Majdnem lebénult, mégis ő lett a világ egyik legjobb légtornásza – Kristóf István élete a cirkusz

Már születésekor megpecsételődött a sorsa 

Kristóf István egy vándorcirkusz kocsijában látta meg a napvilágot, híres cirkusznemzedék sarjaként: nagyapja Richter János, apja pedig a francia Herkulesként ismertté vált idősebb Kristóf István erőművész volt. Édesapja őt is cirkuszosnak, állatidomárnak szánta, ami meghatározta a gyerekkorát. Tizenegy évesen már a család elefántjával, Aidával állt színpadra egy rövid szám erejéig, ez volt a „Kisfiú nagy elefánttal”, amivel hónapokig szórakoztatták a közönséget. A szokatlan életforma sok mindenre megtanította: alkalmazkodni, kiállni az érdekeiért, és egyedül boldogulni. 

„Tizenévesen láttam a Trapéz című filmet, amely teljesen lenyűgözött, ennek hatására döntöttem el, hogy légtornász leszek” – meséli. Mivel apja nem támogatta elképzelésében, saját lábára kellett állnia. Húgával, Pannival, aki szintén légtornásznak készült, gyakorolni kezdtek, 1958-ban pedig megkapták első munkájukat nagybátyjuk cirkuszában, a Sport cirkuszban. A következő évben Bulgáriába szerződtek, ahol rengeteget tanult az orosz Nyikolaj Panovtól. Úgy véli, neki köszönheti, hogy később a világ egyik legjobb fogójává vált.  

A kitartó munka hamar meghozta gyümölcsét és teljesült gyerekkori vágya: hazatérve testvérével felléphettek a Fővárosi Nagycirkuszban.  

Szárnyalás a magasban 

Nem sokkal később húgával csatlakoztak a barátaik által alapított Hunor légtornász csoporthoz: ő lett a fogó. István mindig is a legjobb akart lenni, és nem a pénzkeresés vezérelte, hanem hogy értéket teremtsen. Folyamatosan tréningezte magát, az artistaképzőben még esténként, titokban is edzett társaival.  

Merészségükkel, formabontó ötleteikkel a Hunor csoport tagjai nemzetközi hírnevet szereztek: egyik produkciójukhoz például a magasban rögzítettek egy hintát, amit előttük senki sem csinált. 

Máskor a bécsi Stadthalléban a megszokott nyolc helyett 16 méter magasból ugrottak a hálóba. Félő volt, hogy nem sikerül a trükk, de büszkeségből egy centivel sem ereszkedtek lejjebb.  

Az artista a csoporttal számos országban turnézott: Ausztria mellett Olaszországban, Dániában és Oroszországban is fellépett. Nagy élmény volt számára, amikor a Trapéz című film színhelyére, a franciaországi Cirque d’Hiver kőcirkuszba is eljutott. „Amikor beléptem az épületbe, úgy éreztem, mintha hazatértem volna, olyan sokszor láttam már a filmben” – idézi fel. 

Életre szóló szerelmet hozott a cirkusz 

A cirkusz zárt világában szinte törvényszerű, hogy a művészek egymás közül választanak párt. István még gyerekként ismerte meg a szintén cirkuszos Sallai család lányát, Ilit, akinek megígérte, hogy elveszi feleségül. Tartotta is a szavát, 1963-ban egybekeltek – a szertartás után stílusosan a Fővárosi Nagycirkuszban ünnepelt a násznép. 

Artista feleségével az esküvő után két közös akrobataprodukciót – egy rúd- és egy duódeszkaszámot – állítottak össze, amelyekkel bejárták a világot: Bulgáriától kezdve Görögországon és Ausztrálián át a Fülöp-szigetekig számos országban szerepeltek. Bár gyakran összevesztek, a próba vagy az előadás végére mindig elmúlt köztük a harag. Ahogy a róla szóló könyvben fogalmaz, olyan volt számára Ili, mint a keze és a lába. Ez fordítva is igaz: Ili István kezébe tette az életét, amikor egy-egy fellépés során a férje tenyerén egyensúlyozva állt fejen. 

Kép

Feleségével, Ilivel bejárták a világot deszka- és rúdszámukkal

Kristófék a munkát és a magánéletet nem igazán választották ketté: jellemzően otthon is a cirkusz volt köztük a téma, és még akkor is a lakókocsijukban aludtak, amikor egy-egy turné után hazatértek Magyarországra.  

„Mi mindig együtt keltünk, együtt próbáltunk, együtt dolgoztunk, majd együtt zártuk a napot, és ez a világ legszebb dolga. Közel ötven évet töltöttünk együtt, de inkább száznak mondanám” – vallja az artista.  

István legnagyobb szakmai sikerét is Ilivel együtt élte meg: 1977-ben elnyerték az Ezüst Bohóc-díjat a IV. Monte-carlói Nemzetközi Cirkuszfesztiválon. „Mi voltunk ott a kis kelet-európai artisták, ezért különösen büszke vagyok arra, hogy elismertek minket” – meséli. 

