Neked elmesélem – „Nem nyúlok másképp egy földműves vagy egy király koponyájához”
Határeset vagyok: művésznek túl egzakt, tudósnak túl átszellemült. A kettő együtt olyan keverék, ami fogékonnyá tett arra, hogy tudományos arcrekonstrukcióval foglalkozzam. Immár huszonhét éve. Fogtam a kezemben Dobó István, Janus Pannonius, Szent László, Semmelweis Ignác koponyáját. Készítettem arcrekonstrukciót középkori leprás férfiról, a Don-kanyarban elesett apáról, gyilkosság áldozatáról. A mai napig bennem van az érzés: a hála, a megtiszteltetés. A tudat, hogy ez nem mindenkinek adatik meg. A magasztosság, a csodálat és a szentség pillanata, amikor egy valaha élt ember koponyáját tartom a kezemben. Mélységes tisztelet jár át az egykor élt ember iránt, és megilletődöttség, hogy betekinthetek az ember számára láthatatlan síron túli világba.
Kustár Ágnes arcrekonstruktőr története.
Sokan azt gondolják, az antropológusnak nagyobb tudása van a halálról, másképp viszonyul hozzá, hiszen nap mint nap elhunytakkal foglalkozik. Nem fél, nem riasztja az elmúlás. De ez nem igaz. Pont fordítva van: mi nem a halállal, az élettel foglalkozunk. A biológiai antropológus feladata, hogy a maradványokból biológiai rekonstrukciót készítsen: férfi vagy nő volt az illető, hány évet élt, hogyan élt, mivel foglalkozott, hol helyezkedett el a társadalomban – mindenből az életére következtetünk.
Mi, antropológusok nem a halálról tudunk többet, hanem az egykor élt emberek életéről.
Gyerekként nem tudtam elfogadni az elmúlás gondolatát. Élből elutasítottam. Kijelentettem, hogy senki nem fog meghalni azok közül, akiket szeretek. Ebben a hitben éltem, és ez megnyugtatott. Lehet, becsaptam magam, mert a saját gyerekeimen és a tanítványaimon is látom, a gyerekeknek van egy sajátos tudása a halálról. Hároméves volt Lili lányom, akivel sétálás közben – ami akkor mindig órákig tartott, mivel minden fűszálnál megálltunk – egy mozdulatlanul fekvő rigóra lettünk figyelmesek. Amikor meglátta az elpusztult madarat, azt mondta: „Jigó! Máj nem él. Máj máshol énekel.” Megdöbbentett, hogy az életét vesztett kismadárról megállapította, nem azért fekszik ott, mert alszik, hanem mert már nem él. Előtte nem találkozott még a halállal. Az is meglepő volt, hogy azt mondta, már máshol énekel. Se tőlem, se az apukájától nem hallott ilyesmit. Egy felnőtt embernek, egy nagyobb gyereknek a koponya, a csontváz a halál szimbóluma, viszont egy kisgyerek még nem társít hozzá negatív képzeteket. Gyerekként az emberi csontváz először csak egy tárgy. Mi tanítjuk meg nekik, hogy egy olyan tárgy, amivel kegyelettel bánunk, amire vigyázunk, amitől félünk. Eredendően gyermeki kíváncsisággal, nem viszolygással fordulunk egy csontváz felé.
Lili kiskorában sokat volt bent velem a Természettudományi Múzeumban, ahol közelről látta az emberi maradványokat, meg is érintette őket. Majd egyszer csak nem akart többet bejönni velem. Akkorra már átesett egy olyan tanulási folyamaton, amikor összekapcsolódott benne a koponyák látványa a halál, az elmúlás iszonyatával. Ugyanezt figyeltem meg a tanítványaimnál is az általános iskolában. Biológia–rajz szakos tanár voltam elsőtől nyolcadikig, így többször bevittem órára a műanyag csontvázat nézegetni, tanulmányozni.
A kisebbeken semmiféle irtózás nem látszott, míg a nagyobbak sikítozni kezdtek, ők már tudták, mit jelent.
