Neked elmesélem – „Azért leszek gyenge, hogy szeress, hogy figyelj rám”

1965 szilvesztere előtt a konyhában ültünk, s apa anya kezét megfogva mondta: „késő délután elmegyek a boros pincéhez borért, hogy legyen holnap a vendégeknek”. Odakint irdatlan nagy hó volt, minden átfagyott. Aki csak tehette, inkább bent maradt a kályha mellett. Én ötéves makacs kislányként felvettem a bundás csizmám, és az ajtóban toporogtam: „én is megyek!” Apa tiltakozott: „Nem, nem lehet! Hosszú az út odáig gyalog, nem fogod bírni!” De én menni akartam. Természetesen igaza lett. Visszafelé sírtam, könyörögtem, hogy engem hagyjon ott, mert nem bírok továbbmenni. Már fájt a lábfejem, olyan volt, mintha egy csonton sétálnék. Ő mégsem tett szemrehányást, nem mondta, hogy „na ugye, én megmondtam”. Helyette – mivel fel volt pakolva, felkapni nem tudott, hanem – a kabátjával átölelt, magához húzott, a karomat dörzsölgette, hátha jobb lesz, hátha felmelegszem. Csak a lépteink alatt roppanó havat és a szíve dobbanását hallottam. Biztatott: „Jól van, Zsuzsika, menni fog ez, erős vagy!” Ez volt életem első szeretetélménye, tisztán emlékszem rá, sokszor visszatér belül.

Erre vágytam egész életemben: a biztonságot adó szeretetre.

Hazaérve anya pokróccal futott ki elénk. Bebugyolált, babusgatott, aggódott, hogy most biztos megfáztam. Forró fürdőbe tett… És semmi bajom nem lett. A szerelem is ebben a formában talált rám. Mert visszagondolva, a férjemet is úgy választottam, hogy nála éreztem: biztonságot adó erő van benne.

Mindig akkor kaptam meg a vágyott figyelmet, a szeretetet, ha elgyengültem, ha segítségre szorultam, ha kiszolgáltatottá váltam. Így lett tudat alatt életem egyik fő mozgatórugója, vagy nevezzük így, gyökérproblémája az, amire csak hatvanon felül jöttem rá: „azért leszek gyenge, hogy szeress, hogy figyelj rám”.

A Mátraalján, egy pici faluban éltünk, ahol apa a stabilitást, a biztonságot, anya pedig a táplálni és az adni tudás örömét adta nekem. Apa volt a megteremtő, anya a megvalósító. Nem véletlenül lettem masszőr, a testi kontaktus, az érintés fontos volt számunkra. Én láttam a szüleimet összeölelkezni, apa fejét anya vállára hajolni, a gyengéd, simogató érintéseket, amelyekkel anya hol vigasztalt, hol biztatott, vagy csak szeretett minket. A női szál erőt adó, mindent elbíró vonal a mi családunkban. Anyai nagymamám hat gyermeket nevelt fel egyedül, mert a férje, az én nagyapám a háború után néhány évvel meghalt. Az ő ereje példa a szememben. Az „addig megyünk, amíg meg nem oldjuk” gondolat vezérelte őt, ahogy később anyát is. Akármilyen korán keltünk, a nagymamát képtelenség volt megelőzni, ő hajnalban kelt, hogy a kelt tésztát frissen süsse meg nekünk reggelire.

Tizenhét évesen közöltem: menyasszony lettem – a szüleim enyhén fogalmazva is nehezteltek rám emiatt. Önfejű kamaszlány voltam, aki azt hitte, hogy mindent tud az életről.

A mának éltem, azt hittem, jól ismerem a szerelmet, ami akkor a birtoklást jelentette.

Szerelmem „tárgya” nem lehet másé, csak az enyém. Egy év múlva jöttem rá, mit is jelent ez a szó: szerelem. Volt egy férfi, „a” férfi az életemben (Szakkay Attila, későbbi birkózóbajnok, aki a súlycsoportjában számos hazai és külföldi versenyt megnyert – a szerk.), akit tizennyolc évesen ismertem meg egy összejövetelen. Figyeltük egymást, merészen egymáson felejtettük a tekintetünket. „De a szemed, még egyszer visszanézett, / és mindent megadott.”* Egy nap besétált a boltba, ahol dolgoztam, és két ceruzaelemet vásárolt. Majd úgy mellékesen megkérdezte, hogy megvárhat és hazakísérhet-e. Én pedig úgy mellékesen azt mondtam: hát, jó.

A szüleim nem értették, mit művelek… Egy évvel ezelőtt azt mondtam, hogy ő az igazi, most pedig azt, hogy valaki más. Nem lehet ezt így csinálni! Meg amúgy is túl fiatal vagyok én ehhez. Fél év múlva, húsvétkor Attila megkérte a kezem apától.

Kép

Szakkay Zsuzsanna

Ebben a szerelemben tanultam meg, hogy a szerelem nem birtokol, mert ha lefog, visszahúz. Ha birtokol, nem bízik. Lehet, hogy közhely, de a szerelem felemel, szabaddá, jobbá tesz, szárnyakat ad.

