„Ügyelek azért rá, hogy a nejemmel ne kézen fogva jöjjek ki a templomból” – beszélgetés Felvidék magyar diakónusával

Olgyay Csaba diakónussal egy szentmisét követően ismerkedtem meg a dunaszerdahelyi Szent György-plébániatemplomban. Elérhető, emberközeli stílusával hamar a csallóközi magyar katolikus közösség kedvelt szerpapja lett. De hogy mit is csinál, és mi a különbség pap és diakónus között, arról már meséljen ő! Beszélgetésünk szól a hídszerepről Isten és az emberek között, a szerpapok nős életformájáról, valamint arról is, miért kell jelen lennünk a pillanatban.

Olgyai Csaba diakónus
Olgyai Csaba – Fotó: Lamos Csaba

Felvidék egyetlen magyar állandó diakónusával beszélgetve tisztázzunk valamit rögtön az elején: a diakónusok nem papok, ugye?

A katolikus egyházban három szentelési fokozat van: a szerpapok, vagyis diakónusok, ezek vagyunk mi; az áldozópapok, azaz a „hagyományos” papok; a harmadik fokozat pedig a püspököké. Minden katolikus pap volt diakónus a tanulmányai során, de ez a szolgálat náluk általában fél évig tart csupán. Az állandó diakónus viszont megáll ennél a grádicsnál, soha nem lesz belőle áldozópap, pláne püspök. Nem újdonság ez, a szerpapi szolgálat egyidős az anyaszentegyházzal. Amikor az apostolok látták, hogy az oltár körüli szolgálat már az igehirdetés rovására megy, kiválasztottak hét férfit, ők lettek az első diakónusok. Ez a pozíció aztán közel 2 ezer évre kiveszett az egyházból, a II. Vatikáni Zsinat után került vissza a köztudatba. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban ez ma már egy elterjedt szerep, Magyarországon és Csehországban is egyre többen vannak, Szlovákiában viszont alig találni állandó diakónust.

Miben tér el a diakónusi szolgálat a hagyományos papi szolgálattól?

Vannak bizonyos külsőségek, például mi a vállunkon átvetve viseljük a stólát, nem a nyakunkban. Ugyanúgy keresztelek, esketek és temetek, mint a papok, de akadnak szentségek, amelyeket egy diakónus nem szolgáltathat ki. Nem gyóntatok például, egyedül nem vezetek szentmisét.

Talán a legfontosabb különbség mégis az, hogy az állandó diakónusok a legtöbbször családos emberek. Én is nős vagyok, és van egy csodaszép lányom.

Ezek szerint nem is diakónusként kezdte a pályafutását?

Nem, mezőgazdasági mérnök vagyok! (nevet)

Mi a tapasztalata, jól kezelik a hívek, hogy a plébániaközösség diakónusa nős ember?

Azt hiszem, igen, de azért még mindig óvatos vagyok, mert diakónusként könnyen összekeverhetnek egy pappal. Lassan hetedik éve Dunaszerdahelyen, egy 25 ezres kisvárosban teljesítek szolgálatot, de még most is ügyelek rá, hogy a nejemmel szentmise után ne kézen fogva jöjjek ki a templomból. Nyilván nem csinálok belőle titkot, sőt, de néha akadnak megmosolyogtató esetek. Épp a múltkor mesélte a fodrászom, valaki szóvá tette neki, hogy az általam vezetett temetés után egy nővel karonfogva sétáltam ki a sírkertből. Nem értette, mégis miféle pap az ilyen! Mondanom sem kell, a feleségem volt az. (nevet)

A diakónusi szolgálat során többletet jelent az a tapasztalat, amit férjként, apaként szerez a „civil” életben?

Hogyne, abszolút! Számomra a diakónusi szolgálat híd, kapocs a hívek és az egyház között. Érdekes módon ezt leginkább nem is én érzem így, az emberektől érkeznek pozitív visszajelzések.

Esketés vagy temetés után gyakran odajönnek hozzám azzal, érezni a prédikációimon, hogy családos ember vagyok. Másként közelítem meg ezeket a témákat.

Érthetőbbek, könnyebben feldolgozhatók az üzenetek?

Legalábbis remélem. A diakónusi szolgálatom egyik legfontosabb célja pontosan ez. Jézus is mindig érthetően beszélt. Ha ma járna köztünk, a példabeszédei nem földművesekről és halászokról szólnának, hanem programozókról meg youtuberekről. Az érthetőség rendkívül fontos. Másként miként tudnánk bevonzani az embereket a templomainkba, ha halvány lila gőzük sincs, miről beszélünk?

Kép
diakónus
Kép: Pexels/Luis Quintero

Ez az érthetőség, megközelíthetőség ezek szerint hiányzik egy kicsit a mostani egyházból?

Szerintem nem kicsit hiányzik! Nagy hiányosság ez. Mi, gyakorló katolikusok azt hisszük, ha otthonosan használjuk ezeket a fogalmakat, mint például megváltás, kegyelem, megigazulás, mert tudjuk, mit jelent, akkor más emberek is pontosan értik, miről beszélünk. De ezek nem alapvető fogalmak, ezeket el kell magyarázni a híveknek. Ha csak egy keresztelő vagy egy esküvő miatt tér be valaki a templomba, egyáltalán nem magától értetődő, hogy érti is majd, mi, papok és diakónusok miről beszélünk. Tanárként dolgoztam korábban, ott is azt tartottam a legfontosabbnak, hogy érthető legyek. A pedagógia művészete abban áll, hogy az ember képes-e úgy átadni a saját tudását, hogy azt a másik oldalon be is fogadják. Ebből a szempontból nagyon hasonlít egymásra a tanítás és a papi-diakónusi szolgálat, más dologban viszont merőben eltérő.

