„Megtapasztaltam, hogyan válik egy idegen hazaivá Magyarországon”

– Mindig élvezettel hallgatom, hogy milyen tökéletesen beszél magyarul, pedig hát nem csoda ez, hiszen több mint három évtizede él Magyarországon. Milyen célokkal, tervekkel érkezett ide annak idején?
– Tizennyolc évesen jöttem el Törökországból Budapestre, tanulni. 1986-ban válaszút előtt álltam, hogy hogyan és merre tovább. Összeült a családi tanács, latolgattuk a lehetőségeket. Lehettem volna orvos, mint édesapám, szóba jött a zenei és a fizikusi pálya, utóbbi azért, mert csillagász és űrhajós akartam lenni. A család másik ága a gazdasági világ felé akart terelni, csakhogy a gyermekkori szerelem, azaz a zene nem hagyta, hogy más irányba kacsintgassak. Az édesapám kikötötte, hogy egy semleges zenei szakvéleményt szeretne hallani rólam, ezért ’86 nyarán Berlinben jártam, ahol a Karajan Akadémia akkori igazgatójával találkoztam, bemutatkozás és előjátszás céljából. Dicsérő véleménye meggyőzte a családot. Ezt követően a professzorral egy több mint háromórás tanakodás után három városra, illetve zeneakadémiára esett a választás: Budapestre, Prágára és Moszkvára. Én első állomásnak Budapestet, a Liszt Ferenc Zeneakadémia zongora szakát választottam.

1987 februárjában érkeztem Budapestre, emlékszem, mínusz 20 fok volt, a járda szélén pedig derékig erő hó.

– Isztambulban született, gyermekéveit is ott töltötte, ezért gyermekkorában két vallás, két kultúra vette körbe: egyes családtagokkal a mecsetet látogatta, ugyanakkor – görög édesanyja miatt – a görög-keleti istentiszteleteken is részt vett.
– A görög kultúra nagyon erősen hatott rám, és most is hat a családomra. Isztambulban mindenki tiszteletben tartotta a másik hitét és szokásait, így közösen ünnepeltünk: karácsonykor mindig volt karácsonyfánk, húsvétkor festett tojás és nagyanyám által készített kalács. Ő volt az, aki előszeretettel ötvözte az örmény, a görög és a török gasztronómiai hagyományokat és ízeket. Ő kislányként, az első világháborút követő időszakban több éven át egy örmény családnál lakott, onnan ismerte az örmény konyhát. Most már a feleségem viszi tovább az örmény–görög és török gasztrohagyományokat, de kedveljük az olasz, a japán, az indonéz, a brazil ízeket is. Szoktam is mondani, hogy nálunk Őrbottyánban szinte a világ minden íze megtalálható. A kislányom, aki 12 éves, gyakran készít szusit nekünk, én pedig bográcsgulyást.

– A gulyáson kívül van más magyar étel, amit kedvel?
– A császármorzsát, a rakott krumplit, a darázsfészket és a töltött paprikát különösen szeretem.

Kép

Kép: Felvégi Andrea

– A kezdetekkor szembesült olyan magyar szokásokkal, amelyeket eleinte meglepőnek, bizarrnak tartott?
– Meglepetésekre nem emlékszem, a következőt viszont nem felejtem el: még csak pár hónapja lehettem Budapesten 1987-ben, amikor egyik barátom barátja az összeismerkedésünket követő pillanatban nem tréfálva azt mondta: „Itt voltatok ti, törökök 150 évig!”

Ez nagyon meglepett, ugyanis nekünk a történelemórákon azt tanították, hogy a törökök és magyarok testvérnépek több ezer évre visszamenőleg.

Tény, hogy az Oszmán Birodalom sok területet foglalt el, terjeszkedett, ahogyan más nagy birodalmak is. A fiatalember azt persze nem tudhatta, hogy egy úgymond „bizánci” emberrel áll szemben. Ezért csak mosolyogtam.

– Német nyelvű gimnáziumban érettségizett Isztambulban, tehát akkor törökül, görögül, németül és magyarul is tud. Esetleg más idegen nyelven is beszél még?
– Az anyanyelvemet, a görögöt nem beszélem. Angolul és németül tudok, és hobbiból arabul, koreaiul és japánul a betűket, a szótagírást tanultam. A magyar nyelvet itthon sajátítottam el 18 éves koromtól, és azóta is fejlesztem. Jelenleg a Pécsi Tudományegyetem Filozófia Doktori Iskolájában írom a disszertációmat, természetesen magyarul. Van még némi olasz nyelvtudásom is, de sajnos gyakorlás hiányában napról napra kopik.

– Feleségével két gyermeket nevelnek. Milyen elvek, értékek mentén teszik ezt?
– A gyerekeinknek a lehető legtöbb ismeretet szeretnénk biztosítani. Nincsenek szabványok, dogmák vagy görcsös ragaszkodás egyes hagyományokhoz. Ismerjenek meg minél több kultúrát, beszéljenek több nyelven, legyenek nyitottak – ezt szorgalmazzuk. Hermész és Artemisz – ezeket a neveket adtuk nekik a görög hagyományok után. A Budapesti Német Iskolába járnak, jelenleg négy nyelven beszélnek, a fiam két éve tanulja a spanyolt mint ötödik nyelvet, lányom két év múlva kezdi a spanyolt, szintén ötödik nyelvként. Ki tudja, mi jön ez után…

Szeretünk Törökországba járni, a gyerekek imádnak a nagyszülőkkel lenni, Görögországban is rengeteg rokonunk él, s a technológiának hála ma már sokkal könnyebb szoros kapcsolatot tartani a rokonokkal és a szeretteinkkel.

