Sokan azt hitték, itt az utolsó ítélet

1965-ben egy relé – egy nagyjából villanykapcsoló méretű eszköz – hibája indította el a dominószerű áramkimaradást, azt, hogy az erőművek egymás után leálltak. Csak Manhattanben 800 ezer ember rekedt a föld alatti metrórendszerben, és több ezren liftekben vesztegeltek, amelyek hirtelen megálltak az emeletek között. A közlekedési lámpák sem üzemeltek, polgárok irányították a forgalmat. A levegőben a sötét repülőterek felett repülőgépek köröztek, az orvosok zseblámpa fénye mellett fejezték be a műtéteket, illetve vezették le a szüléseket. Csak a leleményesebb New Yorkban ragadt ingázók találtak maguknak olyan belvárosi éttermet, amely gyertyafénynél kiszolgálta őket.

A helyi sajtó számára mindez remek történet lehetett volna, csak épp a sztori nyilvánosságra hozatala is az elektromosságtól függött. Ahogy George P. Hunt, a Life magazin szerkesztője fogalmazott: „Elképesztő hír bontakozott ki körülöttünk, ám ott ültünk mi, a New York-i szerkesztőség tagjai egy felhőkarcoló csapdájában lámpák nélkül, elakadt telefonokkal és liftekkel”. A CBS televízió közben egy washingtoni stúdióból kapcsolta New York-i tudósítóját, aki telefonon beszélt a sötétből.

Az elemes, tranzisztoros rádiók megszakítás nélkül működtek, s eloszlatták a félelmeket, miután sokan – a hidegháborúról és a nukleáris katasztrófáról szóló filmek árnyékában – azt hitték, a végítélet közeleg.

A kormány a rádiókon keresztül megnyugtatta őket: az ország nem áll támadás alatt.

A hat napilap közül viszont csak a New York Times jelent meg másnap, amelynek szerkesztői éttermekből, templomokból szerzett gyertyák fényénél dolgoztak, és egy New Jersey-i kiadóval egyeztek meg a lap nyomtatásáról. A mindössze tízoldalas kiadvány igen optimistán a másnapi tévéműsort is lehozta.

A sötétben a bűnözők sem láttak?

Anekdotákból nem volt hiány. Egy tizenegy éves New Hampshire-i fiú például véletlenül épp abban a pillanatban ütött meg egy bottal egy villanyoszlopot, amikor a kimaradás kezdődött, majd hazarohant, mert megrémült, hogy ő okozta az egészet. A Carnegie Hall fényei Vladimir Horowitz zongoraművész előadása közepén aludtak ki, aki úgy fejezte be a Chopin-darabot, hogy egy hangot sem hagyott ki. A Scandinavian Airways pilótája leszállás közben csak egy pillanatra nézett le a műszereire, s mire felnézett, a kifutópályát már nem látta. Mintegy 500 járatot kellett átirányítani, azt, hogy nem történt baleset, a derült égnek és a szépen világító teliholdnak tulajdonították.

Ezrek töltötték az éjszakát pályaudvarok padlóján és szállodai előcsarnokokban. Csak a Macy's áruházlánc négy-ötezer embert etetett meg a büféjében, majd sokan az ágyneműrészlegen vertek tábort. A bűnözők is „lefagytak”: a bűnözési ráta csökkent azon az éjszakán – csupán öt bejelentés érkezett fosztogatásról, ami a város történetében a legalacsonyabb éjszakai bűncselekményszám. Ehhez a fokozott rendőri jelenlétnek – ötezer rendőrt és tízezer nemzetőrt hívtak be szolgálatra – is köze lehetett, azt az állítást azonban szociológusok cáfolták, hogy az áramkimaradással érintett régióban kilenc hónappal később szokatlanul sok baba született volna. Az áramszünet ugyanakkor az UFO-rajongók „kedvence” lett: titokzatos tűzgolyókról és más égi furcsaságokról dokumentáltak jelentéseket az esemény előtt, alatt és után – köztük néhány az ontariói erőmű közelében történt.

November 10-én reggel hétre a város nagy részén helyreállt az áramellátás.

Az 1965-ös áramszünet a „jó áramszünet” néven vált ismertté, ellentétben a 12 évvel később bekövetkezővel, amely a fosztogatás, a vandalizmus és a gyújtogatás orgiája, azaz dicstelen fejezet lett New York életében.

Egy éjszakára elszabadult a pokol

Az 1977. július 13-14-i elsötétülés – amelynek oka egy kárt okozó villámcsapás volt este fél kilenckor – New York városára és közvetlen környezetére korlátozódott. Több oka lehetett, hogy ezúttal ez városszerte féktelen randalírozást eredményezett. Az áramszünet egyrészt pénzügyi válság idején következett be, amikor a lakosokat egy sorozatgyilkos – Sam Fia – megoldatlan ügye is nyomasztotta. A forró júliusi időjárás sem kedvezett az idegeknek: a keleti part brutális hőhullámot élt meg, az áramszünet pedig este kezdődött, amikor a vállalkozások már bezártak, tulajdonosaik hazamentek.

Talán ezért alakult úgy, hogy főként a szegényebb negyedekben összesen 1616 üzlet vált betörés, kifosztás, garázdaság áldozatává, és 1037 tűzesetet jegyeztek fel. Egy bronxi autókereskedésből 50 új Pontiacot loptak el, míg Brooklynban – amelynek főútja, a Broadway teljesen „elesett” – fiatalokat láttak autókkal tolatni az üzletek elé, majd kötelet kötözni az üzletek rácsaira, autóikkal elhúzni a rácsokat, és vinni mindazt, ami mozdítható. Az emberek szemeteskukákat dobtak be az ablakokon, lakatokat fűrészeltek fel, feszítővassal távolítottak el redőnyöket, hogy fosztogathassanak.

Összesen 550 rendőr sérült meg, és a város történetének legnagyobb tömeges akciója során 4500 fosztogatót tartóztattak le.

Őket túlzsúfolt cellákban, pincékben vagy a rendőrségen radiátorokhoz, asztalokhoz bilincselve őrizték, de olyan is volt, akit egy rendőrautó csomagtartójába gyömöszölve vittek be. Egy emberölés is történt: a barátai társaságában lőtték le Dominick Ciscone brooklyni tinédzsert, aki a helyszínen meghalt. Az elkövetőt soha nem sikerült azonosítani.

Bűnözés vagy tiltakozás?

Az indulatok hajnalra nagyjából lenyugodtak, de az áram csak másnap este, majdnem 25 órával a kimaradás után tért vissza. Jonathan Mahler újságíró, a Hölgyeim és Uraim, Bronx ég című könyv szerzője így idézte fel az eseményeket:

„Sok New York-i a tehetősebb negyedekben úgy feküdt le aznap este, hogy fogalma sem volt arról, mi történik a városban. Csak másnap, a híreket látva szembesültek a megdöbbentő eseménysorral. (…) A rendőrtiszteket a lakóhelyükhöz legközelebbi körzetbe hívták be, de sokuknak a legközelebbi körzet nem olyan negyedekben volt, ahol a fosztogatás elharapódzott. (…) A költségvetési megszorítások elbocsátási hullámhoz vezettek a rendőrségnél, így a létszámuk is fogyott, és a morál is alacsony volt. (…) Vita alakult ki arról, hogy a fosztogatást bűnözésnek vagy a tiltakozás elhibázott formájának kell tekinteni. (…) Sok vállalkozó nem tudta biztosításból vagy másképp fedezni a kárait, és tönkrement.”

Az ámokfutás tehát egy frusztrált tömeg dühkitörésére vezethető vissza, aminek a káosz kedvezett. Kérdés: ha a mai világhelyzetben lenne áramszünet, ez vagy az 1965-ös reakció ismétlődne meg?

Szexmód helyett túlélőmód

Vagy a 2003. augusztus 14-i, a Nagy Alma lakossága ugyanis ekkor vizsgázott újra hasonló helyzetben – és megint egy kicsit másképp reagált. Ez esetben 16:10-kor vált New York „fénytelenné”, amikor egy letört faág egy villanyvezetékre esett, és egy közszolgáltató cég riasztórendszere meghibásodott. Nyolc északkeleti állam és Ontario – összesen több mint 50 millió ember élete – borult sötétségbe.

Ezúttal a New York-iak az áramszünetet a városi szolidaritás nagy pillanatává varázsolták: 1965-höz képest is fejlődve irányították a polgárok a forgalmat, és az emberek egymást segítették ki az elakadt metrókocsikból. 413 metrószerelvény állt meg, 400 ezer utast evakuáltak csaknem három óra alatt, igaz, a föld alól az utcákra áramló utasok hatalmas torlódásba ütköztek a járművek és a gyalogosok tömege miatt. Sokan ugyanis gyalog „menekültek el” az irodákból, noha csak Manhattenből kijutni négy órába telt, a négyórás buszút Manhattanből Washington D.C.-be pedig több mint nyolc órát vett igénybe. Ez is forró nap volt több mint 31 Celsius fokos hőmérséklettel, ami csak növelte az energiaigényt, mivel az emberek ventilátorokat, légkondicionálókat használtak. Rendkívül magas páratartalommal kellett megküzdeni, mivel New Yorkban épp rekordesőzés volt július vége óta.

Kép

Kép: Freepik

A telefonhálózatok működőképesek maradtak, igaz, a mobilhálózatok túlterheltsége miatt a hívások szakadoztak, ezért az emberek sorakoztak a fizetős telefonok előtt. A televízió- és rádióállomások többsége tartalékgenerátor segítségével adásban maradt, az Amtrak vasúttársaság szolgáltatásának nagy része a villamosított ingázóvasutakkal együtt leállt. Minden érintett repülőtér azonnal bezárt, így nem volt felszállás, a bejövő járatokat árammal ellátott repülőterekre irányították át. Baby boom azonban ekkor sem történt, egy helyi lakos például azt nyilatkozta az AP hírügynökségnek:

„A szex volt az utolsó dolog, ami eszembe jutott (…) Túlélőmódba váltottunk, és nem szexmódba.”

Egy görbe este sok fagyival

A haza nem jutó ingázók parkokban és középületek lépcsőin aludtak. Sok bár és pub felpörgött üzletről számolt be, mivel a lazább New York-iak az áramszünetet egy görbe estére használták fel. Az éttermek többsége ingyen ételt adott a vendégeinek, itt-ott rögtönzött főzést is tartottak, megosztva a megmaradt, felhasználandó alapanyagokat a bajbajutottakkal. Számos helyi lakos is elkészített mindent, ami megromlott volna, és felszolgálta a szomszédainak. Ez New York több negyedében is házi-, sőt háztömbbulikhoz vezetett, ahol főleg a fagylaltot osztogatták gyorsan az odatévedőknek. 40 ezer rendőr és a teljes tűzoltóság szolgálatban volt, de tüzet szerencsére „csak” gyertyák okoztak.

A legtöbb helyen éjfélre, azaz 8 órán belül helyreállították az áramellátást, a New York-i metró már este nyolc körül újraindította korlátozott számban a járatait. Ez volt a világ második legkiterjedtebb áramszünete az 1999-es dél-brazíliai áramszünet után. Az, hogy sokkal higgadtabban, egymáshoz kedvesebben és segítőkészebben viselkedett a tömeg, mindenképp megnyugtatóbb a jövőre nézve, mint az 1977-es történések (és az 1965-ös esettel együtt is a „jó” van többségben). Az emberibb reakció mögött a magasabb életszínvonalat, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás eleven emlékét és a technikai fejlettség magasabb fokát – amely a pánikot csökkenthette – emlegetik az elemzők.

Források:

• https://www.smithsonianmag.com/history/new-york-city-lost-power-radio-saved-day-180957194/
• https://www.historyhit.com/the-northeast-blackout/
• https://en.wikipedia.org/wiki/New_York_City_blackout_of_1977
• https://www.nytimes.com/2022/07/13/nyregion/new-york-city-blackout.html
• https://en.wikipedia.org/wiki/Northeast_blackout_of_2003
• https://gothamist.com/news/photos-this-was-new-york-city-during-the-massive-2003-blackout

Az Álomország a történetét tekintve nem fukarkodik dramaturgiai változtatásokkal az 1905-ös, Winsor McCay által jegyzett képregényhez és az 1989-es japán-amerikai rajzfilmhez képest sem.

A legszembetűnőbb különbség az, hogy a kis Némó ebben az esetben kislány.

Bár a leghíresebb motívumot, az életre kelt ágyat Lawrence megtartotta, valamint Flip személye is kulcsfontosságú a filmben, mégis önálló alkotásként beszélhetünk a Netflix egyik legújabb produkciójáról. Sőt világosan megmutatkozik a mélyebb tartalom vászonra teremtése iránti vágy, hiszen a film alapja az álom, vagyis a tudattalan tartalmak színteréül szolgáló világ feltérképezése, az álom és ébrenlét adta terek elválasztása és összemosása, a gyász megélése és a legsötétebb félelmeink legyőzése.

A világítótorony őrzői

Némó (Marlow Barkley), aki az édesapjával él a civilizált világtól elszigetelten, rendezi a világítótorony körüli teendőket, magántanulóként matematikát tanul, zongorázik, és összesen két barátja van: egy sirály és a plüssmalaca. A digitális világ számára ismeretlen, televízió, internet, telefon a közelükben sincs, édesapja (A kiválasztott – Az amerikai látnok című sorozatból ismert Kyle Chandler) esti mesékkel altatja el Némót. Már a film elején láthatjuk, hogy ezek a mesék leginkább az izgalmas kalandoknak adnak teret, beemelve a rémálmok szörnyét is, amely végigkíséri a kislányt kalandos utazása során. Az idilli családi hangulatot az apuka halála porlasztja szét, így Némó a kissé savanyú, unalmas kilincskereskedő nagybátyjához, Philiphez (Chris O’Dowd) kerül a modern nagyvárosba.
A kislánynak minden idegen, beleértve nagybátyját is, így nem csoda, hogy a gyásszal megküzdeni kényszerülő Némó az első este álmában visszamenekül a toronyba az újratalálkozás reményében, ahol azonban apukája helyett annak álombeli kalandortársával, a bohókás, rosszfiúimázzsal rendelkező Flip-el (Jason Momoa) találkozik. A képregény bohócszereplőjét a filmben megjelenő hatalmas, szőrös teremtményre cserélő rendező nem fukarkodott kölcsönözni más filmek – Jack Sparrow kalózkapitány történetei, A faun labirintusa, A hercegnő és a béka című Disney-film – karaktereiből. Flip és Némó utazása Álomországban – bejárva az álom és ébrenlét világát – olyan kalandra invitál bennünket, ahol a karakterfejlődés garantált.

Kép

Kép: Netflix

Látványgazdag világba kalauzol a film

A CGI technikának köszönhetően a plüssmalac minden kis rojtja és a világítótornyot körülvevő zöld fűszálak egyesével hivatottak gondoskodni arról, hogy a nyíltan kimondott álomvilágban mi magunk is teljesen elmerülhessünk. De vajon a tökéletesen kidolgozott képek, a jól illesztett zenei motívumok és az eredeti történet megváltoztatása mellett találunk-e nekünk, felnőtteknek szóló, a képernyő elé szegező mélyebb mondanivalót, vagy csupán gyermekünk unszolására nézzük végig Jason Momoa és Marlow Barkley utazását?

A rendező tudatosan a tudattalan és az álom kapcsolatához nyúlt, amit már számtalan művész igyekezett a saját perspektívája szerint megjeleníteni.

Az Óz, a csodák csodája, az Egy makulátlan elme örök ragyogása és legutóbb az Eredet is az álmodó tudattalanját igyekezett feltárni, megkérdőjelezve annak átjárhatatlanságát, ahogy azt már Csuang-ce is megtette a lepkéjével. A lepke mint a tovatűnő álmok jelképe az Álomországban is többször megjelenik. Emellett fontos motívum a tükör, amely az egyik legkifejezőbb jelképe a végtelennek, és így több színen is feltűnik a filmben.

Az elvitathatatlan bizonyítéka a tudattalan megjelenésének Lawrence Álomországában maga a víz, amely hol végtelen óceánként, hol esőként, hol pedig zúzmaraként jelenik meg. Ha nem ismernénk Freud tudattalan fogalmának a vízben megjelenő szimbolikáját, a rendező gondoskodik arról, hogy kétségünk se legyen afelől, hogy műve mélylélektani alapokon nyugszik, hiszen egy ponton elhangzik Fliptől az alábbi kérdés: „Te nem hallottál még Freud-ról?” Ezek után minden kétséget félretéve nézhetjük főhőseinknek a különböző tudattalanok alkotta Álomországban szerzett tapasztalatait a színesebbnél színesebb elfojtások, fixációk és vágyak uralta jelenetekben.

Kép

Kép: Netflix

Lebegés álom és valóság között

„Az álom menekülés egy következmények nélküli világba” – hangzik el az első mondat, miközben a vízben lebegő Némót láthatjuk, már az elején összekapcsolva a víz képét és az álom fogalmát. A filmben a víz csodálatos, sarki fény és delfinek által kísért jelensége mellett viharos, elemi erejű, baljóslatú arca is többször megjelenik, utalva arra, hogy a tudattalanunk mindkét karaktert magába foglalja.

Freud mellett a pszichoanalízis másik kiemelkedő képviselője, Carl Gustav Jung is a vízről mint a tudattalan leggyakoribb szimbólumáról, a lélek legalján elhelyezkedő sötét tükörről beszél, amely a „sötét psziché élő szimbóluma”. A tudattalanra és az analitikus felfogásra való folyamatos utalást továbberősíti a két főhős végső célja: megszerezni a rémálmok tengerének fenekén rejlő igazgyöngyöt, amellyel bármilyen kívánságuk teljesülhet.

Jung szerint „a víz mindig lefelé tartó útján kell járnia annak, aki a kincset, atyáink értékes örökségét újra napvilágra akarja hozni”.

Ezt a pszichoanalitikus összefüggésbe hozza Bardesanes lélekhimnuszával, amelyben a fiúnak meg kell keresnie az atyja koronájából hiányzó gyöngyöt, amely egy sárkány által őrzött mély kút fenekén van. Ennél nem sok egyértelműbb utalás található a tudattalanra a filmirodalomban.

Álomországot nézve alapvetően két fő gondolati elemet érdemes végigkövetnünk. Az egyik, hogy miként halad végig a gyászfeldolgozás szakaszain Némó, és hogyan, milyen kompromisszumokkal képes elfogadni édesapja elvesztését, így az álomvilág helyett az ébrenlétben való boldogulás megélését. A másik, hogy milyen lényeges a teljesség eléréséhez a tudattalan létezésének elfogadása, az abban jelenlévő gondolatokkal, érzésekkel, vágyakkal való szembenézés, és a kíséretükben megjelenő ismeretlentől, a kontrollálhatatlanságtól való félelem leküzdése. Fontos, hogy ennek köszönhetően kiegyensúlyozott életet élhessünk, hiszen mindannyiunk lelkében ott van az igazgyöngy, a kincsünk, atyáink értékes öröksége, és csak mi magunk tudjuk azt a felszínre hozni.

Sigmund Freud az álmokat „a tudattalan megismeréséhez vezető királyi útnak” tartotta. Emellett az elvétéseket, elszólásokat, elírásokat, a dolgok elvesztését és a vicceket is a tudattalan minőséghez kapcsolta. Úgy gondolta, az álom elsődleges feladata, hogy megvédjen a fájdalomtól, a vicc pedig arról gondoskodik, hogy gyönyörűséget szerezzen az eufória elérésével.

A szerző filmszakértő

2023. január 2-án két alkalommal is élvezhetik a nézők a neves előadóművész Bolyki Balázs és kórusa „ímé újjá lett minden" címet viselő újévi koncertjét.
A műsorban a jól ismert örökzöld soul & gospel klasszikusok mellett („Oh, happy day", a „Changed the world" vagy Leonard Cohan világslágere a „Halleluja") természetesen az elmaradhatatlan magyar nyelvű dalok, valamint Bolyki Balázs nagysikerű saját szerzeményei is színesítik a műsort.

A Prima-díjas énekes születése óta énekel. Testvéreivel mint Bolyki Brothers járták be a világot, majd saját alapítású formációját a Bolyki Balázs és a Bolyki Soul & Gospel Kórust ismerhették meg a nézők.
Dalszerzőként, szövegíróként és hangszerelőként is számos hazai és külföldi lemezen közreműködött már, és több esetben kapott munkája elismeréseként arany, illetve platina lemezt. Olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint a világhírű gitárművész Al Di Meola, vagy a Holmes Brothers, akik több alkalommal voltak az év blues együttese az USA-ban.

Bolyki Balázs egy professzionális énektudással nem rendelkező, de profi hozzáállással bíró jelentkezőkből álló, keresztény értékeket képviselő zenei formációt hozott létre, mellyel mostanra már szakmailag is nemzetközi színvonalú produkciót élvezhetnek a nézők.

A csapat nemcsak az augusztusi Jubileumi koncertjén bizonyította be, hanem az elmúlt 10 évben többször is, hogy hittel, bizakodva tekintenek a jövőbe. A gospel igazi üzenetén keresztül bármilyen körülmény ellenére is hisznek abban, hogy lehetséges szeretettel, bizakodva élni.

Már tinédzserként kész „üzletlány” volt

Közel 82 évet élt, ám az említett vagyonát szűk öt évtized alatt halmozta fel. Takarékosságát kvéker neveltetésének köszönhette, amely az önmegtartóztatást helyezte előtérbe, hiszen a 17. században Angliából indult kvéker vallási közösségek – papság és szertartások nélkül – szigorú erkölcsi szabályok szerint élték puritán életüket. Így tett az 1834-ben született Henrietta, azaz Hetty Howland Robinson családja is az amerikai Massachusetts államban. Édesapja, Edward Mott Robinson a bálnavadászhajó-bizniszben utazott, ahogy bálnavadászflotta-tulajdonosként a nagyapja is. A kislánynak már hatéves korában fel kellett olvasnia a napilapok pénzügyi oldalait a két üzletembernek, akik rosszul láttak. Nyolcévesen bankszámlát nyitott a megtakarított pénzének, tízévesen bentlakásos iskolába járt.

13 évesen már édesapja könyvelőjeként dolgozott, mert – amint azt később a híres Dorothy Dix újságírónőnek elmondta: „Kényszerítettek az üzletre. Két gazdag család egyetlen gyermeke voltam, akinek hatéves korától azt tanították, hogy vigyáznia kell a vagyonra.” Ez az elvárás azért is került előtérbe, mert Robinson úr eredetileg fiút szeretett volna, aki örökölheti és növelheti a vagyonát, a Hetty után másodikként született fiúgyermeke azonban sajnos csak pár hetet élt. Hetty édesanyja betegeskedett, így a kislányt jobbára nagynénje, Sylvia néni nevelte, akinek nemigen volt türelme hozzá. Hetty így gyakran apját és nagyapját kísérte el a kikötőkbe, ahol szivacsként szívta magába a tárgyalási módszereket, illetve figyelte a részvényekkel való kereskedést. Apja meg is nyugtatta, hogy egy nap ő örökli majd a vagyonát, amely ígéret alatt a lány az örökség teljes irányítását értette.

Megóvta és megforgatta az örökséget

Amikor Hetty 20 éves lett, kapott az apjától egy, a szezon legszebb ruháival teli gardróbszekrényt, hogy meghódítson egy gazdag udvarlót, ám a lány a ruhákat eladta, és a bevételből államkötvényeket vásárolt.

Édesanyja 1860-as halála után New Yorkba költöztek, ahol apja rakományszállítással kezdett foglalkozni, a bálnavadászatból annyi maradt, hogy Hetty egy, a walesi herceg tiszteletére rendezett bálon a „Bálnák hercegnőjeként” mutatkozott be. Édesapja 1865-ös halálakor azonban az örökséget illetően csalódnia kellett: 900 ezer dollárt örökölt közvetlenül, 5 milliót csak vagyonkezelőként. Ezt úgy élte meg, hogy hiába tanult figyelmesen, apja nem merte rábízni a családi vagyon nagy részét.

