Neked elmesélem – Egy vidéki kozák lány

Zala megyéből származom, egy pici vidéki faluból, Lasztonyáról. Jól tanuló kislány voltam, akit sokan strébernek hittek. Volt is rá okuk: fontosak voltak számomra a jó jegyek, az, hogy jól teljesítsek kivétel nélkül mindegyik tantárgyból. A továbbtanulás nálunk alapvető elvárás volt. „Te csak tanulj, mi biztosítjuk hozzá a feltételeket, mert ez az egyetlen kitörési lehetőség!” – így vélekedtek a szüleim. Nekem nem voltak nagy vágyaim. Hogyan is lettek volna? Egyáltalán nem voltam tisztában azzal, hogy milyen lehetőségek rejlenek az életben, hogy miféle esélyek állhatnak előttem. Azzal pedig pláne nem, hogy mit jelent kihasználni, élni azzal, ami bennem van. Majd 15 éves koromban, a nyári diákmunkám során, egy halsütödében szerettem bele a vendéglátásba, pontosabban a vendéglátás közösségi élményébe. Nem azért, mert annyira jó volt ott felszolgálni vagy halakat sütni, hanem az emberek közvetlensége, a vadidegenek kedvessége és az ismerkedés lehetősége ejtett rabul. Augusztus egyik forgalmas napján az egyik kollégám megkérdezte: „Mire fel ez a sok tanulás, ha itt vagy, ha itt robotolsz?” Még ma is emlékszem a kérdés hátterében bujkáló piszkálódásra. Először éreztem azt, hogy valaki lenéz engem. Azonnal rávágtam: „Azért, mert szállodaigazgató leszek!”

A jegyeim lehetővé is tették, hogy bekerüljek a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára, majd később elvégeztem a Külkereskedelmi Főiskolát is.1988-ban érettségiztem, abban az évben, amikor megnyíltak a határok, így a mi évfolyamunk számára már lehetőség nyílt, hogy külföldön szerezhessünk szakmai gyakorlatot. Az én utam Németországba vezetett – ekkor jártam először „nyugaton”.

A múltam, a gyerekkorom nagyon fontos nekem, ebből építkezem! Ez határozza meg a szeretetemet a kétkezi munka iránt és azt az állandóan hajtó belső motort, ami azt zakatolja, hogy nincsen élet munka nélkül. (mosolyog)

Édesapám az egyik legerősebb példa előttem. Sokszor hallottam ismerőseinket panaszkodni, hogy mit miért nem lehet elérni, megtenni, hogy mi miért nem jó, miért nem sikerül – apám nem szerette, ha valaki elégedetlenkedik. Mindig arra tanított engem és az öcsémet, hogy a panaszkodás nem, csak a tettek visznek előre. Amikor megnyitottuk a Kisvillát, egy barátom azt mondta nekem: „Látod, milyen jó, hogy az apád elvárta tőled a tanulást!” De szerintem nem az elvárások vittek előre, hanem az, amit otthon láttam nap mint nap.

A szüleimnek háztáji földjei voltak. Hajnali ötkor keltek és indultak ki a mezőre vagy a kertbe kapálni, ültetni, locsolni, majd reggel nyolcra haza, és mentek tovább a munkahelyükre. A nagyapám hadirokkant volt, szóval az édesapám 12 évesen átvette a családfenntartó szerepet. Hajtotta a lovakat és kaszált, az ideje nagy részét kint töltötte a földeken, és nem jutott ideje tanulni. Amikor első osztályba mentem, beiratkozott a mezőgazdasági szakközépiskolába, és ha kellett, öt-hat kilométereket gyalogolt haza esténként, mert már nem jártak a buszok. Érettségi után elvégezte az erdészeti technikumot, és mire én nyolcadikos lettem, erdész lett belőle.

Nem mondta, de én ezt a következtetést vontam le: kifogásnak nincs helye, helyette inkább kezdd el valahogy, és tedd a dolgod!

Kép

Kép: Vavrik Dóra

Az érintés és a gondoskodás, az apró figyelmességek a szeretetnyelveim – engem így szerettek. Édesanyánk nem szidott, nem parancsolgatott, hanem szeretve bogozta ki az összegubancolódott lelki csomóinkat, vagy segített nekünk, sokszor apánkkal szemben is. (nevet) Ha tinédzserként nem ágyaztunk be, nem állt le parancsolgatni és veszekedni velünk… minek is? Tudta, milyen egy tinédzser. Aznap beágyazott helyettünk. Sosem felejtem el, hogy amikor hazamentem, ez mennyire jó érzéssel töltött el.

