A nyelvész, aki muszlim szerzetesnek tettette magát: Vámbéry Ármin élete

Szabóinas és házitanító

Dél-Németországból származó zsidó család gyermekeként született a Pozsonyhoz közeli kisvárosban, Szentgyörgyön 1832-ben. Eredeti neve Wamberger Hermann volt, ő azonban magyarságát hangsúlyozva fiatal korától a Vámbéryt használta. Születése idején apja, a Talmudban járatos ortodox zsidó iparosember már nem élt, az 1831-es kolerajárvány vitte el. Ármin, akit édesanyja nagy szegénységben nevelt, három esztendősen bal lábára megbénult, egész életére sánta maradt. Édesanyja rövidesen ismét férjhez ment, Dunaszerdahelyre költöztek.

A kis Ármin itt kezdte az iskolát, kezdetben a helyi zsidó, majd a református kisiskola diákja volt. A tanulás mellett hamar dolgozni kezdett, szabóinasnak szegődött, majd a nyéki kocsmáros gyermekei mellett házitanítóskodott. A 40-es évek elejétől, mint fogékony, tehetséges gyermek, a gimnázium első két osztályát Szentgyörgyön végezte, mellette tanított, korrepetált, hogy eltarthassa magát. Ebben az időben szakított végleg ősei zsidó hitével, megkeresztelkedett, a református egyház tagja lett, bár különösebben nem vonzották a hit dolgai, zsidó identitását pedig a kor asszimilációs gyakorlatának megfelelően egy életre maga mögött hagyta.

Annál büszkébb volt ekkor már magyarságára, amelyet csak erősített 1848 élménye, amelyet Pozsonyban élt át, a szabadságharc leverése pedig mély ellenszenvet ültetett el benne a cári orosz birodalom iránt. Ekkor már a pozsonyi bencés gimnázium diákja volt.

Hamar megmutatkozott rendkívüli nyelvtehetsége, sorra tanulta a klasszikus és a világnyelveket.

1851-ben, miután anyagi okokból úgy döntött, abbahagyja a gimnáziumot, Pestre költözött szerencsét próbálni.

Tudós, iskolák nélkül

Mivel tandíja egy részével adós maradt, korábbi gimnáziumi bizonyítványát sem tudta kiváltani, az érettségiig pedig soha nem jutott el. A következő években házitanítóként járta az országot, közben sokat olvasott, képezte magát, további nyelveket sajátított el. Még 1851-ben, amikor a szlavóniai Kutyevóban kapott munkát, beleszeretett tanítványába, a lány anyja azonban egy év után eltávolíttatta a fiatalembert, akinek annyi haszna volt ebből a kalandból, hogy a sokadik nyelvet, a horvátot is elsajátította és belefogott az orosz nyelv tanulásába is.

A magántanítóskodás szünetében Bécsbe ment, ám a császárvárosban nem sikerült semmilyen állást szereznie. Megismerkedett viszont a neves turkológussal, Hammer-Purgstall báróval, aki a török nyelvre irányította a figyelmét. Pestre visszatérve ágybérlőként szűkös körülmények között tengődött, főleg angol és francia nyelvleckék adásából tartotta fenn magát. Szinte minden szabadidejét az Egyetemi Könyvtárban töltötte, ahol a könyvtár őre, a költő Garay János vette szárnyai alá.

Tudósokkal, irodalmárokkal ismerkedett meg, olyanokkal, mint Vörösmarty Mihály vagy a nyelvész, történetíró Teleki József, vidéken járva felkereshette Arany Jánost.

További élete meghatározó eseménye volt az az egy esztendő, amelyet Kecskeméten töltött. Itt is házitanítóskodott, közben azonban tökélyre fejlesztette török és arab nyelvtudását. A városban Ballagi Mór volt a mentora, aki könyvekkel látta el az ambiciózus fiatalembert, és felhívta rá báró Kemény Zsigmondnak, a jeles politikusnak és publicistának a figyelmét. Kecskemét után rövid ideig még tanítóskodott, közben azonban már a perzsa nyelvet tanulta, korábbi tudását gyarapította. Akkor nyílt meg a nagy lehetőség előtte, amikor pártfogói báró Eötvös József figyelmébe ajánlották, aki az ifjú karrierjének egyengetését két jeles tudósra, Hunfalvy Pálra és Teleki Józsefre bízta.

