A média a járvány egyik nyertese: fejlődött és terjeszkedett a kényszerek hatására

A járvány miatt visszavonultabb életmódra kényszerülő, személyes kapcsolataiktól nagyrészt megfosztott emberek sokkal több online tartalmat fogyasztottak, mint az azt megelőző „normál” életvitel mellett, és ennek jelentős részét tették ki a médiatartalmak: a tájékozódást segítő (vagy épp összezavaró) hírek és a más célú, például kikapcsolódás igényével fogyasztott cikkek, podcastek, rádió- és tévéműsorok, videók, online közvetítések. A közösségi média is „tarolt”, és még nagyobb tájékozódási-megosztási felületté vált, mint a korábbi években: kiegészítette, cáfolta vagy felerősítette a hivatalos, intézményes tömegtájékoztatásból nyerhető információkat, és némileg kitöltötte a személyes találkozások hiányából fakadó űrt.

Megbízható felmérések még nem állnak rendelkezésemre az elmúlt év megváltozott médiafogyasztási szokásairól, állításaim egyelőre csak újságíró-szerkesztői tapasztalataimon alapulnak és a saját környezetem tapasztalataiból származnak.

Azon médiamunkások közé tartozom, akik ki merik mondani, hogy fejlődésként, tehát pozitívan értékelik az elmúlt év kényszerei által előcsiholt változásokat.

A tartalomszolgáltatás fejlődése, kiteljesedése elsősorban online platformokon ment végbe, de úgy, hogy közben nem lehetetlenítette el (a korábbi tendenciáknál jobban) a hagyományos médiaműfajokat. A Képmás magazin online változata, a kepmas.hu például új műfajjal – podcastsorozatokkal – és sok új témával bővült az elmúlt másfél évben. Ugyanakkor a nyomtatott Képmás előfizetői tábora dinamikusan növekedett, már 8500 körüli (amellyel országos első a női havilapok mezőnyében), és olyan elkötelezett előfizetőkkel bír, akik több mint tíz éve rendszeresen járatják a lapot.

Az online magazinok tehát nem szüntették meg a nyomtatott magazinok iránti igényt, a podcastek nem vették el a rádióműsorok közönségét, és feltehetően a járvány után sem vonják majd el nagyobb arányban a mozik közönségét a stream-oldalakon látható filmek, mint ahogy az a járvány előtt már bekövetkezett.

Sokakban pánikérzést kelt, hogy az online aktivitásunk egyre jelentősebb. Mások lenézik az online eszközöket, mintha másodrendűek lennének a fizikai aktivitáshoz képest, mintha ezáltal az életünk csökkent minőségűvé válna. Nem osztom ezeket a riadalmakat. Az internet, az okoseszközök használatáról nagy százalékban mi döntünk, még akkor is, ha egzisztenciális és praktikus kényszerek ösztönöznek minket. Minden technikai adottságot lehet jól és rosszul használni, kontrollálni vagy szabadjára engedni. Ha igényeinknek és érdekeinknek megfelelően élünk velük, akkor kiteljesítik a lehetőségeinket.

Ki kell mondanunk, hogy a virtuális jelenlét teljesen soha nem pótolja a személyes jelenlétet – ám lássuk be, egy határig tökéletesen pótolni tudja. Ez a határ pedig egyszerre praktikus és lélektani, ügy- és személyiségfüggő.

Azt is ki kell mondanunk, hogy a személyes, fizikai jelenlétet, az anyagi mivoltukban is megfogható dolgokat felesleges túlértékelnünk, mert ezek maguk is korlátozottak. Egy mozgássérült ember, aki mindig csak a lakásában él, mondta nemrég egy kepmas.hu-n megjelent cikkben: „Boldogság a számomra, hogy az elmúlt másfél évben heti rendszerességgel találkozunk az online térben valamikori gimnáziumi osztálytársaimmal. Boldogság, hogy színházi, opera- és balettelőadások akár mindenesti programmá válhatnak a szobámban, az online közvetítéseknek hála.”

