Az „elég jó szülőség” felé vezető úton

Boldog vagy tartalmas élet? 

A kutatások eredménye és a tapasztalat szerint a gyermek születése a szülők boldogságának, illetve a házastársi elégedettség szintjének csökkenésével jár. Végeredményben a baba érkezése életciklus-krízis, amelyhez a családnak alkalmazkodnia kell, és az új egyensúly megtalálását nem könnyíti meg az alváshiány, a stressz és a gyermek testi-lelki egészsége felett érzett aggodalom sem. Az élet innentől kezdve a folyamatos alkalmazkodás művészete: mire megszokjuk, hogy egy újszülött érkezett a családba, hirtelen egy érdekérvényesítő kétévest próbálunk lecsillapítani, majd a munka és a család közti egyensúlyozás kellős közepén találjuk magunkat. Sok szülő visszatekintve mégis arról számol be, hogy a gyerekvállalás élete legjobb és legtöbb örömmel járó döntése volt. Hogy lehetünk egyszerre boldogok és boldogtalanok ugyanazon döntés miatt? Egyrészt közrejátszhat ebben az emlékek megszépülése, amelyek nem a múlt tűpontos lenyomatai, hanem az érzelmeinkkel és hiedelmeinkkel átitatott életmesénk pillanatképei, amelyekben a tényeknek mi magunk adunk jelentést. Másrészt érdemes újragondolni a boldog élettel kapcsolatos elméleteinket. A boldogság általános elvárása szerint minél több jót és különlegességet szükséges minél többször fogyasztani. Mindez egy gyermek elképzeléseire emlékeztet, aki a világot egy végtelen gyümölcsöskosárnak látja, és úgy véli, hogy a lehető legtöbbet kell befalnia belőle. Eközben nincsen tekintettel arra, hogy ezáltal másoknak kevesebb jut, hogy az egyoldalúság és a mértéktelen evés hasfájást okoz, a falás után pedig csak az üresség, a magány és némi bűntudat marad. A teljes élet ugyanis nem jelentheti azt, hogy csak az élet pozitív élményeit mazsolázzuk ki, értékeljük, és emeljük középpontba. A valódi jóllét a teljes élet – adott keretek között. Az önmegvalósítás mások javára. Az értelem és cél megtalálása egy konzisztens hitrendszerben, továbbá az itt és most világában, nem pedig egy távoli, elképzelt jövőben. Egy működő család részének lenni. Egy közösség tagjának lenni. Közeli kapcsolatban lenni másokkal. Megoldani problémákat és túlélni nehéz időszakokat, képesnek lenni változni és alkalmazkodni. Elvégezni a kihívást jelentő feladatokat. Termékenynek lenni, azaz továbbadni az életet fizikai, szellemi vagy érzelmi-lelki értelemben. Paul Bloom felvetése szerint a gyermekvállalás jutalma eltér a boldogságtól, és mélyebb annál. Ez összecseng Seligman elméletével, aki szerint a boldogság csupán egyetlen alkotóeleme az autentikus életörömnek.

Az elképzelés szerint a valódi pszichológiai jólléthez a pozitív érzelmek mellett szükség van a pozitív kapcsolatokra, az elmélyülésre, az értelemre és a teljesítményre is.

A harmónia megtalálásának kulcsa, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a fenti tényezők között. A gyermek nevelése talán nem okoz minden pillanatban örömöt, de hozzájárul, hogy megéljük a pozitív kapcsolódást, és azt, hogy az életünknek valami mélyebb értelme és célja van. Ezt az elképzelést támasztja alá Roy Baumeister szociálpszichológusnak és munkatársainak a kutatása is, miszerint minél több időt töltenek az emberek a gyerekük gondozásával, annál tartalmasabbnak mondják az életüket, annak ellenére, hogy mindeközben nem érzik azt, hogy folyamatosan boldogok lennének. A szeretetkapcsolatok és az értelmes élet megtapasztalása akkor is értékes, ha nincs egyenes arányban a boldogságunk növekedésével. 

Szerep- és értékkonfliktusok szorításában 

Már C. G. Jung is négy női archetípust különböztetett meg: Éva a természeti, Heléna a csábító, Mária az érzelmi, Szófia pedig a bölcs nő. Négy különböző nő, négy különböző élet, négy különböző történet, az elvárások mégis azt sugallják, hogy a modern nőnek ezeket és még egy sor másik szerepet össze kellene valahogy egyeztetnie magában. A nő legyen társ, feleség, anya és dolgozó nő, szűz és csábító, a legfontosabb pedig, hogy legyen képes rugalmasan váltogatni a szerepei között. A sokszínűség egyrészt felszabadító, hiszen elviekben mindenki összeállíthatja a szerepek színes kavalkádjából azt a kombinációt, amelynek eredményéből az elképzeléseihez és szükségleteihez leginkább illeszkedő életstílus születik meg, másrészt a különböző szerepek összehangolása számos bizonytalanságot, dilemmát, konfliktust és ennek nyomán bűntudatot rejt magában. Hasonlóképpen a férfiak világába is megérkeztek az új elvárások: a kenyérkereső és a munkahelyén kiválóan teljesítő férfi képe mellett megjelent a figyelmes, támogató férj, és a gyereknevelésben elkötelezett, érzelmileg válaszkész apa ideálja is. A különböző igényekhez való alkalmazkodást pedig megnehezíti, hogy nemcsak saját magunkkal kell elszámolnunk, hanem a párunk is különféle szükségletekkel fordul felénk. Ha a kapcsolatunk elején az érzelmi szerződésünk arról szólt, hogy a férfi a családfenntartó, a nő pedig a gondoskodó, ám ezen idővel változtatnánk, akkor arról egymással is egyeztetnünk kell. 
A családokkal dolgozva gyakran találkozunk azzal, hogy a megélt boldogtalanság érzését tovább nehezíti a bűntudat, hogy nem tesznek maradéktalanul eleget az elvárásoknak.

