Berecz István: „Mi áramszünet idején is működünk, nálunk legálisan meg lehet fogni a lány derekát, össze lehet kapaszkodni”

Népi mulatságba járni egyre menőbb, egyre kevésbé belterjes, a folker csajok a „civilek” számára is egyre szexibbnek tűnnek, népdalt énekelni pedig már mintha nem csak a lúzerek vigaszága volna. Mindez persze nem független attól, hogy épp ebben a pár esztendőben jelentős intézményesülésen ment keresztül a népi kultúra, vagyis számottevő anyagi segítség, állami akarat, külső képviselet támogatta meg az amúgy kétségkívül jó ügyet.

Legutóbb például a Vecsei H. Miklós által alapított POKET Zsebkönyvek sorozatban Zeng a lélek címmel egy best of népdal-válogatáskötet jelent meg. A kiadvány Berecz István szerkesztésében, az általa legszebbnek tartott, költeményként is értelmezhető népdalok szubjektív gyűjteményét tartalmazza. És ha már a táncházmozgalom e könyvvel is új kapukat, falakat dönget, megkérdeztem Berecz Istvánt, hogyan száll az új szárnyakon a dal.

Évtizedek óta tart a rendületlen kísérlet, hogy a táncházmozgalmat kiléptessék szűk közegéből, nyilván a POKET-projekt is ennek egyik állomása. Ha őszinte számvetést tartasz, valójában hogy áll e küldetés, mennyire beszélhetünk térhódításról?

A táncházmozgalom a hetvenes években búvópatakként indult útjára, annak pedig ma is rengeteg előnye van, hogy egy eredendően intézmények nélküli, civil mozgalomról van szó. Bizonyos tekintetben még mindig megmaradt például az a szép tulajdonsága, hogy mindenfajta kötelezettség, kényszer, műfaji elvárás nélkül, a maga funkciójában bontakozik ki, éppúgy, ahogy eredeti közegében is tette.

Tulajdonképpen új környezetében, más korban, más időben, a mai nagyvárosi ember életében is úgy tud szervesen jelen lenni, ahogy falun annak idején.

A rendszerváltás után e műveltség köré – sok elhivatott ember áldozatos munkájának köszönhetően – intézmények kezdtek kiépülni, ez pedig magával hozott egyfajta nagyon komoly szakmai elvárásrendszert, módszertant, amely talán a kelleténél egy kicsit magasabb falat emelt a társadalom és e műfaj képviselői közé. Az emlegetett intézményeknek pedig annyi szakmai feladata, annyi közösségformáló, hálózatépítő hatásköre van, hogy arra talán még nem mindig marad energiája, hogy „kifelé” népszerűsítsen.

Eddig a számvetés, de mi a teendő?

A táncházmozgalomnak szubkultúrából kultúrává kell válnia, közös anyanyelvvé. Nem propaganda és nem reklám útján, hisz nem popzenéről, nem piaci szereplőről, hanem a saját kultúránkról van szó. E szempontból a Fölszállott a páva televíziós műsor után a POKET kötetet történelmi mérföldkőnek tartom.

Nagy szó, hogy Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila, akik az irodalmat – akár több százéves szövegeket – úgy tudják átadni az új nemzedéknek, hogy az saját magát megtalálja benne, meglátták ebben a műveltségben a semmihez sem fogható erőt, fényt, kollektív tudatot.

Hasi (Vecsei H. Miklós) és a POKET csapata kezdeményezésére be tudtuk lopni a hagyományos műveltséget a POKET lapjai közé, ráadásul egy teljesen más perspektívából. A népdalgyűjtemény ugyanis verskötetként jelenik meg, és úgy látszik, még a dallamától megfosztva is van ereje.

Kép

Berecz István - Kép: Emmer László

E projekttől függetlenül, miként látod, te, személyesen mit tehetsz a határátlépésekért, a negatív megítélések eltörléséért?

Az az alapfeltevésem, hogy nem hibáztathatjuk az embereket a rossz előítéleteikért, s ha igen, akkor sem éreztethetjük velük. Nem lehet kampósbottal berontani minden egyetemi tanulószobába meg diszkóba azzal, hogy „azonnal tanuljatok meg mezőségizni!”.

Nem felkiáltójelekkel, imperatívuszokkal akarunk megszerettetni, hanem megpróbáljuk megmutatni, hogy mi az élő népművészet igazi funkciója. Például a párkeresés, a szórakozás.

Ez pedig alkalmat ad, hogy elvigyük a néptáncot, népzenét fesztiválokra, ahol pedig nem derogál, hogy a nagyszínpad, a mainstream után mi csak egy választható „diszkó” vagyunk a DJ-sátor vagy rockszínpad mellett. Érezzék meg a fesztiválozók, hogy mi áramszünet idején is tudunk működni, nálunk legálisan meg lehet fogni a lány derekát, össze lehet kapaszkodni! Ilyen folkudvarok vannak például a Double Rise Fesztiválon, a Művészetek Völgyében, az Ördögkatlan Fesztiválon, ahol a fiatalok rácsodálkoznak, hogy „hoppá, ez működik itt és így is?”.

Te a táncháznak egyfajta bennszülöttje vagy, a szüleid által nagy ívet láthatsz be a mozgalom történetéből. Milyen mérföldköveket emelnél ki, hogyan alakult – persze csak címszavakban – a táncházmozgalom zajos-dallamos élete a rendszerváltástól napjainkig?

Ha a szorosabb értelemben vett kaptafámnál, vagyis csak a színpadi táncnál maradok, a magyar néptánc színpadi adaptációja és interpretációja hihetetlen ívet futott be, miközben természetesen továbbra is, most is, mindig, egyfolytában keresi magát. Azt látom, hogy a showműsorok, nagy tűzijátékok után kezd visszatalálni az autentikus megfogalmazásaihoz.

Ahogyan például a gasztronómiában is kezdünk visszatérni az eredetihez, az egyszerűhöz, ahogyan a fenntarthatóságot keressük mindenben, úgy kezdünk rájönni, hogy az egyéni szabadság a mi táncunkban egyedülállóan megmutatkozik.

Egy adott tájegység viszonylag egyszerű, de mégis tág táncrendi szabályai közt mindenki a saját vérmérsékletének megfelelően szórakozhat, és bármilyen egyéniség saját magát bontakoztathatja ki. Szép lassan újra rájövünk, hogy a néptánc-feldolgozások után a legnagyobb szabadság, a legnagyobb élmény ma, a 21. században az egyéni szólótánc autentikus megformálásában van.