Lackfi János: Miss Kommunizmus és a rothadó nyugat

Megjött a válasz: utazhatok, minden költséget áll az adott ifjúsági alapítvány. Hoppá, királyság! Pontosabban köztársaság. Jó kis nemzetközi diákcsapat jött össze, haverkodtunk oroszokkal, osztrákokkal, románokkal, állt a bál, mentek az ugratások. A könnyű vörösborból, amelyet ebéd mellé mértek, kiloptam egy demizsonnal a konyháról, mit mondjak, lett egy vidám esténk. Eszméletlen kirándulásokra vittek minket, hegyek, ropogósan friss levegő, sistergősen magas fenyők, döbbenetes kilátások. Az orosz lányokat azzal szórakoztattam, hogy veterán énekkarosként a komplett munkásmozgalmi repertoárt eldaloltam nekik. Ámultak: nekik ott, a nagy Szojuz bársonyos ölén már nem kellett ilyen baromságokkal bíbelődni. Cserébe megtanítottak egy oktatóversikévé alakított Bach-korál orosz szövegére, miszerint túl sok kávét nem célszerű inni, kiskorúak meg igyanak inkább tejet. Nyilván a jó Johann Sebastiannak is ilyesmin járhatott az esze alkotás közben. Kávézóba is vittek, ott is jól mulattunk, egy jóképű román srác a zongorához pattant, fergeteges rakkendrollt varázsolt, mi meg persze roptuk. Jóba lettem Giuliával, aki később egy adag román verset lenyerselt nekem franciára, én meg magyar fordításokat készítettem. A leányzó elárulta, hogy csapatukban a sudár modell-szépség egy ezredes lánya, valószínűleg ő a spicli, úgyhogy pszt.

A frissen megválasztott Miss Kommunizmus meghallotta szegény, és instant lehülyézett minket.

Marokkói szakácsunk kuszkusszal, sok zöldséggel kényeztetett. Egyik este kihoztak egy kis tál csípős szószt, mondván, hű, vigyázzunk vele, méregerős. Mint igazi Janigyerek, rögtön pakoltam az ételemre két evőkanálnyit. Magyar fogalmak szerint épp csak megütötte az „enyhén csípős”-szintet, úgyhogy vígan befalatoztam, és hősként ünnepeltettem magam. A foglalkozások vegyes színvonalúak voltak, itt tapasztaltam először, hogy tőlünk Nyugatabbra az amatőr és a profi művészeti szcéna összefolyik, és aki elkezd unalmában akvarelleket pingálni, igen hamar válhat regionális hírességgé, egy rangon az akadémiát végzettekkel. Egyik előadáson egy lejárt szavatosságú, anyaszült bájait egy szál halászhálóba burkoló helyi mozgásművésznő sután vonaglott, miközben valaki hasonlóan esendő irodalmi szövegeket búgott a mikrofonba. Az írásműhelyben amúgy kuriózumnak számítottam a magyar kötetemmel, amelyből pár verset házilag átbarkácsoltam franciára. A diákok közt volt pár eredeti pofa. Egy kigyúrt bolgár fiú profi szaxofonosként eléggé prüszkölt a csiribiri-jellegű zeneműhely miatt, ahol muzsika címszó alatt ovis hangszerekkel csörömpöltek. Ráadásul meditációval kezdődött a szessön, mire bolgár barátunk meggyőződéses keresztényként kivonult, mondván, köszöni szépen, ő tudja, mi fán terem ez, próbálta is, de repetát nem kér. Hiába győzködték, hogy á, félreérti, ez nem szellemi cucc, nem engedett a negyvennyolcból. Karakánul csinálta, bírtam érte.

Viktor, a jókedélyű szentpétervári fickó meg mindig Ausztriáról kérdezett, hiába mondtam, hogy mi kétszáz éve már nem vagyunk monarchia. Nagyhatalmi magasból nézve az ilyen apróságok nem számítanak.

Hazafelé megtoldottam utamat egy ifjúsági vonatjegy segítségével. Bebolyongtam kicsit a pazar középkori Carcassonne-t, amely Európa egyik legnagyobb várépületével büszkélkedhet. Pénzem nem volt, éhenkórász módjára baktattam az impozáns tornyok árnyékában, a jó illatú grillteraszok közt, és el nem tudtam képzelni, hogy később magam is átlagos turistaként járhatom majd be Szöult, Sydney-t, New Yorkot, Hanoit, és beülhetek kis hitelkártyámmal valamelyik vendéglőbe.

Az ima a csóró diák kenyere, egy carcassonne-i Mária-szobor üzenetére a mai napig emlékszem, magyarul annyit tesz: „Hogyha Mária nevét a szívedbe vésted, ne feledd, jó vándor, mondj egy Üdvözlégyet!”

Szállásnak egy parkot néztem ki magamnak, de minden neszre felriadtam, álmatlanul hánykolódtam a hűvösen harmatozó éjszakában. Meg is fáztam, úgyhogy hazafelé lázas delíriumban utaztam végig a Rajna-völgyet. Álmomból időnként felriadva bambán szemléltem a Duna kanyarulatait, a festői ormokat, várépületeket, szigeteket, templomokat. Igazi romantikus látomássá szövődött agyamban a látványsorozat, kalauzokkal és méltatlankodó arckifejezésű német felszállókkal tarkítva. 

A cikk Lackfi János „Vízen járni tilos” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>