Egyrészt tökéletességet várnak el maguktól, másrészt sok esetben egyetlen személyben szeretnének megfelelni mindannak a szerepnek, amelyek négy-öt teljes életet is kitöltenének.

Ez sikertelenségre ítélt vállalkozás, és a kudarc lelkiismeret-furdalással és szorongással jár együtt. Mivel a társadalom üzenetei szerint a szülőséget élveznünk kellene, ezért a szerep- és értékkonfliktusból származó érzésekről és gondolatokról gyakran gondoljuk úgy, hogy „nem kellene lenniük”. A szenvedés, az áldozathozatal, a lemondás, a veszteség azonban nagyon is jelen van az életünkben, ezekkel valamit kezdenünk kell. A teljes élet nemcsak lubickolás a pozitív hatásokban, hanem a szükségszerűen szenvedést okozó időszakok átélését is magában hordozza. Mégis sokszor gondoljuk azt, hogy csak a pozitív események elfogadhatóak, a lemondást, a kompromisszumot, a betegséget és a szenvedést váratlan incidensként éljük meg. Ezek értetlenséget és elutasítást váltanak ki belőlünk, mintha nem tudnánk, hogy mindannyiunk életének a részei. A menekülés, az elnyomás vagy a küzdelem helyett érdemes közel engedni és elfogadni a nehéz érzéseket.

Jó, ha a nehéz, fárasztó, ijesztő vagy veszteségekkel járó helyzeteket is az életünk többi eseményéhez tudjuk illeszteni, és egységben látni a történetünket. 

Anna mindig is szeretett volna odaadó, a gyermekei életében jelen lévő édesanya lenni. Már kislányként megfogadta, hogy a szüleivel ellentétben odafigyel arra, hogy a gyerekei programjain és fellépésein részt tudjon venni. Teljesen kétségbeesett, amikor kiderült számára, hogy a hónapok óta leszervezett üzleti tárgyalás és a kisfia meccse egy időpontban lesz. Néhány másodperc alatt újra a kicsi Panninak érezte magát, akinek a szülei soha nem értek rá, és egyedül ácsorgott minden egyes programon. Folyamatosan az járt a fejében, hogy ő egy igazán szörnyű anya, akire a gyermekei soha nem számíthatnak. Ezek a hiedelmek annyira kitöltötték az elméjét, hogy teljes meggyőződéssel hitte, hogy ezek nem csupán gondolatok, hanem megmásíthatatlan és megváltoztathatlan tények. Úgy érezte, elfogyott minden ereje, és egy sötét felhő telepszik rá. 

A gondolatainkkal való azonosulás helyett érdemes ítélkezésmentesen megfigyelni azokat a hiedelmeket és érzéseket, amelyek a nehéz helyzetekben átsuhannak az elménken.

Ez a szemlélő hozzáállás segíthet, hogy ne váljunk egyik gondolat rabjává sem, hanem átgondolhassuk, hogy miről szólhatnak, honnan jöhetnek azok a belső tartalmak. Ha nem kerítettek volna hatalmukba ezek az erős érzelmek, vajon hogyan értékelnénk a helyzetet? Mit mondana vagy tanácsolna nekünk egy együttérző barátunk? Mit javasolnánk mi a legjobb barátunknak? Ebben a helyzetben, a lehetőségeinket és a képességeinket is figyelembe véve, mi a legjobb választás vagy cselekvés, amely hosszú távon is hasznos saját magunk és a környezetünk számára? Érdemes tudatosítani, hogy a döntésünk mentén megélt stressz nem azt jelenti, hogy valamit rosszul csinálunk, hanem azt, hogy a választott értékeink melletti kiállás és kitartás egyáltalán nem könnyű dolog. Az ezzel kapcsolatos képeket, érzéseket és gondolatokat nem tudjuk kontrollálni, de dönthetünk úgy, hogy az értékeink mentén cselekszünk ezek jelenlétében is. 

A három generáció találkozása 

Daniel Stern fejlődéspszichológus „anyasági trilógiának” nevezi azt a pszichés munkát, amelyben a három generáció találkozik: az anya egyszerre folytat párbeszédet a saját anyjával, magával és a babával. Ez a lélekben zajló belső beszéd olykor zavaros lehet, amelyben nehéz a különböző hangokat kivenni és egymástól megkülönböztetni, ezáltal pedig a szükségletek és igények összekeverednek. A belső tisztázáshoz sok önreflektív munka szükséges: „Milyen anyaképet hoztam magammal? Milyen anya szeretnék lenni? Ez hogyan viszonyul a saját édesanyámmal való kapcsolatomhoz? Mit kezdek a hiányokkal? Milyen gyermeket képzeltem el? Mit jelent számomra, ha az elképzelt gyermek és a valóság különböznek egymástól? Milyen társat és szülőt képzelek el magam mellett? Ez mennyiben egyezik meg azzal, ahogy a párom apaként elképzeli saját magát?” 
Sohasem késő, hogy megtaláljuk a válaszainkat a fenti kérdésekre, válasszunk az egymásnak esetleg ellentmondó vágyak közül, és meghatározzuk azokat az értékeket, amelyekhez mint világítótoronyhoz igazodunk akkor is, ha éppen kanyargós utakat kell bejárnunk. 

Források: 
Moretti Magdolna: Változó világunk – változó női szerepeink: szerepproblémákról a családterapeuta szemével 
What Becoming a Parent Really Does to Your Happiness

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>