A kommunisták nem tudták a múltat végképp eltörölni – Chicagóból és Londonból is jöttek családtagok az Esterházyak világtalálkozójára

Ragyogó őszi napsütésben utazunk Rédére, az Esterházy Leszármazottak Világtalálkozójára. Elhaladunk a kastélypark mellett, majd a parkolóból a zene hangját követve megérkezünk a szabadtéri programok helyszínére. Amíg Jácint előkészíti a fotós felszerelését, körbekémlelek. Előbb érkeztünk, mint az Esterházy család tagjai, a színpadot még díszítik, felkerül az utolsó szál virág is a dekorációra, a néptáncosok szépen vasalt szoknyákban, hosszú szárú csizmában készülnek arra, hogy megmutassák a főleg Németországba és Svájcba elszármazott hazánk fiainak, mi is az a „magyar Wirtschaft”.  A sörpadok egyelőre üresen várják, hogy megteljen a tér kíváncsi emberekkel, akik a kézműves pavilonoknál vagy a rétesezőnél lézengenek, amíg elkezdődik a műsor. 

A világtalálkozó ötlete és megvalósítása egy kedves és elhivatott helybéli házaspárnak köszönhető. Buda Tibor Rédén született, feleségének, Beának az édesanyja szintén itt élt. A beszélgetésünkből kiderül, hogy Budaiék igazi patrióták (azon belül is erős lokálpatrióták) akik számára nagyon fontosak a gyökerek: csináltak már Magyarság Összetartozásáért Emlékművet, emlékeztek a világháborúban elhunyt rédei katonákra, ehhez levéltárakban végeztek átfogó kutatást, emellett a Trianon-emlékművet is ők találták ki.

A világtalálkozó megszervezése újabb bizonyítéka annak, milyen sokat tesznek közösségükért.  

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Az elmúlt öt hétben magyarul tanultam”

„Az utolsó élő gróf Lajos gróf volt, aki Zürich mellett egy idősotthonban élt, nem voltak gyerekei. A férjem nagyon szeretett volna találkozni vele, de ez sajnos nem valósulhatott meg, mert mire megszervezték volna a találkozót, megkaptuk a hírt: Lajos gróf elment. Ez tíz évvel ezelőtt történt. Nagyon hideg tél volt abban az évben. Úgy volt, hogy Rédéről többen elmennek a temetésre, de senki más nem vállalta végül az időjárási körülmények miatt, a férjem viszont azt mondta, hogy márpedig ő elmegy vonattal, és így is tett. Mivel nem volt nyelvtudása, a lányunkkal fonetikusan leírtuk, hogy mit kell mondania a taxisnak, hova vigye, melyik temetőbe kell mennie. Szeretett volna vinni valamit a szertartásra, úgyhogy kijött a kastélyparkba, csináltattunk egy kis zsákot nemzeti színű szalaggal, ráhímeztettük, hogy Réde. A parkból tett bele anyaföldet, amit kiszórt a temetésen. Amikor kiszállt a taxiból, jó magyar ember módjára elköszönt: »Viszontlátásra!« Meghallották ezt az Esterházyak, és összenéztek, hogy valaki itt magyarul beszél? Ők törték csak a nyelvet, de azért felismerték. Körülállták, tudni akarták, hogy ki ő, mit keres itt. Ekkor kezdődött az együttműködés” – emlékszik vissza az egyik főszervező, Buda Tiborné Bea.

Idén 300 éve, hogy V. Esterházy Imre megszületett, ennek apropóján arra gondolt a házaspár, hogy szobrot kellene készíttetni, az avatóünnepségre pedig Esterházyakat is érdemes lenne elhívni. Az alkotás elkészült, és a Világtalálkozót tökéletes alkalomnak tartják az ünnepélyes leleplezéshez.

Kép

Fotó: Jónás Jácint

„Felvetettük Esterházy Pál úrnak, akivel a temetés után is tartottuk a kapcsolatot, hogy mit szólna hozzá, ha a szoboravatás köré szerveznénk egy nagyszabású Esterházy-találkozót, ő pedig nagyon örült az ötletnek. A fia, Béla egy osztrák bankban dolgozik, és magára vállalta, hogy felkutatja a még élő Esterházyakat.

Összegyűjtötte a címeket, Peruba, Venezuelába, Brazíliába is küldtünk leveleket, összesen hatvan meghívót adtunk fel, Amerikából, Angliából is érkeztek most ide rokonok.

Az Ausztráliában élő, tatai kötődésű Esterházy Francesca felhatalmazásával tudjuk ezt a palástot most kiállítani, amit egyébként a tatai Esterházy-kastélynak ajándékozott. Ezt viselte Francesca nagymamája IV. Károly koronázásánál” – teszi hozzá Bea.

