A megtévesztés magasiskolája: Frédéric Bourdin, a kaméleon

1994 júniusában az amerikai San Antonio rendőrsége elkeseredett telefonhívást kapott. Egy Beverly Dollarhide nevű nő és felnőtt fia, Jason tettek bejelentést. Beverly tizenhárom éves kisebbik fia, Nicholas három nappal korábban kosárlabdázni ment, de azóta sem ért haza. Borzasztó bűntudattal beszéltek, mert Nicholas a játék végeztével felhívta őket egy telefonfülkéből, és azt kérte, hogy menjenek érte, ők azonban mindketten visszautasították. Azt mondták neki, hogy menjen szépen haza egyedül.

A nyomozás nem vezetett eredményre. Mindenki tudta, hogy az ehhez hasonlóan eltűnt gyerekeket minden egyes eltelt nappal egyre kisebb eséllyel találják meg. Teltek a hetek, majd a hónapok, és a hatóságok lassan, de biztosan feladták a keresést. Aztán három év múlva egyszer csak megcsörrent a telefon, és a San Antonio-i rendőrörs jelentkezett.

Közölték az anyával, hogy megkerült a fia. Egy spanyolországi gyermekotthon számát adták meg nekik.

Beverly és nála tartózkodó, harmincegy éves lánya, Carey együtt hívták fel a gyermekotthont. Megdöbbentő módon maga Nicholas vette fel a kagylót. Hittek neki.

Az anya nem érezte elég erősnek magát ehhez a tortúrához, ezért Carey vett magán erőt, repülőre ült, és Spanyolországba utazott. Életében először járt külföldön, ezért pánikrohamokkal küszködve érkezett meg a gyermekotthonba. Biztos volt benne, hogy az öccse az eltelt három év alatt szinte a felismerhetetlenségig megváltozott az átélt borzalmak miatt. Amikor meglátta a baseballsapkával, sállal és napszemüveggel takart arcú fiút, nem is kérdezett semmit, csak magához ölelte.

Amikor az intézmény irodájában végre megnézhette Nicholas arcát, akkor sem támadtak kétségei. Pedig ez a fiú nem sokban hasonlított az „eredetihez”. A szeme, amely eredetileg kék volt, valahogy barnára változott, a haja a korábbi természetes szőke helyett hidrogénszőke lett. A beszéde sem volt ugyanolyan, mint korábban: valamiféle idegen akcentussal törte az angolt. De a nővérét mindez nem érdekelte. Elővette a magával hozott fényképeket, és lelkesen mutogatta Nicknek, ki kicsoda, melyik családtaggal mi történt az elmúlt években. Egyesével végigment mindenkin, mintha egy iskolai órán akarta volna neki újra megtanítani a legfontosabb tudnivalókat.

Annyira meg volt győződve az öccse személyazonosságáról, hogy az intézmény vezetője előtt is megerősítette: igen, ő Nicholas Barclay, aki csodálatos módon előkerült. Most már csak a spanyol ügyészséget kellett meggyőzniük arról, hogy valóban egy három éve eltűnt amerikai kamasz bukkant föl Spanyolországban. A hatóság emberei szabályos kihallgatáson, a családi fényképek felhasználásával kérdezték ki a fiatalembert, aki majdnem minden szereplőről pontos információt tudott adni. Mindössze egyszer hibázott, de mire idáig jutottak, az ügyésznő is meg volt győződve, hogy minden rendben van. A testvérpár visszautazott San Antonióba, ahol a fiú megkapta az amerikai állampolgárságot, és hamar beilleszkedett a család életébe. Az anya – ha voltak is kétségei – nem mutatta ki.

A barátok, ismerősök és szomszédok mind elfogadták, hogy az iszonyatos trauma alakította át Nicket ennyire. Ő pedig részletesen beszámolt arról, mit kellett kiállnia.

Egy titokzatos, földalatti katonai szervezetről beszélt, amelyik folyamatosan bántalmazta, ahol magas rangú idegen tisztek napi rendszerességgel verték és megerőszakolták. Elmondta, hogy a szeme színét ismeretlen vegyületekkel változtatták meg, a beszéde pedig azért módosult ennyire, mert három évig szigorúan tilos volt megszólalnia az anyanyelvén. Végül három év után, óriási szerencsével egy nyitva felejtett ajtón át szökött meg.

Ezzel a történettel hamar médiasztár lett az Egyesült Államokban. Újságok írtak róla, showműsorokba hívták beszélgetni, ő pedig mindenhol szívszaggató alázattal adta elő a történetét. Az egyik ilyen tévésorozat, a Hard Copy című oknyomozó műsor felvételei folyamán történt, hogy a stábbal dolgozó magánnyomozó, Charlie Parker gyanakodni kezdett. Feltűnt neki, milyen hatalmas különbség van a drámai módon bemutatott gyerekfotók és a stúdióban beszélő fiatalember külseje között. A francia akcentuson, a lenőtt, szőkített hajon és a látványosan eltérő szemszínen kívül volt még egy részlet, ami nagyon nyugtalanította. Nyomozói tapasztalatából tudta, hogy az emberi fül alakja majdnem olyan pontos jelzője a személyazonosságnak, mint az ujjlenyomat. Parker meg is kérte az operatőrt, hogy közelítsen rá, és hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az állítólagos Nicknek a füle egészen más alakú, mint a gyerekkori fotókon.