Kezdetben nekem is voltak rossz érzéseim, egészen addig, amíg el nem tudtam vonatkoztatni az egykor élt embertől. Amikor elkezdtem dolgozni a Természettudományi Múzeumban, a régi Jókai-villában volt az embertani tár, amely korábban műterem volt. Hatalmas termek, padlótól plafonig érő vitrinek adtak helyet a több száz koponyának. Téli napokon, amikor hamar sötétedett, és sokáig maradtam bent egyedül, hogy haladjak, minden recsegésre-ropogásra felriadtam. Játszott velem a képzeletem. Sokáig például nem tudtam a csontokkal egy térben enni. Az ebédemet mindig át kellett vinnem egy másik, semleges szobába. Majd idővel megtanultam elvonatkoztatni, szétválasztani a dolgokat…
Már én is el tudom fogadni, meg tudom érteni, van az a fajta öregség, az a pillanat, amikor az ember betelt az élettel és el tudja engedni. Azt is látom, hogy sokféleképpen lehet meghalni, és egyáltalán nem mindegy, hogy az ember hogyan jut el a halála pillanatáig. Azt hiszem, könnyebb elengedni az életet, ha azt érezzük, már nincs tennivalónk, és azoknak nehezebb, akiknek lett volna még dolga itt, a földön.
Mindannyian úgy születünk, hogy hozunk magunkkal adottságokat, belekerülünk egy családba, egy élethelyzetbe, körülvesz bennünket egy makro- és egy mikrokörnyezet, ahol megkapjuk a kezdő lehetőségeket, korlátokat, és ott kell valahogy eligazodnunk, gazdálkodnunk azzal, amink van. Fontos, hogy az érzéseinkre hallgatva azt az utat válasszuk, amelyik a leginkább lelkesít. Bár sokáig nekem sem volt egyértelmű, hogy mi is ez. Gyerekként sok minden érdekelt. Vonzott a rajzolás, az alkotás. Rengeteget festettem, varrtam, apukámmal barkácsoltam. Ő uralta a pasaréti házunk padlását, ott ezermesterkedett.
Nem létezett olyan, amit ő nem tudott megjavítani. Ma sem létezik. Ma is megkapja tőlünk az elromlott turmixgépet, és néhány nap múlva újjáéleszti. Ezt mindig csodáltam benne.
Kislányként természetbúvár, biológus vagy állatorvos szerettem volna lenni. Természetközeli életet éltünk a II. kerületben, Pasaréten, ahol hatalmas, vadregényes kertünk volt. A régi családi házunkban több generáció élt egy fedél alatt, és én ma is így élek, nekem ez ad biztonságot. Unokatestvérek, szomszéd gyerekek mind együtt bandáztunk. Tudtuk, kinek a kertjében terem mogyoró, hol lehet bunkert építeni, melyik udvaron van a fára mászásra legalkalmasabb fa. Fiús kislány voltam, fiúsan is öltözködtem, nem lett volna túl praktikus csipkeszoknyában fennakadni a kerítésen.
Anyukámtól kaptam meg azt a nőképet, amit ma, ötvenévesen is képviselek: a szolidságot, a természetességet. Sosem esett túlzásokba, de az ápoltságra, a finom illatra odafigyelt. Emiatt gyakran elloptam tőle a kendőjét, ami megtartotta az illatát. Sajnos fiatalon halt meg, lányunokáit már nem ismerhette. Amikor Lili megszületett, olyan elemi vágyat éreztem, hogy megmutassam neki, hogy lássa, hogy szinte zsigerig hatolt a hiánya. Anyaként szükségem lett volna annak az embernek a támogatására, akiben maximálisan megbízom, aki előtt nem kell alakoskodni, akinek nem kell megfelelni. Aki tisztán átadhatta volna a tapasztalatait. Hiányzott a folytonosság. De jelen volt, és ma is jelen van az életünkben. A fényképe mindig kint van a nappali komód tetején. Beszélünk róla, és azt hiszem, ez az újramesélés az, ami életben tartja az emlékeinket.