Megtanultam, hogy a parancsszó semmit sem ér a szeretet nagyvonalúsága nélkül.

A 100 fős kis faluban, ahol én születtem, nem volt se folyó vizünk, se fürdőszobánk, lavórból fürödtünk. Nyolcadik osztályos voltam, amikor beköltöztünk egy kisvárosba, Lentibe, amit csak tizennyolc éves koromban hagytam el, ekkor jártam először a fővárosban. Nyílt nap a főiskolán, Budapesten! Emlékszem, térképpel kerestem az Alkotmány utcát, illetve leszólítottam embereket, hogy segítsenek eligazodni. Ez egyébként egy remek ismerkedési lehetőség! (nevet) Sajnálhatjuk, hogy van GPS-ünk! Jó, csak viccelek! Lentiben nem éltem annyi ideig, mint a fővárosban, ahol kilenc évet töltöttem, mégis több embert ismerek a kisvárosból, mint Budapestről. A nagyvárosban úgy éreztem magam, mint egy vidéki kozák lány. Szabad, büszke embernek, a falusiak nyitottságával, aki nem engedte, hogy a város bedarálja. Sokáig zavart is, hogy nem tudok semmiféle kapcsolatot teremteni a szomszédokkal, egyszerűen mert a fővárosban nem szokás, meg nem olyan nyitottak az emberek. Én ahhoz szoktam, hogy vidéken a szomszéd néni ugyanúgy figyelt rám, mint a saját gyerekeire. Ha kint játszottam az utcán, szinte mindig magamon éreztem valakinek az őrző figyelmét.

Innen hozom a közösségi élményt, az összetartozás érzését, ami nekem alapvető ahhoz, hogy jól érezzem magam.

A főiskolai évek alatt, 1990-ben ismertem meg a nagy szerelmet, Tibort. Én 21 éves voltam, ő 19. Egyéjszakás kalandnak indult, és lett belőle 30 év. Németországból hazatérve szerelemre vágytam. A barátnőm, aki akkor már mennyasszony volt, hívta fel a figyelmemet Tiborra: „Van egy helyes fiú, alattunk jár egy évvel!” Igaza volt, nagyon tetszett nekem is. (mosolyog) Az egyik szombaton a barátnőmhöz jött a vőlegénye, és én, amikor megláttam Tibort a kollégium folyosóján, közöltem vele, hogy szabad a szombat estém. Rögtön el is hívott moziba. Egy héttel később, amikor mentem lefelé a kollégium lépcsőjén, ő megérintette a bokámat, és rám mosolygott – azóta együtt vagyunk. (nevet)

Huszonévesen nagyon fontos volt számomra a vonzalom kémiája, és ő volt a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam, a markáns állkapcsával, a sármos mosolyával és meleg barna szemeivel. Ráadásul karizmatikus jellem volt, és hatalmasakat nevettünk együtt. Kezdetben csak annyit tudtam, vele szebb az élet; majd menthetetlenül belészerettem. Hat év után házasodtunk össze, és 31 éves voltam, amikor megszületett a fiunk, majd öt év múlva a lányunk. Így, 30 év házasság után már tudom, hogy a kezdeti láng, az eszement szerelem elmúlik, és megtapasztaltam, hogy ezt az elmúlást milyen nehéz megélni, elfogadni. Az egész egy kész krízishelyzet. (nevet) Én is csak álltam bambán, és nem értettem, hogy na, most akkor mi lesz.

Kép

Kriszta és Tibor 

Évekbe telt, mire elfogadtam, hogy igen, a szenvedély hullámzóvá válik, majd elcsendesül. Helyette marad a megnyugvás, az összetartozás és az intimitás – amiben az ő és az én már mivé válik.

