„A német hatás nagyon meghatározó a magyar eszmeiségben” – Interjú dr. Nagy Mártával, a Collegium Hungaricum Berlin vezetőjével

– Eddig javarészt a német kultúrát közvetítetted magyarok számára, először egyetemi oktatóként, majd a Goethe Intézet kulturális osztályának élén. Mikor szerettél bele a német kultúrába? 
– Az egyetemen, magyar-történelem szakos hallgatóként hamar ráébredtem, hogy a német hatás milyen meghatározó a magyar eszmeiségben. Egy évig egy nürnbergi családnál tanultam németül, majd visszatérve a szegedi egyetemre, felvettem a német szakot.

– Ki volt az első, aki mélyen hatott rád a német kultúrából?
– Eckhart mester. A doktori dolgozatomat is róla írtam. Két világ határán, a klasszikus és népi műveltség között mozgott, és ez a közvetítő szerepe fogott meg leginkább. Egyszerre tanított szerzeteseket latinul és kezdett el népnyelven prédikálni; ez 1300 táján igencsak forradalmi tett volt, nem is nézte mindenki jó szemmel. Ez érdekelt: miféle modern gondolkodás, beszédmód és nyelvi készség szükséges ahhoz, hogy valaki közvetíteni tudjon két ennyire különböző világ között.

– Ő két nyelvi és kulturális közeg között közvetített. Te előbb a német kultúra és a tanítványaid között, majd a német kultúra és Budapest közötti távolságot igyekeztél csökkenteni, most pedig a német fővárosban egyengeted a magyar kultúra útját.
– A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen és a Goethe Intézetben is több mint tíz évet töltöttem. Mindkét helyen nagy lehetőségeket kaptam, komoly felelősséggel. A váltások arra a természetesen felvetődő kérdésre válaszoltak, hogy hol tudom a legjobban használni és aktívan bővíteni a tudásomat. Az előttem járó generáció, ha talált egy jó munkahelyet, élete végéig ott maradt. Az én nemzedékemben a továbblépés annyit jelent, hogy nem félek nemet mondani, ha a megszerzett tudással és tapasztalattal egy új helyen többet tudok adni. Tübingenben írtam a doktori dolgozatomat, majd Vizkelety András hívott, hogy tanítsak régi német irodalmat a Pázmány újonnan létrejött Germanisztikai Intézetében. Ez egyrészt hatalmas megtiszteltetés volt, másrészt számos olyan feladattal járt, amit kezdő tanár nem szokott megkapni: tanmenetet írtunk, oktatási profilt formáltunk, speciális képzéseket hoztunk létre. Igazi „szerelemgyerek” volt a Pragmatikus művelődéstudomány képzés. Rangos vendégelőadókat hívtunk, és gyakorlati példákkal segítettük a diákjainkat, hogy a szakon megszerzett tudással túlléphessenek a multik kínálta távlatokon.

Jó összefutni az utcán hajdani tanítványommal, aki kedvenc tanáraként mutat be a családjának, és ­visszaad mondatokat, amelyektől ő máshogy kezdett gondolkodni. Ez fontos jelzés, hogy sikerült a tananyagnál valami mélyebbet továbbadni.

– A Goethe Intézetben a kulturális osztály vezetőjeként a legmagasabb funkcióban voltál, amelyet magyar munkatárs betölthet. Ott is sikerült ezt megvalósítani?
– Izgalmas kérdés, miként képezhetők le konkrét témákban és projektekben a német és magyar kultúra közös pontjai. Időbe telt, míg a mindenkori igazgatóval és a németországi kollégákkal megértettük egymást, ezt követően azonban ez kiválóan működött és a kultúra minden területén sikerült szerteágazó kapcsolathálót kialakítanom.
A változásokat, amelyeket egy új vezető színrelépése indukál, Berlinben is tapasztaltam, pedig ott 1924-ben már létrejött a Collegium Hungaricum, azzal a kimondott céllal, hogy a háború súlyos veszteségeit tudományos hálózatépítéssel pótolják. Nekem inkább közvetlen elődeimre, Can Togay és Kopek Gábor intézetvezetői tevékenységére kellett reflektálnom, amely már a 2007-ben átadott új épülethez kötődik. Igyekeztem megérteni, mit miért tettek, ebből mi az, ami számomra megőrizhető, és miben tudok újat hozni. Folytatjuk például az Input Impact improvizációs fesztivált – az „echtzeitmusik” a berlini zenei élet egyik meghatározó műfaja –, miközben a szintén izgalmas, ám kevésbé magyar vonatkozású Montag Modus-performanszoknak új helyszínt kerestünk. Kiemelt témánk lett a műfordítás, ennek három év után érik be a gyümölcse: ősszel a CHB lesz a legkiemelkedőbb német szakmai partnerekkel együtt megvalósuló első európai műfordító fesztivál, a Translatione helyszíne. Végső soron persze a világjárvány volt az az esemény, ami minden korábbi tervet felülírt.

