Az üvegdobozon túl – Interjú Bozsik Yvette táncművésszel

A Varázsfuvola és az Orfeusz és Euridiké után megint egy nagyszabású operát dolgoztatok fel. Miért éppen az Antigoné és miért most? 
Amikor tavaly a Johannát csináltam, beleszerettem Honegger zenéjébe és rajta keresztül jutottam el Orff Antigonéjához. Igyekeztünk hangzásában maibbá tenni, de nem sokat változtattunk rajta, lényegében csak atmoszférák jöttek hozzá, a zenei motívumok változatlanok maradtak. Másfelől úgy látom, a halál meg a gyűlölködés negatív energiája eléggé benne van a világban most, és ez ebben a darabban jól megfogalmazható volt.

A hírnök figuráját nem véletlenül helyeztem a butoh tánc világába. Ezt a japán táncstílust a sötétség táncának is hívják, és a hirosimai és nagaszakii atomtámadás után jött létre.

Másfelől felveti a kérdést, hogy annak a világnak akarunk-e megfelelni, ami korszakonként, társadalmi vagy politikai rendszerenként változik, vagy a saját belső érzéseinknek és az isteni törvényeknek. Aki nem a társadalommal és a törvényekkel tart, az kitaszított lesz, vesztes, üldözött. De a hősök mégis azokból lesznek, akik mernek szembe menni a törvényekkel.

Nagyon sok és nagyon sokféle előadás van a hátad mögött, meg lehet szokni ezeket a nagy műfajváltásokat?
19-20 évesen az Operettszínház táncosnője voltam, akkoriban csináltam azokat az avantgard előadásokat, de másnap Csipkerózsika voltam és szépnek kellett lennem, operettekben táncoltam, a következő napon pedig kánkánt, aztán megint az üvegdobozba voltam bezárva animális lényként. Kicsit hozzászoktam persze, és egyébként sem a különböző műfajokkal van baj, legfeljebb azzal, ahogy interpretálják őket. Az Antigoné után azonnal új munkába kezdtem, életemben először rendezek operettet, ez a Bál a Savoyban lesz Kaposváron, egy érdekes visszatérés. A darabot Ábrahám Pál 1932-ben írta, nagyon sok régi magyar filmet nézek hozzá. Ez egy olyan történet, amit meg lehet fogni úgy is, mint egy vidám operettet, de nekem inkább a szomorúságról, a hazugságról és a magányról szól. Legalábbis ezekre teszem a hangsúlyt, miközben persze szórakoztatónak kell lennie. De minden darabban több dolgot, több színt szeretnék egyszerre láttatni.

A 80-as évek kicsit szürke Budapestjén futótűzként terjedt el a hír, hogy van egy nagyon fiatal, törékeny, szőke lány, aki egy üvegtartályba zárva fantasztikus dolgokat mond el a testével és a mozgásával. Akkor ez nem csak egy táncelőadás volt, hanem egy tett.

Ezekre a dolgokra most is nagy szükség van, csak egészen más szinten és más módon. Hogy az ember ne azt csinálja amit elvárnak tőle, ne álljon be a divatok mögé, hogy amikor mindenki kortás, akkor ne az legyen. Én sohase kívülről működtem, hanem mindig a saját érzéseim után mentem, 18 évesen is, 14 évesen is. Most egyébként az egykori iskolámban ülünk, ahol – és ez külön érdekes – én sokáig feketebáránynak számítottam, aztán itt lettem tanszékvezető, itt tanítom most már a harmadik koreográfus osztályomat. Tanítani nagyon jó dolog, tudom, hogy mint tanár és társulatvezető, olyan lehetőségeket tudok adni a táncosoknak, amit én nem kaptam meg. Ez a felelősség és a tanítványaim iránt érzett szeretet éltet. Amúgy legszívesebben mindenféle mást csinálnék.

Mi volna az a más?
Egy hegyvidéki kis házban szeretnék élni, távol a civilizációtól. De most is a város szélén élek, vidéki környezetben, biokertem és állataim vannak, nyáron imádok locsolni és etetni a szomszédasszony tyúkjait. A szomszédunkban van egy családi napközi, a nagyfiam, Milán is oda járt, most a kicsi, a hároméves Mirkó jár oda. Van egy játszótér, sokszor nézem a gyerekeket, ahogy játszanak, ami egy csodálatos érzés.

Kép

Bozsik Yvette – Kép: Emmer László

Milyen tulajdonságokat kíván tőled  ez a sokféle párhuzamos feladat és szerep?
Elsősorban nagyon nagyfokú koncentrációt és szervezettséget igényel, hogy felkészült legyek, nagyon sok munkatárssal kell kapcsolatot tartani, összefogni és átlátni a feladatokat, így elsősorban agyban kell nagyon pengének lenni. Tulajdonképpen folyamatos inspiráció, ahogy élem az életemet, mondhatni szivacsként működöm. Különben a filmek, a képzőművészet és a zene egész életemben végigkísért és inspirált, és érdekes módon sokszor tusolás közben, a zuhany alatt jutnak eszembe a legjobb ötletek.