Mit nyert tehát a magyarországi média a járvány-adta kényszerhelyzetekből?

1. Az elektronikus eszközök, alkalmazások hatalmas ütemű fejlesztését eredményezte a megnövekedett igény.
Makroszinten: egyre jobb appok, szolgáltatások álltak a felhasználók rendelkezésére. Minden olyan intézmény és munkahely, ahol korábban döcögött még egy online bejelentkezés is egy értekezleten, beruházott megfelelő technikai felszerelésre. Ma már teljesen természetes, hogy egy magára adó nagyobb alapítvány, szervezet képes lebonyolítani akár egy nemzetközi online konferenciát is. Mikroszinten: egyre könnyebb lett a kapcsolattartás és az információkhoz jutás home office-ból.

Kép

Kép: Pexels / Elly Fairytale

2. Megsokszorozódtak az élmény- és ismeretszerzési lehetőségek.
Korábban is ismertük, de igazán csak az elmúlt másfél évben értettük meg például a streaming fogalmát és jelentőségét. Ez az adatátviteli lehetőség forradalmasította a videónézést, hozta otthonunkba a filmek tömegét, ez tette lehetővé, hogy kedvenc fotelünkből nézhessünk végig például színházi közvetítéseket, hangversenyeket. Olyanokat is, amelyekre fizikailag valószínűleg nem jutottunk volna el. Virtuális kiállítások korábban is léteztek, de inkább csak kuriózumszinten – most tekintélyes múzeumok bevett „kényszercselekedete” lett a virtuális tárlatok létrehozása, megcélozva ezzel olyan közönségréteget, akik talán soha nem mennének be egy zárt kiállítótérbe. Online tanfolyamok sokaságából válogathatott az, aki valami újat akart tanulni. Nem kellett tengereken átugrani egy jó előadásért – mégis tengereken ugrottunk át, csak online médiaeszközök és -csatornák segítségével. Olyan kerekasztal-beszélgetéseknek lehettünk hallgatói, sőt, akár meghívott előadói, ahová egészen biztosan nem jutottunk volna el személyesen.

3. Kulcsszó lett a rugalmasság, az egyéni igényekhez alkalmazkodás, amely ugyanakkor nem megy a közösségi igények rovására.

Ma már nem csupán „ott és akkor” lehetünk virtuális részesei például egy színházi előadásnak, amikor az történik vagy nyilvánossá teszik, hanem akkor is, amikor épp megfelel, amikor igényünk van rá. A tartalom létrehozója ugyanakkor szintén saját érdekeinek és igényeinek megfelelően szabályozhatja, kik és mikor juthatnak hozzá a tartalmaihoz (és mennyi pénzért, természetesen). Egyének és kisebb-nagyobb közösségek érdekei egyidejűleg is érvényesülhetnek, és ezt éppen a technikai fejlődés tette lehetővé.

Ma az online térben, megfelelő elektronikus eszközök beszerzésével az is kielégítheti koncertigényét, aki zenei ínyencként minőségi hangzásélményt vár el – ugyanakkor megtalálják a zenei kikapcsolódást azok is, akik, mint én, már az átlagosan jó hangzásélményt is megfelelőnek érzik. A zenei streamingoldalakon összeállíthatom saját zenei lejátszási listáimat, ízlésemnek és hangulatomnak megfelelően. A filmek streamingjével házhoz jön a mozi. Nem olyan fílinggel és vizuális élménnyel, mint egy valódi moziban, de az otthonomba jön – és ezért a kényelemért minőségi kompromisszumokra is hajlandó vagyok.

Ezentúl valószínűleg még kevésbé lesz elvárás, hogy a fél földet átutazza valaki egy konferenciai részvételért vagy előadásért, mert a személyes ottlét jelentősége háttérbe szorult – ám ha akarja és teheti, oda is utazhat. Ha akarja és ha megteheti – ezen van itt a hangsúly. Sorolhatnám még a példákat a rugalmasságra és egyéni igényekhez, lehetőségekhez alkalmazkodásra a média területén.

4. Új eszközök, lehetőségek, protokollok, amelyek a járványhelyzetben terjedtek el – és feltehetően velünk maradnak.

Az újságírószakma protokollja szerint a járvány előtt az interjúkészítés első opciója a személyes találkozás volt (az interjúalanyok többségének legalábbis ez volt az idealizált elvárása). Ez adta meg az interjú rangját. Ennél snasszabb kényszermegoldások jöhettek csak szóba akadályok esetén. A telefoninterjú például egy lenézettebb megoldásnak számított, amelyet többnyire nem is emlegetett szívesen kollégái előtt az újságíró. A videós alkalmazások pedig inkább a nagyon távol, pl. külföldön élő interjúalanyok elérésének eszközei voltak. Most már magától értetődő természetességgel ajánljuk fel interjúalanyainknak az online lehetőségeket, sőt, maguk az alanyok is kérik azt. Az igényesebb újságírók persze az írott sajtóban is a videós kapcsolatfelvételt preferálják, mert az arc és a gesztusok látványának többletét adja az interjúkészítéshez. Míg korábban a televíziózásban a stúdióbeszélgetések személyes jelenléte és technikai minősége elvárásnak számított, mára természetessé váltak a tévéképernyőkön is a videós alkalmazásokkal csatlakozó interjúalanyok. Pesszimista látásmód kell ahhoz, hogy ezt a protokoll-lazulást ne értékeljük a lehetőségek szélesedéseként, vagy hogy az interjúk minőségét féltsük ettől a változástól.

Végül néhány szót szeretnék írni a podcastműfajról, amely számomra emblematikus.

Korábban is léteztek persze podcastsorozatok és -sztárok szűkös ismertséggel, ám e műfaj szárba szökkenése és kilombosodása egyértelműen a járvány időszakára tehető. Sorra alakítják ki a szerkesztőségek a kis hangstúdióikat, az újságírók pedig tanulják a stúdió nélküli, otthoni okoseszközökkel történő podcastkészítés szakmai fogásait. A podcast átmenet egy streamelt rádióműsor és egy hosszabb hangüzenet között, minőségi típusai is ezt tükrözik: vannak nagyon igényes, magas színvonalú podcastsorozatok, ahol ügyelnek az érthető beszédre, a kerek mondatokra, a szakmailag is korrekt tartalomra (a Képmás sorozatai is ebbe a kategóriába tartoznak), és vannak fésületlen, beszólogatós, laza podcastok, amelyek leginkább az élő haveri beszélgetésre vagy a zenés kereskedelmi rádiók fecsegős reggeli műsoraira emlékeztetnek.

A kiszínesedő podcastműfaj akár a járványidőszak médiajelképe is lehet.

Riválisa a rádióknak, ugyanakkor sosem elégíti majd ki azt az emberi igényt, amelyik nem maga akar válogatni a médiakínálatból, hanem elvárja, hogy egy rádiócsatorna tálalja elé a maga témaváltozatosságában és időbeosztásában a saját készítésű műsorait.

Nem szeretném bagatellizálni a járvány súlyos gazdasági-szellemi-lelki következményeit. Nem feledem a munkájukat elvesztő vendéglátók, idegenforgalomból élők, a közönségüket és fellépési lehetőségeiket elveszítő előadóművészek kétségbeesését, a sportolók csalódottságát, a tovagyűrűző gazdasági recesszió áldozatait. Még kevésbé tudok megfeledkezni a járvány lelki károsultjairól (kisebb-nagyobb fokban valamennyien közéjük tartozunk), ebben a lelki rombolásban pedig nagy szerepe volt rengeteg félresikerült kommunikáció hatásának, amelyek a lelki és testi immunrendszerünket gyengítették. Ennek rossz folytatása lenne, ha a mérleg megvonásakor újra csak a negatívumok kiemelésének hibájába esnénk, és nem látnánk mindazt, ahol győztesként jövünk ki az elmúlt másfél év küzdelmeiből.