Boldi: „Úgy gondolom, az egész művészetnek az időtlenségről kell szólnia”

– Mennyire kavarta fel, hogy némi médiafelhajtás után megrongálták – konkrétan foszforeszkáló falloszokkal festették tele – a Csillagnéző szobrát, amelyet a Nemzeti Szalon kiállításának keretében állítottak ki a Műcsarnok mellett?
– A Csillagnéző sok kiállításon szerepelt már, például ez volt a tavalyi Art Market egyik hívószobra a Millenáris Parkban. Egy kiállítás részeként hónapokig állt a Várkert Bazárban is, és soha, semmilyen ellenszenvet nem váltott ki, mint ahogy a többi szobrom sem. Az emberek szerették – talán pont azért, amiért a többit is: ezeket a szobrokat „birtokba lehet venni”. Ilyen az Egyetem téren látható Kőláb szobor, a Rollerező a Váci utcában vagy a Gesztenyéskertben álló, 1956-os emlékmű is, amely a forradalom hatvanadik évfordulójára készült. Amikor ünnepelünk, bárki leróhatja a tiszteletét a fehér galambot formázó emlékműnél, koszorúzhat, virágot vihet oda, az év többi napján pedig fel tudnak rá mászni a gyerekek – remek fotóhelyszín.

– Meglepő az a prüdéria, amivel hirtelen felfedezték a Csillagnéző nemiségét egy olyan korban, amely a legkevésbé sem mondható szemérmesnek. Ezen az alapon az antikvitás összes szobrát ki lehetne cenzúrázni, nem?
– Külföldön ilyen kifogás a szoborral kapcsolatban fel sem merült soha. Egyházi kiállításon is szerepelt nemegyszer, ott sem bántotta senkinek a szemét. Nem is a nemiség kihangsúlyozásáról szól a szobor, mint ahogy egyik munkám sem, butaság, hogy van, aki ebbe próbál belekapaszkodni. A rongálás, gondolom, a felkorbácsolt indulatok eredménye, de egy szobrásznak tudomásul kell vennie, hogy amit köztérre kiállít, az ki van téve a rongálásnak.

Még Michelangelo gyönyörű Piétàját is megrongálták annak idején! Erre föl kell készülni. De ez olyan primitivizmus, ami szót sem érdemel.

Olyan szobrot nem lehet csinálni, ami mindenkinek tetszik, el kell fogadni a negatív kritikát is. De a kritika nyomán tapasztalható felhördülést nevetségesnek tartom – nekem nagyon jól jött egyébként. Amíg a Csillagnézőről cikkeztek, még nagyobb ismertségre tettem szert, több szobrot is eladtam. Az, hogy nyolc éve áll közterületen a szobor, és soha nem volt vele gond, csak most, egy bejegyzés hatására, arra is figyelmeztet, milyen veszélyes fegyver lehet a média, amikor hangulatot kelt.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Említette: a Csillagnéző nem a nemiség kihangsúlyozásáról szól. Mi a Boldi-szobrok üzenete?
– Aki megnézi a szobraimat, azt találja, hogy mindegyik felfelé néz, vagy a horizont felé fordítja a fejét. Ezt mindenki úgy magyarázza, ahogy akarja, de ez az attitűd nyilván összefügg az én világlátásommal, azzal a szemlélettel, ami kialakította a rám jellemző formavilágot.

– A Boldi-szobrok valóban karakteresek, összetéveszthetetlenek. Például mindegyik elég gömbölyded. Az ön belső világa is ilyen kerek, legömbölyített?
– Gyerekkoromban nagyon szerettem gyűjteni a víz által gömbölyűre koptatott köveket. Lenyűgözött, ahogy a folyómeder évezredek alatt formálta, alakította, lesimította a felszínüket. A főiskolán, ahol szobrászként végeztem, megtanultunk rajzolni, modell után mintázni, és miután végeztem, jött a kővel való játék. Engem attól kezdve az érdekelt, hogy miként tudom úgy megformálni a szobrot, mint egy kavicsot: bárhonnan nézem, mindig fordul, és a puha, finom, gömbölyded formák irányítják a formáját.

