Lackfi János: Kombájnnal Belgiumban

Honnan szedtünk volna jegygyűrűt? Juli tizenhét volt, én tizenkilenc éves komoly egyetemista, cselgáncsedző, újságíró, súlyos, párezer forintos havi jövedelemmel. Ez a kilencvenes években is viccnek számított. A sublótból senki nem halászta elő könnyes szemmel a régi aranyat, mondván, nektek szántam, kincsem, gondoljatok az ősökre, amikor viselitek!

Lackfi János: Kombájnnal Belgiumban
Kép: Maxpixel

Magad, uram, ha szolgád nincsen! Miki barátom lepasszolt nekem egy nyári melót. Szegedi agráregyetemisták mentek hárman mezőgazdasági munkára Belgiumba, és franciául beszélő társat kerestek. Egy hónap alatt össze­traktorozom a gyűrűre valót, gondoltam. 

Megbíztam kis menyasszonyomat, nyírja le a hajamat minél rövidebbre, bűn lenne odakinn fodrászra szórni a pénzt. Jobb, ha hozzászokik az ollócsattogtatáshoz, házasemberként biztos nem látogatok mindenféle Figarókat.

Más nő a hajamban ne turkáljon, férfi még úgy se! Vagy bokáig érő metálbéla-sörényem lesz, vagy a kis feleségem csinál nekem frizurát. Nyers ultimátum volt, alighanem az bújt meg mögötte, hogy világéletemben édesanyám vágta a hajamat. Pontosabban a fejemet, ahogy nagyanyám mondogatta: Mosd meg a fejedet... Nyírd le a fejét... Ijesztően hangzott. 
Juli nekilátott, és létrehozta élete első hajkölteményét. Anyám, amikor meglátta, elborzadt. Később a belga paraszt kisgyerekei visongva ugráltak körbe: csúúúnya vagy, csúúúnya vagy! Nekem tetszett a sassoon. Fodrásznál azóta sem jártam, igaz, mindig némi kedveskedéshez kell folyamodnom idehaza, ha elburjánoznak maradék tincseim. Évtizedek óta asszonykám formálja a fejemet.
Egy fiatal pár és egy zömök, szófukar srác útitársa lettem. Bekészültek az útra, hoztak konzervet, tartós kenyeret meg egy tonna szójakockát. Az olcsó belga nutellával együtt ez képezte a kihalás elleni küzdelem alapját. Ebédre löncshús és nutellás kenyér a mezőn, amely munkahelyünk, ebédlőnk, vécénk, no meg anyánk helyett anyánk volt.

A lakókocsiban engedelmesen ázott a szójakocka, radírszerű gumókká szívta fel magát. Délután hazaérve a csapat hölgytagja paprikássá szelídítette a téglatesteket.

Egy idő után kézbe vettük a helyzetet és a fakanalat, igazi sűrű, férfias pörköltszerűséggé fortyantottuk a már majdnem ízletes tápot. A gasztronómiai élvezet hagyott maga után kívánnivalót, az étel hatása ellenben frenetikusnak bizonyult. Kő hullott az ember gyomrába, mintha Farkas lenne a Piroska-meséből. Ha viszont sétálni vittem a pocaklakót, körülbelül ötven méter után fordultam vissza, mert a szója észveszejtő sebességgel törtetett a vészkijárat felé. Mire a vizesblokkhoz értem, a többiek már ott toporogtak.
Időnként moziba mentünk a másik szingli fiúval, nem bírtuk volna ki belga filmújdonságok nélkül. Kaptunk pénzt is a jegyre, mint a kissrácok, ebből sörözgettünk, és nézegettük a kisváros járókelőit. Fejünkben pedig kedélyesen és szerelmesen ringatózott a lakókocsi. Amint úgy éreztük, már eleget moziztunk, hazagurultunk.

A mezőn borsót arattunk, nagy élmény volt John Deere-traktorokat vezetni. Ha vontatni kellett, teknőcüzemmódba kapcsoltunk, a másik sebesség a nyuszi volt, ilyenkor akár huszonöt kilométerrel is vágtathattunk a tájban.

A gazdák egyeztettek, a sok kis zsebkendőnyi telken beosztották a borsóvetést, hogy szüretre szép sorban érjen be a termés. Hajnalban megszakértették, hol a legfrissebbek a zöld bogyók, és egy kaszálógép sorokba rendezte a növényzetet. Ekkor jöttünk mi a hátunk mögött vonszolt kombájnnal, amely magába villázta a kupacokat, és egy forgódobbal rögtön ki is pergette a szemeket a hüvelyből. A borsó tartályba gyűlt, amelynek kémlelőablakán láthattam, hol tartunk. Ha megtelt, kitettem a villogót, mire egy kisteherautó odaparkolt mellém, én meg egy gépkar segítségével fölé irányítottam és belezúdítottam a zöldséget. A borsó azon frissiben ment is a mező szélén parkoló hűtőkamionba.

A kombájnnal való manőverezésünkön röhögtek a belga parasztgyerekek, de később csak belejöttünk, mint kiskutya az ugatásba.

A Mitsubishi tulaját Golyónak becéztük, két szeme vadul tiktakolt. Rápörgött a sebességre, nehezen viselte, hogy reggel a társaság lassan kászálódik. Motorversenyzett hajdanában, és amikor autót vezetett, akkor is szinte bedőlt a kanyarokban. Minden áldott reggel háromnegyed nyolckor betelepedett a Mitsu vezetőülésére, a motort túráztatva. Utána eszelős dühvel szlalomozott a kis pertli-utak beláthatatlan fordulóiban, ahol a helyiek figyelmeztető dudajelzések kíséretében, csigalassan pöfögtek. Minden reggel hálát adhattunk az életünkért. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2019. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti