A varjúvári polihisztor – Kós Károly élete

A 19. század vége óta gyorsan szakosodó világunkban egyre kevesebb az olyan polihisztor, aki több területen is képes kiemelkedő alkotásokat létrehozni, komoly teljesítményeket elérni. Ilyen volt Kalotaszeg nagy öregje, Kós Károly építész, grafikus, író, könyvtervező, szerkesztő, tanárember, a Trianon utáni Erdély közéletének jelentős alakja, a néphagyomány, a népélet kutatója.

Kós Károly
Kós Károly - Kép: Creative Commons, Csomafáy Antal felvétele

Kós Károly 1883-ben Temesváron született egy postatiszt fiaként. Gimnáziumi tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte. Pesten mérnöknek tanult, hamarosan azonban átiratkozott az építész karra. Mint műépítész 1907-ben diplomázott, majd egymást követően több építészeti irodánál dolgozott, többek között Pogány Móric, a neves épületszobrász, Maróti Géza és György Dénes mellett. Ebben az időben született meg első komolyabb írása, a régi Kalotaszeg világát bemutató tanulmánya, ekkor készültek első, az erdélyi népi építészet stílusjegyeit, kalotaszegi motívumokat magukon viselő épülettervei, ekkoriban épült az óbudai református parókia, a zebegényi katolikus templom, később a kalotaszegi Sztánán épített nyaraló, a Varjúvár, amely aztán sokáig otthona is volt. Nevét megörökítette a budapesti állatkert több épülete, például a jellegzetes főbejárat, az elefánt- és zsiráfház. 1917-től állami ösztöndíjjal 2 éven át ismerkedhetett Konstantinápoly építészetével, művészetével, de számos más építészeti stílus jegyei is felismerhetők a következő évtizedekben készült munkáin, amelyek közé tartozik a városmajori iskola épülete, a Wekerle-telep bejárata és főépülete, a sztánai görögkatolikus templom, a kolozsvári kakasos templom és műcsarnok, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum és a marosvásárhelyi gázgyár.

Egy református lelkész lányát, Balázs Idát vezette oltárhoz, négy gyermekük született, a fiúk apjuk egy-egy mesterségét örökölték vagy ahhoz közeli hivatást választottak.

Balázs mezőgazdasági szakíró, szerkesztő lett, András szobrász, Károly néprajztudós, a lány, Zsófia színésznő lett. Kós Károly már a 10-es évek elejétől többnyire Sztánán élt, Trianon után pedig székely népével közösséget vállalva a Román Királyság polgáraként Erdélyben maradt. A székely nemzet kulturális és politikai-közéleti szolgálatát feladatának tekintve 1912-ben adta ki a Kalotaszeg című lapot, 1919-ben pedig megalapította a romantikus, ám kérészéletű Kalotaszegi Köztársaságot. Később alapítója, majd igazgatója lett egészen 1944-es megszűnéséig az Erdélyi Szépmíves Céhnek, szerkesztett, kiadványokat tervezett. Életre hívója volt a Helikon-közösségnek, szerkesztője a fontos irodalmi és kulturális folyóiratnak, az Erdélyi Helikonnak, a Világosságot pedig a háború után, 1948–49-ben szerkesztette.

1921-ben szerzője volt a Kiáltó szó című, a székelyek ügyében szót emelő röpiratnak. 1921-től tagja volt az Erdélyi Néppártnak, szerkesztette a Vasárnap című politikai újságot, idővel elvállalta a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnökségét, közben pedig szoros kapcsolatban maradt az anyaországgal, annak irodalmi, kulturális, sőt politikai életével is. A II. világháború után – bár sztánai házát, a Varjúvárat 1944-ben a románok kirabolták, neki pedig Kolozsvárra kellett menekülnie – nagy reményekkel tekintett az átmenetileg Romániában is meginduló demokratizálódási folyamatra, amelytől a kisebbségi lét jobbra fordulását remélte. Ennek jegyében 1946 és 48 között nemzetgyűlési képviselőséget vállalt.

A háború alatt tanított a Kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán, amelynek 1945-ben dékánja lett, a tanítást pedig csak 1953-ban hagyta abba. Közben néhány tanulmányt is írt agrárgazdasági témákról, a régi székely földműveskultúráról, értekezik a gazdasági célú építészet témáiról.

Kós Károly fiatalkorától író, a székely népi kultúra és néphagyomány őrzője, Kalotaszeg szerelmese is volt.

„De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyekről, hogy láncos rabjai legyenek hitnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok” – írja a Régi Kalotaszeg című művében. Fontos, pátriája históriáját feldolgozó írása volt az 1929-es Erdély, eredeti felismerésekkel, új meglátásokkal. Írásainak nagy része művészeti és építészettörténeti témájú (A régi Kalotaszeg, A lakóház művészete, Erdély kövei, Erdély népi építészete, a Sztambul pedig törökországi élményeinek foglalata). Emellett szépíró is volt, elsőként egy verses elbeszélést adott közre Attila hun királyról. Első regénye, a Varjú nemzetség, egy 17. századi családtörténet, a kisemberek sorsába betekintő sajátos krónika. Ezt követte a Gálok, egy balladai hangvételű kisregény, a székely sorsok drámaian szűkszavú ábrázolása, a Kalotaszegi krónika című elbeszélésgyűjtemény és A havasok című összeállítás. Az Országépítő című regénye Szent István életét írja le, ezt később színdarabbá is átdolgozta, de a 15. századi parasztfelkelés vezéréről, Budai Nagy Antalról is írt drámát. A felkelés ötszázadik évfordulóján színpadra is került a pesti Vígszínházban, a fiatal Greguss Zoltán főszereplésével. A bemutató nagy sikert aratott, három előadás után azonban a hatóságok által kényesnek ítélt társadalmi mondandója miatt levették a műsorról.

1938-ban Baumgarten-díjat, Erdélyért végzett tevékenységéért pedig Corvin Koszorút kapott. De már a háború után, visszavonultsága idején is jutottak neki elismerések: 1958-ban elnyerte a román Munka Érdemrendet, 1973-ban az Augusztus 23. érdemrendet és a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. Hosszú, szép öregség után, tisztelettől övezve, 1977 augusztusában távozott az élők sorából. Kolozsváron temették, a híres nemzeti emlékhelyen, a Házsongárdi temetőben. 2010-ben az építész szakma posztumusz Ybl-díjjal ismerte el munkáját, nevét itthon és Erdélyben szobrok, emléktáblák őrzik.

Nevét viseli a Városligetben a gyönyörű sétány, egy tér, egy iskola és egy rá emlékező díj.

„Megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitnia a látásra, a fülét a hallásra, és a lelkét a befogadásra” – olvashatjuk hitvallását Sas Péter róla szóló írásában. 

Milyen jó, hogy a kövek beszélni tudnak! Milyen jó, hogy az a halott, örökhideg anyag, amit az Ember Istentől való teremtő lelke élővé, némából beszélővé és örökkévalóvá tett, csak igazat tud mondani. Hogy azt nem lehet megvesztegetni, hogy azt nem lehet lerészegíteni, hogy az nem fél; hogy annak nincsenek vágyai és céljai és nem éhes örökké... A kőben halott maradt minden, ami az élőt hazuggá teszi. De él minden benne, ami az életben szép és jó, mert igaz! – részlet Kós Károly Beszélnek Erdély kövei is című írásából

Ez a cikk Horváth Pál „Magyar példaképtár” című sorozatában jelent meg. A sorozat többi darabját ide kattintva olvashatja>>

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!

A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!

Támogatom a kepmas.hu-t>>

Ez is érdekelheti