„Nem azért nem megyek a gyerekért, mert nincs kedvem, hanem azért, mert önállóságra nevelem”
Önállósodna a tízéves lányom, szívesen elintézne magának bizonyos dolgokat, jönne-menne egyedül. Mi támogatjuk is ebben, csak más szülők nem, mindig el akarják kísérni, haza akarják hozni, vagy szólni akarnak helyette. Ő ilyenkor nem győzi mondani, hogy köszöni, megoldja, de nem mindenki érti. Tudom, hogy jó szándékból teszik, de kérem, hagyják.
A középút
Minden családban máskor jön el az a pillanat, amikor a szülő elérkezettnek látja az időt arra, hogy elengedje egyedül a gyermeket, hagyja önállóan közlekedni. Az iskolánál szoktam figyelni reggelente a gyerekeket és a szülőket. Vannak olyanok, akik már nyolc-kilencévesen egyedül érkeznek, míg másokat felsős korukban is a kapuig kísérnek, sőt, még az iskolatáskájukat is cipelik. Olyan gimnazista lányról is hallottam, aki már a barátjával gyalogol reggelente az iskolába, de az apa így is kíséri őt, mögöttük kullog.
Mi valahol középúton járunk, szépen lassan kis lépésekben haladunk előre. Valljuk, hogy nem halat adunk a gyermekeink kezébe, hanem megtanítjuk őket halászni, ezt képviseljük az önállóság és a leválás terén is. Megtanítjuk nekik, hogyan oldjanak meg egyedül problémákat, helyzeteket, hogyan kezeljenek konfliktusokat, hogyan kérjenek bárkitől segítséget, hogyan közlekedjenek egyedül, és olyankor mire figyeljenek, kivel ne álljanak szóba.
Még jelszót is megtanítottunk nekik, ha valaki leszólítja őket, és azt mondja, mi küldtük. Tudják, ha rossz jelszót mond az illető, akkor futás.
Persze minden eshetőségre nem tudjuk őket felkészíteni, bármilyen váratlan dolog történhet, de nem láncolhatjuk örökre magunkhoz őket, nem oldhatunk meg mindent helyettünk, csak azért, mert féltjük őket, és azt hisszük, azzal teszünk jót.
Büszkeség- és önbizalomnövelés
Biztonságos kisvárosban élünk, ezért már korábban is elengedtük volna egyedül a lányunkat. Ő azonban ahhoz is félénk volt, hogy a szomszéd utcában lévő kisboltba elmenjen, mert tartott attól, hogy a környék stikkes nénijével összetalálkozik. Így hát nem erőltettük. Körülbelül egy évvel ezelőtt érzett késztetést, hogy az önállóság útjára lépjen. Akkor már attól sem tartott, hogy „Stiki néni” leszólítja. Megbeszéltük, hogy köszön neki, és azt mondja, sietnie kell haza. Boltba menéssel, környékbeli kutyasétáltatással kezdte, amelyben az akkor ötéves öccse is partnere volt. Mivel a lányomnak még nincs telefonja, mindig megbeszéltük, melyik irányban meddig mehetnek el, és beállítottuk a karóráján az ébresztőt, hogy tudja, mikor kell hazaindulniuk. Általában a csörgés után pár perccel meg is jelentek kézen fogva a kutya kíséretében. Itthon is hagyom már egyedül egy-két órára, olykor a telefonom kíséretében, ha gond lenne. Ha engem nem is, az apukáját vagy bárki ismerőst fel tud hívni, de az is mindig nyitva áll előtte, hogy átmenjen valamelyik szomszédhoz.
Szerencsére még nem kellett igénybe venni egyik segítségkérési lehetőséget sem, viszont több ismerőssel szívélyesen elcsevegett, akik épp akkor kerestek.
Óriási büszkeséget látok rajta minden önállósági törekvése teljesítése után. Hát még akkor, amikor először jött haza egyedül egy osztálykirándulás végéről! Reggel megbeszéltem a kísérő tanító nénivel, hogy engedje haza egyedül. Csak annyit kértem, írjon nekem egy üzenetet, amikor vége a programnak, és a lányom elindul, hogy tudjam, mikorra várjam, mikor kezdjek el aggódni. A kedves tanító néni egyből ajánlkozott, hogy hazakíséri, ne menjen egyedül. „Engedje el, otthon leszek és várom, el is tudnék jönni érte, de ez most bátorságpróba és önbizalomnövelő alkalom” – magyaráztam. Elengedte a lányomat, akinek még le kellett beszélnie a kísérő szülőt is, aki haza akarta hozni. Körülbelül tízperces utat tett meg egyedül biciklivel. A ház előtt vártam, amikor befordult az utcába, vigyorgott a boldogságtól, büszke volt magára, hogy teljesítette.
Azóta, hogy ezek az alkalmak egyre gyakoribbak, sokkal felelősségteljesebb lett az élet más területein is, és az önbizalma is nőtt.
Tudja, hogy bízunk benne, és hogy milyen sok mindenre képes egyedül is. Már várja azon alkalmakat, amikor ezeket bizonyíthatja. Leginkább azt szereti, amikor az iskolából egyedül megy cserkészetre a barátnőjével, és még van idejük kicsit császkálni a városban, csokit venni maguknak, és „jutifalatot” a kutyájának. „Ti már engem elvesztettetek!” – jegyezte meg egyszer viccesen. Egyből idősebb ismerőseim szavai jutottak eszembe, akik azt mondták nekem évekkel ezelőtt — amikor arról panaszkodtam, hogy a mosdóba sem tudok egyedül elmenni, és a reggeli kávémat sem tudom nyugodtan meginni —, hogy olyan gyorsan elmegy ez az idő, holnap már azt sem fogod tudni, merre járnak. Ha nem is tudom, melyik percben épp hol jár, azért nagyjából még sejtem.
Az erősködő felnőttek
Nem gondoltam volna, de a lányom legtöbb nehézsége nem abból adódik, hogy egyedül van, egyedül kell elintéznie valamit, hanem abból, hogy más felnőtteket kell meggyőznie arról, hogy ne kísérjék haza, ne szóljanak helyette, ne várjanak vele, amikor későn érek oda érte különóra végén. Hiába tiltakozik, hogy így beszéltük meg anyával, megyek egyedül, vagy van könyvem olvasni, meg tudom mondani stb., akkor is erősködnek, hogy majd ők segítenek.
„Anya, én szóltam, hogy egyedül is hazajövök, de nem értették” – mondta legutóbb is a lányom, amikor ilyen helyzetbe került.
Én sem győzőm ilyenkor magyarázni, hogy nem azért nem mentem érte, mert nem tudtam, hanem mert így beszéltük meg. Tudom, hogy minden felnőtt jó szándékból teszi, de ha a gyerek nemet mond, mert mást beszélt meg a szüleivel, akkor hagyják. Még akkor is, ha ők még nem látják elérkezettnek az időt arra, hogy kicsit lazítsanak a köteléken.
Vannak a környezetünkben olyan családok, ahol már sokkal önállóbbak a gyerekek, van, aki mindennap egyedül jön-megy az iskolába, edzésre, könyvtárba. Míg mások azt mondják, majd akkor engedik, ha nyolcadikos lesz. Mindenki maga dönti el, mikor engedi el a gyermeke kezét, csak ne legyen túl későn, és ne legyen hirtelen túl nagy lépés, mert nem lesz komfortos a gyermeknek, ha egyik nap még a kapuig kísérték, másnap meg már egyedül kell mennie gimnáziumba a szomszédos városba.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>