A tanítványaid voltak, akik hatalmas ovációval üdvözölték a táncosokat az Antigoné bemutatója után?
Nem, ők az egyik főszereplő középiskolás tanítványai voltak, és még gyerekek.

Én felnőtteket tanítok és a felnőtt világban már elvész az ováció.

A táncosoknál is, akik az érzelmeikkel is dolgoznak?
Ez egy a felnőttkorból, a felnőttségből fakadó félelem, megfelelésvágy. Éppen azért szeretek gyerekelőadásokat csinálni, mert ott nincs ilyen, nem számít ki lát, ki mit mond és mit ír le a kritikus. A gyerekek spontán reagálnak, ezért imádom a gyerekszínházat. A gyerekeimen keresztül ma is átélem a gyerekkoromat, amikor még előttem állt az egész élet és bármi lehetett volna. Azt gondolom, hogy a siker egy külsődleges dolog, azzal nem kell foglalkozni, mert pillanatok alatt változhat, ezért sem az igazi sikernek, sem az igazi bukásnak nem szabad felülni. Ezek téveszmék, nem valódi dolgok, ahogy a kritika sem valódi dolog szerintem.

A gyerekeid születése óta készítesz gyerekelőadásokat, vagy már azelőtt is dolgoztál gyerekközönségnek?
Az ő születésük előtt nem volt közöm a gyerekekhez. Ez nagyon érdekes, akkor kezdtem, amikor megszületett Milán, aki most 11 éves. 2004-ben volt a Négy évszak bemutatója, amit tíz éven át játszottunk a Kolbri Színházban és most már csak alkalmanként visszük vidékre. Ez egy csecsemőszínházi kísérleti projekt volt, és ahogy Milán nőtt, jöttek az újabb gyerekdarabok. Amikor például iskolába ment, akkor rendeztem a Tháliában a Pöttyös Panni az iskolában című előadást – ebbe a darabba a saját tanszerlistánkat is beépítettem megkoreografálva, megzenésítve. Aztán sorra a gyerekkel kapcsolatos problémákat, félelmeket. Amikor iskolába ment, az nekem hihetetlen sokk volt.

A rendszeresség miatt?
A rendszeresség és a doboz-lét miatt. Azt gondolom, nagyon felkészültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki gyerekeket tanítson és ne rontsa el őket. Én láttam a gyerekemen, hogy milyen szinten volt szomorú egy olyan iskolában, amiről csak jót tudok mondani, de ahol mégsem érezte jól magát, mert kicsúfolták. Ezt egyébként én is átéltem gyerekkoromban, engem is rengeteget csúfoltak. Végül elvittem őt egy másik iskolába, ahol boldogabb.

Miért csúfoltak?
Mert más voltam, mint a többiek, vidéki kislány, később, tizennégy éves koromban állandóan fekete ruhákban jártam, Dosztojevszkijt, Sartre-ot olvastam a kollégium vécéjében villanyoltás után, nem olyan voltam, mint az évfolyamtársaim. Már akkor is nagyon fontos volt az irodalom, Bergman filmklubba jártam. Balettintézeti növendékként ez furcsa volt, én voltam az őrült lány, pedig nem akartam különbözni, másmilyen lenni. A Természetes Vészek Kollektívát is úgy csináltam, hogy meg akartam felelni. Ott az üvegdobozban valami nagyon különlegeset szerettem volna csinálni.

A nagy változás '92-'93-ban történt, amikor elkezdtem önálló koreográfiákat csinálni és kitörtem ebből. Azóta tulajdonképpen nagyjából a saját elvárásaimnak felelek meg.

Miközben próbáltam a saját utamat járni, aközben természetesen hatottak rám azok az emberek, akikkel együtt dolgoztam. Nem elvont dolgok, hanem nagyon is hús-vér produkciók voltak ezek, amelyek a színészekből és táncosokból épültek fel, de mindig a saját életem történetét mondtam el bennük. Ennek legenigmatikusabb példája a Lány, kertben, ez 2009-ben egy abszurd színház volt, amelyben a gyerekkoromat fogalmaztam meg. Szabó Győző játszotta az édesapámat, a nagypapámat Szacsvay László. Rengeteg jó és rossz gyerekkori élmény keveredett benne és leginkább egy segélykiáltás volt.

Segített?
Rengeteget, igen. Néha próbálok nem hagyományos utakat találni, hogy egy probléma megoldásához közelebb kerüljek. Arra, hogy magamat elemezzem hál’istennek nincs időm, ezt inkább belerakom a munkába, egyébként félnék is tőle. Hajlamos vagyok a pánikbetegségre, a klausztrofóbiára, ami még szintén ezekből az időkből, az üvegdobozból ragadt rám. Mert minden egyes munka itthagy egy emléket, van amelyik sokat gyógyít és van amelyik sokat ront az állapotomon. Arra sincs időm, hogy eljárjak jógázni, magam gyógyítom a sebeimet, mint a macskák.

