„A kapunál le lehetett tenni az élet nyűgjeit” – Remsey Dávid a gödöllői Művésztelepről

– Kultúrguanónak hívjuk a konténerbe halmozott anyagot az öcsémmel, de ezt le ne írd! Mi vagyunk azok az örökösök, akik jó szívvel adják egymásnak a műtárgyakat, annyi gyűlt össze. Félelmetes volt szembesülni azzal, mi minden van itt, a dédapám Remsey Jenő, a felesége Frey Vilma, a nagyapám Remsey Iván és a testvérei András, Gábor, majd anyám, Remsey Flóra és apám, Anti-Szabó János képei, festményei, rézkarcai… és ráadásul az enyémek is. Ennyi művésznek az egész életében keletkezett összes alkotása – ez rengeteg. Ennek a munkának édesanyám nem is mert nekivágni életében; most ránk maradt. 

– A műalkotások mellett feltűnik egy egészen impozáns méretű sítalp is… 
– Kicsit messzebbről indítok, a dédapám Gulácsy Lajos Szűz utcai műtermét jelölte meg kiindulópontnak a pályafutására nézve, ahol 15 évesen megfordult – bár nem tudott rögtön művészi pályára lépni, egyedül nevelte az édesanyja sok testvérével, és idősebb fiúként a családfenntartói szerepet is fel kellett vállalnia. Saját költségén képezte magát; abban az időben (1901.), amikor működő művészeti szalonok adtak struktúrát a művészeti életnek, bekerülhetett a kizsűrizettek szalonjába a Gresham-palotába. Az akkor épp Magyarországon tartózkodó finn festő, Akseli Gallen-Kallela, aki a hazájában a gödöllőihez hasonló művésztelepet vitt, kiszúrta a dédapám munkáit, és ösztöndíjhoz juttatta – így került Remsey Jenő Gödöllőre, és nem sokkal később követte ez a sítalp is, amely egy eredeti művésztelepi finn futóléc. Akseli Gallen-Kallela sportos ember volt, egymás után küldte ezeket a kolosszális méretű léceket – alig tudom elképzelni hogyan, talán vonattal, hogy hozzájáruljon a pezsgő sportélethez. Megjegyzem, az én lábamon is volt a léc, bár mozdulni sem tudtam vele. A család a közeli Erzsébet-parkba járt síelni, ez kuriózum lehetett akkortájt. 

– Sokat voltál itt gyerekként? 
– Itt nőttünk fel felerészt. A szüleimmel a tízemeletes házak egyikében éltünk – az öcsémmel ebbe a kertbe úgy jöttünk, akár a sherwoodi erdőbe, ez a hely menedék volt a számunkra.

A kapunál le lehetett tenni az élet nyűgjeit, itt egy másik világ kezdődött. Akkoriban a nagyapám testvérei éltek itt, a „fiúk”, akik nagy szeretettel, figyelemmel fordultak felénk. Szerettek játszani, és nem csak velünk. Nagyon jó volt itt gyereknek lenni.

De madárnak is jó volt itt lenni – ez a ház madárkórházként, állatmenhelyként is működött, András az ornitológiában is jártas volt, a Madártani Egyesület tagjaként áramütött vagy sérült madarakat táplált vissza az életbe. Érzékelték, hogy az ipar ráfolyik a világra, és sok esetben megfojtja az életet. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– Így jött létre a Művésztelep is anno, menedékként, szigetként? Sokat meséltek róla nektek? 
– Nem volt ilyen pillanat, hogy leültettek és elmondták a Művésztelepet, hanem az élet természetes folyásában jelentkező helyzetekhez mindig volt valakinek egy-két története, amiből számomra is megképződött ez a sajátos világ. Gyerekként egészen sokáig azt gondoltam, hogy nagyjából mindenki így él, ahogy mi: hazatérve a munkából az édesapák előveszik az ecsetet és akvarelleznek, a rokonok együtt zenélnek esténként, családi újságot készítenek és bábszínházat. Engem egyedül az zavart borzasztóan, hogy én nem tudtam olyan jó villanyoszlopot meg tetőt rajzolni, mint például Gábor; pedig órákon át ültem mellette, és próbáltam ellesni tőle. 
Ahogy a Művésztelep egészét jellemezte, úgy a családunkban is természetes adottság volt a művészet, és ez nem merült ki a képző- és iparművészet különféle ötvözeteiben (amit a dédszüleim házassága önmagában leképezett), a nagyapám és testvérei mind a Zeneakadémián tanultak. 

