János pap és a Cuccagna, avagy a nagy álom a földi Paradicsomról

Mi az a Cuccagna?

A washingtoni székhelyű Népesedésügyi Iroda szerint a földön mindezidáig körülbelül százhétmilliárd ember élt a Homo sapiens története során. Nagy valószínűséggel kijelenthetjük, hogy mindezeknek az embereknek a túlnyomó többsége az éhezéssel, a hideggel és a közösségi normákkal küszködve töltötte az életét. Nem csoda hát, hogy mindannyiunk nagy közös álma a szenvedésektől, nélkülözéstől mentes élet. A legendákban és mesékben szereplő tejjel-mézzel folyó Kánaántól a „terülj, terülj, asztalkám”-ig, vagy a kolbászból készült kerítésig és az édességekből épült házig minden nép vágyálmaiban jelen van a korlátlan, gondtalan bőség ideálja.

A mai hétköznapokba leginkább a középkori európai gondolatvilágból érkezik ez a vágyakozás. A parasztok véget nem érő fizikai munkája mellett magától értetődő volt az az elvágyódás, amely egyre újabb és élénkebb részletekkel gazdagította ezeket a meséket. Az emberek képzeletében megjelent egy tökéletes világ, egy olyan hely, ahol soha nem kell szükséget szenvedni semmiben. Ahol korlátlan mennyiségű étel és ital áll rendelkezésre, ahol nem kell dolgozni, nem érvényesek a társadalmi és erkölcsi szabályok.

Ebben a kánaánban az emberek naphosszat csak heverésznek, esznek, isznak, mindenki lusta és kövér, a paraszt uralkodik a nemesen, a szerzetes megvesszőzi a püspököt, az apáca buja, és természetesen semmi nem szabályozza a vad és korlátlan szex tobzódását.

Ez a fantáziavilág olyannyira közhelyszerűvé vált, hogy saját nevet is kapott. Itáliában Cuccagnának, Angliában Cockaigne-nek, a Németalföldön Kockengennek, a skandináv országokban Lubberlandnak hívták. Ezen a varázslatos helyen a sült malacok késsel a hátukban járkálnak, hogy könnyedén lehessen szelni a húsukból, a sült libák az emberek szájába repülnek, a halak pedig megfőzve ugranak ki a folyókból, egyenesen a tétlenül tébláboló emberek lába elé. Az idő mindig kellemes, a kutakból folyik a bor, mindenki szabadon szerelmeskedik, és örökké fiatalon, boldogan él.

János pap birodalmának legendája

Ez persze csak az ember igényeinek az egyik oldala. A szellemi és spirituális vágyálmok ugyanúgy utat törtek maguknak a középkori Európában, mint a fizikai biztonság igénye és a test örömei. A 12. században kezdett elterjedni a köztudatban, hogy él valahol messze egy bizonyos János pap, a bibliai három napkeleti bölcs egyenes ági leszármazottja, aki távoli, pogány földek szorításában is hatalmas keresztény királyságot vezet. A keresztes hadjáratok keserű végjátéka felé közeledve ez a legenda adott reményt arra, hogy az európai országok győzedelmeskedhetnek a muszlim világ fölött, és újra beilleszthetik a Szentföldet a keresztény világ középpontjába. Pápák és királyok keresték, kutatták János pap országát; egyesek szerint Indiában uralkodott, mások Örményországot, Grúziát vagy éppen Etiópiát nevezték meg mint a papkirály távoli birodalmát.

A legjelentősebb esemény az volt, amikor 1165-ben I. Mánuel bizánci császár levelet kapott János paptól Indiából. Ebben csodálatos részletek szerepeltek arról, milyen idillikus körülmények között élnek a misztikus keresztény birodalom alattvalói, micsoda pompa és gazdagság uralkodik a világ túloldalán, ahol Krisztus vallása már győzedelmeskedett a pogányság fölött.

A levelet – bár természetesen hamisítvány volt – minden európai nyelvre, sőt még héberre is lefordították, szerzetesek tucatjai másolták és küldték szét az egész kontinensen.