Az esküvő után egy kis vidéki városból Budapestre költöztünk albérletbe. Olyan gyorsan történt minden, azt sem tudtam, hol vagyok. Attila megmutatta az utat a munkahelyemig és vissza, majd másnap elutazott a tatai edzőtáborba. Sokat voltam egyedül, mégis úgy éreztem, megvan mindenem. Az egyedüllétben viszont egyre inkább elkezdtem vágyakozni az anyaság után.

Húszévesen édesanya is lettem, ekkor, a terhességem alatt kezdtek megjelenni az első vészjósló tünetek. Csípőtájékon szúró fájdalmat éreztem, amely végigfutott a lábamon.

Gyermekünket a szívem alatt hordva többször is előfordult, hogy nem tudtam elindulni, sem kinyújtani a lábamat. Rengeteg vizsgálaton átestem, de a válasz kérdőjeles maradt.

A fiunk ötéves lehetett, amikor a colitis ulcerosa nevű gyulladásos bélbetegséggel diagnosztizáltak, de ez nem magyarázta a többi kísérőfájdalmamat. Éjszakánként álomba sírtam magam, mert nem tudtam, mi történik, s miért történik velem. Tehetetlenül néztük, hogyan romlik az állapotom. Egyik vizsgálatról sodródtam a másikra, közben neveltem a kisfiunkat, és elláttam az otthoni teendőket, de egyre kevesebbre voltam képes.
Huszonöt évesen, amikor a kezelőorvosom kézbe vette a zárójelentésem, szinte ő görnyedt meg a súlya alatt, én pedig csak néztem, s nem értettem: tényleg ennyire beteg vagyok? Nem túlzás, ha azt mondom, soha nem volt betegségtudatom. Csak egyszer, amikor harminckét évesen a kórházban a férjem kezébe adtak, hogy vigyen haza meghalni.
Fél évvel később hangzott el az ítélet a fejem fölött: Bechterew-kór. Ez a betegség a gerincet alkotó ízületek gyulladását, elmeszesedését okozza, ami mozgáskorlátozottságot alakít ki. Bambuszgerincnek is nevezik a betegséget, mert olyan merev lesz tőle az ember gerince, mint a bambusz.

Amikor kiderült, mi is okozza ezeket a szúró, szinte bénító fájdalmakat, az adjunktus leült velem szembe, és azt mondta: „Asszonyom, készüljön fel, mert harmincöt éves korára tolószékbe fog kerülni”.

Kegyetlen, halálra sebző nyilakként fúródtak belém a szavak. A rideg, fénylő csempék a falon mintha öntötték volna rám a hideget. Reszkettem, remegett a kezem. Bár eljutottak hozzám a hangok, a jelentésüktől elzártam magam. Tagadásba merültem: nem, nincs. Ez nem is velem történik. Mindjárt felébredek, mert én nem ezt terveztem, ez most nem az én életem. Szeretem a férjem, tenni akarok érte, segíteni őt, felnevelni a csupa mosoly kisfiunkat a párommal, aki itt ül mellettem, akinek a puszta jelenléte is megnyugvás számomra, és aki most mereven maga elé nézve végighallgatja, hogy az ő felesége tolószékbe kerül… Én nem ezt ígértem neki. Cserbenhagytam őt, magamat és az életünket. Az asztalon lévő repedést bámultam… de távol jártam.
Szteroiddal kezdtek el kezelni, ami a felszínen kezdetben megoldást jelentett, a mélyben pusztított. Az arcom eltorzult, a vonásaim elvesztek, a testem felpuffadt. Az akkor készült néhány darab fényképen rám sem lehet ismerni. Egy forró nyári napon piknikeztünk a családdal, amikor alattam a plédet piros vér kezdte beszínezni. A ruhám teljesen átázott, bevittek a kórházba, és azonnali életmentő műtétnek vetettek alá. Csak arra emlékszem, hogy a műtőasztalon fekszem, körülöttem több fehér köpenyes kapkod jobbra-balra, majd elvesztem az eszméletem.

Akkor még nem tudtam, csak később, hogy halálközeli élményem volt: mint egy golyó süvítettem kifelé a világos alagúton egy vakító fény felé.

Az alagút végén Leonardo Vitruvius-tanulmányához hasonlóan állt egy emberi alak, és elállta az utat. Mintha azt mondta volna: „Még nem jöhetsz! Vissza kell menned!” És én visszajöttem élni.

