a magyar nyelvű tartalmakat, és munka közben találtam rá az Etűd Konzira. Amikor bementem érdeklődni, legnagyobb megdöbbenésemre fel is vettek. Kitörölhetetlen részemmé vált az ott töltött három év, nem tudok elég hálás lenni a barátokért, a tanárokért, azokért a napokért.

– Nyolc éve csatlakoztál a Jazzation nevű acappella együtteshez, amellyel a legrangosabb nemzetközi versenyeken loptátok be magatokat közönség és zsűri szívébe egyaránt.
– A formációt öten alkotjuk: Várallyay Katus fejében fogalmazódott meg az alapítás ötlete, rajta kívül Homor Máté az, aki alapítótag. Fábián Attila és én 2012-ben csatlakoztunk az együtteshez, Bolyki Sára pedig beugósként 2015 márciusában, hogy májusban részt vehessünk a Lipcsei Nemzetközi Acappella Versenyen, de szeptemberben már állandó tagként állt velünk a színpadon egy tajvani turnén. Még egy „láthatatlan”, de nagyon fontos tagja van az együttesnek: Rácz István, aki hangmérnöki teendőket lát el, és mára az acappella hangzásunk szakértőjévé vált. A Jazzation tavaly ünnepelte tizenöt éves fennállását, de a járvány miatt sajnos nem tudtunk méltó módon ünnepelni.

Kép
Kanizsa Gina
Kanizsa Gina - Kép: Rokolya Zsolt

– Emlékszel még az első alkalomra, amikor közönség elé álltál?
– Tizenöt évesen álltam először egyedül színpadra Szolnokon, pont a születésnapomon. Ami az izgulást illeti: én voltam a lány, aki állandóan köhögött, hogy mindenki tudja: „most éppen nagyon rosszul vagyok” – arra az esetre, ha elrontanék valamit. Ez mára elmúlt, és bár a gyomrom még mindig tud liftezni, az izgalom a hangomon szerencsére legtöbbször nem érződik. Színpadon lenni módosult tudatállapotot okoz.

Volt, hogy még a kétoldali tüdőgyulladásomról is megfeledkeztem egy bécsi koncerten, igaz, utána azon kellett gondolkodni, bevigyenek-e a kórházba.

– Hogyan trenírozod magad lelkileg és fizikailag a Jazzation fellépésekre?
– Normál esetben – úgy értem, ha nincs pandémia – heti kétszer próbálunk a zenekarral, emellett tanítok, vagyis mindennap éneklek. Kifejezettem igénylem koncertek előtt, hogy rend legyen körülöttem, és ha úgy van idő, megpróbálom kívül-belül wellness-hangulatba hozni magam. Általában persze „nincs úgy idő”, ezért hajmosás közben írom a sorrendet a koncertre, megnyugtatom a kutyámat, Wifit, hogy ma sem hagyom el örökre, hanem jövök vissza hamar, és igyekszem nem otthon hagyni a cipőmet.

– 2017 mérföldkő volt az életedben, ekkor indultál el ugyanis A Dal című televíziós zenei tehetségkutató versenyen, a Várallyay Petra által írt Fall Like Rain című szerzeménnyel. Hogyan emlékszel vissza a szereplésedre?
– Engem a kihívások éltetnek, az újabb és újabb tennivalók tartanak lendületben, így számomra ez egy örömteli zenei projekt volt, amiért hálás vagyok. Petra amellett, hogy kiválóan hegedül és zongorázik, zeneszerzőként is kiemelkedő. A Fall Like Rain az első, kifejezetten a Jazzation számára, a mi hangjainkra írt darabja, amit azóta több is követett, a szövegekért pedig a nővére, Katus felel. 2016-ban, amikor megmutatta, valahogy mindannyian éreztük, hogy ez a dal sokra hivatott. Az eredeti hangszerelés kizárólag acappella. Az instrumentális, tehát hangszerekkel körbeölelt verziója azért készült, hogy minél szélesebb közönség számára legyen befogadható. Szerettük volna odaadni a dalt egy olyan énekesnek, akinek már van tapasztalata tévés színpadi szereplésben, de nem volt, aki vállalta volna, hogy elénekli. Elvállaltam én.

– Milyen szakmai tapasztalatokra tettél szert, és mit tanultál meg önmagadról a televíziós szereplés, a vetélkedő fordulói során?
– Korábban nem volt semmilyen tapasztatom ilyen technikai feltételek között, ami egyértelműen hallatszott az élő műsorban. Szerencsére roppant támogató közeg vett körül a Duna tévénél, és Várallyay Katus volt a menedzserem.

Furcsa váltás volt nekem, aki másfél-kétórás koncertekhez vagyok szokva, hogy az élő műsorban három perc alatt kell mindent megmutatnom magamból.

