Vorkuta, a város, ahol már elmúlt a világvége
Több százezer honfitársunkat tartották fogva a 20. század közepén a Szovjetunió munkatáborrendszerében, ismertebb nevén GULAG-on, ahonnét sokan már nem térhettek haza. A kegyetlen munkakörülmények, szélsőséges időjárás, nehéz fizikai munka, valamint a nem megfelelő élelmezés rengeteg áldozatot követelt, és a hazatérők közül is sokan viselték a megpróbáltatások nyomait életük végéig. E táborok közül a maga kegyetlenségével kiemelkedik a vorkutai munkatábor, amely az Ural-hegység északi részén lévő Pecsora-medence szénkészletének kiaknázására jött létre az 1930-as évek elején.
A vidék éghajlatát a hosszú, kemény tél és a hűvös, rövid nyár jellemzi. Nyáron nem megy le a nap, télen nem kel fel. Az 1920-as években fedezték fel a Pecsorai-medence hatalmas szénkészletét, a kitermelést egy újonnan létrehozott kényszermunkatábor rabjai végezték. 1931 és 1957 között mintegy kétmillió fogoly fordult meg itt, kezdetben szovjet állampolgárok, később német és lengyel hadifoglyok, valamint a szovjetek által megszállt területek állampolgárai.
A tábort 1962-ben bezárták, helyén egy – a maga nemében virágzó – bányászváros épült ki, ahol a helyi, immár szabad emberek fő megélhetési forrása a szénbányászat lett. Sokan az egykori rabok közül is a városban maradtak a rossz gazdasági helyzetük miatt. Az 1970-es évektől az ország többi részéhez képest viszonylag magas jövedelmek miatt rengetegen költöztek ide, Vorkuta lakossága az 1980-as évek elejére elérte a 200 000 főt. Kiépültek a szovjet városokra jellemző lakótelepek, kultúrházak és ipari épületek.
A szén világpiaci árának csökkenésével, valamint a Szovjetunió felbomlásával a bányák működtetése veszteségessé vált, így nagy részüket bezárták. Jelenleg Vorkutát a környező kisebb bányásztelepülésekkel együtt nagyjából 70 ezren lakják, de ez a szám egyre csökken. Körülbelül 7000 ember dolgozik a bányászati iparágban, ami több, mint a lakosság tíz százaléka. A város és a környező települések lakóinak többsége elvándorolt, maguk után hagyva a posztapokaliptikus hangulatú üres, hatalmas panelházakat. Éppen ezért ma a városba érkezőt egy semmihez sem hasonlítható atmoszféra fogadja, amely a rabok százezreinek életét követelő munkatábor emlékeiből, valamint a bányászcsaládok által hátrahagyott panelházak nyomasztó jelenlétéből ered.
Nem egy vonzó úti cél, így csak kevesen vállalkoznak arra, hogy eljussanak a világ e kies szegletére.
Hobbi világutazóként érdekel a történelem, és valamilyen érthetetlen okból mindig is vonzottak a volt Szovjetunió elhagyatott vidékei. Éppen ezért a hozzám hasonlóan különc Vigóczki Máté barátommal 2019 márciusában, egy késő estébe nyúló sörözés alkalmával úgy döntöttünk, hogy elindulunk északkeletre, felfedezzük Vorkutát, felkutatjuk a munkatábor nyomait, és megismerjük az ott élők mindennapjait. Hozzánk még két barátunk csatlakozott, így négyen indultunk el kelet felé.
Erre a vidékre már az eljutás is izgalmas: Moszkvától vonattal tettük meg a Vorkutáig vezető 40 órás utat. Oroszországban a vasút fogalom. Vonattal utazni egy nagy hagyománnyal bíró utazási fajta, magyar turista számára sok-sok különlegességgel, nem utolsó sorban a hatalmas távolságok miatt. Egy három-négy napos vonatút ebben az országban természetesnek számít, a mindennapok része. Aztán ott vannak a magyarok számára furcsa „plackart” kocsik, amelyekben egy légtérben alszik ötven ember, a forró víz a szamovárból ingyen tölthető, és az idősebbek valamiért mindig főtt tojást esznek. A privát tér napokra megszűnik, az útitársak egy idő után beszélgetni kezdenek. Csak mi voltunk külföldiek a vonaton, és a magyar beszéd hallatán útitársaink tippelni kezdtek, hogy észtek, olaszok, finnek vagy németek vagyunk-e.
Moszkvától északkelet felé haladva először végtelen fenyőerdőkön, széles folyók felett, majd a sarkkör felé közeledve a tundra mocsarain keresztül haladt vonatunk. A városok megritkultak, a nappalok pedig egyre hosszabbak lettek, mivel júliusban mentünk. A vorkutai állomáson kiszállva hajnali fél 3-kor verőfényes napsütésben megcsapott a friss levegő, de a peronra lépve a szúnyogok olyan sűrű felhőben támadtak meg, hogy azonnal szállásadónk autójába menekültünk, aki az állomáson ránk várt.
