Istennel egy asztalhoz ülni – Vajon miért kevés a templomba járó fiatal?

Vasárnap reggel kilenc óra, ilyenkor aludhatunk egy kicsit tovább, mégiscsak „ünnepnap” van. Reggeli után szalad az egész ház és készülődik a templomba. Felvesszük a vasárnapi ruhát, az „ünneplőset”, nagy nehezen elkészülünk, apa beindítja az autót, anya mindig utoljára készül el, apa már türelmetlen, dudál egy óvatosat, anya rohan, majd megjegyzi: „Én keltettelek titeket, de senki nem válaszolt.” Elgurulunk a Szent István Bazilikához, megvárjuk, amíg apa leparkol, bemegyünk, és leülünk a 14. sorba, a „törzshelyünkre”.

templom
Kép: Freepik

Gyerekkorom óta foglalkoztat az a kérdés, hogy ha az én családom tagjai templomba járó, hívő emberek, akkor az osztálytársaim közül miért nem istenhívő senki. Sokszor felszólaltam az iskolában Isten mellett, mert rosszul esett, ha rosszat mondtak rá, de mindig nevetség tárgya lettem. Én mégis azt éreztem, hogy valamivel több vagyok náluk, mert nekem van Istenem.

Megkerestem olyan ismerős és ismeretlen embereket, akik beszéltek nekem a hitükről és hogy mit gondolnak a templom elkerüléséről. Leginkább az foglalkoztatott, hogy miért kellemetlen a templomba járó gyerekeknek, kamaszoknak és fiataloknak a hitüket kinyilvánítani az iskolában.

Benedek 19 éves, elsőéves orvostanhallgató, korábban a Pannonhalmi Bencés Gimnázium tanulója volt, görögkatolikus családban nőtt fel.

„Kilencgyermekes családban nőttem fel, ahol mindig is nélkülözhetetlennek tartottuk a templomba járás hagyományát. Én is fontosnak tartom, hogy járjak templomba, mert Isten jelenléte a legjobb és legmegnyugtatóbb számomra; segít, hogy mindent letegyek Isten elé, fel is ajánljak neki mindent, és hálát adjak. A legfontosabb a szentáldozás, amely során találkozunk Jézussal, és benne újra és újra megerősödünk, a hitünkben is.

Baráti beszélgetéseim során azt tapasztalom, hogy nagyon sokan azért utasítják el a templomot, mert visszataszítja őket az egyház: a múltban vétett bűnei vagy a papnak a személye. Van olyan, aki dacból nem megy el, mivel eddig rá volt kényszerítve.

Sokan hiányolják az együttgondolkodást, mert amint feltesznek egy kérdést, kapnak rá egy szigorú és dogmatikus választ. Másrészről sokan azt hiszik, hogy magyarázat kell ahhoz, hogy Istenben higgyünk – de pont ez a baj, mert ha Istent nekünk meg tudják magyarázni és be tudják bizonyítani a létét, akkor ő már nem egy szabad hit lesz számunkra, hanem egy kényszerítő tudás. Ha nem látunk példát arra, hogy valaki a környezetükben kiállna a hite mellett, magunk is nehezebben állunk ki, mert bennünk van a többséghez tartozni vágyás.”

Kép
templom
Kép: Freepik

Ágnes 26 éves, gimnáziumi tanár, nemrégiben vette fel a keresztséget.

„Értelmiségi, de nem vallásos családban nőttem fel. Az iskolában irodalom- és történelemórán tanultunk a vallások történetéről, olvastuk a Biblia részeit, de a vallásosság mindig az európai kultúra egyik alapelemeként élt a fejemben, amelyet én is örököltem. Fontos tényezőként értékeltem, hiszen a zsidó-keresztény hagyományok ismerete nélkül nem lehet például az Európában született irodalmi műveket sem megérteni. Később ismertem csak meg olyan fiatalokat, akikkel beszélgetve én is felfedeztem magamban az igényt vagy hívást, amely Isten és az egyház felé vezetett. Úgy gondolom, hogy a hozzám hasonló közegben felnőtt fiatalok a példa és a vallásos közösség hiánya miatt nem keresztények, nem járnak templomba. Tanárként pedig az az általános tapasztalatom, hogy a gyerekek bármilyen személyes, számukra fontos témával kapcsolatban élhetnek át félelmet, így a hitük megvallása is lehet számukra ciki.

Az istenhit, más bensőséges élményekhez hasonlóan, célponttá teheti őket, ha nem elfogadó, egymás felé nyitott közösségben tanulnak.

Személyiségfejlődési okai is vannak, hogy bizonyos életkorban félünk a valódi személyiségünket megmutatni. Az iskolának és a tanároknak fontos feladata olyan közösséget formálni, hogy megkülönböztetés nélkül élhessenek, tanulhassanak együtt a gyerekek.”

András 27 éves, gimnáziumi tanár, a római katolikus vallást gyakorolja.

„Vannak élő fiatal közösségek egy-egy templom körül. Az elvileg katolikus – tehát megkeresztelt és valamilyen formában vallásos nevelést kapott – fiatalok nagyobb része szerintem azért nem jár templomba, mert az egyház tanítása nem tudja őket megszólítani, vagyis nem tud az életük fontos kérdéseire válaszokat adni, párbeszédet folytatni velük. Így sokan az egész vallásos életformát elhagyják. Mások hívőnek tartják magukat, csak kiábrándulnak a vallás hagyományos gyakorlásából, mert a papjuk, a templomi közösségük, a családjuk nem hitelesen képviseli. Szerintem belőlük lesznek a »maguk módján hívők«. Ez a probléma nem új, a felvilágosodás óta küzdenek a keresztény egyházak azzal, hogy a tanításukat élő hagyományként adják tovább.

A mai szekularizált világban a hit mindenkinek a magánügye, és csak az ehhez kötődő közösségekben van róla szó (család, templomi közösség, vallásos ifjúsági közösség). Így aztán egyre csak nő a távolság és a meg nem értés.

Egy hívő embernek az az alaptapasztalata, hogy nagyon gyakran egy nem hívő társával erről a témáról nagyon hosszú ideig kell beszélgetni, és nagyon nehéz megérteniük egymást. Ezt pedig könnyebb megspórolni és feladni azt a hitet, hogy mindannyiunk személyiségének a mélyén ugyanazok a kérdések, vágyak és gondolatok rejlenek.”

Kép
templom
Kép: Freepik

Levente 19 éves, egyetemi hallgató, korábban ő is a Pannonhalmi Bencés Gimnázium növendéke volt.

„Templomba nem járok rendszeresen, amióta leérettségiztem. Most már csak szabad akaratomból járok misére, előtte viszont ez a környezetemből fakadó kötelezettség volt.
Két fő okom van, amiért nem járok templomba: egyrészt, mert nincs erős hitem, inkább istenkeresőként írnám le magam. Másrészt, egyszerűen nem tartja fent az érdeklődésem: a prédikáció után unalmassá válik a mise. Az okok között előkelő helyen szerepel az egyház mint intézmény viselkedése. Számos olyan incidens történt – akár a történelmi szerepe, akár a visszaélések – amiket a fiatalok nagyrésze elítél. Márpedig az egyházat az emberek többsége összekapcsolja a hittel, a vallással. A felvilágosodás óta erős szekularizációs folyamat zajlik, ez egy szupranacionális folyamat a nyugati kultúrában, amit megállítani semmiképp sem lehet állami vagy nemzeti szinten.
A templomba járás nem „menő”. Egy hívő keresztény és egy nem hívő között már iskolás szinten is óriási különbségek lehetnek, felnőttként ez világnézeti, értékrendi különbséggé nő.

Mivel a fiatalok között a vallásosak kisebbségként vannak jelen, ennek a különbözőségnek a vállalása nehéz feladat, könnyen furcsa tekinteteket von magára, pusztán mert nem felel meg a többség értékrendjének.”

Fehér Zoltán, a Szent István-bazilika káplánja:

„Nem elegendő a hitet hittanórán megtanulni és csak ott foglalkozni vele. A hitünket mindig abba az életkorba kell felnövesztenünk, amelyben az emberi életkorunk tart. Ha egy gyermek nem kap pozitív visszacsatolást a családban a hitével kapcsolatban, könnyedén elfordul tőle. Ha egy fiatal életében a templomba járás nem találkozási pont Istennel és nem lelki töltekezési lehetőség, akkor jelentőségét veszti, és olyan »felesleges időtöltéssé« silányul, amit könnyen fel lehet cserélni »értelmesebb« időtöltéssel. Ha a fiatal nem kap hiteles válaszokat a hitkérdésekre, máshol kezdi keresni azokat a lehetőségek egyre bővülő palettáján. Sajnos minden válaszlehetőség ugyanazzal a felütéssel mutatkozik meg, de hitelessége és mélysége nagyon csalóka. Ehhez tartozik még egy szintén életkori sajátosság: szükségük van hiteles emberek példájára.

Sokkal könnyebben rálép a hit útjára valaki, ha ismer vonzó példaképeket, akik hatékonyan tudják segíteni őt a hit útján.

Az őskeresztények között járta az a mondás, amikor a vasárnapi szentmisék lehetőségét fenyegette a keresztényüldözés: »sine dominica non possomus« vagyis »vasárnap nélkül mi nem tudunk« – élni, létezni. Ha a kamasz, a fiatal talál társakat az Isten keresésében, és mélyen meg tudja élni az Istennel való találkozást, a templomba járásra is vágyakozni fog, mert a szentmise találkozás azzal, aki az egész létezésünknek értelmet, célt és irányt ad.”

Joseph Ratzinger, azaz XVI. Benedek pápa „A názáreti Jézus” című könyvében így fogalmaz: „Amikor Isten a szabadságot teremtette, bizonyos módon függővé tette magát az embertől. Hatalmát egy ember kikényszeríthetetlen igenje köti.” A templomba járás is azon a szabad akaraton alapszik, amit Isten képességünkké tett, birtokunkba adott.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti