Aki elrabolta az angol koronaékszereket – Egy gátlástalan bűnöző története

1671 tavaszán egy anglikán pap és a felesége kért bebocsátást a londoni Martin-toronyba, hogy megtekintsék és a saját kezükkel megtapinthassák az angol koronaékszereket. Ez akkoriban frissen szerzett állampolgári jog volt, bárki megtehette, aki kíváncsiságból vagy tiszteletből végig akarta simítani a felbecsülhetetlen értékű kincseket. A torony 77 éves őre, a jószándékú Talbot Edwards készségesen teljesítette a feladatát, és az épület földszinti termébe invitálta a tiszteletre méltónak tűnő párt. 
Miközben azonban a látogatás zajlott, váratlan esemény történt. A hölgy hirtelen rosszul lett, és elájult. Edwards riadtan próbált segíteni: az emeleten lévő lakásába hívta a házaspárt, ahol az idő közben magához tért asszonyt leültette, és borral kínálta, majd a pap és a felesége hálálkodva távozott. Másnap aztán újra megjelentek, és köszönetük jeléül négy pár fehér kesztyűt ajándékoztak az őr feleségének. A két házaspár szívélyesen elbeszélgetett, és kölcsönösen kifejezték egymás iránti szimpátiájukat. A látogatások ettől kezdve rendszeresek lettek, majd az egyik beszélgetés során felmerült, hogy a tiszteletesék fia jól jövedelmező földekkel rendelkezik Írországban, és tökéletes férje lenne Edwards lányának. A toronyőr és felesége alig hitték el, milyen szerencséjük van, miközben fogalmuk sem volt, hogy az egész ismeretség az első pillanattól kezdve hazugságok ravaszul felépített rendszere volt. 

Barbárság és brutalitás 

A pap nem volt pap, hanem egy Thomas Blood nevű önjelölt ezredes, aki számos bűncselekménnyel a háta mögött ezúttal a koronaékszereket akarta elrabolni. A papné szerepét egy Jenny Blaine nevű színésznő játszotta. Az utolsó látogatásuk során már az „unokaöcs” is megjelent, akit Blood egyik fia, Thomas alakított, valamint jelen volt két másik segítő is, akik a Tower stratégiai pontjain őrködtek. A rablók brutális kíméletlenséggel hajtották végre az akciót. A ruhájuk alatt tőrökkel és pisztolyokkal felfegyverkezve érkeztek, és még egyszer utoljára eljátszották a tiszteletteljes érdeklődő szerepét. Amint az idős Edwards kinyitotta nekik a kincseket tartalmazó szekrénykét, Blood egy kalapáccsal leütötte, majd egy karddal leszúrta. Ezután betömték a száját, és megkötözve a földre dobták. A koronaékszerek iránti csodálat ekkor már nem volt szükséges: a koronát Blood laposra kalapálta, és egy táskába gyömöszölte. Az országalmát az unokaöcsöt alakító tolvaj a nadrágjába dugta, a jogart pedig kettéfűrészelték. 

Csata a koronáért 

A rablás alaposan ki volt tervelve, és teljes sikerrel is járt volna, ha a véletlen közbe nem szól. A toronyőr fia ugyanis váratlanul megérkezett meglátogatni az apját, akinek valahogyan sikerült kiköpnie a rongyokat, és segítségért kiabálnia. 

A rablók menekültek, az ifjabbik Edwards ordítva utánuk vetette magát. A Tower őreit riadóztatták, majd kard- és pisztolypárbajok következtek. 

A műkincsekről a verekedés hevében több értékes drágakő leesett és eltűnt, a kilapított korona a csatornába gurult, és csak napok múlva találták meg. Bloodot és embereit végül egy haláleset és több sebesülés árán elfogták, majd azon melegében a Tower egyik cellájába zárták. Ilyen főbenjáró bűnért a lehető legsúlyosabb büntetésre számíthattak. Blood a vesztes csata után könnyedén megjegyezte: „Nemes próbálkozás volt, akármennyire sikertelen is. Végül is egy korona volt a tét.”