Amikor busszal megérkeznek az elegánsan felöltözött Esterházyak a sátorhoz, kutatni kezdek a sok ragyogó arc között, akik a kabátjukon „E” kitűzőt viselnek, jelezvén, hogy családtagként érkeztek a rendezvényre. A pillantásom találkozik egy korombeli férfiéval, rámosolygok és odalépek hozzá, hogy a gyökereiről és a családjával kapcsolatos érzéseiről faggassam. 

„Münchenben születtem, az édesapám Esterházy János. A nagyapám, Esterházy Kázmér és a felesége Budapestről menekült Németországba a második világháború idején, és ott is maradtak életük végéig – avat be a családtörténetébe Vincent Esterházy. – Ebben az évben lettem harmincéves, és mostanság kezdtem igazán rájönni arra, hogy mit jelent számomra Esterházynak lenni, egyre jobban érdeklődöm a családunk története és úgy általában a történelem iránt.

Számomra a családommal kapcsolatos egyik legfontosabb dolog, amit érzek, az alázat.

Alázat abban az értelemben is, hogy hálával gondolok sok mindenre, ami velem történt. Voltak az életemben krízisek, amelyeket egyedül kellett leküzdenem, és a gyökereimhez való kapcsolódás erősebbé tett, segített megvívni ezeket a csatákat. Az elmúlt öt hétben magyarul tanultam, de abban a pillanatban, hogy átléptem a határt, kicsit sokkolódtam, hogy mennyire nem értem a nyelvet. De továbbra is szeretnék tanulni, kapcsolódni, nemcsak a magyar történelemhez, hanem a modern Magyarországhoz, a kultúrához, ismerni akarom a zenét, a filmművészetet és még sok minden mást. Az egész hétvége lenyűgöző, hiszen nemcsak a családot ünnepeljük, hanem mindenkit, aki kapcsolódik hozzánk, ráadásul korábban nem ismert rokonokkal is találkozhatok. Nagyon boldog vagyok!” – örvendezik Vincent.

„Láttál már ilyet?” – mutatok a színpadra kíváncsian, ahol hujjogatva ropja, szorosra font copfokkal, rakott szoknyákkal és csizmaszár-csattogtatva a Rédei Eszterlánc Néptánccsoport.
„Nem – csóválja a fejét Vincent. – És lenyűgöz” – teszi hozzá.

Kép

Vincent Esterházy – Fotó: Jónás Jácint

Az Esterházy családdal kapcsolatban ma is sok az előítélet Magyarországon

A program után átmegyünk az intézőházba, ahol több kiállítást is megtekinthetünk, a tatai Esterházy-kastély által felajánlott tárgyakat, emellett vadászathoz, fegyverekhez, valamint a Bakony élővilágához kapcsolódó tárlatot lehet megnézni. Az esemény szakértője, aki később előadást is tart az Esterházyakról, Terplán Zoltán. A történész felhívja a figyelmet arra: nagy problémának látja, hogy az Esterházy családdal kapcsolatban ma is élő sztereotípia, hogy aulikus, tehát udvarhű emberek voltak.

„Az Esterházy család Árpád-kori eredetű, és főleg mióta tagjai a 17. században Esterházy Miklós nádornak köszönhetően köznemesekből főnemesekké váltak, fontos szerepet játszottak Magyarország és Európa történelmében. Miniszterelnököt, minisztereket adtak az országnak, de nem csak a politika és a diplomácia területén munkálkodtak. Az első magyar atlétikai egyesületet is Esterházy Miksa alapította 1875-ben. Esterházy Pál nádor is sokoldalú személyiség volt a 17. század végén, 18. század elején.

Amellett, hogy részt vett Bécs török elleni védelmében, Buda felszabadításában, újjászervezte a török hódoltság utáni magyar közigazgatást, megírta a magyar barokk zenetörténet egyik legnagyszerűbb művét, a Harmonia Caelestist, és összeállított Szűz Mária tiszteletére egy gyönyörű könyvet.