A vasút melletti panelházak elhagyatottnak tűntek, a közöttük húzódó kátyús úton egy-egy Lada küzdött az elemekkel. Vorkutában és környékén mindenhol érezni az elmúlást, látni a kiürülő lakónegyedeket. A még lakott környékeken is a házak közötti sárral borított senkiföldjét parkolónak vagy roncstemetőnek használják.
És mégis, e világvége hangulatú helyen is próbál utat törni magának az élet.
Van európai értelemben vett étterem, sushibár, kávézó és szórakozóhely. A városban működik egy bányászati főiskola, van kultúrház és mozi is. Az itt élők közül szeretik néhányan ezt a helyet, a sötét, hosszú, kemény tél, a nyáron támadó szúnyogok és a lepusztultság ellenére. A helybéliek lelkesen mutattak meg egy-egy érdekes helyet a környéken. Így másztunk át lezárt hídon, jutottunk fel kibelezett panelház tetejére és fedeztük fel Vorkuta egyetlen kézműves sörözőjét.
A város melletti nagyjából 60 kilométeres körgyűrű mentén sorakoznak a bányák, valamint a bányászcsaládok számára épített – ma már elhagyatott – kis települések, amelyek rendszerint néhány panelházból állnak. Eljutottunk például Jursorba, a 29-es számú bányától nem messze 1955-ben megépült bányásztelepre. Virágkorát a ’70-es években élte, volt benne óvoda, iskola, sportcsarnok, klinika és üzletek. Az évtizedek során a bánya működése gazdaságtalanná vált, 1999-ben bezárták. Az utolsó lakók 2010-ben hagyták el a telepet. Itt és az ehhez hasonló települések helyén álltak egykoron a munkatábor-rendszer mára már teljesen eltűnt barakkjai.
A Vorkután történt szörnyűségekről és az áldozatokról csak a ’90-es évek elejétől lehetett hivatalosan megemlékezni.
Az országút mellett láthatók a különböző népek áldozatainak szentelt emlékművek, valamint az emlékművek mellett elterülő temetők. Hivatalos adatok szerint Vorkuta környékén nagyjából 200 000 áldozat van eltemetve, de a valós szám vélhetőleg sokkal nagyobb. Márványtábla emlékeztet az 1953-as vorkutai GULAG-lázadás utáni megtorlás áldozataira. A magyar áldozatok emlékművét 2007-ben a Magyar Honvédség küldöttsége, valamint helyi elöljárók avatták fel. Jelenlegi ismereteink szerint Vorkutában 500-600 magyar katona és civil vesztette életét. Mi is elhelyeztük virágainkat, és csendben emlékeztünk.
Érdekes módon a városban élők identitását nem határozza meg a munkatábor emléke. Idegenvezetőnk is legszívesebben a város építéséről, fénykoráról mesélt, és a városban lakókkal beszélgetve sem szerepelt a GULAG az első helyen. Témáikat – érthető okokból – sokkal inkább a jelen nehézségei, a folyamatos elvándorlás és a közelmúlt történései határozzák meg, nem a hatvan évvel ezelőtti kegyetlen világ. Ezt a fajta emlékezethiányt elősegíti az is, hogy Oroszországban nagyon sokan a GULAG táborokra nem a kommunista terror eszközeként, hanem a bűnözők fegyelmezését és az ország építését szolgáló szükséges rendszerként tekintenek még ma is. Ezt szimbolizálta a városban a köztéri Lenin-szobor és egy autóra ragasztott, Sztálin dicsőségét hirdető matrica is...
Vorkutában négy napot töltöttünk, és ez a négy nap egy életre szóló élményt adott, amelyre valahányszor visszagondolok, libabőrös leszek.
A várost átjárja egy világvégi hangulat, amelyet a szélsőséges időjárás, az elhagyott lakótelepek és a nyomasztó múlt egyszerre táplál. Megrendítő volt belegondolni azoknak az embereknek a szenvedéseibe, akiket akaratuk ellenére hurcoltak ide és rabként dolgoztattak évekig, évtizedekig. De a legkülönösebb érzés volt megtapasztalni, hogy e kies helyen is találkozhatunk kedves, a városukat szerető és az odalátogatókhoz barátságosan viszonyuló emberekkel.
Zichy Pál vagyok, hobbi világutazó, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnöke. Nemzetközi kapcsolatok mesterszakon végeztem a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, jelenleg üzleti elemzőként dolgozom a bankszektorban. Érdekel a történelem, a földrajz, valamint régóta foglalkoztat Oroszország és a poszt-szovjet régió.
A vorkutai útra vittem magammal egy analóg Canon gépet és néhány tekercs fekete-fehér Kodak filmet. Nem vagyok fotós, de remélem, az itt látható képek átadják azt a hangulatot, amelyet ez a messzi, kegyetlen vidék áraszt.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>