Kép

Thomas Blood Charles Grignion festményén – Forrás: Wikipedia

A rabló múltja 

Thomas Blood arcátlan merészségét könnyebb megérteni, ha szemügyre vesszük a múltját is. Apja jómódú írországi kovácsmester volt, aki kiterjedt földbirtokokkal is rendelkezett. A fiú azonban unatkozott otthon, nem akarta ezt az életmódot folytatni. 1642-ben, amikor kitört az angol polgárháború, ő a húszas éveiben járó, ereje teljében lévő fiatalember volt. Katonai karrierre vágyott, ezért belépett a hadseregbe, méghozzá a parlamenti erőkkel szemben esélyesebbnek gondolt királyi oldalon. Amikor azonban fordulni látszott a kocka, gondolkodás nélkül köpönyeget fordított, és átállt a forradalmárok oldalára. Mire véget értek a harcok, Blood már ezredesnek nevezte magát, és a hatalomra került diktátor, Oliver Cromwell egyik megbecsült embereként halmozta a vagyont. A szolgálataiért földeket és évjáradékot kapott, valamint kinevezték békebírónak is. 
Hamarosan azonban újabb fordulat következett. Angliában részben visszaállt a régi rend: 1660-ban II. Károly személyében újra királya lett az országnak. 

Bloodtól egyetlen tollvonással megvonták a javait, neki pedig – már nem is olyan fiatalon – nincstelenként kellett visszamenekülnie Írországba. Az anyagi csőd és a megaláztatás elkeseredett és gátlástalan cselekedetekre sarkallta. 

Ezek egyike volt, hogy az angol uralom alatt álló Írországban minden áron zűrzavart keltsen. Dühének egyik legfőbb célpontja Anglia ottani kormányzója, Ormonde grófja, James Butler volt. Ez a karrierpolitikus a forradalom alatt elveszítette szinte mindenét, de az 1660-as restauráció után diadalmasan tért vissza a politikába, II. Károly pedig elárasztotta őt címekkel, birtokokkal és pénzzel.

Merész és meghiúsult merénylettervek 

Blood a cromwelli időkből származó barátaival és más embereivel azt a hihetetlenül merész tervet akarta megvalósítani, hogy szabályosan megostromolja a dublini várat, elrabolja a grófot, majd busás váltságdíjat követel érte. A tervet azonban valaki az utolsó pillanatban elárulta, az összeesküvők közül pedig többet elfogtak és kivégeztek. Blood megint elmenekült, ezúttal az írországi hegyek közé, majd némi bujkálás után Hollandiába. Itt sem sokáig bírt a vérével. Nem sokkal később – annak ellenére, hogy 70 millió forintnyi vérdíjat tűztek ki a fejére – visszatért Angliába. 1667-ben egy véres mentőakció során kiszabadította egy régi bajtársát a fogságból, súlyosan megsérült, majd tovább bujkált. Egyik fia, Thomas még tovább ment: útonálló lett, és Anglia vidéki útjain fosztogatta az utasokat. Maga Blood álnéven orvosként és patikusként szélhámoskodott, miközben végig az Ormonde gróf elleni bosszúját tervezgette. Erre nem sokkal később lehetősége is volt, mert a gróf visszaköltözött Angliába. A Picadilly környékén lakott egy elegáns házban, és nem is sejtette, hogy Blood, aki most már nem elrabolni akarta, hanem meggyilkolni, minden lépését figyeli az embereivel. Egy este, amikor a hintója éppen hazafelé tartott a St. James’s Streeten, az álarc mögé bújt kalandor és emberei megtámadták. 

Kirángatták a kocsiból, lefogták, és a mellkasára egy cédulát tűztek, amelyen az állt, hogy bűneiért ezennel halálra ítélik. 

Megkötözték, lóra ültették, majd a hírhedt londoni vesztőhelyhez, a Tyburnhöz hurcolták. Bloodnak valóban az volt a szándéka, hogy egy hivatalos kivégzést imitálva, az éjszaka leple alatt felakasztják. 
Ormonde szerencséje az volt, hogy az egyik szolgája lovon utánuk vágtatott, és segített kiszabadítani az urát. Blood és emberei hiába lövöldöztek pisztolyaikkal, elvétették a grófot. Neki viszont fogalma sem volt, ki lehetett a támadó, mindenesetre jutalmat ajánlott a nyomravezetőnek. Blood azonban olyan ügyesen rejtegette a saját részvételét, hogy azt egyelőre senki nem sejtette.

Érthetetlen királyi kegyelem 

A következő évben bebizonyosodott, Blood mennyire nem tart semmiféle megtorlástól. Végrehajtotta a királyi koronaékszerek minden korábbi bűncselekménynél arcátlanabb elrablását. Miután a Towerbe zárták, tudnia kellett, hogy az ilyen bűnért iszonyatos megtorlás jár. Ő azonban a kihallgatás alatt is gondtalanul és magabiztosan viselkedett, majd azt követelte, hogy személyesen beszélhessen a királlyal. Sikerült is elérnie, így nemsokára ott állt a trón előtt, és makulátlan udvariassággal társalgott Károllyal. Az uralkodót láthatólag szórakoztatta a jelenet, és megkérdezte a vádlottól: „Mi lenne, ha megadnám önnek az életét?” Blood gáláns válasza ez volt: „Igyekeznék megszolgálni, Sire.” Hihetetlen módon a király végül megbocsátott. 