Le is bénulhatott volna 

A légtornászat erősen igénybe vette a testét: sokszor rándult ki a dereka, egy alkalommal pedig gerincrepedéssel került kórházba. Orvosa mindig figyelmeztette, tartson szünetet, mert le is bénulhat, ő azonban próbált tovább, az előadásokat pedig úgy csinálta végig, hogy előtte két injekciót kapott a gerincébe. Problémája a munkáját is befolyásolta, így kénytelen volt kiszállni a Hunor csoportból, és abbahagyni a légtornászatot. Mivel mindig is a levegőben volt elemében, nagyon nehezen hozta meg ezt a döntést, Ilivel viszont folytatta a két duószámot, mivel azok kevésbé vették igénybe a derekát.  

Paradox módon a privát életében nagyon ügyelt a fizikumára, mert egy esetleges sérülés miatt hosszú időre kiesett volna a munkából. Számára tiltólistás volt például a síelés, emellett Ilivel egy nap csak egyszer étkeztek, nehogy magukra szedjenek pár kilót. 

Közös cirkuszos karrierjüknek egy újabb baleset vetett véget: egy németországi fellépésre gyakorolva Ili a magasból a porond szélére zuhant.  

Nyolc hónap rehabilitáció után már újra gyakoroltak, de mivel nem tudták hozni azt a minőséget, amit elvártak maguktól, feladták a pályájukat. 

Megküzdött a Fővárosi Nagycirkuszért 

A szerencsétlenség után Istvánnak felajánlották, hogy legyen a Fővárosi Nagycirkusz igazgatója. A vezetői pozíció sok kihívással járt, mivel a cirkusz csupán a jegybevételből tudott gazdálkodni.  István emiatt nem szerződtethetett le olyan tehetséges cirkuszosokat, akiket szívesen látott volna a színpadon, és az is előfordult, hogy Ili varrta a táncos lányok elszakadt harisnyáját, mivel nem volt miből újat venniük.  
„A rendszerváltás után többször is el akarták adni és be akarták zárni az intézményt. Ha nem küzdünk érte, ma nem létezne a Fővárosi Nagycirkusz” – mondja.  

Kép

Kristóf István - Kép: Székely Lilla Flóra

A nehézségek ellenére a cirkusz sokat fejlődött a vezetése alatt: lecseréltette a székeket, a kilencvenes évek elején jégshow-t hozott el a magyaroknak, 1996-ban pedig megszervezte az első Nemzetközi Budapesti Cirkuszfesztivált, amelyre a legnevesebb nemzetközi művészek kaptak meghívást, és amelyet további nyolc fesztivál követett.  

Kristóf István közel negyedszáz évig igazgatta a Fővárosi Nagycirkuszt. Csak pár hónap hiányzott a 25 évhez, amikor – a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat (Maciva) elnökének távozását követően – váratlanul leváltották, és unokatestvérét nevezték ki utódjának. 

Félti az új generációt 

Az Ezüst Bohóc-díjas artista nincs megelégedve az utánpótlással. Mivel az iskola fejkvóta alapján kapja a támogatást, szerinte rengeteg gyereket felvesznek, akik közül nem mindenki való erre a pályára. Másrészt úgy véli, az oktatás nem elég produkcióközpontú, és a diákok nem kapnak elég lehetőséget, hogy tapasztalatot szerezzenek. „Egyszer rám köszönt egy fiatal lány. Kiderült, hogy volt artistanövendék, de nem szerződtették, így elment fagyiárusnak. Szomorú, amikor nyolc-kilenc, artistaképzőben eltöltött év után nem kapnak munkát, ezért beállnak pizzafutárnak vagy a McDonald’s-be” – osztja meg aggályait.  

Kristóf István azt tanácsolja a fiataloknak, őrizzék meg az elhivatottságukat.  

„Gyönyörű szakma a miénk, de minden egyes lépésért meg kell szenvedni, mindent a munka alá kell rendelni, akár az élsportolóknak. Viszont amikor egy produkció sikerül, az örömöt ad és büszkeséget.” 

A művész nemcsak a következő generáció, hanem a cirkusz mint műfaj jövőjéért is aggódik. Ma a digitális technológia térhódítása jelenti az egyik legnagyobb kihívást, ő azonban nem ebben látja a szakma jövőjét. „A cirkuszt a közönség élteti, egy online előadás pedig nem tudja megadni azt a pillanatot, amikor az artista és a nézők összemosolyognak.”  

Kristóf István életéről nemrég könyv jelent meg Életem a cirkusz címmel, amelyben részletesen mesél gyermekkoráról, fellépéseiről, feleségével való kapcsolatáról és a Fővárosi Nagycirkusz vezetőjeként eltöltött évekről.