Az interjúhelyzeteket is szoknom kellett. Szerettem volna megfelelni minden riporteri kérdésnek, igyekeztem ráérezni, hogy mit akarnak tőlem hallani, de később rájöttem, hogy az is fontos, hogy én mit szeretnék kommunikálni.

„A jazzre meg kell érni. Egy bizonyos időnek el kell telnie, mire valaki közel engedi magához a műfajt” – szokták mondogatni. Te egyetértesz ezzel? A jazz kedvelése valóban életkor kérdése lenne?
– Kétségkívül aktív hallgatót kíván meg ez a zene. A Fall Like Rain konklúziója is az volt, hogy nem lehet elvárni az emberektől, hogy tíz óra munka után, amikor fáradtan belehuppannak a karosszékbe, azt mondják egy nagyon komplex dalra, hogy „Áh, pont erre vágytam! Milyen fülbemászó!” De rengetegen voltak, akik épp az egyedisége és a tartalmassága miatt kapcsolódtak hozzá és kaptak tőle valamit, amit magukkal vihettek. A jazzre úgy lehet megérni, ha az ember hajlandóvá válik az aktív befogadásra. Lehet, hogy épp a ritmus vagy csak a dallam vagy egy hangszín lesz az, ami elsőre megfog, de újabb és újabb jelentésrétegeket fedezhetünk fel magunknak.

Kép
Kanizsa Gina
Kanizsa Gina és Lamm Dávid - Kép: Tóth Mátyás

– Visszatekintve a tanulmányaidra és az eddigi zenei tevékenységeidre, mit tartasz igazán kiemelendőnek, különlegesnek? Mire vagy a leginkább büszke most?
– Nem vagyok igazán strigulázós típus, nehezen bontom kis macskakövekre azt az utat, amin járok. Kisgyermekként megtapasztalhattam, milyen egyéni felelősséget vállalni és csapatban dolgozni. Érettségi után a szülővárosomban bekapcsolódtam a Celofán Kollektíva életébe, szuper bulikat csináltunk, és az ottani DJ-k és zenészek, akikkel az első zenekaraim alakultak (E.T.a.P., Calm Spirit) alapvetően formálták az ízlésem. Az Etűdös éveim is olyan mértékben formáltak, hogy nem ugyanaz az ember lennék nélkülük. Most is jelen van az életemben mind az elektronikus zene az AnnaElzával közös projektünk révén, mind a mainstream jazz a Lamm Dáviddal alkotott duónkban.

Ma már sorsszerűnek tűnik, hogy bekerültem a Jazzationba. A kóruséneklés és a jazz ért itt össze számomra, és ami elsőre boldog felismerésnek indult, hogy „de hiszen ez pont én vagyok”, az az elmúlt évekre egy nemzetközi hírű együttessé nőtte ki magát.

A Jazzation 15 évvel ezelőtti példaképei (The Real Group, Bobby McFerrin) mára az együttes barátaivá váltak, akikkel megosztjuk a színpadot. Abban a különleges helyzetben vagyok, hogy felismerhettem, mit szeretek igazán csinálni, miben vagyok jó, és mostanra mindezt a magyar és külföldi közönség is visszaigazolta. Amikor tanítok, az ezzel a felismeréssel járó örömet szeretném átadni a hozzám érkezőknek.

– Bizonyára várod már, hogy újra közönség előtt állhass. Az említett jubileumi koncert mellett még milyen terveitek vannak a Jazzationnel?
– Jelenleg még csak a virtuális térben tudunk megmutatkozni, de 2020 végének örömére megérkezett egy egészen friss animált videóklipünk: a magyar közönség számára már ismerős Szeszcsempészek című dalunk angol verziója, a Moonshiners.

Tavaszra kaptunk felkérést a Zeneakadémiától, ahová egészen új műsort készítünk, azonban a helyzetre tekintettel a bemutatónk dátuma 2021. december 1-jére tolódott. Pannonica Rotschild életútját végigkövetve fogjuk bemutatni, milyen zenei hatások értek egy magyar felmenőkkel is rendelkező bárókisasszonyt Európában majd Amerikában, és azt is, hogy milyen hatást gyakorolt az amerikai jazz-zenészekre a később „jazzbárónőként” emlegetett Nica barátsága és a műfaj iránti elkötelezettsége.

Az elmúlt tíz hónapban volt egy-két lehetőségem online koncertet adni, és akkor döbbentem rá, milyen evidensnek vesszük a közönség jelenlétét, figyelmét, tapsát. Úgy adni magunkból egy teljes koncerten át, hogy nem tudjuk, ki kapja, kapja-e egyáltalán valaki, egészen furcsa tapasztalás. A zenész „a pusztába kiált”. Sokat tanulok ezekben a furcsa hónapokban, és remélem, hogy hamarosan személyesen is találkozom a közönséggel.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti