Gyanakodjunk, vagy bízzunk a másikban? – A „Raya és az utolsó sárkány” című filmről pszichológusszemmel

A történet 

Képzeljünk el egy fantasztikus országot, Kumandrát, ami valamilyen különös okból sárkányalakú a térképen. Az emberek békében és harmóniában élnek, nemcsak egymással, hanem a köztük járó igazi sárkányokkal is. Egy napon azonban valamiféle gonosz erő támadja meg a vidéket, és tartja rettegésben a lakókat. A sűrű, fekete, füstszerű drúnok alaktalanul és fenyegetőn suhannak, bárhol képesek felbukkanni és egy szempillantás alatt kővé dermesztenek minden élőlényt. A sárkányoknak nem marad más választásuk, minden csepp varázserejüket egy különleges ékkőbe sűrítik és feláldozzák magukat, hogy megmentsék az emberiséget. Az ékkőbe zárt sárkánymágia elzavarja a drúnokat és feléleszti a kővé vált embereket. Bár a sárkányok eltűnnek, legalább az emberek békében, elégedettségben élhetnek tovább. Ugyanakkor semmit sem tanulnak a leckéből, összefogás helyett viszálykodás alakul ki köztük, amely végül háborúba torkollik. Kumandra darabjaira hullik, az egyes tartományok pedig körülbástyázzák magukat, és ádáz ellenségként tekintetenek egymásra. Féltékenységük és irigységük oka pedig a már említett, sárkánymágiával átitatott, felbecsülhetetlen értékű ékkő, amelyet az egyik tartomány őriz. Innen származik főhősnőnk, Raya is. 

Raya édesapja ügyes harcossá képezte ki a kislányt, és az ékkő őrzőjévé avatta. Az apa álma az, hogy egyesítse az egymástól elszakadt területeket, mert hiszi, hogy a barátságosság, a kedvesség, a tisztelet és a bizalom még nem ment ki a divatból, és bár lehet, hogy szokásainkban és kultúránkban különbözünk, de éppen ezektől a különbségektől lehetünk mégis egyek, mert mindenki hozzátesz valamit a nagy egészhez. Raya bár szkeptikus, mégis megpróbál apja nézetei szerint cselekedni, ám sajnos rossz embert tüntet ki a bizalmával, amelynek következtében a drúnok ismét pusztításba kezdenek, a világuk pedig talán örökre és visszavonhatatlanul megváltozik.

Rayának szembe kell néznie a tettei következményeivel, és meg kell próbálnia helyreállítani a felborult egyensúlyt. Barátjával útnak indul, hogy megtalálja az utolsó sárkányt, és egyesítse a széttöredezett világot. 

Rayának útja során szembesülnie kell a ténnyel, hogy bármilyen éles eszű, bátor és tehetséges is valaki, attól még akadnak olyan problémás helyzetek, amelyekben elkél a segítség. Meg kell tanulnia segítséget kérni és elfogadni, bátorságot kell gyűjtenie az ismerkedéshez és a bizalomhoz, mert a másikkal való kapcsolódás az egyetlen esély arra, hogy a kifelé prezentált maszk mögött megláthassuk az emberek valódi arcát. 

A gyanakvás pszichológiája 

Társas lények vagyunk, ami egyben azt is jelenti, hogy boldogságunk és boldogulásunk sem csupán az egyéni indíttatásainktól függ, hanem a minket körülvevő környezet is szerepet játszik benne. Ahhoz, hogy ebben az útvesztőben eligazodjunk, meg kell találnunk a kételkedés és a bizalom kényes egyensúlyát. 
Egy kis gyanakvás hasznos és természetes reakció, hiszen a kételkedés szemüvegén keresztül könnyebben észrevesszük a fenyegetettséget, ami a védelmünket és a túlélésünket szolgálja.

Fontos, hogy mielőtt bizalmat szavazunk valakinek, meggyőződjünk a becsületességéről, átláthatóságáról, elszámoltathatóságáról és tisztességéről.

