Esküvő előtt – Egy család leszünk, csak a nagy napig jussunk el idegbaj nélkül
A filmekben és az ismeretségi körömben mindig azt láttam, hogy az a nő, akinek megkérték a kezét, rövid időn belül „bekattan”, azaz olyan nagy erőkkel tervezi a tökéletes esküvőt, hogy közben minimum háromszor idegösszeroppanást kap, és legalább egyszer elhagyja a száját a panasz: „Nem igaz, hogy mindent nekem kell csinálnom!” Amikor a párom megkérte a kezem, biztos voltam benne, hogy engem nem kap el a nászfrász és a kontrollmánia. Mindig is értetlenül szemléltem azokat a nőtársaimat, akiknek nagyobb bajuk sincs annál, mint hogy kell-e fátyol a ruhájukhoz vagy sem, a csokor és a dekoráció színe passzol-e egymáshoz, és még sorolhatnám. Mi Zsoltival örömmel vártuk a nagy napot abban a biztos tudatban, hogy én az esküvőszervezés hatására soha nem kerülök idegileg labilis állapotba. Nem így lett.
A kezdetek, avagy „majd két hónap alatt én mindent megoldok”
„Nem akarok nagy felhajtást, sem menyecskeruhát, sem nagyzolást”, mondtam Zsoltinak nyolc hónappal az esküvő előtt. Ő jól ismer, és tudta, hogy tényleg ilyen gondolkodású vagyok a hétköznapokon is. Egymást tartottuk fontosnak, az esküvő számunkra nem csupán egy papír – azt szimbolizálja, hogy innentől kezdve egy család leszünk. Elég sok esküvőn vettünk már részt, rengeteg ötletet gyűjtöttünk, s azt is pontosan tudtuk, mik azok a motívumok, amelyeket nem szeretnénk a sajátunkba illeszteni. Egy meghitt, romantikus, kissé bohém hangulatú esküvői ceremóniában gondolkodtunk, ahol ránk jellemző módon a humoré és a nevetésé a főszerep.
Mi, kis naivak azt gondoltuk, hogy két hónap alatt leszervezünk mindent, végül is mi olyan nehéz ebben alapon.
Őszintén? Minden!
A szervezés során szembesültünk azzal, mekkora bizniszt csinálnak egyesek az esküvőszervezésből, s mennyi dekoratőr és szalontulajdonos képes több százezres összegeket mondani egy-egy szolid elképzelésre is.
Anyám a gyógyszerét szorongatta, a nagyinak könnyel telt meg a szeme
Amikor a szüleink meghallották, hogy nem lesz disznóhús az esküvőn, kissé csalódtak. Amikor elárultam, hogy semmiféle táncot nem szeretnék előadni, a szívükhöz kaptak (különösen párom nagymamája került pityergésközeli állapotba), és amikor bejelentettem, hogy éjfél után egy farmert, egy szép felsőt és egy márkás sportcipőt viselek majd, anyám egyik kezével görcsösen belekapaszkodott béta-blokkolójának üvegecskéjébe, nézésével pedig jelezte, hogy ő erről majd nagyon szeretne velem beszélni. Napokkal később több cikk linkjét is elküldte nekem, köztük a Hogyan zajlik egy hagyományos esküvő? és a Mit illik a menyasszonynak címűeket.
Mivel a hozzátartozók finoman éreztették velünk a saját elképzeléseiket, egyszer csak azt vettem észre, hogy már sehol nem látom magam a saját esküvőmben.
Én szolid esküvőre vágytam kevés meghívottal, mindenki más – még Zsolti is (az áruló) – több tucat vendéget, ceremóniamestert, DJ-t és hajnali 3-ig tartó dínomdánomot szeretett volna. Végül beadtam a derekam, mert nem szerettem volna konfrontálódni.
A tyúk és a borz
Amikor már a negyedik helyszín is azzal jött, hogy nincs időpontjuk, és amikor napi két óra ruhavadászat után sem találtam nem hivalkodó klasszikus csipkés, bérelhető ruhát, duzzogva felültem a konyhapultra, és félhangosan morogtam. Érdekes módon Zsoltinak mindig ilyenkor akadtak halaszthatatlan teendői: kivitte a szemetet, vagy visszament a munkahelyére „csak leellenőrizni, hogy nem rontott-e el valamit”.
Vagyis fejvesztve menekült előlem, mint a tyúkok, akiknek az óljába bedobják a bűzös borzot. Elkeserítő volt ráébrednem, hogy ebben a történetben bizony én vagyok a borz, s egyenesen dühített, hogy a párom nem gondolkodott együtt velem a megoldáson, hanem elinalt.