Mialatt a fiatalember a tipikus amerikai gyerekek életét élte, iskolába járt és más kamaszokkal barátkozott, az FBI is kutakodni kezdett az ügyben. A nyomozással megbízott ügynök – azzal a felkiáltással, hogy a fiú poszttraumás stressztüneteit kell kezelni – elvitte őt egy törvényszéki pszichológushoz. A szakember megállapította, hogy a fiatalember kiejtése francia-marokkói, és szó sincs róla, hogy korábban Amerikában élt volna. Akármilyen megpróbáltatásokon megy valaki keresztül, az eredeti kiejtése nagyon hamar visszatér a hazai körülmények között, a szem színe pedig semmiféle vegyi anyagokkal nem változtatható. Kiderült, hogy egy szélhámossal van dolguk. Amikor a családot értesítették erről, nem voltak hajlandóak hinni a szakértői véleményeknek. Ragaszkodtak hozzá, hogy ők jobban tudják, mivel egyértelműen felismerték Nicholast.

Majdnem fél év után a bíróság vérvizsgálatra kötelezte az anyát és az állítólagos Nicholast is. Hiába is ellenkezett a fiú, és Beverly is hiába feküdt tiltakozásul a lakása padlójára, mégis vért vettek tőlük.

Kiderült, hogy genetikailag semmi közük egymáshoz. Ennél is konkrétabb eredményt hoztak az ujjlenyomatok. Az Interpol adatbázisa szerint a tizenhat éves kamaszt Frédéric Bourdin, egy huszonhárom éves francia férfi játszotta el. Amikor letartóztatták, Bourdin szinte megkönnyebbültnek tűnt. Láthatólag az elmúlt hónapokban belefáradt ebbe a szerepbe. Nicholas anyja csalódottan és dühösen a hatóságokat vádolta tehetetlenséggel. A családnak nehezére esett beismerni, hogy ennyire elvakította őket a reménykedés.

Kép

Kép: Freepik

Bourdin 1974-ben, Párizs egyik külvárosában született egy tizennyolc éves francia anya és egy ismeretlen algériai férfi alkalmi kapcsolatából. Az anyja nem törődött a gyerekkel, mert a bulizás és az ivás töltötte ki a napjait. A kisfiú hamar vidékre került a nagyszüleihez, ahol szegénységben, állandó gúnyolódások közepette nevelkedett és járt iskolába. Már egészen fiatalon fantasztikus történeteket talált ki magáról, például azt, hogy az apja azért van távol, mert brit titkosügynök. Betegesen kereste a figyelmet: hol lopott, hol azt hazudta, hogy ismeretlenek molesztálták. A viselkedése kontrollálhatatlanná vált, ezért tizenkét évesen nevelőotthonba került. A problémák persze itt sem enyhültek, sőt, egyre nehezebben kezelhetővé váltak. Verekedett, lopott, hazudozott. Néha eljátszotta, hogy emlékezetkiesése van, máskor szándékosan „eltévedt”, így provokálta ki, hogy felfigyeljenek rá.

Tizenhat évesen az intézetből is eltávolították, és átvitték egy szigorúbb otthonba. Innen aztán hamar megszökött, és Párizs utcáin kóborolva eljátszotta az első szerepét. Odament egy rendőrhöz, és elveszett angol fiúnak hazudta magát. Nagyon hamar kiderült, hogy egy szót sem beszél angolul, így aztán nagyon hamar lelepleződött a csalás, és visszaküldték a nevelőotthonba. Rövid idő múlva megint megszökött, de most már alaposabban felkészült a szerepeire. Árvaházakba, nevelőotthonokba, gyermekkórházakba kéredzkedett be, és különböző szívszaggató történeteket adott elő. Mintha elkeseredetten kutatott volna egy közösség, egy pótcsalád után. Mint később elmondta, otthonra vágyott, és iskolába akart járni, mint egy átlagos gyerek. Eközben pedig egyre jobban tökéletesítette a technikáit, egyre meggyőzőbben játszotta el a saját maga által kitalált figurákat.

Lassan, már maga is nehezen tudta összeszámolni, hányféle szerepet játszott el, hány segítőt, rendőrt, bírót csapott be. Aztán egyszer csak nagykorú lett, és bezáródott számára ez a kiskapu, ami a gyerekkor felé vezetett. Elküldték az utolsó gyermekotthonból, az utcára került. Frédéric azonban nem akarta abbahagyni.