Nemcsak elengedte a halálbüntetést, hanem földeket adományozott Bloodnak, amelyek évi 500 font, mai értéken 40 millió forint bevételt hoztak neki. 

Összehasonlításul érdemes megemlíteni, hogy a leütött és hasba szúrt toronyőrnek, Talbot Edwardsnak ehhez képest összesen 300 font kárpótlást ajánlottak, majd azt sem fizették ki neki. Három évvel ezután belehalt a sérülései szövődményeibe. 
Egy korabeli megfigyelő, John Evelyn szemléletesen írja le, milyen érzelmeket váltott ki a társadalomból ez a váratlan fordulat: „Hogy hogyan kaphatott kegyelmet, és kerülhetett vissza a király kegyeibe, nemcsak ezek után, hanem más merész írországi és itthoni cselekedetei után, én bizony meg nem érthetem. Ez az ember nemcsak hogy merész, bár aljas és kegyetlen külsővel, nemcsak hamis ábrázattal rendelkezett, hanem nagyon sima beszédű és veszélyesen megtévesztő is volt.”

A titok nyitja 

Evelyn még nem tudhatta, hogy a színfalak mögött ki volt Thomas Blood. Sejtelme sem lehetett arról, hogy ez a gátlástalan kalandor azért viselkedett ilyen magabiztosan, mert II. Károly fizetett kémje és ügynöke volt. Egy olyan időszakban, amikor a frissen visszaállított monarchia még új és sérülékeny volt, és amikor az uralkodó egymás után számos alkalommal oszlatta fel a vele szembeszálló parlamentet, fennállt a veszélye, hogy a polgári erők és a király közötti polgárháború kiújul. A köztársaságpárti erők szervezkedésére és támadására egyfolytában számítani lehetett, és sokan tartottak a katolikusok befolyásától is. 

Mindezek kivédésére II. Károly kiterjedt kém- és ügynökhálózatot működtetett. Ez mindenre kapható alakokból állt, olyanokból, mint Thomas Blood.

Királyi kémhálózat 

1660-ban a király uralkodói monopóliummá tette a postai küldemények kézbesítését, így a frissen alapított Általános Postahivatalon ment keresztül minden levél az országban. Rafinált módszerekkel nyitották fel és zárták le újra a leveleket, elolvasták, lemásolták, és ha kellett, módosították őket. A gyanakvóbb és ravaszabb összeesküvők persze titkosírást alkalmaztak, de Károly hírszerzőinek erre is megvolt a válasza. Kódfejtők egész serege dolgozott neki egy neves oxfordi matematikaprofesszor és egy német diplomata vezetésével. Maga Károly is elégedetten szemlélte azt a bemutatót, amelyet emberei egy titkos szobában szerveztek, és amelyen büszkén mutatták neki a levelek észrevétlen felbontására, valamint a viaszpecsétek hű másolatainak készítésére szerkesztett gépezeteket. Mindezek teljes sikerrel működtek mindaddig, amíg az 1666-os londoni tűzvész fel nem emésztette az egész arzenált. 
A veszélyesebb feladatokat tehetséges és merész, ugyanakkor jól zsarolható bűnelkövetőkkel végeztették. Egy olyan imposztor, mint Blood, kiváló alany volt számukra. A királyi kegyelemért cserébe mindenre kapható volt. A királyi udvar veszélyes közegében otthonosan mozogva figyelt, provokált, és mindent jelentett a megbízóinak.
A kusza londoni utcák és sikátorok világában is rendszeresen megfordult, és kettős ügynökként lebuktatott sok szervezkedést – akár komolyak voltak, akár csak szóbeszéden alapultak. 
Valójában bármelyik politikus felbérelhette őt arra, hogy riválisait befeketítse, megzsarolja, tönkretegye, sőt, a fizikai erőszakkal szemben sem voltak erkölcsi fenntartásai. Mint egyszer büszkélkedve megjegyezte: „Nem számít, ha valaki lebuktat, mások majd újra felemelnek. Én vagyok számukra a legjobb eszköz.” 
Sok pletyka keringett arról, hogy II. Károly maga rendelte meg Bloodtól a koronaékszerek elrablását, mivel hatalmas adósságai miatt állandó pénzzavarban volt. A valóság talán közelebb áll ahhoz, amit a királyi kémszervezet vezetője mondott Bloodról: „Tízszer annyit ér, mint maga a korona.” 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>