A hamisító, aki Steve Martint is átverte – Wolfgang Beltracchi élete

Wolfgang Beltracchi Wolfgang Fischer néven született Németországban, 1951-ben. Művészet iránti érdeklődése már kisgyerekkorában megmutatkozott. Az apja restaurátor és sokadrangú festőművész volt: főleg templomi freskókat készített, és a keresetét azzal egészítette ki, hogy híres festőművészek képeit másolta megfizethető összegekért. 

Wolfgang tizennégy éves korában egyetlen nap alatt lemásolt egy Picasso-festményt kiváló minőségben.

Aztán elkezdett régi mesterek stílusában alkotni, de ő nem létező képeket másolt, hanem új képeket készített. Ezeket aztán bolhapiacokon adta el, és ezzel nem kevés zsebpénzhez juttatta magát. 
A gimnáziumban már nem volt ennyire elkötelezett, tizenhét éves korában ki is csapták. Beiratkozott egy aacheni festőiskolába, de nem tetszettek neki a kötöttségek, ezért hamarosan úgy döntött, hogy világgá megy. A hetvenes évek elejétől – a Szelíd motorosok című film által inspirálva – hippiéletet élt. Vett egy Harley Davidsont, megnövesztette a haját, és egész Európát beutazta. Egy ideig országutakon motorozott, és ott aludt, ahol ráesteledett, máskor különböző kommunák tagja volt. Másfél évig egy marokkói tengerparton lakott, hasis- és LSD-mámorban töltött körülbelül tíz évet. Aztán Amszterdamba költözött egy lakóhajóra, egy diszkóban dolgozott világosítóként, és fényjátékokat vetített. Eközben antik festményeket vett és árult, és festeni is volt ideje. Saját műveivel is elért kisebb sikereket, volt egy-két kiállítása is, de ő a tehetségét más területen akarta kamatoztatni. 

Festmények, kis „kiegészítéssel” 

Egy alkalommal jó áron vásárolt két tizennyolcadik századi németalföldi téli tájképet, és nagyszerű ötlete támadt.

Eszébe jutott, mennyire népszerűek az olyan változatok, amelyeken korcsolyázók is csúszkálnak a tó jegén. Tudta, hogy ezek ötszörös áron kelnek el, úgyhogy a kor stílusában kiegészítette a festményeket.

Óriási haszonnal értékesítette mind a kettőt. Ezek után különböző ócskapiacokon korabeli kereteket vett, és ezekbe már a saját korcsolyázós képeit tette bele. Rájött, hogy a hamisítói karrier neki való. 
Ahogy teltek a nyolcvanas évek, egyre inkább kialakította a saját profilját. Francia modernista festőket, német expresszionistákat hamisított, méghozzá egyre nagyobb hozzáértéssel. Ezeknek az volt az előnye, hogy a késői tizenkilencedik és korai huszadik századi keretek, vásznak és festékek sokkal könnyebben hozzáférhetőek voltak, mint a régebbiek, és az anyagok, felületek mesterséges öregítésével sem volt sok gondja. 
Arra is rájött, hogy nem a leghíresebb művészek képeit kell imitálnia, sokkal inkább jónevű, de másodvonalbeli alkotókét, így kisebb a rizikó. A sikerei – és ezekkel párhuzamosan a bevételei – egyre komolyabbak lettek. Egy olyan katalógusba, amelyik Heinrich Campendonk német festő festményeit tartalmazta, több olyan képet is beválogattak a szakértők, amelyeket valójában Wolfgang Fischer festett. 

Párosan szép a hamisítás 

1992-ben egy rövid időre felhagyott a hamisítással, mert az Öbölháború miatt leült a piac. A pénzét megpróbálta egy dokumentumfilmbe fektetni. A tizenhatodik századi angol királyi kalózokról kezdett forgatni, és ennek érdekében egy korabeli vitorláshajót építtetett, amivel nekilátott Francis Drake nyomán körülhajózni a Földet. A vállalkozás ugyan kudarcba fulladt, viszont Wolfgang itt ismerkedett meg Helene Beltracchival, aki azonnal élete szerelme, egy év múlva pedig a felesége és bűntársa lett. Fölvette az asszony nevét, és ezentúl Wolfgang Beltracchiként élt. 

Kép

Wolfgang Beltracchi és Mauro Fiorese közös kiállítása; kép: Wikipedia 

Hamar visszatért a képhamisításhoz, de kettesben már profibban és módszeresebben űzték az ipart. Annak érdekében, hogy hitelesebb kereskedőkként, nagyobb tételben adhassanak el hamisítványokat, kidolgoztak egy fedőtörténetet. Eszerint Helene nagyapja a második világháború előtt megismerkedett egy Alfred Flechtheim nevű zsidó galériatulajdonossal, aki a nácik elől menekülve potom áron eladta neki a gyűjteménye számos darabját. Mindent megtettek a látszólagos hitelesség érdekében, még fényképeket is hamisítottak Helene nagyanyjáról, korabeli papírral. Az egyik, szándékosan kissé homályos, túlexponált fotón például Helene a saját nagyanyja szerepében egy asztalnál ül, a háttérben néhány hamisítvánnyal. Egyre magabiztosabban, egyre nagyobb összegekért adtak el festményeket. Wolfgang festett, a felesége pedig válogatott aukciókra vitte a képeket, ahol óriási összegekért keltek el.

Campendonk Tájkép lovakkal című képét például az ismert amerikai színész, Steve Martin vásárolta meg 860 000 dollárért, csakhogy az alkotásról később kiderült, hogy nem eredeti, valójában Beltracchi festette.

Később nagyobb nevű alkotók hamisításába is belefogtak. Kipécézték például Max Ernstet, akinek a stílusát Wolfgang olyan tökéletesen elsajátította, hogy a legkomolyabb szaktekintélyek is lelkesen minősítették eredetinek a műveit. Az erdő (2) címűt egy francia médiacézár 2006-ben öt és fél millió euróért vásárolta meg. 

Egy kis fehér festék 

A sikerszéria végét egy apró hiba okozta. A ki tudja, hányadik Campendonk-képről egy szakértő kiderítette, hogy egy olyan, titániumfehér nevezetű festéket tartalmaz, ami 1914-ben – az állítólagos keletkezési dátum időpontjában – még nem létezett. A kártyavár összeomlott, az egész Flechtheim-gyűjteményről kiderült, hogy hamisítvány.

A Beltracchi házaspár mindent beismert. A tárgyalás negyven napig tartott; ennyi időbe telt, mire felsorolták az érveket és a hamisítványokat.

Wolfgangra tizennégy konkrét hamisítást sikerült rábizonyítani, ő azonban ekkor már büszkén hangoztatta, hogy rengeteg képe kering valahol a műtárgypiacon. Hogy az elmúlt évtizedekben hány festményt készített, azt pontosan ő sem tudta megmondani, de ötven alkotó stílusában legalább háromszáz képpel dicsekedett. A bűncselekményekkel kicsalt összeg szerény becslések szerint is százmilló euró körül mozgott. 
Őt magát hat év szabadságvesztésre, a feleségét négy évre ítélték. A büntetésüket azonban könnyített körülmények között, úgynevezett nyitott börtönben töltötték. Csak éjszakára vonultak be a rács mögé, napközben szabadlábon dolgoztak, mivel az ellenük indított számos polgári peres ügyre meg kellett keresniük a pénzt. Meg is keresték. Wolfgang két könyvet írt, valamint szerepelt a róla készített dokumentumfilmben is, aminek a címe Beltracchi: a hamisítás művészete volt. 
A házaspár ma is boldog jómódban él: Wolfgang jónevű festő, aki immár a saját műveit árulja a felesége segítségével. Ma is farmerban jár, hosszú, ősz haja van, arca egy kissé plasztikázva. Helene két kislányosan hosszú, fonott copfot és magasnyakú garbót visel. Egyikük sem bánt meg semmit. Rajongóik szerint a hamisítványaik egyenértékűek az eredetiekkel, hiszen azonos stílusban, azonos művészi minőségben, azonos technikákkal és anyagokkal készültek. Emellett jó pár alkotás létezhet, amelyekről nem derült ki az igazság, és eredeti alkotásokként vonulnak be a művészettörténetbe.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>