Ha visszagondolok a kislány énemre, két dolgot látok: alkotási vágyat és természetszeretetet.
Ezért pályaválasztáskor az ELTE-re felvételiztem biológus szakra, de nem vettek fel. Ami akkor bosszúságot okozott, már tudom, nem volt véletlen. Érettségi után bekerültem a Természettudományi Múzeumba, ahol egy évet dolgoztam a múzeum Bogárgyűjteményében, mikroszkóp alatt, tűpontos figyelemmel vizsgáltam az apró ízeltlábúakat. Itt fogalmazódott meg bennem, hogy tanítani szeretnék, miután végighallgattam a múzeumi kollégák, zoológusok, botanikusok ismeretterjesztő előadásait. Felvételiztem Pécsre biológia–rajz szakra, amiből le is diplomáztam, majd itt, a főiskola utolsó évében tartott nekünk egy kiemelkedő oktató egy lenyűgöző tantárgyat: embertant, ami magával ragadott.
24 éves voltam, amikor az ELTE antropológusképzésére bekerültem. Másodéves lehettem, amikor egy Bázelben élő magyar származású antropológus, szobrászművész érkezett Magyarországra, mert kapott egy megbízást a Nemzeti Múzeumtól, hogy készítse el III. Béla és felesége, Antiókhiai Anna arcrekonstrukcióját. Ő volt Skultéty Gyula arcrekonstruktőr. Ritka lehetőség volt számunkra, hogy láthattuk őt dolgozni. Amikor mi, diákok megérkeztünk a műhelyébe, nemcsak egy nagyszerű szakembert, hanem egy nyitott, derűs embert ismertünk meg benne, aki szenvedéllyel élt. Az óra végén ott maradtam. Kérdések özöne tódult a fejembe, és ő látta rajtam, hogy itt most valami történik. Valami, ami megváltoztatja egy fiatal nő életét. Akkor találtam rá a hivatásomra. Gyula tanítványává váltam, mert engem nem pusztán érdekelt mindaz, amit láttam, hanem többé nem tudtam elszakadni attól az alkotói folyamattól, amivel ott életemben először szembesültem. Alkotás és otthonérzés. Megfogott a műhelyből áradó szag.
Rajzszakosként időm nagy részét műhelyekben töltöttem, amelyeknek van egyfajta jellegzetes miliője, a nyikorgó állványok, az anyagok, a gyurma, a festék, a terpentin szaga, ezek összjátéka beleég az ember orrába, agyába.
Amikor beléptem Gyula műtermébe, megcsapott ugyanez az illatkombináció, ami bennem ismerős érzést hívott elő: otthon vagyok.
Az arcrekonstrukció készítéséhez minél épebb a koponya, annál jobb. Ha töredékes, deformált vagy torzult, akkor korrigálni kell, szobrászati úton kipótolni a kisebb hiányosságokat. A rekonstrukció során az eredeti koponyáról először gipszmásolatot készítünk, hogy ne az eredetin dolgozzunk, mert az műtárgy, védeni kell a sérülésektől, másrészt az mindig ott van referenciaként. A szobrászi arcrekonstrukciós módszer abból áll, hogy a gipszkoponya-másolatra visszaépítjük az izmokat, a lágyrészeket, így maga a koponya „eltűnik”, nem lesz látható. Az arcrekonstrukció becslő módszer, nem tudjuk százszázalékosan reprodukálni az egykor élt ember arcát, de minél több részletességet és formai összefüggést veszünk figyelembe, annál pontosabb lesz az arc. Hitelességét növeli, hogy az arcrekonstrukció abban az életkorban ábrázolja az embert, amelyikben meghalt.