A főiskola elvégzése után titkárnő lettem, majd irodavezetői munkát kaptam, később elkerültem a szállodaiparba. Megvalósítottam a régi tervemet: 26 évesen szállodaigazgató lettem, köszönhetően egy főiskolai baráti kapcsolatnak és a rendszerváltás miatti, friss diplomás, nyelveket beszélő szakemberek iránti keresletnek. Huszonévesen meg akartam váltani a világot. (mosolyog)

A harmincas éveim végére tanultam és ismertem meg az elfogadás és az elengedés fontosságát. Ezt a két fogalmat, azt hiszem, hozzá kell szoktatnunk a szívünkhöz. A húszas éveinkben hajlamosak vagyunk rá, hogy szélsőségesen fogalmazzunk. Bennem is sokszor megfogalmazódott a szüleimmel kapcsolatban, hogy na, olyan nem leszek, mint ők, vagy hogy én ezt biztosan másképp fogom csinálni! Sok mindent tévesen gondoltam! Később jöttem rá, hogy mindaz, amit a szüleim elvárásának hittem, csak az én képzeletem szüleménye volt. Valójában én vagyok fontos nekik, és a lehető legjobb voltam már akkor is a számukra. A felismerésből született meg bennem az elengedés: büszke voltam arra, ha valamit úgy csináltam, mint ők, de képes voltam azzal is megbékélni, ha valamit kevésbé jól vagy másképp csináltam. Sokáig ugyanis azt hittem, valami baj van velem… hiányzik belőlem a hivatástudat, ami mindkét szülőmben erőteljesen jelen volt. Talán ez az elfogadás és elengedés tette lehetővé, hogy ezek után nem sokkal rátaláltam valamire…(mosolyog)

Kétgyerekes fiatal édesanyaként dolgoztam és rendezgettem a kis, parasztházszerű otthonunkat Biatorbágyon. Így találtam rá a „jövőmre”.

Egy parasztszekrényt kerestem a nappalinkba, és a helyi antikos mondta, hogy van egy ilyen eladó szekrény a Szabadság út elején, egy régi házban… és mellesleg a ház is eladó! Elmentem, és nem tudtam, hova nézzek, az épület minden kis zuga lenyűgözött. Rohantam haza, hogy megosszam a férjemmel: „Szívem, egy olyan villát láttam! Gyere, meg kell nézned! Mesés hangulata van!” – „Kriszta, most nem veszünk házat, és nem tervezzük, hogy költözünk!” – „Igen, de egy csodálatos kávézó lenne belőle!” Régen egy szabómester élt a házban, ezért tágas, világos, nagy ablakokkal ellátott szobái vannak a villának. Nem kellett sokáig győzködnöm, belevágtunk! Ebből az eldugott, fenyőkkel teli kertes villából hoztuk létre a családommal együtt életem legkedvesebb közösségi terét és kávézóját: a Kisvillát.

Kép

Kosztin Emese és Kutfej Krisztina - Kép: Vavrik Dóra

Úgy szoktam fogalmazni, én vallás nélkül is hiszek… Hiszek, mert megtapasztaltam Isten jelenlétét. Etiópiában voltunk, amikor életem egyik legmeghatározóbb élményét éltem át. Ott, a világ legszegényebb országában egyszerre néztem farkasszemet a hittel és a mélységes nyomorral. Egyik reggel öszvérrel mentünk fel egy 3000 méter magasan fekvő kolostorhoz, ahol már fenn imádkoztak a helyiek. A kolostoron át egy sötét, keskeny alagúton keresztül jutottunk ki egy sziklaplatóra. Üldögélt ott egy-két ember, és mi is leültünk, egymástól távol. Valamiért egyedül akartunk lenni, egyedül mindazzal, amit ott, abban a hittel teli, rettenetesen szegény országban láttunk. De ha valahol, akkor itt nem lehettél egyedül. Alattunk elterült az etióp fennsík, forrón tűzött le ránk a nap, és gyönyörű kilátás nyílt több száz kilométeres távolságba. Órák teltek el, és csak csendben ültünk.

Eleredtek a könnyeim, és jó volt sírni... Azt éreztem, hogy Isten itt van velem, bennem. Ezt éreztem akkor is, amikor megnyitottuk a Kisvillát.

Tudod, amióta megnyíltak a kapuk, nem vágyom utazni a világban, mert úgy érzem, most már hozzám jön a világ! Jön nagycsaládos, magányos, tanár, diák, helybéli barát, világjáró matróz, fotós, színész, festő, alkalmi kézműves anyuka, és néha Bodri kutya is betéved. Mindenki hozza a maga világát, és ennél színesebb, mélyebb élményeket nem is kívánhatnék az életembe!