Minden másolás során újabb fantasztikus részletekkel gazdagodott, majd szájról szájra terjedve valószínűtlen intenzitást ért el. Hamar beleivódott a hétköznapi emberek hitvilágába, olyannyira, hogy egész tömegek kezdtek fanatikusan hinni a világméretű keresztény birodalom küszöbön álló győzelmében. III. Sándor pápa a következő évben ünnepélyes hangvételű válaszlevelet is írt János papnak, majd útnak indította a saját, nagy tiszteletben álló orvosát, Fülöpöt, hogy juttassa el neki. A küldetésről sajnos nem esik több szó a korabeli dokumentumokban.

A titokzatos uralkodó sikerét persze a politika is kihasználta. 1217-ben megkezdődött az ötödik keresztes hadjárat, amely sikertelenül végződött. Az egyik vezetője II. András magyar király volt, aki az asszaszinok elleni küzdelemben ötszáz lovast veszített el, majd sietve haza kellett jönnie Magyarországra, mivel megbetegedett – bár az is lehet, hogy megmérgezték. 1221-re sikertelenségbe fulladt az egész hadjárat, és egy katasztrofális vereséggel ért véget Kairónál. A hazatérő seregekkel érkezett vissza Európába Jacques de Vitry, a mai Izraelben található Akkó város püspöke, aki a keresztesek tekintélyén esett károk enyhítésére igyekezett jó híreket terjeszteni. Azt hangoztatta, hogy János pap fia, Dávid győzedelmesen tör előre a szaracénok ellen folytatott küzdelemben, Perzsiát már elfoglalta, most pedig Bagdad ellen vonul, aztán rövidesen visszafoglalja és újjáépíti a romokban heverő Jeruzsálemet. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Perzsiát addigra valóban elfoglalta egy karizmatikus uralkodó, akit viszont nem Dávidnak, hanem Dzsingisz kánnak hívtak.

János pap csodás birodalmának legendája egészen a 16. századig fennmaradt, majd ahogy az európaiak fokozatosan megismerték és elfoglalták a föld távolabbi vidékeit, lassan feledésbe merült. A gazdagság és a gondtalan élet utáni vágyakozás persze nem szűnt meg.

Cuccagna álomképe továbbra is fennmaradt, és nemhogy elsorvadt volna, hanem éppen az ellenkező irányba indult el. Az új trend a 17. század közepén Nápolyban kezdődött.

A híres karnevál egyik attrakciója az volt, amikor felcicomázott kocsik hajtottak végig a város főutcáján, a Via Toledón. A járműveken a helyi előkelők utaztak: a király képviselői, a céhek vezetői és más megbecsült polgárok. Az összecsődült népnek ők osztogattak élelmiszert és apró ajándékokat, de azt is elnézték, ha a bátrabbak fel-felugráltak melléjük, és elvettek maguknak ezt-azt.

A klasszikus nápolyi Cuccagna

Aztán a következő évszázadra ez a módszer is alapvető változásokon ment keresztül. A klasszikus nápolyi Cuccagna idején már nem voltak mozgó karneváli kocsik, hanem helyhez kötött építmények vették át a szerepüket. Jól képzett, gyakran neves építészek által tervezett fakereteket, több embernyi magas állványzatokat szerkesztettek a királyi palota előtti térre, amelyeket aztán roskadásig megraktak ételekkel. Rafináltan elrendezett hegyekben-völgyekben álltak a húsok, sajtok, kenyerek, gyakran folyómedrek voltak rajtuk kiképezve, amelyekben ömlött a bor, majd az egész alkotmányt körülölelő mesterséges árokba folyt. Az installációkat gyakran ókori istenségek, legendás hősök, bibliai figurák vagy éppen az aktuális uralkodó képmásai díszítették.

Kép

A Cuccagna

A palota és a környező házak ablakaiból, valamint külön erre a célra emelt lelátókról az úri közönség kedvtelve tekinthette meg a valódi látványosságot.

A térre ugyanis beengedték az éhesen és türelmetlenül várakozó szegényeket: az utca lakóit, a koldusokat és hajléktalanokat, illetve azokat, akik egyszerűen potyázni akartak. Ők aztán megrohamozták a felhalmozott földi jókat, és kitört a káosz.

Az összecsődült tömeg az ételhegyekre vetette magát, és megkezdődött a harc. Tülekedés, taposás, könyöklés, verekedés következett, amit a jóllakott nézőközönség érdeklődve figyelt. Legalább annyi húst és sajtot a kövezetbe tapostak, mint amennyit sikerült elragadniuk, és a gondosan összeállított építmények hamarosan romokban hevertek. Az emberek húst, sajtot és félig még élő halakat tapostak bele a sárba. Gyakran vér is folyt, sőt halálesetek is előfordultak, mivel nem lehetett megtiltani, hogy az ételre vadászó városiak késeket, bárdokat hozzanak magukkal a hatékonyabb vadászat érdekében.