Janus Pannonius arcrekonstrukciója sok meglepetést tartogatott. Hiába maradt fenn róla több vers, napló, hiába lehetett több forrásból vizsgálni a képmását, sokáig abban a hitben éltünk, hogy ő egy kifejezetten lágy, szinte nőies vonásokkal rendelkező fiatalember volt. De ez nem volt igaz. Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész is bekapcsolódott a munkánkba, ő hívta fel a figyelmünket néhány olyan festményre, amelyeknél megvolt az esély, hogy Janus Pannoniust ábrázolják. Ilyen volt Andrea Mantegna padovai freskója, a „Szent Kristóf vértanúsága”, amelyen számos ismert embert megfestett. Andrea személyesen is ismerte a költőt, emiatt Balogh Jolán művészettörténész már korábban is felvetette, hogy ezen a festményen ott kell lennie Janus Pannoniusnak, de ő valaki teljesen másra gondolt. Mi viszont az arcrekonstrukció nyomán már tudtuk, milyen arcot kell keresnünk. Nem egy szelíd arcú ifjút, hanem egy markáns „bokszolót”.
Találtunk is egy fiatal férfit, aki egy oszlop mögé húzódva állt a képen, és akinek a vonásai teljesen megegyeztek Janus Pannonius arcvonásaival.
Itt megjegyezném, hogy bár minden koponya más, bizonyos szempontból mégis egyformák. Nincs különbség abban, hogyan viszonyulok hozzájuk. Nem nyúlok másképp egy földműves, vagy egy király koponyájához. Mindegyiket egyformán tisztelem.
Az egyik legmegrendítőbb megbízásom majd’ húsz évvel ezelőtt, egy esős őszi napon kopogtatott be az ajtón. Egy termetes, határozott, őszülő férfi állt előttem, kezében egy nagyobb dobozzal, benne az apja koponyájával, amiért szó szerint elment egészen a hatóságokig, a végletekig. Megfogadta, hogy hazahozza és eltemeti a második világháborúban, a Don-kanyarban elesett édesapja földi maradványait. Képes volt felkeresni apja még élő katonatársait, akik tudták, hogy melyik falu közelében halt meg az apja. Majd a helyi öregek segítségével, akik még emlékeztek, hová temették a tiszteket, több sírt is kihantoltak. Végül azt a csontvázat, amelyik koponyájának jellegzetes, magas homloka a leginkább emlékeztette az édesapjáéra, hazahozta. DNS-vizsgálat igazolta, hogy a koponya valóban az édesapjáé, de a biztonság kedvéért arcrekonstrukciót is készíttetett. Miután eltemette édesapját, egy évvel később ő is meghalt. Azt hiszem, megnyugodott.
Számomra minden arc másról mesél. Az, hogy én milyennek látom a saját arcomat, napszaktól függ. Reggel, amikor tükörbe nézek, olyan, mintha egy ellenséges, idegen lény tekintene rám vissza. De napközben, amikor már foglalkoztat valami, amikor alkotok, akkor nem a ráncaimat, a megereszkedett bőrömet látom, hanem egy eleven, érdeklődő, élettel teli embert, és akkor összemosolyogok a tükörképemmel.
Akkor egyszerre látom magamban a vásott kölyköt, az idősödő, bölcsülő nőt, apám vonásait.
Sokáig azt hittem, egyetlen dolog van, ami mindannyiunkkal ugyanolyan kegyetlen: az idő. Mert akkor is megy tovább, ha körülötted, benned minden megáll. Minden tünékeny, szinte csak egy villanás. Azért mondják, hogy élj lassabban, figyelj jobban, ne csak nézz, láss is, mert azt hisszük, ha jobban, hosszabban nézzük az elénk táruló, szinte megható szépségű tájat, tovább marad velünk, az emlékezetünkben. Talán így is van. Az elmúlás megértése és elfogadása segít, hogy értékeljük az itt és most pillanatát. Mert csak az a miénk.
A történetet Kosztin Emese írta Kustár Ágnes antropológus, arcrekonstruktőr emlékei alapján.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM
Neked elmesélem – Néha úgy lennék pillangó!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>