Két héttel később Sylvia néni is elhunyt – ő a 2 millió dolláros vagyonából 1 milliót jótékonysági szervezetekre hagyott, 1 milliót bízott Hetty-re azzal, hogy fektesse be az orvosa vagyonfelügyelete mellett. A lány ekkor beadott a bírósághoz egy levelet, amely azt tartalmazta, hogy ő a törvényes örökös, de erről megállapították, hogy hamisítvány. Hetty-nek nem volt más választása, mint okos befektetési stratégiával kezelni és fialtatni a rábízott vagyonrészt, ennek érdekében állandóan kutatott, kérdezősködött, olvasott, mielőtt eldöntötte, mibe fektet, s mit kerül el. 1885-re már 26 millió dolláros vagyona volt, amit még egy veszélyes házasságtól is sikerült előrelátóan megóvnia.

1867-ben ugyanis feleségül ment egy milliomos vermonti üzletemberhez, Edward Henry Greenhez. Házasság előtti megállapodást – lényegében házassági szerződést – kötöttek, hogy a vagyonukat külön kezelhessék, amire azért volt szükség, mert a férfi sokkal óvatlanabbul spekulált és költekezett, mint Hetty. Hét évig Londonban éltek, ahol két gyermekük született: Edward és Sylvia. Miután visszaköltöztek Edward szülővárosába, Hetty többször is megmentette férjét az adósságoktól és az anyagi csődtől. 1885-ben azonban megtudta, hogy Edward az ő pénzéből próbálja fedezni 550 ezer dollárnyi veszteségét az engedélye nélkül (ám egy bölcs jogi megállapodásnak köszönhetően bankja megtagadta a pénzátutalást). A házasságuk itt megrendült, de nem váltak el, ám Hetty a gyerekekkel visszatért New Yorkba, ahol irodát alapított egy banknál, és cégeket kezdett elemezni befektetés előtt. A férjéhez csak akkor költözött vissza, amikor az beteg lett, és 1902-es haláláig ápolta.

Hetty Green háza férje szülővárosában, Bellows Fallsban – Forrás: Picryl

Befektető, boszorkány, édesanya

Hatalmas vagyonát fegyelmezett, konzervatív módszerekkel halmozta fel. „Soha semmit nem veszek csak azért, hogy megtartsam (…) Akkor vásárolok, amikor azt a dolgot épp senki más nem akarja. És mindent addig tartok meg, amíg fel nem értékelődik, s az emberek szívesen meg nem veszik. (…) Mindennek, amim van, megvan az ára. Amikor ezt felajánlják érte, eladom.” Fenti gondolatai miatt nevezték el „az értékbefektetés nagyanyjának”. Fia szerint édesanyja sosem spekulált, viszont egyszemélyes banknak lehetett tekinteni, mert mindig bőven volt kölcsönadnivalója jó fedezet mellett. Az 1907-es amerikai bankpánikot is előre látta, így tetemes mennyiségű készpénzt tartott magánál, amit hitelként tudott osztogatni, amikor bekövetkezett a katasztrófa. Ezzel lényegében megmentette New York lakosait, amikor a bankok erre már nem voltak hajlandók vagy képesek.

Takarékos életstílusát kvéker neveltetésének tulajdonította. Kerülte a felsőbb társaságokban való megjelenést, ami miatt a többség különcnek tartotta.

Az újságok azért is kezdték el a „Wall Street boszorkányaként” emlegetni – fekete öltözete mellett, amelyet férje elvesztése után mindig viselt –, mert legendák keringtek a fösvénységéről.

Neve még a Guinness Rekordok Könyvében is megjelent, mint a legfösvényebb emberé, aki valaha élt. A legsokkolóbb történet, hogy állítólag megtagadta fia orvosi kezelését egy szánkóbaleset után a túl magas költségek miatt, ami lábamputációhoz vezetett. Az érintett Edward (becenevén: Ned) erre másképp emlékezett, szerinte a hétéves korában történt baleset nem volt súlyos, ezért nem is mentek vele orvoshoz, amputálni pedig csak felnőttként kellett a lábát. Az viszont tény, hogy a vagyona ellenére a család jótékonysági klinikákon kért orvosi ellátást, gyakran váltott otthonaik olcsók voltak, Hetty idősen is egy hobokeni (New Jersey) apartmanban élt.

Egy másik legendás sztori szerint anyaként nem ismert pardont. Egyszer egy texasi vasútmágnás, bizonyos Huntington úr lépett be a New York-i irodájába, és megfenyegette a fiát, akivel Texasban munkakapcsolatban volt. Hetty erre úgy reagált, hogy fegyvert ragadott, és azt mondta az illetőnek: „Eddig ön Hetty Greennel, az üzletasszonnyal tárgyalt, de mostantól Hetty Greennel, az anyával harcol. Ha Nednek egyetlen hajszála is meggörbül, én golyót eresztek a maga szívébe.” Huntington úr erre állítólag olyan sebesen elmenekült, hogy még a texasi kalapját is az irodában felejtette.

Kép

Hetty Green 1897ben és 1905-ben – Forrás: Wikipedia

Zseninek, de cápának is tartották

Ebből is látszik: Hetty Green még egy férfidominanciájú társadalomban is pontosan úgy élt, ahogy akart. Csípős volt a nyelve, fegyvert viselt, nagy távolságokat utazott egyedül, ami akkoriban nem jellemezte a nőket. Ahogy az sem, hogy hozzájuk jártak volna a férfiak befektetési tanácsért, pedig New Yorkban ez történt a „Wall Street királynőjével”, akit pont ezért kezdték el így becézni. Ez felül is írta azt a rossz hírnevet, amelyet részben a nőellenes hangulat kreált neki. Szorgalommal, tehetséggel – és spórolással – gyűjtött vagyonából főiskolának, ápolási intézménynek, gyermekorvosoknak is adományozott, de kvéker hite miatt a jótékonykodást nem nyilvánosan tette.

Egy interjúsorozatban üzleti tanácsokat adott nőknek:

„Egy lányt úgy kell nevelni, hogy képes legyen megélni, függetlenül attól, örököl-e vagyont, vagy sem” – hangoztatta.

Úgy vélte, a nőknek is meg kell tanulniuk a bankszámlák, a jelzáloghitelek, a kötvények és a kamatok működését. Azt állította, házas nők is lehetnek üzletasszonyok, egy idő után a férjét is inkább Hetty Green férjeként ismerték. Azt mondják, a kézírása hanyag volt, tele elírásokkal, de a számokban sosem tévedett – főleg azt tudta, hogyan növelje őket. Ingatlanokat felügyelt, vasutakat vásárolt és adott el, különösen ügyesen boldogult válság idején. Akit megmentett, az zseninek, akinek keresztbe tett, az „cápának” tartotta.

Hetty Green 1916-ban halt meg családja körében New Yorkban. Vagyona a becslések szerint 100 millió dollárnál is többre rúgott az olyan földekkel és befektetésekkel együtt, amelyek nem a nevén szerepeltek. Ha mai értéken nézzük, egy körülbelül 6 milliós örökségből csinált 2 és fél milliárdot, amivel a 20. század elején messze a világ leggazdagabb nője lett. Az értékbefektetések területén igazi újítónak bizonyult, legértékesebb adományai pedig talán azok a munkahelyek voltak, amelyeket a befektetései teremtettek. Vagyonát halálakor fia és lánya között egyenlően osztotta meg. Sylvia, akár az édesanyja, teljesen elkülönítette pénzét a férjéétől, és amikor ő is elhunyt, a teljes Green-vagyon jótékonysági szervezetekre szállt. Hetty Green ma férje szülővárosában, Bellows Fallsban nyugszik.

