„Valahogy így csinálhatták ükszüleink is hajdanán” – A szülők közösen tanítják gyerekeiket Visnyeszéplakon
Visnyeszéplakot ugyan nem jelöli a térkép, ettől még létezik és virágzik Magyarországon. A Zselic déli lankáira szúrt falut városból kivándorolt családok lakják, akiket egy cél kovácsolt erős közösséggé: gyermekeik tanítása és boldogsága.
Kenyérlepény, fűszeres olaj fokhagymával, majoránnával, rozmaringgal, kakukkfűvel ízesítve és a közeli erdőben szedett medvehagyma, kakaskukorékolás. Ez a fenséges reggeli várta a budapesti életből kizökkent újságírót a visnyeszéplaki Bódis család asztalán.
21 éve kezdődött meg a városiak kivándorlása a kies Zselic déli lankáira. A budapesti Bariska Gábor megunta a végtelen kocsmai beszélgetéseket fenntartható fejlődésről, ökogazdálkodásról, és a tettek mezejére lépett. Pár kéziszerszámmal felvértezve találta meg az akkor még elhanyagolt Széplakot, és hosszú évek munkájával a semmiből építette fel házát és gazdaságát. Mára önellátó, a 20 évvel ezelőtt még pusztuló falurész pedig virágzik.
Gábort ugyanis sokan követték, a tavalyi népszámlálás adatai szerint 150-en laknak Széplakon, ebből 61 gyerek.
„Domán fiam nem egészen egyéves volt, amikor párom nagyszüleinél eltöltöttünk pár napot. Az élmények hatására elhatároztuk, hogy a közös jövőt nem városban képzeljük el, és rá két hétre már egy tanyán éltünk. Ez 13 éve történt, addig egy ceglédi panelban laktunk. Később aztán a tanyát is elhagytuk, és ideköltöztünk Széplakra” – meséli Bódisné Gál Éva lepénysütés közben. „Az átállás azonban nehéz volt, ugyanis mi nem tanultuk sehol, hogyan kell megélni falun, hiszen városban nőttünk fel. Évtizedek alatt eltűnt az a vidéki kultúra, ami egykor több száz évig természetes volt. Csak a nagyszülők emlékeztek arra, hogyan kell villany nélkül élni, milyen ehető növényeket találunk a természetben, hogyan kopasszuk a tyúkot, azonban az én generációmban is szerencsés az, aki megkaphatta ezeket a tapasztalatokat az ősöktől. Így most nincs más lehetőség, mint a megérzéseinkre hagyatkozni.”
Bódisné elsőszülött fia több hónapos vándorlás után döntött úgy, hogy szintén Széplakon kezdi el életét. Rackákat fog tartani, ottjártamkor a karám alapját ásta ki, Éva pedig mesélt: „Amikor az ember egy munkahelyen dolgozik és pénzt keres, abból valamit vásárolnia kell. Nem azon gondolkodik, hogyan lehet megépíteni pénz nélkül egy Árpád-korihoz hasonló veremházat, mint amit mi kezdtünk el idén tavasszal. Ez is csak egy rendszer, de a várositól eltérő alkotóelemekkel.
Érthető, ha egyes kiköltözők átesnek a ló túloldalára. Sokan évtizedeket töltenek el egy környezetben, amikor rájönnek, hogy nem arra van szükségük. Ilyenkor természetes, hogy túlzott vehemenciával vetik bele magukat az új életbe. Csak ezután lehet középre rendeződni.” Évának a gyerekek oktatásáról az a véleménye, hogy van helye a mesternek, a tanítónak a gyerek életében, de sokkal később, mint mostanság.
„Egy 3-4 éves gyereknek nem egy idegen nénivel, bácsival kell töltenie az egész napját, hanem az édesanyja ölében” – véli határozottan.
Béla egy tapasztalt kútásótól „leste el” a mesterséget évekkel ezelőtt. Azóta őt hívják hasonló munkákhoz a környéken. A kút alján egyedül dolgozik, azonban négy ember segít, amikor az 550 kilogrammos kútgyűrűket emelik be. Éva is így volt a kenyérsütéssel. Három évig Széplakon is „a hetente egyszer végigszáguldó »mozgó üzletben« vásároltam a kenyeret, aztán egyszer döntöttem, és azóta itthon sütöm.”