Bármerre fordítjuk is a szobrot, mindegyik ív gyönyörű szépen halad – a törést én nem szeretem. Az emberi alakot is tökéletesnek, gyönyörű szépnek látom, és az ívek harmóniáját próbálom az emberábrázolásaimon is megtalálni.

– Kit tekint mesterének? Fernando Botero kolumbiai képzőművész munkáival mintha rokonságot mutatnának a szobrai.
– Amikor kialakult a formavilágom, még nem tudtam Boteróról. A teltség nyilván nemcsak Boterónál van jelen, ezeket a vonásokat fellelhetjük a korai, szép, őszinte és időtlen afrikai vagy azték szobrokban is. Szerintem az idő valahogy meghalt e korai alkotók számára, és valahogy én is így vagyok a munkáimmal. Úgy gondolom, az egész művészetnek az időtlenségről kell szólnia. Ha egy műalkotást pár száz év után elővesznek, akkor is ugyanazokkal a jegyekkel bír, akkor is ugyanazt a harmóniát sugározza, mint amikor elkészítették.

– A katalógusokban önnel kapcsolatban mindig felemlegetik a Brȃncuși-hatást. Ez miért fontos?
– Brȃncuși Romániából Párizsba költözve lett Európa egyik meghatározó művésze. Hatása valóban felfedezhető nálam a formák, ívek tökéletességében, illetve az erre irányuló tudatos törekvésben.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Carrarában is volt módja tanulni. Milyen tapasztalatokat hozott magával onnan?
– A rendszerváltás után, 1995-ben diplomáztam, aztán 1997-ig Villányban, a mesteriskolában tanultam. Ösztöndíjjal jutottam ki Carrarába, ahol az ösztöndíjból az ember nagyon szerényen tudott követ venni, de étkezésre már nemigen jutott.

– Kőlevest evett?
– Úgy bizony! És minden elismerésem a feleségemé, mert ezeket az éveket nem mindenki csinálta volna végig! Az általam azóta is használt fehér márvány a Michelangelo-bányából való, pont ezzel a kővel dolgozott a reneszánsz nagymester is. Ha a szobrait megtisztítanák, pont ilyen fehéren bukkannának elő. Nyilván ehhez az anyaghoz kellő tisztelettel kell nyúlni, ezért az utolsó simítást sosem egy gép, hanem mindig a kéz adja meg a csiszoláskor – ettől válik selymessé, szinte élővé a felület.

– Nem minden szobra készül fehér márványból. Milyen anyagokat használ még?
– Néhány fekete spanyol márványból készül, a többi szobor pedig bronzból, Aristide Maillol patina-bevonatával – tizenöt év munkája volt, míg eljutottam oda, hogy ezt a patinát meg tudjuk csinálni.

Mivel zömmel külföldön állítok ki, olyan minőséggel kellett előrukkolnom, ami felette van a nemzetközi átlagnak. Ez a technika tulajdonképpen múzeumi színvonal, maga a bronz is úgy van megcizellálva, mint a kő.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ahogy végignézünk a szobrokon, Genezis címmel egész sorozatot találunk. Miért érdekli annyira ez a téma?
– Másodéve vagyok a Magyar Művészeti Akadémia ösztöndíjprogramjának részese, ahová egyrészt a Genezis-sorozattal pályáztam, másrészt az Ébredő-sorozattal, ami tulajdonképpen nem más, mint hajtincseiket fonó nőalakok egész sora.

– De miért készít egy szoborból több változatot is?
– Egyik szoborból bomlik ki a másik. Mire az egyikkel elkészülök, a másik ötlete már meg is fogalmazódott: lehet, hogy sokkal jobb lenne, ha amúgy csinálnám. Genezisből sok van, az igaz, de hát a genezis témája kimeríthetetlen: a teremtés szót akár használhatjuk a forma megteremtésének értelmében is. Ami pedig egyre jobban izgat, az a tér és a szobor kapcsolata.