Források:

• https://www.investopedia.com/hetty-green-5214747
• https://historicwomensouthcoast.org/hetty-green/
• https://www.smithsonianmag.com/smart-news/peculiar-story-hetty-green-aka-witch-wall-street-180967258/
• https://www.hobokengirl.com/hetty-green-richest-woman-wall-street-hoboken/
• https://en.wikipedia.org/wiki/Hetty_Green

Iszonyatosan 

Iszonyatosan érezni, hogy itt az Isten. 
mégis jobb lenne messzire futni, 
ezt nem lehet kibírni. Nem lehet 
itt maradni, de nem lehet menekülni sem. 
Fényes nappal szénfekete az ég, 
koszt, ágakat, leveleket sodor a szél. 
Ijesztő idő, reng a föld, robajlik az ég, 
nem akarom, hogy ez történjen, 
de hiába akarok bármit is, ez van. 
Ott állok a többi asszonnyal együtt 
a kereszt lábánál, ott van minden bűnöm 
a fához szegezve, bárcsak engem szögeztek 
volna fel helyette, semmit se tehetek érte, 
a lábát sem érem el, elhajtanának a katonák. 
Bezzeg a mocskokat odaengedik az ecetes 
szivaccsal. Tenni kéne valamit, nem lehet. 
Lenn a völgyben a város éli az életét, 
azt sem tudják, mi folyik itt a hegyen, 
pedig őket gyógyította, tanította, szerette. 
Nem akarom, hogy ez legyen, stop, állj! 
Az a szétszaggatott test kinyitja szemét, 
mellyel már sehova se néz, az Atyára néz, 
és mondja: Isten sem akarja ezt, 
csak megengedi szeretetébren. 
De hát ez öngyilkos szeretet, dühöngök… 
Igen, mondja, minden valódi szeretet öngyilkos, 
ami ennél kevesebbel beéri, az csak próbálkozás. 
Kérdeztem, de hisz annyira itt van Isten, 
érezni a levegőben, mindenütt, 
akkor viszont miért nem szabadít meg ő. 
A holttest megint kinyitotta szemét, és mondta: 
de hiszen most szabadítalak meg, nem érzed? 
Hé, mondtam, egy halott hogyan tud beszélni? 
Mosolygott: lesznek itt még furább dolgok is… 
Szégyellem magamat, mert sírok és örülök, 
hiszen ha ez öröm, akkor igazán miért bőgök, 
ha meg fájdalom, akkor nincs minek örülnöm, nem? 
A halott beszél tovább: engedd meg magadnak 
a fájdalmat is és az örömöt is, kell mind a kettő. 
Az asszonyok közül van, aki elájul, 
a többiek pofozgatják, élesztgetik, 
én kemény vagyok, bírom, mégis eleven seb. 
Nem látom, de tudom, hogy a templom 
függönye földig szétszakad. Mondd, miért? 
Én is szétszakadtam értetek, mondja 
a halott, a szakadáson keresztül 
beléphetsz sebeimbe, ott már nincsen bűn, 
leomlik a gát, leomlik Jerikó fala, 
megsemmisül a gonoszság elválasztó vonala, 
beléphettek a szívembe, hatalmas, 
véres templom, jut hely ott mindenkinek. 

Lackfi János további, #Jóéjtpuszi jelölésű versei itt érhetőek el.

Ez a vers eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>>

A kezdetek, avagy „majd két hónap alatt én mindent megoldok”

„Nem akarok nagy felhajtást, sem menyecskeruhát, sem nagyzolást”, mondtam Zsoltinak nyolc hónappal az esküvő előtt. Ő jól ismer, és tudta, hogy tényleg ilyen gondolkodású vagyok a hétköznapokon is. Egymást tartottuk fontosnak, az esküvő számunkra nem csupán egy papír – azt szimbolizálja, hogy innentől kezdve egy család leszünk. Elég sok esküvőn vettünk már részt, rengeteg ötletet gyűjtöttünk, s azt is pontosan tudtuk, mik azok a motívumok, amelyeket nem szeretnénk a sajátunkba illeszteni. Egy meghitt, romantikus, kissé bohém hangulatú esküvői ceremóniában gondolkodtunk, ahol ránk jellemző módon a humoré és a nevetésé a főszerep.

Mi, kis naivak azt gondoltuk, hogy két hónap alatt leszervezünk mindent, végül is mi olyan nehéz ebben alapon.

Őszintén? Minden!

A szervezés során szembesültünk azzal, mekkora bizniszt csinálnak egyesek az esküvőszervezésből, s mennyi dekoratőr és szalontulajdonos képes több százezres összegeket mondani egy-egy szolid elképzelésre is.

Anyám a gyógyszerét szorongatta, a nagyinak könnyel telt meg a szeme

Amikor a szüleink meghallották, hogy nem lesz disznóhús az esküvőn, kissé csalódtak. Amikor elárultam, hogy semmiféle táncot nem szeretnék előadni, a szívükhöz kaptak (különösen párom nagymamája került pityergésközeli állapotba), és amikor bejelentettem, hogy éjfél után egy farmert, egy szép felsőt és egy márkás sportcipőt viselek majd, anyám egyik kezével görcsösen belekapaszkodott béta-blokkolójának üvegecskéjébe, nézésével pedig jelezte, hogy ő erről majd nagyon szeretne velem beszélni. Napokkal később több cikk linkjét is elküldte nekem, köztük a Hogyan zajlik egy hagyományos esküvő? és a Mit illik a menyasszonynak címűeket.

Mivel a hozzátartozók finoman éreztették velünk a saját elképzeléseiket, egyszer csak azt vettem észre, hogy már sehol nem látom magam a saját esküvőmben.

Én szolid esküvőre vágytam kevés meghívottal, mindenki más – még Zsolti is (az áruló) – több tucat vendéget, ceremóniamestert, DJ-t és hajnali 3-ig tartó dínomdánomot szeretett volna. Végül beadtam a derekam, mert nem szerettem volna konfrontálódni.

A tyúk és a borz

Amikor már a negyedik helyszín is azzal jött, hogy nincs időpontjuk, és amikor napi két óra ruhavadászat után sem találtam nem hivalkodó klasszikus csipkés, bérelhető ruhát, duzzogva felültem a konyhapultra, és félhangosan morogtam. Érdekes módon Zsoltinak mindig ilyenkor akadtak halaszthatatlan teendői: kivitte a szemetet, vagy visszament a munkahelyére „csak leellenőrizni, hogy nem rontott-e el valamit”. 

Vagyis fejvesztve menekült előlem, mint a tyúkok, akiknek az óljába bedobják a bűzös borzot. Elkeserítő volt ráébrednem, hogy ebben a történetben bizony én vagyok a borz, s egyenesen dühített, hogy a párom nem gondolkodott együtt velem a megoldáson, hanem elinalt.

Zsolti egyébként talán egyetlen dolgot nem bír elviselni bennem, mégpedig, hogy elképesztően spórolós, már-már zsugori vagyok. És ennek hangot is adok. Amikor elmentünk megnézni egy helyszínt, és a tulajdonos közölte velünk a terembérlés milliós nagyságrendű díját, valamint az infláció miatti energiaárat, illetve, hogy a dekorációért még ezen felül kell fizetni, valami elpattant bennem. Zsolti rám nézett a szeme sarkából, és láttam, már temeti is a fejét a tenyerébe. Tudta, mire számíthat.

„Most ezt komolyan mondja? Hol él maga?! Nem dubaji, hanem egy dabasi esküvőt akarunk, jó ember! Szégyellje magát bele a betonba, de sürgősen!” – rivalltam rá szerencsétlen tulajdonosra.

Zsolti homlokán kidagadt egy vékony kis ér, az, amelyik csak fociközvetítés közben szokott kidagadni. Sietve kezet fogott a tulajjal, mondván, majd jelentkezünk, és szabályosan betaszigált az autóba. Hazafelé kaptam a fejemre. A zsugori Dagobert bácsitól kezdve minden voltam én, aztán jött azzal, hogy tudomásul kellene vennem, hogy ilyen árak vannak mostanság. Ráadásul még aznap este a szüleink is elkezdtek jó tanácsokkal bombázni, abroncsos ruhákról mutogattak képeket, miközben azt magyaráztam, hogy sem abroncsot, sem fátylat nem akarok, mert úgy nézek ki benne, mint egy lenyalt fejű indiai elefánt.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Két anyakönyvvezető, négy ruhaszalon, egy doboz jégkrém

Biztosra akartam menni, ezért egyszerre két anyakönyvvezetőhöz és négy szalonba jelentkeztem be egyazon hónapban. Az egyik szalonban kiderült, hogy 10 ezer forint ruhapróbálási díjat is kérnek, akkor is, ha nem veszem meg valamelyik ruhát. Persze, hogy sértődötten kivonultam, és inkább vásároltam két doboz jégkrémet hazafelé! A két anyakönyvvezetőt sikerült összekevernem, ezért az egyik Veresegyházon, a másik Dabason nézett minket totál kattantnak, amikor erősködtünk, hogy márpedig mi a jó időpontra érkeztünk.

