Mesevilágot fest a lakások falára – „Segíthetek a gyerekeknek boldogabb felnőttekké válni”

– Honnan ered a festészet iránti rajongásod?
– A művészet iránti fogékonyságomat édesapámtól örököltem. Már óvodásként is imádtam rajzolni, le sem akartam tenni a ceruzát. Szerencsés vagyok, mert a szüleim korán felismerték, hogy ehhez van tehetségem, és gondoskodtak arról, hogy továbbképezzem magam. Tizenkét évesen kezdtem elmélyülni a szakmában. Hat éven keresztül egy nagyon kedves festőművész tanárhoz, Szécsi Katalin Zsuzsannához jártam különórákra. Nála tanultam meg az alapokat; rengeteg tanulmányrajzot, csendéletet készítettünk, festészeti technikákat tanulmányoztunk. Ő a mai napig nagy hatással van rám. Mivel nem művészeti gimnáziumba mentem továbbtanulni, a rajzolással csak hétvégén tudtam foglalkozni. De ezeket az alkalmakat én annyira imádtam, hogy nem éreztem tehernek, alig vártam, hogy újból mehessek. 

– Akkor nem is volt kérdés, hogy milyen szakon fogsz továbbtanulni, igaz?
– Nem igazán. Az Eszterházy Károly Egyetem festő szakjára jelentkeztem, itt szereztem alapképzéses diplomát, majd a mester szakot is elvégeztem, így kaptam meg a pedagógusi végzettséget. Ez egy nagyon jó időszaka volt az életemnek, mert öt évig csak azzal kellett foglalkoznom, ami igazán érdekelt. A gimnáziumban a festészetre mindig időt kellett szakítanom, csak iskola mellett tudtam foglalkozni vele. Az egyetemen viszont nagyon sokat tanultam. Első évben rengeteg anatómiai tanulmányrajzot készítettünk, másod- és harmadévben pedig már a saját koncepciónk, stílusvilágunk kialakítása is elkezdődött.

– Mi motivált, hogy pedagógiai végzettséget is szerezz?
– Édesanyám sokat vigyázott gyerekekre, ezért én is sok időt töltöttem közöttük.

Nagyon élveztem, és az volt a tapasztalatom, hogy a kicsik is szeretnek velem lenni.

Az egyetem elvégzése után sikerült is elhelyezkednem rajztanárként a gödöllői Hajós Alfréd Általános Iskolában. Három éve tanítok, még sok tapasztalatra van szükségem, de úgy érzem, ez a pálya arról szól, hogy segítsünk a gyermekeknek boldogabb felnőttekké válni.

– Mire van ehhez szükség?
– Elsősorban arra, hogy a gyerekek biztonságban érezzék magukat a közelünkben, érezzék azt, hogy amikor felszólítjuk őket, akkor csak rájuk figyelünk. Úgy gondolom, csak azután foglalkozhatunk a tananyag átadásával, miután létrehoztuk ezt a támogató környezetet. A művészeti órákon a görcsösség eleve kizárja az alkotás lehetőségét. Fontos, hogy a gyerekek tudjanak ventillálni, ezért nálam az órákon nem igazán van csend. Nem is lehet, mert ott meg kell élni az érzelmeket, ki kell adni a feszültséget. Ennek vannak hátulütői is, mert nehéz így fegyelmet vagy a munkatempót tartani. Utóbbit általában el is engedem, inkább arra törekszem, hogy a gyerekek jól érezzék magukat.

Kép

Bazsik Anna

– Mi az, ami feszélyezheti a gyerekeket rajzórán?
– Például az osztályozás, ami egy készségtárgynál nagyon sok kérdést felvet. Rajzórán, amikor a cél az, hogy a gyermek elmélyüljön a feladatban, vagy kifesse magából a feszültséget, akkor őt nem lehet azzal nyomasztani, hogy egyest kap, ha nem tudja jól megcsinálni. Én ki szoktam emelni, hogy nem a végeredmény a fontos, hogy szép vagy nem szép, hanem hogy a munkafolyamat közben végbemegy-e valami. Meglátszik, hogy ki az, aki nem művészbeállítottságú, de mindent belead, próbálkozik, és félre tudja tenni a gátlásait, és ki az, akiben még az elhatározás sincs meg. Talán ez, ami mérhető, de én ebben sem szoktam különbséget tenni.