– Ez egy érdekes kérdés, hiszen Rollerező és Csillagnéző is áll több pontján is a világnak, tehát ezek a szobrok sem egy példányban készültek. Bárhol állhatnak ezek a szobrok? Vannak műalkotások, amelyek sehol máshol nem állnák meg a helyüket, csak ott, ahová a készítőjük megálmodta őket.
– Először megvolt a szobor, aztán kerestem neki helyet. Én kevés kivétellel – ilyen volt például a mártonhegyi Szent Márton-szobor – nem megrendelésre dolgozom. A szobraimat belső indíttatásból készítem, és akár köztéren, akár magán- vagy közgyűjteményben megállják a helyüket. A gyűjtőim nagy része egyébként külföldön él.

– Előfordult-e, hogy meglátott egy helyszínt, és oda képzelt el egy szobrot?
– Volt, hogy egy helyszín indított el bennem valamit. Így került például Skóciába, egy nagy magángyűjteménybe a Csillagnéző párja, a Tengernéző, amelyik egy birtok kiugró pontján, Anglia felé fordulva valóban a tengert fürkészi.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A Prima Primissima-díj figuráját 2013 óta ön készíti – véletlen, hogy egy kicsit az Oscar-díjra hajaz?
– A pályázati kiírás része volt, hogy kicsit emlékeztessen az Oscarra, de közben hangsúlyosan magyar is legyen.

Ezért tart a figura a magasba egy íjat, mert az íjászat, az égbe nyilazás, a felfelé törekvés mind ránk, magyarokra jellemző, és összhangban áll a díj szellemiségével is.

– Hogyan érintette, hogy Keresztelő Szent János-szobra, amely eddig a Felső-Krisztinavárosi Keresztelő Szent János-templomban az oltár mögött állt, az új plébános döntése nyomán kikerül a templomból?
– Jó helyre kerül. Tudomásul kell venni, hogy egy épületnek, egy szobornak, egy festménynek, ahogy kikerül a művész kezéből, saját élete van. Ugyanolyan, mint egy gyerek: felneveljük, megálmodjuk az életét, csakhogy aztán a gyerek saját döntéseket hoz, és a saját életét éli ahelyett, hogy a mi álmainkat valósítaná meg. Az, hogy milyen kézbe kerül, meghatározza egy képzőművészeti alkotás sorsát. Én ezt nem tudom befolyásolni, és nem is szabad erre törekednem. Ezt el kell engedni.

– Ha már sorsról beszélünk: ön Lechner Ödön ükunokája, a lányát pedig elsőre felvették a képzőművészeti egyetem grafikus szakára. A tehetség talán sorsszerűen öröklődik?
– Azt hiszem, Bolda a legszebb éveit fogja tölteni Szurcsik József mester vezetése mellett, aki fantasztikus tanári képességgel megáldott, nagyon jó festő.

Igen, vannak művészcsaládok, mint ahogy vannak építész- és zenészcsaládok is, a genetika az genetika.

Gyakorlatilag az ötödik generáció óta van jelen a művészet a családunkban, hiszen Lechner Ödönnek már az édesapja is nagyon tehetséges volt, akárcsak a hét testvére: az egyik orvos lett ugyan, a másik pedig műfordító, de a művészetnek valamilyen ágát mind magas fokon művelték, volt, aki festett, volt, aki rajzolt, más szobrászkodott. Visszatérve Boldára, ő kicsi korától rajzolt, akár jókedve volt, akár rossz. A tehetség mögött pedig megcsillant az az intelligenciája is, amivel ki tud valami olyasmit fejezni, ami nagyon ritka.

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Ön októberben ötvenéves lesz. Van-e valami summázata az öt évtizednek?
– Önvizsgálatot tartok: vajon jól gazdálkodtam az időmmel? A „carpe diem” rabja vagyok, szeretem megélni a pillanatot, leszakítani annak minden virágát, kihasználni a nap 24 óráját. De azért jó lenne az ötvenedik évemben egy nagy kiállítás, ahol úgy száz-százötven szoborral bemutathatom az eddigi pályám keresztmetszetét. Az évforduló arra ösztönöz, hogy még többet dolgozzak.