Végül sikerült találnom egy tüneményes hölgyet, akinél jó áron (100 ezer forint alatt) lehetett ruhákat venni, illetve bérelni. Ellátott jó tanácsokkal (0 forint), feltekerte a fűtést, hogy próba közben ne fázzak (0 forint), és a saját elképzelésem szerint alakított a ruhán (0 forint). A próba vége felé megkérdeztem tőle, hogy mi lesz, ha „véletlenül” sok csokit és fagyit eszem az esküvőig, mire ő egyetlen pillanat alatt váltott kedves nénikéből őrmesterré, mutatóujját az égnek emelve, lábával egyet toppantva rávágta:

„De ne egyél sok csokit és fagyit!”

Olyan éles hangon és olyan önkívületi állapotban mondta ezt, mintha legalábbis rátapostam volna az egyik ruhára.  

Szervezésmentes napok

„Minek kell ültetőkártya és asztaldísz?! Nem elég odakísérni őket a helyükre? Nyilván a nagymamám is csak úgy rendelte sorra az ültetőkártyákat az esküvőjére! Örült, hogy nagypapám egyáltalán visszatért a háborúból, és még volt kedve elvenni őt, érted? Ami pedig az ülésrendet illeti, most komolyan meg kellett hívni azt a fradista Lacit is?! Hát, meglincselik a többiek!” – soroltam egyre idegesebben Zsoltinak a problémákat, aki erre csak sóhajtott. Csakhogy én már túl érzékeny voltam ehhez a sóhajtáshoz, és négyhónapnyi szervezkedés után kitört belőlem a sírás.

„Te már nem is szeretsz engem!” – vádoltam meg, mire Zsolti átölelt, nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, és kérte, hogy tartsunk szervezésmentes napokat is. Nagy hüppögések közepette először kakaót és kekszet követeltem, majd megígértem neki, hogy leállok a mindennapos agyalással. 

Amit dekorációnak szántunk, végül elkészítettük mi. Mostanság fogom kiküldeni az online meghívókat, betanultunk már egy jópofa táncot, megírtuk a fogadalmainkat is, és szerencsére nem vertük magunkat óriási költségbe sem. Újra egymást tartottuk fontosnak. Mert az esküvő számunkra nem csupán egy papír – azt szimbolizálja, hogy innentől kezdve egy család leszünk.

Hogyan kezdődött a közös zenélés?

András: Mindkettőnk családja Budapestről költözött ki Mányra évekkel ezelőtt. Egy családos táborban léptünk fel először együtt, ahol egyik este Ki mit tud? volt a program, egy Eric Clapton-számot játszottunk. Nagy sikerünk volt, pedig én akkor már 15–20 éve nem nagyon gitároztam. Kamaszkoromban másfél évig az ország egyik legnevesebb jazz-gitárosától tanultam, aztán a tanulmányaim, a családalapítás, az építkezés elvitte a fókuszt más irányba. A tábori élmény után egyre többször kértek fel, hogy az egyházközségben, gyermekprogramokon zenéljünk együtt Veronnal. Újra megjött a kedvem a gitározáshoz.

Veron: Ez idő tájt a harmadik gyermekemet vártam, és elkezdtem hangképzésre járni, mert minden második héten le kellett mondanom az összes tanítványomat, úgy elment a beszédhangom. A hangképzési problémám hamar megoldódott, de ott ragadtam énekelni tanulni Fóris Ritánál, aki másfél év után – amikor már a negyedik gyermekemet vártam – felvetette, hogy készítsünk vizsgafelvételt, hogy a fejlődésemnek legyen lenyomata. Felkértem Andrist, hogy tanulja meg a választott karácsonyi népdalom gitárszólamát és kísérjen a felvételen a stúdióban. Annyira jól sikerült, hogy mindenképp szerettük volna, hogy legyen folytatása.

Még a hangmérnök is azt hitte, hogy évek óta együtt játszunk.

Egyből zenekar alapításán gondolkodtatok?

Veron: Nem, de nagyon lelkesek voltunk. Megbeszéltük, hogy hetente próbálunk. Ha nem is sikerült minden héten összehozni a gyerekek miatt, időként azért összejöttünk. Kerestünk olyan mai dalokat, jazz-sztenderdeket, amelyek mindkettőnknek tetszenek, és elkezdtük feldolgozni őket, külön-külön megtanultuk, majd együtt csiszolgattuk.

András: Azért lett belőlünk zenekar, mert a környezetünkben lévő zenészek biztattak minket, és elhívtak a koncertjeikre fellépni. Tyukász Botond barátom – aki később a zeneszerzőnk lett – mondta, hogy olyan kiforrott stílusunk van, amellyel csak több éve játszó zenekarok rendelkeznek, és javasolta, hogy ehhez keressünk zenészeket. Mindig is szerettünk együtt zenélgetni, de sosem gondoltuk, hogy mást is érdekelhet, amit mi játszunk.

Veron: Én akkor hittem el, hogy ebből tényleg zenekar lesz, amikor először koncerteztünk a fiúkkal, Tyukász Botonddal, Heigl Lászlóval és Szilágyi Mártonnal. A fellépés előtti héten megbetegedtem, teljesen elment a hangom, a főpróbán sem tudtam részt venni, így csak a színpadon találkoztam velük. Teljesen bepánikoltam, mi lesz ebből. Ahogy elkezdődött a koncert, és elkezdtek játszani a fiúk, teljesen megnyugodtam, éreztem, hogy egy csoda része vagyok. A koncert közepén a közönség soraiból felállt valaki, és elkezdett trombitával beleimprovizálni, majd egy másik férfi is ugyanezt tette. Azt hittem, ilyen csak a filmekben létezik.

Olyan örömzenélés lett belőle, hogy jó másfél órát játszottunk, pedig csak előzenekarnak mentünk.

Hogyan tudtok ennyire egymásra hangolódni, amikor együtt zenéltek?

Veron: Mindkettőnknek az a fontos, hogy a gitár és az ének kiegészítse egymást, egyikünk sem akar dominálni és a másik fölé kerekedni. A hozzánk csatlakozó zenészek is szerencsére hasonló attitűddel állnak hozzá, senki sem akarja lejátszani a másikat a színpadról, hanem az a célunk, hogy együtt szóljunk jól.

András: Hasonló személyiséggel is rendelkezünk, egyikünk sem exhibicionista, nem akarunk mindenáron szerepelni, és nem vágyunk arra, hogy mindenki ránk figyeljen. Ahogy összeállt a kis zenekarunk, volt is néhány fellépésünk, aztán jött a járvány. Majd Jánossal elkezdtünk a lemezen dolgozni, és Veron újra babát várt.

Kép

Veron&András zenésztársaikkal – Fotó: Speier Viktória

A „Dicséretek” című lemezen Lackfi János bibliai ihletésű verseit dolgoztátok fel. Honnan jött a közös lemez ötlete?

János: Nemrégiben megjelent egy kötetre való népdalzsoltárom Hej, Sionról fúj a szél címmel, benne egy CD-vel, amelyre Molnár György zeneszerző barátom írta a dalokat, és Johanna lányom énekel. Ismert magyar népdalok dallamára írtam át a bibliai zsoltárok szövegét.

András: Jánosék egyszer a mi templomunkba szerveztek dicsőítést, és a lánya ott is énekelte ezeket a zsoltárokat. Annak ellenére, hogy korábban senki sem hallotta ezeket az énekeket, mindenki be tudott kapcsolódni az éneklésbe. Még engem is, aki nem szokott népdalokat hallgatni, nagyon megérintett. Mi akkor már egy ideje beszélgettünk arról Veronnal, milyen jó lenne, ha a templomban nemcsak lefordított angolszász dalokat énekelnénk, hanem magyar dallamvilágra írottakat is. A dicsőítés alatt felvettem néhány dalt, megmutattam Veronnak, neki is nagyon tetszett, és néhányat mi is elkezdtünk játszani.