Sajnos rá is vagyunk kényszerülve az online kapcsolattartásra a világjárvány miatt. Egyébként Erdély is nagyon közel áll a szívemhez, mert a feleségem Kolozsvárról származik. Sokat járunk oda, nem mellesleg pedig életem legelső karmesteri felkérése Marosvásárhelyen volt, ahova azóta is minden évben visszajárok, szeretetből.

Kép

Kép: Felvégi Andrea

– Mennyire volt önnek könnyű vagy épp nehéz a beilleszkedés, és mennyire volt göröngyös a szakmai sikerek felé vezető út?
– Minden pálya nehezen indul, ha nincs az embernek hátszele, anyagi, családi vagy politikai támogatója. Az enyém sem indult könnyen. Voltak mélypontjaim és dilemmáim, nem is egyszer. Volt, hogy úgy döntöttem, egy életre kizárom zenét a mindennapjaimból. Rögtön a Zeneakadémia elvégzése után (mint zongoraművész) lecsuktam a zongorát, mert kíváncsi voltam, meddig nem fog nekem hiányozni a zongorázás, illetve maga a zene. Ez 1992-ben volt, és két évig tartott.

A második „krízis” 1998-ban történt, amikor felvételizni készültem a Színművészeti Főiskola filmrendezői szakára, Szabó István osztályába. Emlékszem, hogy a jelentkezési levelemre válaszképpen Jancsó Miklós azt írta, hogy nagyon kíváncsiak rám, mert eddig nem volt karmester, aki jelentkezett volna a szakra. A felvételi egybeesett a budapesti 9. Nemzetközi Karmesterversennyel. Ha nem jutottam volna tovább a versenyen, el tudtam volna menni a felvételire, de továbbjutottam, és harmadik helyezést értem el. A rendezői pályám tehát el sem kezdődött.

A nagy mérföldkő 2009-ben jött, amikor a legendás karmester, Claudio Abbado művészeti asszisztense lettem haláláig, 2013 végéig.

Egy ilyen legenda mellett dolgozni, őt megismerni, a munkájának és a gondolkodásának szem- és fültanúja lenni, nem sokaknak adatik meg. Szerencsés vagyok, hogy őt asszisztálhattam és helyettesíthettem, többek között Berlinben, Milánóban, Lucerne-ben és Rómában.

– Mindig is szívügyének tartotta, hogy egyfajta kulturális híd keletkezzen magyarok és törökök között. E misszióra a Gül Baba Örökségvédő Alapítvány művészeti igazgatójaként is lehetősége nyílt.
– Két barátom kérésére kezdtem el dolgozni a Gül Baba Alapítványnál, amelynek a legfőbb célja – a múzeumkomplexum működtetése mellett – a magyar és török népek kulturális kapcsolatainak a fejlesztése, Magyarország és a magyar kultúra népszerűsítése. 2017 és 2019 között voltam művészeti igazgató, 2019-től kulturális tanácsadóként folytattam a munkát az Alapítványnál, hogy ne kelljen a karmesteri munkámat elhanyagolni, sem a fellépéseket lemondani. Büszke vagyok arra, hogy igazgatóságom alatt jelenhetett meg a magyar őstörténet egyik fontos forrása, Bartók Béla „Török népzene Kis-Ázsiából” című tanulmánya Sipos János fordításában. Ebben Bartók a török és a magyar népdalokat veti össze, ugyanis a törökországi gyűjtőútja során Bartók egyes magyar népdalokat a török népdalokhoz hasonlónak talált, amelyek alapján a két nép közös gyökereit vélte felfedezni. Nehéz elhinni, hogy egy ilyen értékes munka 1936 óta nem volt lefordítva magyarra.

– Mit gondol, mi az, amit a török és a magyar nép tanulhatna egymástól?
– Hiszem, hogy az emberek képesek tanulni egymástól. Bárki bárkitől. Nem tartom szerencsésnek, hogy lebontsam ezt a dolgot törökökre vagy magyarokra.

Szerintem minden fejlődés alapja az önkritika és a párbeszédkészség, utóbbit a nyitottságnak kell jellemeznie.

A rögeszméket és az előítéleteket, amennyiben vannak, el kell tenni egy „fiókba”, hogy tisztán tudjunk gondolkodni és egyenesen kommunikálni egymással.

– Törökországot és Magyarországot is hazájának nevezi? Vagy egyik az otthon, a másik pedig a haza?
– Mint említettem, tizennyolc évesen jöttem el Törökországból, és azóta is kizárólag a szüleim, a húgom meg pár rokon köt oda, pontosabban Isztambulhoz. Törökországban kaptam meg az élethez az alapokat, de Magyarországon teljesedtem ki szellemileg, művészileg. Megtapasztaltam, hogyan válik egy idegen hazaivá Magyarországon, és azt is, hogy hogyan lett az itthonból otthon.

Bárhová megyek, ezt a hazát, a magyar kultúrát, a magyar karmesteri iskolát és a magyar értelmiséget képviselem; a magyar kulturális örökséget ismerem és átérzem.

Érzem a magyar nyelv lüktetését beszédben és zenében egyaránt. A zsigereimben érzem. Ahogy Kodály Zoltán mondja: „Nem elég magyarnak születni, a magyarságot meg is kell tanulni.”