Az Esterházyak mindig azt hangoztatták, hogy ha valakit megválasztanak magyar királynak, ki kell állni mellette. Esterházy Ferenc gróf 1921 őszén Tatára menekítette az utolsó magyar királyi párt, IV. Károlyt és Zita királynét a második sikertelen visszatérési kísérletük után a letartóztatás elől. A menekítés nem érte el célját, ugyanakkor ez is alátámasztja azt, hogy az Esterházyaktól nemcsak olyan hangzatos dolgokat lehet tanulni, mint »magyarság« és »kereszténység«, mert ők igazából rendkívül cselekvőképes emberek is voltak, akik tettek az országért. A kommunisták elég jól elérték, amit az Internacionáléban hallunk: a múltat végképp eltörölni. Építeni nemigen tudtak, már 1945-ben elkezdték szétverni az Esterházyak nagybirtokrendszerét, utána fokozatosan a gyökereiket is eltépték. Megsemmisítették a levéltáraikat, a családtagokat tönkretették, akik nem tudtak elmenekülni, azokat kitelepítették, illetve 1956-ban is sokan hagyták el az országot” – magyarázza a történész, muzeológus.

A kiállítási tárgyakat nézegetve megszólít egy hölgy angolul.
„Tudja, én azt sajnálom a legjobban, hogy nem tanultam meg magyarul.” „Még nem késő” – válaszolom mosolyogva, de ő csak a fejét csóválja. „Szerintem már az” – feleli. Szeretném tovább fűzni a beszélgetést, de szerényen továbbáll. Gondolataimból hatalmas kacagás rángat ki, felkapom a fejem, és meglátok egy másik „E” kitűzős hölgyet, akinek olyan erős kisugárzása van, mintha a nap ragyogna benne. Hátravetett fejjel nevet, haját szoros kontyba fogta, kezeivel erősen gesztikulál, miközben láthatóan valami izgalmas történettel szórakoztatja a körülötte állókat. Amikor megszólítom, kiderül, hogy ő nem más, mint a híres Christine Esterházy von Galántha (leánykori nevén Christine Obermayer) operaénekes, aki élete szerelmének köszönheti, hogy a család részévé vált. „Rengeteg helyen énekeltem, Bécsben, Budapesten, Münchenben, a legkülönfélébb operaházakban. 1992-ben találkoztam egy csodálatos férfival, Esterházy Endrével Münchenben, két évvel később összeházasodtunk.

Zenetudományt is tanultam, és amikor beleássa magát az ember ebbe a területbe, rájön, hogy az Esterházyak milyen fontos részei a kultúrának.

Ma is nagyon érdekel a család története, és nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek Rédén. Csodálatos, hogy így gondolnak itt a családunkra, és mind örülünk, hogy ebben a gyönyörű országban és gyönyörű faluban lehetünk most, ezért szeretnék köszönetet mondani” – hálálkodik a művésznő.

Kép

Terplán Zoltán és a riport szerzője, Jámbor-Miniska Zsejke – Fotó: Jónás Jácint

A kastélyból csak a timpanonos főbejárat maradt meg

Terplán Zoltán arról is mesél, hogy azért nem a 18. században épült Rédei-kastélyban állunk most, mert állítólag az egy 1947-ben bekövetkezett padlástűz miatt leégett, és csak a timpanonos főbejárat maradt meg, illetve az intézőház, amely jelenleg Varga János tulajdona, és amelyben a kiállítást is bemutatják.
„Az intézőházat a kommunista időkben szociális lakásoknak rendezték be, végül magánember vette meg, és vadászházzá alakította. Gyönyörűen felújította, vadászati gyűjteménnyel gazdagította. Van tanösvény is itt, a kastélyparkba a régi fotók alapján még az őzikék is bejártak, közöttük sétálgattak a grófkisasszonyok” – teszi hozzá a muzeológus.  
A történész elmondja, hogy az Esterházyak egész Rédének és a környéken élőknek is adtak munkát, akik dolgozhattak a földeken, cselédek, iparos és mesteremberek voltak. A birtok olyan jól működött, hogy a piacra is tudott termelni.

„Az Esterházyak ugyanolyan emberek, mint mi, nem érzik úgy, hogy nekik az utcán másképp kellene sétálniuk csak, mert Esterházyak.”

„Ilyenkor viszont megérzik a szeretetet, ami körbeveszi őket, hogy ők igenis adtak ennek a falunak, közösségnek valamit, és bár a világon sokfelé élnek, mégis összetartoznak” – zárja gondolatmenetét a szakértő.

A főszervező házaspár azt vallja, hogy ha nem ápoljuk a múltunkat, nincs jövőnk, az Esterházy Leszármazottak Világtalálkozóját pedig múlt és jelen találkozásának látják, mert annak a generációnak a tagjai is eljöttek, amelyet kitelepítettek, de itt vannak a leszármazottak is, akik Rédén találkoznak először. A múltat nem sikerült a kommunistáknak végképp eltörölni, megtörtént a rendszerváltás, a diktatúrát sikerült felszámolni, az Esterházyak pedig ma is összetartanak, és visszajönnek Magyarországra ápolni a hagyományokat, és táplálni a gyökereiket.