János: Egy másik dicsőítés alkalmával meghallottuk, hogy András és Veron milyen gyönyörűen muzsikálnak. Jött az ötlet, milyen jó lenne, ha volna kedvük egy-két nótát elénekelni ezek közül, hiszen mindenki ismeri ezeket a dallamokat, be tud kapcsolódni a közönség is. Tetszett nekik az ötlet, később Veron kedvéért írtam egy pár újabb dalszöveget is.

Látszott, hogy elkezd szárnyalni a közös munka.

Veron: Nem sokkal később János felkért bennünket, hogy játsszunk néhány dicsőítő dalt egy rendezvényen, ahol tanúságot tesz. Igent mondtunk, de az csak később derült ki, hogy ez a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus egyik programja, és a Széll Kálmán téri nagyszínpadon kell játszanunk. Koncert előtt már nem volt idő, hogy megbeszéljük a forgatókönyvet, mert János késett a nagy dugó miatt. Minket felhívtak a színpadra, és elkezdtünk játszani. Közben János is megérkezett, és épp arról beszélt, amiről az első dal szólt, majd arról, amiről a második, és ez így ment végig a tanúságtétel alatt. Mindenki gratulált a végén, hogy milyen jól felépített műsor volt. Mi tudtuk, hogy ez nem a mi érdemünk, hanem a Szentléleké. Akkora élményben volt részünk, hogy megbeszéltük, legyen folytatása, zenésítsünk meg még néhány verset János Hej, Sionról fúj a szél című albumáról. Ő nagyon támogatott minket, és teljesen szabad kezet adott. Éltünk is ezzel a lehetőséggel: néhány helyen kicseréltük a dallamokat, sorokat, olyan is előfordult, hogy megkértük Jánost, írja át az egyik sort, hogy az „e” hang helyett „ö” legyen, mert nehéz volt kiénekelni abban a hangmagasságban. Amikor már készen voltunk néhánnyal, megmutattuk a Gryllus Kiadónak, nagyon tetszett nekik is, és vállalták a kiadást. 

János, mit szóltál a végeredményhez?

János: A jó zenész öntörvényű művész. Rögtön megérzed, hogy na, itt most nemcsak pengetnek meg dudorásznak valakik, hanem világot teremtenek, erőteret hoznak létre. Amit csinálnak, az összecsomagolja és magával ragadja a hallgatót. És nagyon jó belépni egy olyan zenei épületbe, amelynek a szövegfalait én hoztam létre, de a teljes varázsát tetővel, padlóval, berendezéssel Veronék tudása adja. Dimenzióugrás történik, öröm, hogy részese lehetek.

Kép

Veron és András Lackfi Jánossal

Milyen lelki ajándékot kaptatok a közös munka során?

János: Ha a Széll Kálmán téri fellépésre gondolok, alig lehetett lépni a zenés tanúságtételünk idején. És érezni lehetett azt a sok-sok megérintődést, amire nincs bizonyítékunk, de a köztéren összegyűlt sok-sok életben biztosan fontos dolgokat végzett el az Isten.

Csakhogy ő láthatatlanul cselekszik, nem kerül be a hírekbe, de gyógyít, szabadít, sorsokat változtat meg. És felemelő, hogy ebben mi lehetünk a hangja, keze, lába.

Veron: A lemez készítésén is egyértelműen látszódott, hogy nem a mi kezünkben van a projekt. Elég, ha csak a felvételt említem, amikor szülés előtt hatalmas pocakkal már levegőt is alig bírtam venni. Anna akkor fordult be a szülőcsatornába, amikor az utolsó dal második sorát énekeltem. Ahogy befejeztem, hosszan kapkodtam levegő után. Ha ez előbb történik, nem tudom, hogyan vesszük fel.

András: Nem vagyok az a tipikus zenészalkat, szeretek mindent kézben tartani, előre jól megtervezni és precízen kivitelezni. Ebben a munkában viszont megtapasztaltam, hogy annyi mindent el lehet engedni, és rá lehet hagyatkozni a Jóistenre. A lemez létrejöttét az első pillanattól segítette, nem az volt, hogy mi kitalálunk valamit, és azt tűzön-vízen át megvalósítjuk, hanem mindig csak egy apró lépést tettünk előre, és ő vezetett bennünket a rengeteg nehezítő körülmény közepette is. Ha nem is adnánk ki a lemezt, akkor is óriási élményként tekintenénk a közös munkára, amelytől mindnyájan rengeteg kaptunk.

Mi a tervetek a lemezzel?

Veron: Úgy terveztük, hogy végigturnézzuk vele az országot. Az ötödik gyermekem születése és egy sérv azonban felülírta az elképzeléseinket.

András: Ezért most nem tervezünk előre, hiszen nem tudjuk, mikor épül fel Veron, hogyan tud eljönni öt kisgyermek mellől koncertezni, hanem a Jóisten kezébe adjuk a jövőt. Már az is óriási dolog nekünk, hogy eljut a lemez az emberekhez, hallgatják, és visszajelzést kapunk.

Veron: Az előadói mellett olyan verziót is készítettünk a kottákból, amelyet a nem képzett zenészek is könnyen el tudnak játszani a dicsőítéseken, ez a honlapunkon is fent lesz.

Az a célunk, hogy minél több emberhez eljusson, és használják imádságként ezeket a dalokat.   

János, lesz még közös munka?

János: Ha rajtam múlik, mindenképp. Nagyon közel áll hozzám az a dzsesszes, folkos, lendületes zenei irány, amit Andrásék képviselnek. A lelki fészek, a szomszéd települések közössége is összetart bennünket. Az inspiráció meg kifogyhatatlan, mind a Biblia, mind a népi motívumkincs tömegével kínálja a játéklehetőségeket.

András, Veron, nem gondolkodtok szakmaváltáson?

András: Nem. A zene minket kikapcsol és feltölt. Ha nap mint nap ezt csinálnánk, és ebből kellene megélnünk, akkor épp ez veszne el. Több profi zenész mondta már nekünk, hogy másképp játszunk, sokkal jobban benne van a szívünk. Valószínűleg azért, mert kedvtelésből zenélünk, és ez óriási kegyelem. 

Veron: Nagyon élvezem, hogy több lábon állok. Mivel elég rossz a monotóniatűrésem, jó, hogy a tanítást és az éneklést együtt csinálhatom, mert amint az egyiket soknak érzem, tudok a másikhoz nyúlni. Isteni ajándékként tekintek a zenélésre, amint megszólalnak a hangszerek, olyan érzésem támad, mintha egy nagy folyó hátára feküdnék, és vinne magával.

A formáció honlapja itt, Facebook-oldala itt érhető el, lemezéről itt találhatók információk.

A tartalomból:

• Az ünneplésről, közösségekről;
• A várakozás öröméről, türelemről;
• Családi ünnepekről, hagyományokról;
• Hogy élik meg a gyerekek az ünnepeket?
• Hagyományokról, szokásokról;
• Vendéglátásról, szülinapokról, bulikról;
• Az ünnepi asztalról;
• Családi ünnepi tervezésekről;
• A házasság ünnepléséről.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra:

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A második évadban a műsorvezető Bóna Judit, a KarcFM műsorvezető-szerkesztője.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

Boldog vagy tartalmas élet? 