Kép

Bozsik Yvette – Kép: Emmer László

Hogyan határoznád meg, milyen a jó koreográfus?
A koreográfus is egy rendező, legfeljebb nem használ szavakat. Az nem elég, hogy valaki mozdulatokat csinál, vizualitásban és egységes gondolatiságban kell működnie, de ez sem elég, kell hozzá még valami eredetiség, amire fel lehet figyelni. Kell, hogy legyen felismerhető stílusa.

Szerinted ez megtanulható?
Nem, én is úgy vagyok tanár, hogy folyamatosan tanulok a saját műveimen keresztül. De lehet a hallgatókat segíteni abban, hogy bátrabban merjék vállalni saját magunkat. Az én tanításom erről szól, próbálom átadni, amiben hiszek, és közben megmutatni, hogy nagyon sok más út is létezik.

Táncosokkal egészen más dolgozni mint színészekkel, egyrészt mert sokkal fegyelmezettebbek, másrészt a táncban nem az ötletekről van szó. Az ötlet a színjátszásban beindíthat valamit, a táncban inkább a minőségen múlnak a dolgok, nagyon sokat kell gyakorolni, folyamatosan csiszolni a mozdulatokat. A társulatom tagjai már nagyon tudják a stílusomat, és képesek továbblépni ezen az úton. A táncosoknál a megfelelés igénye még hatványozottabb, mint a színészeknél.

Minden előadásnak van egy energiája, egy külön története. Már sok koreográfiát csináltam, de még mindig nem tudom előre megmondani, hogy mitől lesz jó.

A stílusom idővel klasszikusabb lett, amit sokan a szememre is hánynak, de a külső elvárásoknak úgysem lehet megfelelni, nem tudok erőszakot tenni magamon, mindig olyat csinálok, ahol éppen tartok, amilyen erős vagyok éppen akkor. Nem akarok számvetést csinálni, majd összeáll egy pályaív, de azért sem szeretném elemezni magam, mert akkor elbizonytalanodnék.

Van olyan kolléga vagy barát, akire hallgatsz, akitől tanácsot kérsz szakmai kérdésekben?
Eléggé magányos alkotó vagyok, de nagyon fontos a munkatársaim véleménye és nem jellemző, hogy ne hallgatnék másra, ha jobbat mond, mint én. Gyerekszínháznál fontos a gyerekeim véleménye is, ha látom, hogy ők unják, akkor tudom, hogy oda be kell tenni valami akciót. Kevés barátom van. A társam, a párom, a legjobb barátom Iványi Marcell, ő filmrendező, és a kisebbik gyermekem apja. Sokáig élt Belgiumban és tánccal is foglalkozott, talán vele tudok legmélyebben beszélni szakmai kérdésekről is.

Egy korábbi interjúdat olvasva szíven ütött a feszítő ellentmondás az öntörvényűség és a megfelelni akarás között, a kérdés az, hogy milyen is Bozsik Yvette, akiről sokaknak még mindig olyasmik jutnak eszébe, hogy polgárpukkasztó és provokatív.
Nagyon családszerető vagyok, nem iszom, nem dohányzom, menekülök a különböző közösségi eseményektől és munka után rohanok haza a gyerekeimhez. Abszolút nem élek nagyvilági életet, sohase éltem. Befogadom a kóbor kutyákat – eddig minden kutyám befogadott volt – és most van egy macska is. Nagyjából ennyire vagyok polgárpukkasztó. A darabjaimban megjelenő traumákkal pedig azért foglalkozom, mert nagyon sok embert érintenek. Részt veszek a „Beszélj róla” projektben, ami a gyerekkori abúzusok megelőzésére és feltárására jött létre, azért, hogy megtörjön a csend. Ezt én magam is átéltem gyerekként, szerencsére nem traumatikusan, mert időben szóltam anyukámnak, óriási botrány lett és kiderült, hogy ez a nagybácsi már mindenkinél próbálkozott. De így is nehéz volt.

Bátor voltál, hogy elmondtad.
A bátorságom abban állt és most is abban áll, hogy merek beszélni olyan dolgokról, amiket mások inkább elhallgatnak. Ezért gondolnak provokatívnak, pedig ugyanolyan szerencsétlen és esendő vagyok, mint akárki más. Anyukámtól nagyon nyitott nevelést kaptam, ő egy hihetetlen nő, amatőr színész volt és újságíró, édesapám pedig üzemmérnök és közgazdász. Fiatal korukban mindketten segédszínészek voltak a Szolnoki Szigligeti Színházban. Az életet nagybetűvel szerették, ezt kaptam tőlük, és a humort, a játékosságot, amit a darabjaimban igyekszem visszaadni. Anyukám szerette volna, ha színésznő leszek és a be nem teljesült álmait velem valóra válthatja. Én ma anyaként ebből a tapasztalatból is tudom, hogy az élet nem arról szól, hogy a gyermekeim révén saját magamat reprodukáljam, hanem hogy őket segítsem olyanná válni, amilyenek lenni szeretnének.

Ez a cikk a Képmás magazin 2015. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>