Kép

Szakkay Zsuzsanna

Harminckét évesen ileosztómával, a vékonybél kivezetésével mentették meg az életem. A hasam olyan, mint egy sakktábla, keresztbe-kasul metszve a későbbi hat műtét nyomaival. Harminchat kilósan kerültem haza egy halálos ítélettel. A szomszédomban lakott egy orvostanhallgató, aki sokszor átjött hozzám, és akinek ezért a mai napig hálás vagyok. Leült a hatalmas könyveivel az ágyam szélére, és segített megértenem, mi zajlik a testemben. Ő a fizikai test működése mellett arról is beszélt nekem, mit jelent a tudat hatalma, és miért tekinthető minden betegség lelki eredetűnek is. Én minderről egy ideig hallani sem akartam. Képtelen voltam befogadni ezeket az információkat a fizikai fájdalom és a kezelések miatt érzett dühöm mellett, de közben barátnők lettünk, ő kezelni kezdett engem, és kitartóan tanított testről, lélekről, energiákról, mindarról, ami egy ember életében az úgynevezett gyökérproblémát jelentheti. Ne higgye senki, hogy én annyira erős vagyok, hogy pikkpakk összeszedtem magam, hogy elszántan, megingathatatlanul küzdöttem. Nagyon nem. Sokszor akartam feladni. Sokáig fuldokoltam az önsajnálat mocsarában, és az önsajnálat mélyre taszított. Majdnem lemondtam magamról, a hozzám tartozók összetartó szeretete, hol a keménysége, hol pedig a megértése és az együttérzése tartott meg, lendített át a holtpontokon.

Buda László „Mit üzen a lelked?” című könyvében olvastam egy férfiról, aki leugrott a Golden Gate hídról, de valamilyen csoda folytán túlélte: „A korlát elengedésétől a becsapódásig négy másodperc telik el. Az első két másodpercben lepereg előtted az életed, benne kiemelten is az összes probléma, ami az öngyilkosságba hajszolt, és az összes megoldás mindezen problémákra.

Kitisztul a nagy kép, megvilágosodik az összefüggések teljes rendszere, és nyilvánvalóvá válik, hogy a helyzet egyáltalán nem volt kilátástalan.

A maradék két másodpercben a figyelem már csak és kizárólag egyetlen nyitott kérdésre, egyetlen megoldatlan problémára irányul, mégpedig arra – amit most adtál magadnak –, hogy elengedted a korlátot, és zuhansz a mélybe.”** A nagymamámat vezérlő gondolat jut eszembe: a megoldáson töprengj, ne a problémán.

Attila úgy állt helyt apaként, férjként és társként, amit látva, visszagondolva rá, ma is könnyes lesz a szemem. Nem hagyott elveszni. Nagyszerű ember volt, szimbiózisban éltünk, olyan segítői lettünk egymásnak, hogy azonnal megéreztem, amikor ez megváltozott, amikor „megérkezett valaki” közénk. A fiunk ballagása előtt rákérdeztem, van-e valakije… De a kérdésemben már benne volt a válasz. Ez az igen volt az, ami először mérhetetlen fájdalmat okozott, de később legyőzhetetlen erővé alakult bennem. Néhány hónappal később fogtam magam, odaültem a tükör elé, kisminkeltem magam, sztómával is csinosan felöltöztem, és útnak indultam. Megfogadtam: többé nem telhet el úgy év, hogy ne tanuljak valami újat. Tanultam, olvastam és kutattam. Minden érdekelt, ami az ember születésével kezdődik, és a halálával lezárul. Ki vagyok én? És miért kerültem ilyen helyzetbe? Minek mi volt az oka?
Évekbe telt, de lassan és biztosan visszataláltunk egymáshoz Attilával… Már egyikünk sem volt ugyanaz, mint a szerelmünk kezdetén, tizennyolc, illetve huszonhárom évesen… De már ismertük önmagunkat, és a közösen átéltek miatt olyan közelről láttuk egymást, aminél közelebbről már csak Jézus látja a szívünket.

Kép

Szakkay Zsuzsanna

Megtanultam együtt élni a Bechterew-kór tüneteivel, a sztómával, az elvesztett évekkel, a lelkem hangjával, és ma, hatvankét évesen kiegyensúlyozott és örömteli az életem. Nagymamaként és vállalkozónőként, masszőr- és talpmasszőrként várom a reggeleket, hogy egy újabb napot megélhessek. Túléltem. Sokat szenvedtem, volt, hogy majdnem lemondtam az életről. Volt, hogy elfelejtettem, milyen szép is a tisztán folyó, utat törő patak egy csendes erdőben tavasszal, hogy milyen jó ölelni, finomakat enni, egy forró tea mellett beszélgetni, egy pillanatra beléd látni…

A férjem halála után tizenegy évvel újra szeretni…

„Fiacskám, a fájdalom tudja a módját, hogy a szárnyadat szegje, és megfosszon attól, hogy képes legyél repülni. És ha ez a fájdalom hosszú időn keresztül kezeletlen marad, akkor könnyen megfeledkezhetsz arról, hogy mindenekelőtt arra teremtettelek, hogy repülj!”***

A történetet Szakkay Zsuzsanna masszőr, talpmasszőr emlékei alapján írta Kosztin Emese.

*Idézet Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább című verséből.
**Részlet Buda László, Mit üzen a lelked? című könyvéből.
***Idézet Wm. Paul Young, A Viskó című könyvéből.