Kép

Fotókiállítás a Collegium Hungaricum Berlinben, kép: CHB/Antal Barbara

– Melyik volt nehezebb? Megtalálni az egyensúlyt a hagyomány és az újítás között, vagy reflektálni egy rajtad teljesen kívülálló történésre?
– Nagyon más a kettő. Hogy az adott keretek között itt és most mit kell csinálni, az intézetvezetőként az én feladatom és felelősségem. A pandémia ezzel szemben szétfeszítette a megszokott struktúrákat, mindent újra kellett keretezni. Az első sokk után leültem munkatársaimmal, és közösen néztünk szembe azzal, hogy hirtelen megszűnt, amire addig építettünk. Feltérképeztük a csapat rejtett tartalékait, és nagyon hamar elkezdtünk a virtuális térre és épületünk adottságaira fókuszálni. Mindenkinek lettek új feladatai, szívügyei, megszületett az új időszak projektjeit átfogó CHB to go védjegy.

– Tudatos döntés, hogy vezetőként közösséget formálva gondolkodsz az előrelépésben?
– Nem jellemző rám a merev tekintélyelvűség, de nyilván az is belejátszik, hogy nagyon fiatalon kezdtem tanítani. Még élénken élt bennem a vizsgadrukk emléke, miközben már a legnevesebb professzorokkal dolgozhattam együtt, akik egyenrangú partnerként kezeltek. Így volt ez Szegeden, Tübingenben és Piliscsabán is.

– Sok női alkotónak adtok teret a CHB-ben, ennek milyen fogadtatása van?
– Ez itt természetes. Berlinben nem találsz olyan rendezvényt, ahol női részvétel nélkül tárgyalnák meg a világ dolgait. A 2019-es lipcsei könyvvásáron is a női irodalmat állítottuk a fókuszba, nagy sikerrel.

– Berlinre reflektálnod kell neked is és az intézménynek is. Mit lehet ennek a sokszínű városnak adni?
– Ez a hatalmas város csordultig kultúra. Ugyanakkor nekünk is megvan a saját világunk, az egyedülálló kínálatunk, ami képes akár több száz embert is bevonzani hozzánk a Berlinale vagy egy nemzetközi irodalmi fesztivál idején.

Berlin kellős közepén vagyunk, egy markáns, minden ízében modernséget sugárzó épületben, amely Bauhaus-esztétikájával a magyar-német kulturális kapcsolatok egyik meghatározó időszakát idézi, hatalmas panorámaablakának vetítései pedig a járvány idején is megállítják az arra járókat.

– Azon gondolkodom, hogy mi lehet fontosabb: fogyaszthatóvá tenni a kultúrát, vagy kultúra-­fogyasztóvá nevelni azt a közeget, amiben létezünk?
– Jól ötvözhető a kettő. Vonzóvá kell tenni a kultúrát, olyan erőforrásként bemutatni, amely segít, feltölt és utat mutat. Jó példa erre Terék Anna német nyelvű verseskötete vagy Farkas Anna tervezőgrafikus Lipcsei Könyvvásárra készült standja. Kísérleti zenei programjaink a fiatalokat is megszólítják. A pandémia utáni első eseményünk, a Sounds of home négy kortárs zenei installációval dolgozza fel a drámai átalakulást, amely közvetlen környezetünk hangzó világában és emberi kapcsolatainkban következett be 2020 tavaszán. Online filmklubunk kínálata egész Németországban fogható, Nyitnikék címmel nyíló tavaszi kiállításunkat kivetítjük az utcára. Virtuális kiállítóterünkben Galambos Eszter fotói és Lugosi Lugo László Budapest-graffitijei láthatók, valós kiállítótermünk őszi programja pedig Szilágyi Lenke és Lothar Wolleh közös tárlata, a közelmúlt magyar és német művészvilága között teremt párbeszédet.

– A tudományos munkától sem szakadtál el, a Magyar Goethe Társaság elnökeként mi foglalkoztat leginkább?
– A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárával most digitalizáljuk az akadémia nemzetközileg is jelentős Goethe-gyűjteményét. Goethe ma ismét „trendi”. A természettudománytól az érckitermelésen át a színelméletig mindennel foglalkozott, egyszerre volt költő, tudós, államférfi, menedzser: egy igazi uomo universale.
Ami engem illet, a tudomány, különösen a filológia iránti vonzalom állandó kísérőtársam maradt. Évekig kutattam a Londonba emigrált filozófus-költő, Reinhold Alfréd irodalmi hagyatékát, akit fiatalon szoros barátság fűzött Radnóti Miklóshoz. E munka eredményeként a teljes hagyatékot sikerült hazatelepítenünk, így ma már a PIM-ben található.

– Megint a közvetítés...
– Talán több is annál. Eckhart mester sokat írt a vita activa és a vita passiva kettősségéről. Melyiket kövessük, értékesebb-e az egyik a másiknál? Én akkor érzem magam jól, ha sikerül megtalálnom az elmélkedő, kontemplatív állapot és az aktív cselekvés közötti harmóniát. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. májusi számában jelent meg. A lapra előfizethet itt>>