Bozsik Yvette: „Ahhoz, hogy fel tudj venni egy szerepet, tisztában kell lenned önmagaddal”

Megrendített, hogy éppen most beszélgetünk, egy nappal édesanyád temetése után.

Ezzel együtt most nem a mély gyászomból beszélek, mivel körforgásban látom az életet. Szeretnék úgy élni, hogy ez a hétköznapjaimban is testet ölthessen, és másoknak is példa lehessen az, ahogyan dolgozom és élek. Anyukámnak tegnap gyönyörű temetése volt, ez inkább felszabadított. Az ő élete a jókedvről, a humorról szólt, nekem most nem gyászom, hanem csodaszép emlékeim vannak. 

Az élet és a halál kérdése régóta foglalkoztat. Tavaly a társulatommal Körforgás címmel készítettem egy darabot a Nemzeti Táncszínházban, amelyben én játszom az anyát, és a kisebbik fiam is szerepel benne. A művészi térben is megjelenik a születés. Az előadás során a már felnőtt fiam szerepét egy idősebb táncos veszi át, aki a darab szerint meghal. 

Az élet és a halál természetes folyamata ott van a szemem előtt, talán ezért sem vagyok megrendülve. 

A szeretet megmaradt, azt nem lehet eltemetni. Ebből és az emlékeimből fog most összeállni az új darabom, az Egy gésa emlékiratai. Annak megtapasztalása, ahogyan édesanyám az utóbbi fél évben a betegsége alatt fokozatosan leépült, ahogyan ápoltam – formálódik bennem előadássá, amit az ő emlékének ajánlok. A felkérés már hamarabb történt. Amikor igent mondtam rá, még nem tudtam, hogy ez a darab számomra erről fog szólni. Ahogyan 2019 végén a keresztapám, Mozsonyi Albert emlékére is készítettem egy előadást Nyaralás címmel. Ő volt a balettmesterem, valójában miatta lettem táncos, az az előadás a legmélyebb hála kifejezése is volt. Ez lesz a mostani is. 

Vajon mit ad a hála gesztusa a nézőknek?

Igazán hitelesen csak a saját életemről tudok beszélni, és remélem, hogy ez másokat is felszabadít egy természetesebb, félelem nélküli létezésre. A keleti kultúrában egészen másként tekintenek a halálra is, nem tabusítják, ahogyan mi. Az elmúlt fél év során megváltozott a viszonyom a betegséghez. Lényegessé vált a kérdés, hogy a hiányállapotra összpontosítunk-e vagy a szeretetkapcsolatra. Szükségünk volt erre a minősített időre, amelyet együtt töltöttünk. De leginkább a szeretetre, amely nem tűri a félelmet. 

Jól emlékszem, hogy a hozzáállásod a félelemhez már a koronavírus időszaka alatt megváltozott? 

Akkor volt időm szembenézni önmagammal. Az embereknek borzasztó kevés idejük van önismerettel foglalkozni a mindennapos megfelelés mókuskerekében. Sokan még a családi életet is eszerint élik. Például a gyerek feleljen meg az oktatási rendszernek, de sokak számára az egyetlen cél az anyagi világban való létezés, ami szerintem törékeny illúzió. Amikor meghalunk, nem viszünk magunkkal semmit. Az emberek mégis képesek ölni, becsmérelni egymást. Mintha az általános cél a globális zűrzavarkeltés volna. A Táncművészeti Egyetemen a koreográfus tanítványaimat óvva intem attól, hogy a divat után menjenek. Lehet, hogy többen azt gondolják, én könnyen beszélek, hiszen amikor a pályámat kezdtem, lehetőségem volt kísérletezni, és inkább utánam jöttek, minthogy én álltam volna be a fősodorba, bár mindig igyekeztek valamilyen keretbe beleilleszteni, mert az biztonságot ad a kívülállóknak. 

De azért, hogy a saját életemben szabad lehessek, meg kellett dolgoznom. Ez nem megy magától, és nem is vagyok az út végén. 

Útkeresőnek tartom magam a művészetemben, a mai napig megvan bennem a kíváncsiság, a nyitottság. A korom ellenére. 