Például?

Papként én nem a saját tudásomat adom át, hanem az Istenét kérem el, szűröm át magamon, majd nyújtom át a híveknek. Az Istennek minden egyes közösség, minden egyes ember számára megvan a maga üzenete a közös alapokon túl. Erre a szolgálatom kezdete óta nagyon odafigyelek.

A délután háromkor előttem álló ifjú párnak mást üzen a Jóisten, mint az egy órával később házasodó fiataloknak. Az a feladatom, hogy ezt az üzenetet elkérjem számukra.

Ugyanígy van a gyászoló közösségekkel is. Nekem van hetente akár féltucat temetésem, nekik viszont az az egy halottjuk. Nem tehetem meg, hogy nem készülök fel.

Ez a személyességre törekvés nem általános a katolikus egyházban?

Sajnos nem. Az én megtérésem is egy személyes istenélményhez köthető, ahhoz, hogy engem, Olgyay Csabát az Isten személyes szeretettel szeret. Ahogy ezt elhittem magamról, elhiszem másokról is. Másokat is személyes szeretettel szeret, másoknak is személyes üzenetet tartogat a Jóisten. Emlékszem az egyik első temetésemre. Nagyon kevesen voltak. Egy nehéz embert, egy alkoholistát kísértem utolsó útjára, persze tudták ezt a gyászolók is. Sokáig kerestem ennek az embernek a személyes üzenetét, egy vonatkozó igerészt az Evangéliumból, végül megtaláltam a megfelelőt. Az Isten egy gazdán keresztül embereket hív a szőlőjébe kapálni. Kit reggel, kit ebédidőben, de akad, akit csak néhány perccel alkonyat előtt. Ezt az embert is, ha csak pár perccel a halála előtt, de meghívta az Isten. A család a temetés végén odajött hozzám, és megköszönték, hogy egy perlekedős, nehéz embertől ilyen békésen sikerült elbúcsúzni.

Mindez nehezebbé teszi a szolgálatot?

Fárasztóbb, igen. Gondolkodom, hordozom, forgatom magamban ezeket a kérdéseket, néha napokig is, aztán egyszerre azt érzem, készen van. Nyilván egy esküvő kapcsán sokkal örömtelibb folyamat ez. Emlékszem, tavaly eskettem egy párt, a srác óriási kosárlabda-rajongó volt. Utánanéztem az egyik kedvenc játékosának, és kiderült, keresztény ember, a bőrén is visel egy részletet a Szentírásból. Ez lett a szertartás első olvasmánya. (nevet) Nem nagy dolgok ezek, de így sokkal könnyebb a Jóisten felé terelni az embereket.

Úgy is, hogy az ön hallgatósága számára az „az” esküvő, „a” temetés, „a” keresztelő, míg önnek csak egy a sok közül?

Értem, mire gondol, de engedje meg, hogy kijavítsam. Amikor a szemükbe nézek, abban a pillanatban nekem is ott kell lennem, akkor nekem is az a temetés van, az az esküvő, az a keresztelő. Nem számít, hogy aznap még van másik három, ott és abban a pillanatban az nem lehet egy a sok közül. Az az EGY! Nyilván nem cipelhetem magammal ezeket mindörökké, de abban a pillanatban az az egy van csak. Nincs, ami volt, és nincs, ami lesz. Csak a most van. Az életben és az imádságban is a legfontosabb megérkezni a jelenbe. Ez a lelki élet szempontjából is rendkívüli jelentőséggel bír, holott egyáltalán nem természetes. Az agyunk folyamatosan szaladgál előre-hátra, hallgatjuk a szentmisét, közben azon tűnődünk, mi legyen a vasárnapi ebéd, hétfőn melyik hivatalba kell befutnunk, két nappal korábban miért szidott le a főnök.

Gyakorolnunk kell a „jelen létet” – ezt írja le nyugodtan két külön szóval. Meg kell tanulnunk csöndben lenni Isten előtt! A csend nemcsak azt jelenti, hogy nem mozog a szánk, hanem azt is, hogy megérkezünk a jelenbe.

Ez egy beszélgetésnél könnyű, de ha Isten ül a másik oldalon, már keményebb dió. Az imádság tulajdonképpen beszélgetés, tehát akkor jó, ha nemcsak én mondom a magamét, hanem hagyom a másikat is beszélni. Isten is szóhoz akar jutni, bár az ő válaszát nyilván nehezebb meghallani, jobban kell fülelnünk.

Hogyan?

Azzal, hogy minden egyes eltávolodás után újra és újra visszatérünk. Ne áltassuk magunkat, a szentmise alatt a legbuzgóbb híveknek is el-elkalandoznak gondolatai a Jóistentől. Ez természetes. Ilyenkor tudatosítanunk kell, hogy már megint a villanyszámla jár a fejünkben, majd vissza kell térnünk az Úr elé. Idővel egyre tovább maradhatunk a társaságában, egyre ritkábban mászkálunk el a jövőbe vagy a múltba, ott leszünk a jelenben Istennel. Ez a legfontosabb, hiszen csak ez van a kezünkben: a jelen pillanat.

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti