Neked elmesélem – Szeretetélmények karácsonyra

A Visszadobtak című blog és könyv két hónapja elhunyt szerzője, Sallai Zsuzsanna egy tavaszi délutánról mesélt, amikor takarítás után nyitva hagyták a veranda és a hátsó kert ajtaját. „Huzat volt, és finom, tiszta illat lengte be a házat. Anyu épp felmosott, ezért kiültetett minket apuval a gangra, hogy megvárjuk, amíg felszárad a padló. Hallani lehetett a szél erejét, ahogyan becsap odabenn egy ablakot. Anyukám közben nekiállt a rózsákat metszeni, mi pedig apuval csak ücsörögtünk. Emlékszem, a lábamat lóbáltam, mert nem ért le a székről. És közben csendben várakoztunk, csak úgy voltunk, bámultunk bele a semmibe… Ez a meghitt pillanat az első emlékem a szeretetről.”

Talán már itt, ezen a verandán tanulta azt a figyelmet, amivel engem is megtisztelt. Amikor az áttétes rákbetegség miatt már alig tudott menni, akkor is felállt, és kijött elém, amikor megérkeztem hozzá, megkínált és figyelt rám. Úgy lehetett vele beszélgetni, ahogyan csak kevés emberrel. Mert ha leültél vele szemben, félretett mindent. Akkor nem volt más, csak te és ő. Akkor az ideje rólad szólt.

Majd, amikor órákkal később kikísért, és én távolodtam tőle, a visszapillantó tükörben láttam, hogy még ott áll, és integet.

Mellette fontosnak és jó embernek érezhetted magad. Négy gyerek édesanyja, de szerintem kicsit mindannyiunk anyukája is volt, mert mindig volt miből adnia…

„Este nyolc körül lehetett. Már mind otthon voltunk a nagyapámnál, az ő egyszobás lakásában. Négyen egy régi bérház 40 m²-es szobájában. Fürdéshez készülődtünk, amihez akkoriban lábasokban melegítettük a vizet. Anyu pakolt, papa mesélt, és közben vártuk, hogy megteljen a lavór. Folyt, bugyogott a forró víz, aminek a hangja egybeolvadt a mi szavainkkal – szorosan voltunk együtt, nem is lehettünk másképp, és akkor tudtam, szeretetben vagyok.” – meséli Naszvadi Magdolna népi iparművész, fazekas, aki most épp a hegyvidéki karácsonyi vásáron árulja kézműves alkotásait. Az ő étkészlete ott lesz a karácsonyi asztalomon, amelyre ha ránézek, eszembe jut a nála töltött idő, a beszélgetés, amiből ma is emlékszem egy mondatára: „Sokszor egy nagyon mély, negatív érzés, égő szomorúság kell ahhoz, hogy merjek nagyot alkotni. Megtanultam, hogy nem tagadni, hanem megélni kell azt is, ami csontig hatol.”

Egy pici faluból, a Zala megyei Lasztonyából indult útnak az a számomra rendkívül nagyvilági, eredeti és extravagáns nő, Kutfej Kriszta, aki ma már tizenöt éve vezeti Biatorbágyon a sokunk által szeretett Kisvillát, és akinek gyakran mondta az édesapja: „Kifogásnak nincs helye, helyette inkább kezdd el valahogy, és tedd a dolgod!” És ő tette. Megtanulta, hogy nincsen élet munka nélkül. Etiópiában, a világ egyik legszegényebb országában élte át a szeretet szinte kézzelfogható jelenét, ott, ahol egyszerre nézett farkasszemet hittel és mélységes nyomorral. „Egyik reggel öszvérrel mentünk fel egy 3000 méter magasan fekvő kolostorhoz, ahol már fenn imádkoztak a helyiek. A kolostoron át egy sötét, keskeny alagúton keresztül jutottunk ki egy sziklaplatóra. Üldögélt ott egy-két ember, és mi is leültünk, egymástól távol.

Valamiért egyedül akartunk lenni, egyedül mindazzal, amit ott, abban a hittel teli, rettenetesen szegény országban láttunk. De ha valahol, akkor itt nem lehettél egyedül.

Alattunk elterült az etióp fennsík, forrón tűzött le ránk a nap, és gyönyörű kilátás nyílt több száz kilométeres távolságba. Órák teltek el, és csak csendben ültünk. Eleredtek a könnyeim, és jó volt sírni... Azt éreztem, hogy Isten itt van velem. Bennem.”

És léteznek olyan nagymamák, akik bár már több évtizede nincsenek köztünk, szeretetük mégis kísér minket. Ilyen volt Gluscevic Hajnal Iyengar jógaoktató apai nagymamája, Kati mama, akire még most, a hatvanas évei vége felé is mindennap gondol, aki mindig vele van, pedig korán elvesztette őt, 16 évesen, mégis meghatározta az egész életét: „Ő volt az egyetlen, aki feltétel nélkül szeretett. Akinél nem éreztem, hogy bármit tennem kéne, bárhogy viselkednem kéne, bármit mondanom, hinnem kellene ahhoz, hogy szeressen.” Emlékszem, miközben mesélt, zavarba jött attól, hogy szürkéskék szemei visszatarthatatlanul könnyeztek. Akkor már két órája beszélgettünk. Egymás felé fordulva, a külvilágot kizárva, a telefonokat kikapcsolva. Kizárólagos figyelemmel fordultunk egymás felé. Egymásra hangolódtunk, megnyíltunk, kölcsönösen bíztunk, együttéreztünk, és abban a néhány órában nemcsak sebezhetővé váltunk, hanem fel is szabadultunk.

Tudom, közhely, de tényleg létezik az érzés: mintha valahonnan már ismernénk egymást, és minden racionális magyarázat és észérv ellenére még meg is szeretjük egymást. Két vadidegen, akik alig két órája találkoztak. Előfordul, hogy beszélgetés közben könnyek gyűlnek a beszélgetőtársam szemébe. Elkezdi szégyellni. Azt gondolja, talán mégsem kellett volna ennyire megnyílnia. Én pedig libabőrös leszek. De ezekből az érzésekből születnek meg a Neked elmesélem történetek. Ez az egyik legkedvesebb része a munkámnak.

Ilyenkor naivan azt érzem, hogy amíg olyan emberek vannak a világon, mint akikkel én is leülök beszélgetni, addig létezik a jó, a biztonság. Ilyenkor mindig otthon érzem magam a világban.

Mint ahogyan azzal a végtelenül kedves mosolyú divattervezővel, Józsa Melindával is, aki azzal kezdi a válaszát, hogy „volt az életemben egy idősebb ember, talán meséltem is neked róla... Egy neves pszichológus, akinek az óradíja 25 0000 Ft volt. Amikor elmeséltem neki a történetem, azt mondta: szeretne segíteni nekem, hogy egyenesbe jöjjön az életem. És nem kért pénzt tőlem. Amikor megkérdeztem, miért, azt válaszolta: »Mert az ön életében még senki nem volt, aki önzetlenül szerette és segíteni akart volna magának. Épp itt az ideje, hogy megtapasztalja, milyen is ez. És hogy tudja elfogadni.« Még most is sírok az érzéstől, hogy egy idegen csak úgy segíteni akarjon, jó szándékból, szeretetből, elvárások nélkül.”