Az asszonyi szerep is átértékelődik a falusi környezetben, ami a „tyúkanyóság” romantikus oldalát leszámítva abból áll, hogy reggeltől estig lehet takarítani, mosni, főzni, gyerekekkel foglalkozni, párja lelkét ápolni, és csak a nap végén kerül sorra az asszony baja. „Elég városias nő voltam külsőségekben, amikor ideköltöztünk. Kezdetben csak azért öltöztem szoknyába, mert úgy éreztem, hogy nem rondíthatok bele ebbe az idilli környezetbe. Aztán észrevettem, hogy a ruha és egyéb külsőségek a lelki életünkre is hatással vannak. Ma már nem gondolom, hogy egy nőnek nadrág kéne, mert abban a férjem jár. Mint ahogyan övé az asztalfő, és minden este csak ő kezdheti az asztali áldást. Gyönyörűséggel tapasztalom a páromon, hogy ezek az apró hétköznapi szabályok is megerősítik és tartást adnak neki.”
Isten hozott! Réka vagyok Boldogszerről. Kedvesemmel, Nimróddal és öt gyermekemmel (Virág Tünde, Kende Buda, Csillag Csenge, Tündér Ilona, Kincső Enikő) élek boldogan. A kerttel és írással foglalkozom, meg gyermekek képzésével családi élet-iskolánkban. (Részlet Tihanyi Andrea Réka blogjáról; boldogszer.blogspot.com)
A Bódis családhoz hasonlóan szinte mindenki azért költözött Visnyeszéplakra, hogy a gyerekeiknek nyugodt és természetes környezetet biztosítsanak. Legtöbbjük azt vallja, hogy szülőnek és gyereknek egyaránt az a legjobb, ha az időt együtt töltik el. A 37 éves, ötgyermekes Tihanyi Andrea Réka is azért költözött családjával Széplakra, mert „szimpatikus volt, hogy itt a szülők közösen okítják a csemetéket. A gyerekek magántanulóként be vannak íratva az iskolába, ahol a kötelező felmérőkön számot adnak tudásukról, de a hétköznapokban mi foglalkozunk velük. A mienk például a keddi nap, régi magyar mondákról, mesékről tanulunk, éneklünk és zenélünk sokat.” Réka szerint az iskola által előírt kritériumokat rendre sikeresen teljesítik a gyerekek, sőt a nemzeti alaptanterv elvárásai olyan minimálisak, hogy mellette bőven jut idejük mással is foglalkozni. „Szerintünk az iskola nem csak arról szól, hogy a kicsiket a családjuktól elválasztva teletömik ésszel idegen emberek egy otthontól távoli épületben.
Ennél sokkal fontosabb, hogy a gyerekek egymás közötti kapcsolatai erősödjenek, mi szülők pedig a nap minden percében figyelemmel követhetjük, hogyan fejlődnek, milyen irányba mozdul tehetségük. Egy szülőnek nem lehet ennél nagyobb ajándék az életében.
Ezért tekintjük a mi nevelési módszerünket hagyományosnak, mert valahogy így csinálhatták ükszüleink is hajdanán. A mi családunk a gyerekekre fogja bízni, hogy hol és milyen formában szeretnének továbbtanulni. Ha a gimnázium helyett valamilyen szakmát választanak, akkor ebben fogjuk őket támogatni. Elküldjük a mesterhez, vagy a mestert próbáljuk meg idehozni a faluba.”
Füszfás Balázs polgármester szerint ezt a falut az tartja meg, hogy nincs lehetőségük magukba fordulni. „Az, hogy a gyerekeket mi tanítjuk, intellektuális kihívás és mindennapos elfoglaltság, ami kizökkent minket a falusi élet mókuskerekéből. Iskolánk rendszere nagyjából úgy működik, mint egy állami iskola: órák vannak, feleltetünk, dolgozatot írnak, jegyeket kapnak a gyerekek. Az a különbség, hogy nem egy külön épületben tanulnak, hanem családról családra vándorolnak.”
S hogy hogyan képzelik el a jövőjüket a visnyeszéplaki fiatalok? A 18 éves Sápi Anna osztja meg velünk álmát, aki a kaposvári Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium tanulója. „Szeretnék tisztes jószomszédi távolságba költözni a szüleimtől. Az érettségi után elvégzek egy tanfolyamot, közben diákmunkából szerzem meg azt a pénzt, amiből tudok venni egy legalább hathektáros földterületet. Szükséges, hogy elhagyatott helyen legyen, mert szeretnék két tehenet, két lovat, és dogokat fogok tenyészteni.”
Ez a cikk a Képmás magazin 2012. júniusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
