Aki létrehozott egy önigazgató gyermektársadalmat – Sztehlo Gábor története

Lelkész és embermentő

Sztehlo Gábor 1909-ben Szenczy Gábor néven látta meg a napvilágot Budapesten, a család csak 1938-ban változtatta a nevét Sztehlóra. Édesapja evangélikus vallású jogász volt, édesanyja református, fiukat evangélikus hitben nevelték. Gábor a soproni evangélikus gimnázium, majd az ottani evangélikus teológia növendéke volt. 1932-ben avatták lelkésszé, egy finnországi tanulmányutat követően, amely szociális érzékenységét és karitatív elkötelezettségét kiteljesítette. Az újhatvani gyülekezet segédlelkésze volt, majd az 1930-as évek derekán Nagytarcsára került. Itt finn mintára megszervezte a Tessedik Sámuel nevét viselő népfőiskolát. Már javában dúlt a világháború, amikor Pestre került, ahol a német megszállás után új, veszélyes feladat várta. A katolikus testvérszervezettel együttműködő protestáns embermentő szervezet, a Jó Pásztor Bizottság keretében,

Raffay Sándor püspök megbízásából üldözött zsidó gyermekek oltalmazása, bújtatása lett a feladata.

1944 októberében egy tehetős ismerősének Bérc utcai villájában, lényegében szívességből kapott lehetőséget arra, hogy veszélyben lévő zsidó fiataloknak adjon menedéket. A következő drámai hónapokban, nem törődve azzal, hogy az életét kockáztatja, sorra járta ismerőseit, rábírva őket arra, hogy otthonaikban, pincében, padláson fogadják be, helyezzék el az általa összegyűjtött üldözötteket. Segítői is voltak, eszköze azonban továbbra is kevés; a svájci Vöröskereszttől sikerült némi támogatást és a biztonságot jelentő Védett Ház igazolásokat megszereznie. Diakonisszák, egyházi emberek és laikusok is segítették, aminek köszönhetően a Csaba és a Magdolna utcában, a Fasori Gimnáziumban és magánházaknál, összesen harminckét helyen 1600 gyermeket, közöttük például a későbbi Nobel-díjas kémikust, Oláh Györgyöt és több száz felnőttet is sikerült az ostrom végéig biztonságba helyeznie, ellátnia.

Örömváros tündöklése és bukása

A harcok és az üldözés elmúltával a gyereksereg egy része együtt maradt. Sokan voltak a szüleiket vesztett zsidó és az idővel hozzájuk csatlakozó nem zsidó gyerekek, háborús árvák, csavargók, rászorulók.

Kép

Kép: Evangélikus Országos Gyűjtemény

Sztehlo a háború utáni években a szabadkőműves mozgalom tagjaként és tisztségviselőjeként is megerősítést keresett számukra. Zugligetben Weiss Manfréd családjától kapott egy jókora telket, amelyen több épület, villa is állt. A Nemzetközi Vöröskereszt mellett magánemberek adományaiból árvaházat, nevelőotthont alapított.

A Pax gyermekotthon – amely hivatalos állami és egyházi anyagi támogatás nélkül működött, és idővel nyolcszáz lakója lett – nem szokványos árvaház, hanem Sztehlo álmának, víziójának megvalósulása volt: Gaudiopolis, „Örömváros” néven egy önigazgató gyermektársadalmat hoztak létre.

A gyerekek a telken maguk építkeztek, emeltek kápolnát, alakítottak ki sportpályát, szerveztek könyvtárat, alakítottak kórust, mesterségeket tanultak. Örömváros olyan volt, mint egy szabályos állam, alkotmánnyal, kormánnyal, újsággal; a gyerekek maguk igazgatták kis autonóm társadalmukat. Sztehlo és munkatársai csak segítették, de a hagyományos értelemben nem vezették őket. 

A közösségben a gyerekek maguk döntötték el, mit tanulnak, mennyit dolgoznak a többiekkel, ideális szabadság és szolidáris szeretet uralkodott. 

Az innen kikerülők egy része egyetemre is eljutott, így például Orbán Ottó költő, Szilágyi György újságíró vagy Horváth Ádám rendező. Akik itt éltek, később is legendákat meséltek a helyről, az ott töltött időről és magáról a már-már bálvánnyá, szentté magasztosult Gábor bácsiról. 1945-től 1950-ig, ha szerény körülmények között is, de zavartalan volt az élet Gaudiopolisban, ám ekkor elérte őket is az államosítás: a gyermektársadalmat a szocialista nevelés nevében felszámolták. Sztehlónak a hatóságok felajánlották, hogy maradjon, ám olyan megalázó, az általa épített világot leromboló feltételek mellett, amelyeket nem vállalt. Visszatért a lelkészi munkához, a budavári, a kelenföldi és a kőbányai gyülekezetekben szolgált, de közben is rászorulókat, betegeket, időseket pártfogolt, gondoskodni próbált a kommunista kormányzat üldözöttjeiről, kitelepítettjeiről. 
Élete újabb nagy dilemmája elé 1956-ban került. Felesége azt akarta, hogy a helyzet reménytelensége miatt távozzanak az országból, őt azonban erre nem vitte rá a lélek. Az asszony így két gyermekükkel Svájcba ment, ő azonban maradt, végezte tovább azt a munkát, amelyre hite és hazaszeretete ösztönözte. 

Kép

Kép: Evangélikus Országos Gyűjtemény

„Gábor bácsi” az utókor emlékezetében

1961-ben kapott látogató útlevelet, hogy meglátogathassa az alpesi országban övéit. Odaérkezése után azonban infarktust kapott, az orvosok nem javasolták, hogy hazainduljon. Közben kiutazási engedélyének érvényessége lejárt, ettől kezdve börtönnel fenyegetett disszidensnek számított, ami lehetetlenné tette a hazatérést. Így nehéz szívvel, de maradt, Interlaken alpesi kisvárosban telepedett le, kiváló német nyelvtudása birtokában lelkészi állást vállalt, bekapcsolódott az ottani szabadkőműves közösség szociális munkájába, de türelmetlenül várta azt a pillanatot, amikor hazatérhet. Ennek a svájci állampolgárság volt a feltétele, hogy a jogi retorziókat elkerülje – erre viszont a külföldieknek tíz hosszú évet kellett várniuk. Az Élet Ura azonban közbeszólt, Sztehlo Gábor röviddel a határidő lejárta előtt, 1974 májusában, élete hatvanötödik esztendejében Interlakenben, egy padon ülve csendesen elhunyt.

Hamvai csak évtizedekkel később kerültek haza, a Farkasréti temetőbe, emlékezete is csak a rendszerváltás körül éledt újra. 

A zsidó gyermekek önfeláldozó mentéséért ugyan már 1972-ben megkapta a Világ Igaza elismerést, szülőhazájában azonban háború alatti helytállása és Örömváros érdekében végzett szolgálata csak 1989-ben került reflektorfénybe, amikor Szántó Erika dokumentumfilmet készített róla. Az elmúlt évtizedekben elégtételt adott neki egyháza és hazája is: nevét ma iskola és közterület viseli, több emléktábla őrzi. Naplója, összegyűjtött írásai Isten kezében címmel megjelentek, a nevét viselő alapítvány fontos részévé lett az evangélikus egyház nevelési és jószolgálati munkájának, a Deák téren emlékműve áll, az evangélikus templom oldalában. Sztehlo Gábor evangélikus lelkész 2019 tavaszán munkásságáért posztumusz Magyar Örökség‑díjat kapott.  

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>