A Cuccagnát évente többször is megtartották, és egyre újabb attrakciókkal bővítették. Az egyik legkedveltebb „sportág” például az oszlopmászás volt. Egy magas, sudár fa törzsét lecsupaszították, fényesre csiszolták, és alaposan bekenték zsírral. A tetejére húst, sajtot függesztettek, majd az oszlopot egy tágas téren felállították, és kezdődhetett a verseny. A vállalkozó kedvű városlakók megpróbáltak felmászni a csúszós fatörzsön, hogy megkaparinthassák a drága ételeket, és learathassák a dicsőséget. A pórul járt, kimerült, megszégyenült veszteseken jókat lehetett nevetni, a sikeres próbálkozók pünkösdi királyságát pedig nagy hangon ünnepelni. Egyes esetekben, amikor fokozni akarták az esemény izgalmait, a pózna tetejére élő állatokat, csirkét, libát, esetleg malacot szögeztek.

Hogy ezek a beteges látványosságok mennyire felkavarók lehettek, azt az egyik leginkább szakavatott szemlélő írta le a saját tapasztalatai alapján. 1772-ben a hírhedt de Sade márki Itáliába menekült, mivel különböző perverziókért, szodómiáért és mérgezésért halálra ítélték. Mialatt a francia Aix város főterén a guillotine jelképesen egy bábut fejezett le helyette, ő Nápolyba látogatott, és megtekintette az egyik Cuccagnát.

Akármennyire kedvelte is az erotika minden szokatlan és kegyetlen formáját, ez a perverz népünnepély még de Sade-nak is sok volt.

Elborzadva és felháborodva írt arról, hogy a macchinának nevezett építményt szándékosan omlasztották össze, és hogy a romhalmazban deszkákhoz szegezett élő állatok is vergődtek.

A kegyetlen karneválok utóélete

A felvilágosodás gondolatai végül elsorvasztották a Cuccagnát. A század végére megszűnnek ezek a kegyetlen karneválok, és a korlátlan bőségben tobzódó országok legendája leginkább a költészetben élt tovább. A 19. századi Itáliában például sok olyan versike született, amelyekben makaróni hullott az égből, sajtból voltak a hegyek, a Vezúv sült húsból készült, a tengerekbe pedig bor ömlött a folyókból. Az interneten ma is könnyen megtalálható a Big Rock Candy Mountains című amerikai népballada, a 20. század eleji hobók dala. Ebben olyan földre invitálják a hallgatót, ahol pénz nő a bokrokon, cigaretta a fákon, ahol nem kell zoknit váltani, és tiszta alkohol csörgedezik a patakokban.

Bár a bezsírozott oszlopok megmászása ma is divat, Indonéziától Kanadán át az Egyesült Királyságig számos helyen rendeznek ilyen versenyeket, a régi cinizmus már eltűnt belőle. A gondolkodásmód persze azóta sem sorvadt el, és manapság is újra testet ölt egy-egy Black Friday-en a leértékelt árukért egymást szinte agyontaposó tömegekben. A hétköznapokban pedig továbbra is él az a meggyőződés, amely szerint bármit érdemes megtenni a megehető, megiható, elkölthető, felhalmozható, mutogatható javakért. Sokan ma is szívesen vállalják a látványos konfrontációkat, a nyilvános megaláztatásokat azért, hogy gazdagságot és jólétet kapjanak értük cserébe. És éppen úgy, mint háromszáz évvel ezelőtt, ma is kerülnek olyanok, akik mindezt megszervezik, finanszírozzák és népszerűsítik. A Cuccagna talán legközelebbi rokonai a mai világban a valóságshow-k. Pszichológusok által gondosan összeválogatott társaságok költöznek össze, ideiglenes szövetségeket kötnek, majd drámai jelenetek során összevesznek, és levetkőzik minden szégyenérzetüket a kilátásba helyezett jutalmakért cserébe. Gyanítható, hogy ma is könnyedén lehetne 18. századi Cuccagnát szervezni.