Rasid Effendi

Így történt, hogy némi anyagi támogatás ­birtokában Vámbéry 1857-ben elindulhatott álmai úti célja, Isztambul felé. Négy évet töltött itt, találkozott 48-as emigránsokkal, török főember házában volt nyelvtanár, majd egy helyi politikus titkára, közben azonban török, arab, perzsa kéziratokat gyűjtött, török–német szótárt készített, beszámolókat küldött haza az Akadémiának, és ekkor kapta egy alkalmazójától a muszlim világban később is használt Rasid Effendi nevet. Hazatérve 1861‑ben lett az Akadémia levelező tagja, a következő évben pedig a magyarság rokonainak keresésére indult Közép-Ázsiába.

Muszlim dervisnek öltözve, a helyi nyelvek és kultúrák biztos ismeretének birtokában, de inkognitóban ment, hiszen az ott élők az orosz hódítás és az angol befolyás árnyékában ellenségnek tekintették az európaiakat.

Bejárta Híva, Bokhara, Szamarkand városát, a belső-ázsiai kánságokat nyelvészeti, néprajzi, földrajzi adatokat gyűjtve, amelyek alapján 1864-ben Londonban angolul adott ki könyvet, előadást tartott a Királyi Földrajzi Társaságban, sőt, még Lord Palmerston miniszterelnök is fogadta. Az angolokat elsősorban politikai megfigyelései érdekelték, informátoruknak, tanácsadójuknak tekintették, idővel évjáradékot folyósítottak a számára, de későbbi isztambuli útjai során II. Abdul Hamid szultán is a barátságába fogadta.

Itthon még 1865-ben kinevezték a pesti egyetem keleti nyelvek tanszékére, kezdetben – diplomája, érettségi­je sem lévén – csak nyelvtanítónak, 1868-tól azonban már egyetemi tanárként, a török tanszék alapítójaként dolgozott. 1876-ban lett az MTA rendes, majd tiszteleti és igazgatósági tagja, és alapítója, majd elnöke a Magyar Filológiai Társaságnak. Híres tanítványokat nevelt, akik közül Goldziher Ignác és Germanus Gyula a legismertebbek. Bár ekkor már elismert tudós, jeles nyelvész, úti beszámolói révén közkedvelt író volt, úgy nyilatkozott, hogy „céhen kívüli műkedvelő vagyok csupán”. Máshol pedig így vallott önmagáról: „Minden vagyok inkább, csak tudós nem vagyok és nem is lehettem azzá, a szónak ismeretes értelmében. Ahhoz, hogy tudós legyek, nem volt meg az előképzettségem, iskolázottságom és a vérmérsékletem”.

Az ugor–török háborútól az élet alkonyáig

1882-ben, amikor A magyarság eredete című tanulmányát közreadta, amelyben a magyar nyelv és nép kettős, egyszerre finn–ugor és török eredete és rokonsága mellett érvelt, viták kereszttüzébe került.

Ez volt a nevezetes ugor–török háború, amelyben a finn–ugrista nyelvészek, Budenz, Hunfalvy és mások kígyót-békát kiáltottak rá, Vámbéry kettős rokonság-elmélete azonban máig nem nyert végleges cáfolatot. De a rokonság kérdése mellett számos más is foglalkoztatta, így a nyugati kultúrának a Kelet világára gyakorolt hatása, a török filológia problémái vagy a belső-ázsiai, ekkorra már orosz megszállás alá került népek és kánságok története, 1905-ben pedig megírta önéletrajzát is.

A tudósi munka mellett keveset tudunk magánéletéről. 1868-ban nősült, egy orvosprofesszor lányát, Rednitz-Arányi Kornéliát vette el, akitől egy fia, a későbbi neves jogász és polgári radikális politikus, az 1948-ban amerikai emigrációban elhunyt Vámbéry Rusztem született. Élete alkonyára Vámbéry itthon és külföldön is a turkológia elismert szaktekintélyének és népszerű útleírások jó tollú szerzőjének számított. Termékeny, hosszú élet után a halál 1913 szeptemberében szívér-elmeszesedés következtében érte, végső nyughelye, síremléke a Kerepesi temetőben van, és különösen Dunaszerdahely őrzi emlékét, leghíresebb fiaként.

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazin 2020. februári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>