Fotó: Horváth Judit

A Bohóc kerestetik előadáson Yvette és Vati Tamás

Gondot okoz a korod?

Nem. Nyitottabb és érzékenyebb vagyok, mint húszévesen, miközben persze a testem változik. De nem véletlen, hogy a példaképem Pina Bausch, aki idősen is táncolt, ahogyan a nagy butoh táncosok is. Természetesen fontos olyat csinálni, ami az embernek még jól áll, azzal a tudással kell élni, ami most van. 

Együtt táncolsz a fiaddal a Körforgásban, végigkíséred a felnövéstörténetét, ahogyan elkísérted édesanyádat az útja végéig. Mindez lehet a te személyes felnövéstörténeted is…

Mirkóval, a kisebbik fiammal táncolunk együtt, és ennek megvan a szépsége. Ő most koreográfus szeretne lenni, tegnap Babits Mihály versét, az Esti kérdést mondta el édesanyám ravatalánál. Ahogyan erről beszélek, látom, hogy minden mindennel összefügg. 

A tanítás arról szól, hogy másokat felemeljek, ugyanakkor most nagyon keményen tanulom és gyakorlom az elengedést. Arra, hogy hogyan jó valakit elengedni, nincs tankönyv. A saját felnövéstörténetemben biztosan mérföldkő az édesanyám elengedése, új korszak jön, amikor már nem vagyok többé valakinek a lánya, miközben anyaként feladatom, hogy elengedjem a fiaimat. Csodálatos, hogy mennyi mindent lehet megtanulni még ötven fölött! 

Anyukámtól nagyon jó útravaló volt, hogy nem szégyenített meg, a fiamtól a jelenlétet tanulom. A kiüresedést. 

Kép

Fotó: Horváth Judit

A Körforgás című darabban: Hasznos Dóra, Hortobágyi Brigitta, Yvette és fia, Iványi Mirkó

Úgy érted, hogy a színpadon nem gondolsz semmire?

A sugallatokra figyelek. Minél csendesebb, minél alázatosabb vagyok, annál világosabban kapok képeket. Tegnap a sírnál felolvastam azt a levelet, amelyet édesanyámnak írtam, hogy küldjön majd képet a mennyei buliról, hogy megmutathassam az embereknek. Azt szeretném megmutatni az előadásban, hogy az idős gésa, aki már felkelni sem tud, szépen vissza fog fiatalodni a lelkén keresztül. 

Fordított történetmesélésre készülök, a mű belül formálódik, hogy tükröt tarthassak a rohanó világnak. 

Az Egy gésa emlékirataiban az elcsendesedést keresem. Óriási zaj van, és az emberek elvesznek az értéktelen dolgok között, mint a féltékenység, a pénz, a félelem és a harag. 

A pályádon is jelen volt a féltékenység, a rivalizálás. Hogyan nézel most minderre? 

A pályám során sok mindent át kellett már értékelnem. Azt, amit korábban kudarcnak éltem meg, most tanításnak, lépcsőfoknak látom. Szerintem a féltékenység mindig valamilyen hiányállapotból fakad. Akinek nincs hiányállapota, nem rivalizál. Nagyon inspirál a keleti színház, amelyben a nő-színészek nem beesnek a színházba fél órával a kezdés előtt, hanem az egész napjuk már az előadásról szól. Ülnek szemben a tükörrel, szembesülnek önmagukkal. Beszórják egymást sóval, ezzel megtisztítják egymást, aztán felveszik a maszkot. 

Ahhoz, hogy fel tudj venni egy szerepet, tisztában kell lenned önmagaddal. A hiányállapot azért jöhet létre, mert sokszor kényszerűségből átugrunk bizonyos lépéseket, pedig azok is hozzátartoznak ahhoz az úthoz, amelyen teljesen egészében mindenkinek végig kellene haladnia. Azt gondolom, hogy az anyukám emlékére készülő előadás az ilyen típusú felelősségvállalásról is fog szólni. Végül is bátorságpróba minden egyes darab, amit csinálok. 

Egy gésa emlékiratai – 2025. május 9., 19:30 Nemzeti Táncszínház

Támogatott tartalom