– A Művésztelep hivatalos korszaka 1920-ban zárult le, a te őseid mégis itt maradtak Gödöllőn. Mi történt a többiekkel? 
– Ezt a házat 1929-ben építették fel, jutányos kölcsönhöz jutva – a nagy korszak az első világháború kitörésével ért véget, ami jelentős törés volt az életükben, és nem csak a háborúellenes gondolkodásuk miatt – többeknek, így Leo Belmonte-nak is vissza kellett térnie a hazájába. 
A Művésztelep alapítója Körösfői Kriesch Aladár 1920-ban meghalt, a Nagy Sándor család pedig 1956 után menekülni kényszerült, házukat Remsey Gábor gondnokságára bízták. 
Így Remsey Jenő családi háza lett a túlélőhelyszín. Remsey Jenő 1980-ig élt – ez az ő műterme, ahol most vagyunk –, ő és a család őrizte és vitte tovább a Művésztelep szellemiségét majd’ száz éven át. 

– Mi az, ami életmódként öröklődött? 
– Nem volt regula, de jellemző volt a vegetarianizmus, amiben nem elvakultság volt, csak egyszerű felfedezés: jót tesz, ha nem eszünk mindig mindent. A természetes gyógymódok is meghatározták a gondolkodást, keresték egy-egy gyógyszer növényi megfelelőit. A kert nem díszítőelem, hanem az élet része volt, hogy saját fogyasztásra termeljenek. Ami most is abszolút kurrens: a komposztálástól a dombágyásos kertművelésig éltek mindennel, ami természetes és fenntartható. Persze a természettel való állandó kölcsönhatás volt az életmód szíve, aminek lényegi eleme a Dunán való sátrazás, kenuépítés, ebben nekem is volt részem. 

Az élni és tenni akarásuk része volt az is, hogy amikor a háború után újra itt lakott mindenki, közösen bábszínházat csináltak, hogy ne csak a nyomor uralja az életet. Arról számoltak be, hogy járva a környéket ezzel a marionettszínházzal, újra életet leheltek az emberekbe, feledtetve a sok tragédiát, visszahozva a polgári kultúra vágyott részeit. 

Régésznek éreztük magunkat az öcsémmel most, amikor kezdtük feltérképezni a ház zegzugait, titkait, és megmártóztunk ebben a gondolkodásmódban – ezt a bábot például soha életemben nem láttam korábban, ami ebben a ládában lapult. 

Kép

Kép: Páczai Tamás

– A családodból hozod a közös gondolkodás, alkotás hagyományát. Ebből indult ki a Közös utca-projektetek is? 
– Nem könnyű szerintem, hogy valamiféle közös hang ki tudjon alakulni egy csoportosulásban. Egy műhelynek szerintem organikusan kell létrejönnie. Néhányunkban felmerült a gondolat, hogy a régi művésztelepi helyszíneket, mint a Nagy Sándor-ház és Remsey-ház, újra be kellene vonni a városi élet vérkeringésébe. A Közös utca-projekt alapötlete Révész Gabriellától származik (Magyar Szalmaépítők Egyesülete, építészmérnök – a szerk.), az volt a víziója, hogy milyen jó lenne utcahosszan egy hatalmas asztal, ami mellé leülhetnek az utca lakói vacsorázni. Csoda számba megy, hogy ezekben Covid-zivataros időben meg tudott valósulni a közösségépítésnek ez a különleges módja. Számtalan hozadéka volt ennek a hagyaték viszonylatában is, többen vették észre, hogy van itt egy dzsungel-benőtte, elfeledett világ, egy Művésztelep, ami már az új generációs gödöllőiek identitásában nem játszik szerepet. 

– Amikor bejövet ott álltunk a konténernél, azt mondtad, hogy észre kell venni, ha valami idejétmúlt. Most azt mondod, azt is észre kell venni, amikor valami kezd kialakulni. 
– Most érzem a korszakhatárt. Elmentek azok, akik életében a Művésztelep valós szerepet játszott mint folyamat – és itt maradtunk a Benjámin öcsémmel ketten. Ennek megvan a maga drámája – és ez elég hirtelen jött, ahogy édesanyám (Remsey Flóra textilművész) is 2014-ben nagyon hirtelen ment el, élete és energiája csúcsán. 
El kell gondolkodnunk a testvéremmel, hogy ezzel a hellyel mi lesz – tudunk-e bele életet lehelni újra. A fiúk (Remsey András és Gábor, a ház utolsó lakói) azt kérték, hogyha ők nem lesznek már, ne egy poros, múzeumnak álcázott siralomházzá váljon. Az a cél, hogy partot érjünk a feldolgozásban, és megteremtsük annak a lehetőségét, hogy egy műhelyélet újraéledhessen a GIM-ház és a Nagy Sándor-ház, Remsey-ház háromszögében. Olyan tempójú verseny-világban élünk, hogy komolyan fel kell tennem a kérdést a magam számára, hogy nem egy irreális dolog-e ezt újraéleszteni. 
Őrzök magamban egy képet anyámról még a gyerekkorunkból: ül az asztalnál, és nekem rajzol egy szigetet – akkoriban megrendelésre festett nekünk –, én mögötte állva átkarolom őt, és mutogatom, hogy oda még jó lenne egy gyík, amoda meg egy kaktusz. 
Most nekem kellene életet lehelnem abba a szigetbe, ami itt megmaradt. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2021. novemberi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>