– Még egy felnőttnek is kihívást jelenthet félretenni a gátlásait, a gyerekek hogyan tudnak ezzel megbirkózni?
– A művészet nagyon jó terepet nyújt erre. Érdekes megfigyelni, hogy egy ötödikesben még nincsenek gátlások, a rajzokon az indulatok és a gyermeki, őszinte színhasználat, formavilág dominál. A tizenegy éves gyerek nem gondolkodik rajta, hogy nem tud macskát rajzolni, csak rajzolja, ahogy ő azt elképzeli. Pont emiatt olyan bájosak ezek a munkák. Kamaszkorban viszont, tizenhárom-tizennégy évesen megjelennek a gátlások, az önbizalomhiány jelei, és hiába tudna az illető, nem mer vagy nem akar rajzolni, esetleg fél a hibázástól. A rajz viszont elfogadásra tanít. Óra végén sokszor történik az, hogy valaki nem meri megmutatni az alkotását, de a végén rájön, hogy nincs mitől félnie, mert mindenki elfogadja a munkáját úgy, ahogy van.

– Az elfogadás mellett mire taníthat még a rajz és a festészet?
– A művészetnek erős önfejlesztő, önismereti és személyiségformáló hatása van.

A rajzolás türelemre, empátiára, megfigyelésre, a dolgokban való elmélyülésre tanít.

Ezeket a képességeket most kifejezetten fontos fejleszteni, amikor a gyerekek egyre több időt töltenek monitor előtt. Rengeteg inger éri őket, ezért nagy szükség van arra, hogy legyen egy eszköz a kezükben, ami lehetőséget nyújt a lecsendesülésre, elmélyülésre.

– Ha már monitor, akkor beszéljünk egy kicsit a digitális oktatásról. Hogyan lehet online rajzot tanítani?
– Nagy kihívás, mert nem tudom megmutatni a gyerekeknek kamerán keresztül, hogy hogyan rajzoljanak. Élőben is nehéz megfogni őket, távoktatásban még nehezebb. A kisebbek még beküldik a rajzokat, a nagyobbakat viszont nehezebb rávenni az alkotásra. Őket más eszközökkel próbálom motiválni. Megkérem, készítsenek digitális fotókat, manipulálják azokat képszerkesztő eszközökkel, vagy csináljanak videókat, montázsokat. A pandémiával kapcsolatos kétségeiket, nehézségeiket, traumáikat is feldolgoztatom velük, akár humorral. Nyolcadikosoknak adtam már olyan feladatot, hogy készítsenek mémet, és bár ezt nem ceruzával és papírral csinálták, mégis nagy kreativitást igényelt. Később is tudják kamatoztatni az így kifejlesztett képességeket.

Kép

Bazsik Anna

– Mikor kezdtél a falfestészettel foglalkozni?
– Már tizenévesen kipróbáltam magam benne. Kezdetben a család és a barátok kérésére vállaltam kisebb munkákat. Tavaly kezdtem el komolyabban foglalkozni vele, így jött létre a Falmesék. Ebben tulajdonképpen összefonódik a pedagógusi pályám és a festészet iránti szeretetem. Azért tartom ezt többnek, mint puszta dekoráció, mert így nemcsak a gyerekekhez, de a felnőttekhez is közelebb tudom vinni a művészetet. Abban reménykedem, hogy a hálószobákba, gyerekszobákba, nappalikba kerülő falfestmények által befogadóbbá válnak az műalkotások iránt. 

– Hogyan hatnak ezek a falfestmények a gyerekekre?
– Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a mesekönyvben a gyerekek megnézik az illusztrációkat.

Nem tudnak még olvasni, csak a képeket látják, de az már elindítja a fejükben a narratívát, és történeteket szőnek a képekhez. Ezért lett Falmesék a neve.

Ezek a falfestmények nemcsak egyedi megjelenést adnak a szobáknak, enteriőröknek, de a személyiséget és a fantáziát is fejlesztik. Az is nagyon érdekes, hogy a gyerekek legtöbb esetben ott akarnak lenni a fal festésekor, részesei akarnak lenni az alkotásnak. Ők is kérnek papírt, festéket az anyukájuktól; ebből is lehet érezni, hogy inspirálóan hat rájuk. De a felnőttektől is nagyon jó visszajelzéseket kapok. Az egyik megbízom mondta, hogy a falfestményemnek aurája van, megnyugszik tőle.

Kép

Falkép: Bazsik Anna

– Milyen terveid vannak?
– Mindenképp szeretném továbbfejleszteni magam a falfestészetben, de nem tervezem otthagyni a pedagógusi pályát, mert úgy érzem, a kettő jól kiegészíti egymást. Lelkileg nagyon feltölt mindkét munka. Még egy olyan hét után is, amikor a hétből hét napot végigdolgozom, és érzem, hogy a kezemet sem tudom felemelni, akkor is arra gondolok, hogy ettől én csak kaptam, bármilyen közhelyesen is hangzik.