De mi van akkor, amikor valaki mindent fenyegetésnek érzékel, csak a rosszat látja meg, és elképzelhetetlennek tartja, hogy valakit a puszta jó szándék vezessen? Ilyenkor érdemes a történésekre és az azokhoz kapcsolódó ítéletekre kívülről és bizonyos távolságból rátekinteni. Tegyük fel magunknak a kérdést: „Mások is reálisnak látják a gyanúmat? Valóban megalapozott a félelmem? Hogyan magyarázhatnám a történteket, ha alapvetően jóindulatot feltételeznék?” Más szemszögből vizsgálva az eseményeket talán kiderül, hogy a másikat nem a rosszindulat vezérelte, esetleg valamilyen félreértés húzódik meg a háttérben. Érdemes arra is vigyázni, hogy megőrizzük a nyitottságunkat, és egy-egy rossz tapasztalat alapján ne vonjunk le általános következtetéseket. 

Együttműködés vagy versengés? 

A rajzfilm gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt emészthető módon tálalja az együttműködés kontra versengés dilemmáját. Vajon hol húzódik meg a határ az egyéni és a közös érdekek között? Felülírhatja-e egyik a másikat, és egyáltalán lehetséges-e a kéz a kézben haladás? 
A versengés és kooperáció közti választással kapcsolatos legismertebb helyzet a fogolydilemma, amelynek során a foglyoknak arról kell dönteniük, hogy bevallják-e a bankrablást, amit a társukkal együtt követtek el. A játékelmélet klasszikus története szerint a két gyanúsítottat elkülönítve őrzik, majd az ügyész mindkettőjükkel külön-külön ismerteti a helyzetet. Ha egyikük sem vall, 1-1 évet kapnak; ha mindketten beismerő vallomást tesznek, 6-6 év lesz a büntetés; ha pedig csak az egyikük vall, akkor az, aki beismerte a rablást, szabadon elmehet, aki pedig hallgatott, 10 év börtönt kap. A közös érdeket tekintve a helyes stratégia, hogy egyikük sem tesz vallomást, de a legvalószínűbb az, hogy mindkét érintett beismeri a rablást, hogy ezzel elkerülhesse a legrosszabb végkimenetelt. Hasonló szituációt ír le a pánikhelyzet csapdamodellje, amelyben a résztvevőknek egy zsinóron lógó kúpot kell egy olyan palack száján kihúzni, aminek a száján egyszerre csak egy kúp fér ki, miközben a veszélyt jelképezve a palackban a vízszint folyamatosan emelkedik. Ha mindenki együttműködik, és kivárja a sorát, akkor valószínűleg mindenki megmenekül, ha viszont feladják a kooperációt, akkor forgalmi dugó alakul ki, és sokan bennragadnak. 
Általában a másikkal való előzetes tapasztalatainkat használjuk fel annak megítélésére, hogy mennyire várhatunk együttműködést tőle. N. Kollár Katalin és Szabó Éva tanulmányából kiderül, hogy egymást követő interakciók során a versengő magatartásra a másik fél is versengéssel válaszol, míg a kooperáció együttműködést vált ki.

Axelrod szerint a versengés és együttműködés útvesztőjében az optimális stratégia elemei a következők: Soha ne kezdjünk elsőként versengeni! A másik fél versengő magatartására mi is válaszoljunk versengéssel!

Ne tartsunk haragot, ha a másik együttműködővé válik, mi is kooperáljunk! Felejtsük el az irigységet, és ne bánkódjunk azon, ha a másik többet nyer, mint mi! Tartsuk szem előtt, hogy a döntésünkkel a következő interakciót is megalapozzuk! 
A fentiek alapján úgy tűnik, sem az erőltetett együttműködés, sem a versengés életre-halálra nem kifizetődő stratégia. Az előbbi esetében könnyen balekké válhatunk, míg az utóbbi esetében a kapzsiság és önzőség pillanatnyi sikerekhez és örömmámorhoz vezethet, esetleg egy szűk réteg bizonyos ideig még élvezheti is a megszerzett kiváltságokat, ám előbb-utóbb az élet mindenkinek benyújtja a számlát. Megoldást a párbeszéd, a megbeszélés jelent, amikor képesek vagyunk félretenni az előzetes elvárásainkat, és valóban meghallani, amit a másik mondani szeretne. 

Kép

Párbeszédre hangolva 

Talán nincs is általános igazság, hiszen a mesét elnézve minden tartománynak igaza volt valamiben, érzéseik, gondolataik és szenvedésük valós és tapintható, de a saját nehézségeik annyira elhomályosították a tisztánlátásukat, hogy képtelenek voltak a többi tartomány fejével is gondolkodni. Szinte teljesen elvesztették az együttérzésüket a nem szorosan hozzájuk tartozó emberek iránt. Önző érdekből küzdöttek a túlélésért, ez a csata ebben a formában pedig az elejétől kezdve kudarcra volt ítélve. Vajon miért ragaszkodunk körömszakadtáig az álláspontunkhoz, és miért olyan nehéz kitörni az általunk kreált kényelmes és zárt véleménybuborékból? 
A tudomány szerint az előzetes beállítódásunk hatással van arra, hogy miként dolgozzuk fel az eseményeket. Ennek hátterében a kognitív disszonancia húzódik meg, ugyanis amikor egy új információ ellentmond a gondosan felépített világképünknek és identitásunknak, akkor mély belső feszültséget élünk át.

Neurológiai vizsgálatok szerint az agyunk kétségbeesetten torzítja a tényeket, átszínez és radírozgat, hogy azok illeszkedjenek a saját nézeteinkhez.

A disszonáns információk hatására a logikus gondolkodásért felelős agyterület kikapcsolódik, majd amikor a konszonancia helyreáll, akkor az agy érzelmi területe boldogan aktiválódik. A megerősítő torzulás fogalma szerint nem a véleményünket igazítjuk a tényekhez, hanem a tényeket szűrjük és értékeljük aszerint, hogy azok alátámasztják-e a véleményünket. Ráadásul nemcsak a tényeket, hanem a vitapartnert is torzítva érzékeljük: miközben magunkat hibátlannak látjuk, addig a másikat csupa negatív tulajdonsággal ruházzuk fel. 
Ennek feloldása csak úgy történhet meg, ha tudatosan kilépünk elménk börtönéből és a kényelmes véleménybuborékunkból azért, hogy érdemi párbeszédet folytathassunk.

A sikeres kommunikáció feltétele, hogy bármennyire is meg vagyunk győződve az igazunkról, elfogadjuk, hogy a másik nézőpontja is érvényes olvasat.

Nem kell egyetértenünk, de érdemes a megértés igényével fordulnunk az eltérő vélemény felé. Amikor ugyanis előítélettel fordulunk a másik felé, vagy ellenségnek látjuk őt, akkor az megakadályozza, hogy jól értsük a mondanivalóját. Szükség van értelmes vitákra, mert a különböző nézőpontok megismerése és ütköztetése nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szélesítsük a látásmódunkat és új, kreatív gondolatok születhessenek. A vita alatt tartsuk szem előtt azokat az egyetemes emberi értékeket, amelyeket nem lehet pénzért megvenni, sem pénzre váltani: megbecsülés, tisztelet, barátságosság, bátorság, bizalom, összefogás, szeretet. Emberiességünknek az a belső magja, ékköve, amelyet csak az élet kalandos útjain, másokkal való találkozásaink nyomán fedezhetünk fel igazán. Ki tudja, talán még az utolsó sárkányt is megtalálhatjuk, ha jó helyen keressük! 

Források: Dúll Andrea és Varga Katalin: Általános pszichológiai gyakorlatok 2. 
N. Kollár Katalin és Szabó Éva: Pszichológia pedagógusoknak 
Elliot Aronson és Carol Tavris: Történtek hibák (de nem én tehetek róluk)

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>