Zsolti egyébként talán egyetlen dolgot nem bír elviselni bennem, mégpedig, hogy elképesztően spórolós, már-már zsugori vagyok. És ennek hangot is adok. Amikor elmentünk megnézni egy helyszínt, és a tulajdonos közölte velünk a terembérlés milliós nagyságrendű díját, valamint az infláció miatti energiaárat, illetve, hogy a dekorációért még ezen felül kell fizetni, valami elpattant bennem. Zsolti rám nézett a szeme sarkából, és láttam, már temeti is a fejét a tenyerébe. Tudta, mire számíthat.
„Most ezt komolyan mondja? Hol él maga?! Nem dubaji, hanem egy dabasi esküvőt akarunk, jó ember! Szégyellje magát bele a betonba, de sürgősen!” – rivalltam rá szerencsétlen tulajdonosra.
Zsolti homlokán kidagadt egy vékony kis ér, az, amelyik csak fociközvetítés közben szokott kidagadni. Sietve kezet fogott a tulajjal, mondván, majd jelentkezünk, és szabályosan betaszigált az autóba. Hazafelé kaptam a fejemre. A zsugori Dagobert bácsitól kezdve minden voltam én, aztán jött azzal, hogy tudomásul kellene vennem, hogy ilyen árak vannak mostanság. Ráadásul még aznap este a szüleink is elkezdtek jó tanácsokkal bombázni, abroncsos ruhákról mutogattak képeket, miközben azt magyaráztam, hogy sem abroncsot, sem fátylat nem akarok, mert úgy nézek ki benne, mint egy lenyalt fejű indiai elefánt.
Két anyakönyvvezető, négy ruhaszalon, egy doboz jégkrém
Biztosra akartam menni, ezért egyszerre két anyakönyvvezetőhöz és négy szalonba jelentkeztem be egyazon hónapban. Az egyik szalonban kiderült, hogy 10 ezer forint ruhapróbálási díjat is kérnek, akkor is, ha nem veszem meg valamelyik ruhát. Persze, hogy sértődötten kivonultam, és inkább vásároltam két doboz jégkrémet hazafelé! A két anyakönyvvezetőt sikerült összekevernem, ezért az egyik Veresegyházon, a másik Dabason nézett minket totál kattantnak, amikor erősködtünk, hogy márpedig mi a jó időpontra érkeztünk.
Végül sikerült találnom egy tüneményes hölgyet, akinél jó áron (100 ezer forint alatt) lehetett ruhákat venni, illetve bérelni. Ellátott jó tanácsokkal (0 forint), feltekerte a fűtést, hogy próba közben ne fázzak (0 forint), és a saját elképzelésem szerint alakított a ruhán (0 forint). A próba vége felé megkérdeztem tőle, hogy mi lesz, ha „véletlenül” sok csokit és fagyit eszem az esküvőig, mire ő egyetlen pillanat alatt váltott kedves nénikéből őrmesterré, mutatóujját az égnek emelve, lábával egyet toppantva rávágta:
„De ne egyél sok csokit és fagyit!”
Olyan éles hangon és olyan önkívületi állapotban mondta ezt, mintha legalábbis rátapostam volna az egyik ruhára.
Szervezésmentes napok
„Minek kell ültetőkártya és asztaldísz?! Nem elég odakísérni őket a helyükre? Nyilván a nagymamám is csak úgy rendelte sorra az ültetőkártyákat az esküvőjére! Örült, hogy nagypapám egyáltalán visszatért a háborúból, és még volt kedve elvenni őt, érted? Ami pedig az ülésrendet illeti, most komolyan meg kellett hívni azt a fradista Lacit is?! Hát, meglincselik a többiek!” – soroltam egyre idegesebben Zsoltinak a problémákat, aki erre csak sóhajtott. Csakhogy én már túl érzékeny voltam ehhez a sóhajtáshoz, és négyhónapnyi szervezkedés után kitört belőlem a sírás.
„Te már nem is szeretsz engem!” – vádoltam meg, mire Zsolti átölelt, nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, és kérte, hogy tartsunk szervezésmentes napokat is. Nagy hüppögések közepette először kakaót és kekszet követeltem, majd megígértem neki, hogy leállok a mindennapos agyalással.
Amit dekorációnak szántunk, végül elkészítettük mi. Mostanság fogom kiküldeni az online meghívókat, betanultunk már egy jópofa táncot, megírtuk a fogadalmainkat is, és szerencsére nem vertük magunkat óriási költségbe sem. Újra egymást tartottuk fontosnak. Mert az esküvő számunkra nem csupán egy papír – azt szimbolizálja, hogy innentől kezdve egy család leszünk.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
„Nincs nem hagyományos esküvő, az esküvő maga a hagyomány” – Kreatív esküvőszervező egy szabálykövető mérnökből
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