Gyerek akart maradni, és továbbra is bajba került kamaszfiúk szerepét játszotta el. Egész Európában portyázott, szinte minden országban felbukkant, és lassacskán már több száz gyereket személyesített meg.

Felfigyelt rá több ország rendőrsége és az Interpol is. Végleg meg akart szabadulni az eredeti személyazonosságától, ezért a német rendőrség nevében telefonhívást intézett Mouchamps-ba, abba kisvárosba, ahol annak idején a nagyszüleivel lakott. Bejelentette az önkormányzatnak, hogy Frédéric Bourdin holttestét megtalálták Münchenben. Persze hamar kiderült, hogy ez hazugság.

1997-ben, huszonhárom évesen Frédéric éppen egy spanyol gyermekotthonban keresett menedéket, amikor majdnem bezárult körülötte a csapda. Senkinek sem volt fogalma, ki ez a fiú, így ultimátumot adtak neki: ha huszonnégy órán belül nem bizonyítja be a személyazonosságát, akkor ujjlenyomatot vesznek tőle. Ez pedig egyenlő lett volna a lebukással. Kifinomult meggyőzőképességével sikerült elérnie, hogy az intézmény irodájában éjszakázhasson, és elintézhessen néhány telefonhívást. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, és a személyzet hazament, ő munkához látott. Felhívott telefonon egy amerikai gyermekvédelmi szervezetet, az Elveszett és Kihasznált Gyermekek Országos Központját, majd a spanyol intézet igazgatójaként mutatkozott be. Előadta, hogy felbukkant náluk egy ismeretlen amerikai kamaszfiú, majd megadta a saját személyleírását. A túloldalon perceken belül közölték vele, hogy van egy hasonló külsejű elveszett gyerek, Nicholas Barclay. Még a fényképét és a legfontosabb adatait is elküldték faxon. Frédéric azonnal nekilátott a felkészülésnek. Másnapra kitalálta a fedőtörténetet, kidolgozta a testtartást, a beszédmódot, a gesztusokat. Gondosan megborotválkozott, és egy közeli boltban vett hajfestékkel szőkévé változtatta a haját. Mire Nick családja felhívta telefonon a világ túloldaláról, ő már készen állt a szerepre.

Tulajdonképpen óriása szerencséje volt. Beverly Dollarhide és két felnőtt gyermeke zavaros körülmények között, az alkohol és a kábítószer rabjaként éltek. Nicholas kezelhetetlen, antiszociális gyerek volt, a család pedig San Antonio peremén, egy erdőszéli mobilházban tengődött, és állandóan a széthullás peremén egyensúlyozott. Az is Frédéric kezére játszott, hogy bűntudatuk volt, és elkeseredetten vissza akarták kapni az elveszett gyereket. Ők is látták, hogy Frédéricben szinte semmi nem emlékeztet Nicholasra, de minden áron megmagyarázták maguknak, hogy ő az.

Amikor Bourdint egy fél év múlva elfogták, és hat év börtönre ítélték, még a cellából is tudott kárt okozni. Meggyőző történetet adott elő arról, hogy szerinte a kamaszfiút a saját családja ölte meg, a holttestét elrejtették, és mindennél jobban jött nekik, hogy egy szélhámos éppen az ő helyét foglalta el a családban. Beverly és Carey ellen emiatt rövid ideig nyomozás is folyt, a harmadik testvér, Jason pedig kábítószer-túladagolásban meghalt, valószínűleg öngyilkos lett.

Frédéric 2003-ban szabadult, és rögtön ott folytatta, ahol abbahagyta. Fiatal fiúk szerepében gyermekotthonokba kéredzkedett be, árvaházakban lakott.

Amikor legközelebb lebukott, harmincéves volt, és éppen egy eltűnt, tizennégy éves fiút alakított. Olyan hitelesen játszott, hogy az őt vizsgáló gyerekorvos is kiskamasznak nézte.

Gátlástalan csalónak, illuzionistának, manipulátornak, kaméleonnak, húsevő baktériumnak nevezték, ő viszont semmiféle megbánást nem tanúsított. A bíróság viszont bajban volt, nem tudták, mit csináljanak vele. Állítólag több mint ötszáz hamis személyazonosságot játszott el, legtöbbször gyerekek között élt, de szexuális visszaélésnek vagy anyagi haszonszerzésnek nyoma sem volt a múltjában. A pszichológusok szerint az egészet kizárólag érzelmi okokból csinálta. Végül hat hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott.

Nem sokkal később letelepedett, és 2007-ben megházasodott. Azóta a feleségével él, bár egyes források szerint elváltak. Legalább három, de lehet, hogy öt gyerekük született. Egy újságíró nemrég megkérdezte tőle, hogy megváltozott-e. Ő a tőle telhető legnagyobb őszinteséggel kijelentette: „Nem. Én ilyen vagyok.” A valódi Nicholas Barclay azóta sem került elő.