Kollázs: Kosztin Emese

És ha már elvárások… Eszembe jut az az írónő, akivel csak online tudtam beszélgetni mert a világjárvány miatt mindannyian otthonmaradásra kényszerültünk. Eszterhai Katalin, aki három szót idéz fel bennem, amelyek számomra a legszebb szavak: csoda, szeretet, odaadás. Ő mindannyiunkban az embert látja, a jót. Az egyenlőségben hisz, a kölcsönös tiszteletben, a szenvedélyben, a lélek szabadságában. Meghatározó volt számomra a története, az, hogy honnan hova jutott önerőből. Hat hónapra született, 45 dekás kislány volt, aki egész életében csak arra vágyott, hogy szeressék. Író és producer lett, majd elveszítve a szeme világát újra felemelte magát a porból. Ő mesélte el a pillanatot, amelyhez jó néhány évtizedet vissza kellett repülnie az időben, amire visszagondolva ugyanúgy érzi azt a belső remegést, mint akkor, gyerekkorában, amikor a nővére és ő egy egyszerű, döngölt földes vályogház félhomályos kisszobájában álltak a tükör előtt, frissen borotvált fejjel, kopaszon. „Tetvesek voltunk, és anyánk hiába mosta petróleummal a fejünket, a tetvek nem akartak elpusztulni. Mérgében tövig vágta a hajunkat.

Emlékszem, sokáig álltam a tükörképemmel szemben, és csak azt láttam, hogy furcsa, léggömbszerű a fejem, hogy csúnya vagyok, és hirtelen kétségbeesetten sírni kezdtem.

Edit, a nővérem nem bánta a kopaszságot, sőt, tetszett neki, azt mondta: »Most mindenkinek szeretni kell bennünket, mert olyanok vagyunk, mint Rákosi Mátyás.« És már énekelte is a dalt: »Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe, szórjunk rózsát Rákosi elvtárs elébe...« Míg énekelt, erősen fogta a kezemet. »Ne bőgj már, Kati, én kopaszon is szeretlek!« – mondta, és a meleg, puha arcát odatartotta az enyémhez, majd széttárta a karját, amelyek angyalszárnyként borultak rám, és pörögni kezdett velem. A nővérem azt mondta, kopaszon is szeret. Még sosem hallottam ezt a szót, nem tudtam, mit is jelent, de amikor kimondta, »szeretlek«, mintha valaki balzsammal kenegette volna az összemart lelkemet.”

Voltak telek, amikor a mínuszok próbára tettek minket. 1965 tele például egy ilyen tél volt. „1965 szilvesztere előtt a konyhában ültünk, s apa anya kezét megfogva mondta: »Késő délután elmegyek a boros pincéhez borért, hogy legyen holnap a vendégeknek.« Odakint irdatlan nagy hó volt, minden átfagyott. Aki csak tehette, inkább bent maradt a kályha mellett. Én ötéves makacs kislányként felvettem a bundás csizmám, és az ajtóban toporogtam: »Én is megyek!« Apa tiltakozott: »Nem, nem lehet! Hosszú az út odáig gyalog, nem fogod bírni!« De én menni akartam. Természetesen igaza lett. Visszafelé sírtam, könyörögtem, hogy engem hagyjon ott, mert nem bírok továbbmenni. Már fájt a lábfejem, olyan volt, mintha egy csonton sétálnék. Ő mégsem tett szemrehányást, nem mondta, hogy »na ugye, én megmondtam«. Helyette – mivel fel volt pakolva – felkapni nem tudott, hanem a kabátjával átölelt, magához húzott, a karomat dörzsölgette, hátha jobb lesz, hátha felmelegszem.

Csak a lépteink alatt roppanó havat és a szíve dobbanását hallottam.

Biztatott: »Jól van, Zsuzsika, menni fog ez, erős vagy!« – meséli Szakkay Zsuzsanna talpmasszőr, kétszeres nagymama, aki megtanult együtt élni a Bechterew-kór tüneteivel, a sztómával, az elvesztett évekkel, a lelke hangjával. „Ez volt életem első szeretetélménye, tisztán emlékszem rá, sokszor visszatér belül. És ezután vágyakoztam egész életemben a biztonságot adó szeretetre.”

Szeretetélményekben gazdag karácsonyt kívánunk olvasóinknak!