A kutatások eredménye és a tapasztalat szerint a gyermek születése a szülők boldogságának, illetve a házastársi elégedettség szintjének csökkenésével jár. Végeredményben a baba érkezése életciklus-krízis, amelyhez a családnak alkalmazkodnia kell, és az új egyensúly megtalálását nem könnyíti meg az alváshiány, a stressz és a gyermek testi-lelki egészsége felett érzett aggodalom sem. Az élet innentől kezdve a folyamatos alkalmazkodás művészete: mire megszokjuk, hogy egy újszülött érkezett a családba, hirtelen egy érdekérvényesítő kétévest próbálunk lecsillapítani, majd a munka és a család közti egyensúlyozás kellős közepén találjuk magunkat. Sok szülő visszatekintve mégis arról számol be, hogy a gyerekvállalás élete legjobb és legtöbb örömmel járó döntése volt. Hogy lehetünk egyszerre boldogok és boldogtalanok ugyanazon döntés miatt? Egyrészt közrejátszhat ebben az emlékek megszépülése, amelyek nem a múlt tűpontos lenyomatai, hanem az érzelmeinkkel és hiedelmeinkkel átitatott életmesénk pillanatképei, amelyekben a tényeknek mi magunk adunk jelentést. Másrészt érdemes újragondolni a boldog élettel kapcsolatos elméleteinket. A boldogság általános elvárása szerint minél több jót és különlegességet szükséges minél többször fogyasztani. Mindez egy gyermek elképzeléseire emlékeztet, aki a világot egy végtelen gyümölcsöskosárnak látja, és úgy véli, hogy a lehető legtöbbet kell befalnia belőle. Eközben nincsen tekintettel arra, hogy ezáltal másoknak kevesebb jut, hogy az egyoldalúság és a mértéktelen evés hasfájást okoz, a falás után pedig csak az üresség, a magány és némi bűntudat marad. A teljes élet ugyanis nem jelentheti azt, hogy csak az élet pozitív élményeit mazsolázzuk ki, értékeljük, és emeljük középpontba. A valódi jóllét a teljes élet – adott keretek között. Az önmegvalósítás mások javára. Az értelem és cél megtalálása egy konzisztens hitrendszerben, továbbá az itt és most világában, nem pedig egy távoli, elképzelt jövőben. Egy működő család részének lenni. Egy közösség tagjának lenni. Közeli kapcsolatban lenni másokkal. Megoldani problémákat és túlélni nehéz időszakokat, képesnek lenni változni és alkalmazkodni. Elvégezni a kihívást jelentő feladatokat. Termékenynek lenni, azaz továbbadni az életet fizikai, szellemi vagy érzelmi-lelki értelemben. Paul Bloom felvetése szerint a gyermekvállalás jutalma eltér a boldogságtól, és mélyebb annál. Ez összecseng Seligman elméletével, aki szerint a boldogság csupán egyetlen alkotóeleme az autentikus életörömnek.

Az elképzelés szerint a valódi pszichológiai jólléthez a pozitív érzelmek mellett szükség van a pozitív kapcsolatokra, az elmélyülésre, az értelemre és a teljesítményre is.

A harmónia megtalálásának kulcsa, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a fenti tényezők között. A gyermek nevelése talán nem okoz minden pillanatban örömöt, de hozzájárul, hogy megéljük a pozitív kapcsolódást, és azt, hogy az életünknek valami mélyebb értelme és célja van. Ezt az elképzelést támasztja alá Roy Baumeister szociálpszichológusnak és munkatársainak a kutatása is, miszerint minél több időt töltenek az emberek a gyerekük gondozásával, annál tartalmasabbnak mondják az életüket, annak ellenére, hogy mindeközben nem érzik azt, hogy folyamatosan boldogok lennének. A szeretetkapcsolatok és az értelmes élet megtapasztalása akkor is értékes, ha nincs egyenes arányban a boldogságunk növekedésével. 

Szerep- és értékkonfliktusok szorításában 

Már C. G. Jung is négy női archetípust különböztetett meg: Éva a természeti, Heléna a csábító, Mária az érzelmi, Szófia pedig a bölcs nő. Négy különböző nő, négy különböző élet, négy különböző történet, az elvárások mégis azt sugallják, hogy a modern nőnek ezeket és még egy sor másik szerepet össze kellene valahogy egyeztetnie magában. A nő legyen társ, feleség, anya és dolgozó nő, szűz és csábító, a legfontosabb pedig, hogy legyen képes rugalmasan váltogatni a szerepei között. A sokszínűség egyrészt felszabadító, hiszen elviekben mindenki összeállíthatja a szerepek színes kavalkádjából azt a kombinációt, amelynek eredményéből az elképzeléseihez és szükségleteihez leginkább illeszkedő életstílus születik meg, másrészt a különböző szerepek összehangolása számos bizonytalanságot, dilemmát, konfliktust és ennek nyomán bűntudatot rejt magában. Hasonlóképpen a férfiak világába is megérkeztek az új elvárások: a kenyérkereső és a munkahelyén kiválóan teljesítő férfi képe mellett megjelent a figyelmes, támogató férj, és a gyereknevelésben elkötelezett, érzelmileg válaszkész apa ideálja is. A különböző igényekhez való alkalmazkodást pedig megnehezíti, hogy nemcsak saját magunkkal kell elszámolnunk, hanem a párunk is különféle szükségletekkel fordul felénk. Ha a kapcsolatunk elején az érzelmi szerződésünk arról szólt, hogy a férfi a családfenntartó, a nő pedig a gondoskodó, ám ezen idővel változtatnánk, akkor arról egymással is egyeztetnünk kell. 
A családokkal dolgozva gyakran találkozunk azzal, hogy a megélt boldogtalanság érzését tovább nehezíti a bűntudat, hogy nem tesznek maradéktalanul eleget az elvárásoknak.

Egyrészt tökéletességet várnak el maguktól, másrészt sok esetben egyetlen személyben szeretnének megfelelni mindannak a szerepnek, amelyek négy-öt teljes életet is kitöltenének.

Ez sikertelenségre ítélt vállalkozás, és a kudarc lelkiismeret-furdalással és szorongással jár együtt. Mivel a társadalom üzenetei szerint a szülőséget élveznünk kellene, ezért a szerep- és értékkonfliktusból származó érzésekről és gondolatokról gyakran gondoljuk úgy, hogy „nem kellene lenniük”. A szenvedés, az áldozathozatal, a lemondás, a veszteség azonban nagyon is jelen van az életünkben, ezekkel valamit kezdenünk kell. A teljes élet nemcsak lubickolás a pozitív hatásokban, hanem a szükségszerűen szenvedést okozó időszakok átélését is magában hordozza. Mégis sokszor gondoljuk azt, hogy csak a pozitív események elfogadhatóak, a lemondást, a kompromisszumot, a betegséget és a szenvedést váratlan incidensként éljük meg. Ezek értetlenséget és elutasítást váltanak ki belőlünk, mintha nem tudnánk, hogy mindannyiunk életének a részei. A menekülés, az elnyomás vagy a küzdelem helyett érdemes közel engedni és elfogadni a nehéz érzéseket.

Jó, ha a nehéz, fárasztó, ijesztő vagy veszteségekkel járó helyzeteket is az életünk többi eseményéhez tudjuk illeszteni, és egységben látni a történetünket. 

Anna mindig is szeretett volna odaadó, a gyermekei életében jelen lévő édesanya lenni. Már kislányként megfogadta, hogy a szüleivel ellentétben odafigyel arra, hogy a gyerekei programjain és fellépésein részt tudjon venni. Teljesen kétségbeesett, amikor kiderült számára, hogy a hónapok óta leszervezett üzleti tárgyalás és a kisfia meccse egy időpontban lesz. Néhány másodperc alatt újra a kicsi Panninak érezte magát, akinek a szülei soha nem értek rá, és egyedül ácsorgott minden egyes programon. Folyamatosan az járt a fejében, hogy ő egy igazán szörnyű anya, akire a gyermekei soha nem számíthatnak. Ezek a hiedelmek annyira kitöltötték az elméjét, hogy teljes meggyőződéssel hitte, hogy ezek nem csupán gondolatok, hanem megmásíthatatlan és megváltoztathatlan tények. Úgy érezte, elfogyott minden ereje, és egy sötét felhő telepszik rá. 

A gondolatainkkal való azonosulás helyett érdemes ítélkezésmentesen megfigyelni azokat a hiedelmeket és érzéseket, amelyek a nehéz helyzetekben átsuhannak az elménken.

Ez a szemlélő hozzáállás segíthet, hogy ne váljunk egyik gondolat rabjává sem, hanem átgondolhassuk, hogy miről szólhatnak, honnan jöhetnek azok a belső tartalmak. Ha nem kerítettek volna hatalmukba ezek az erős érzelmek, vajon hogyan értékelnénk a helyzetet? Mit mondana vagy tanácsolna nekünk egy együttérző barátunk? Mit javasolnánk mi a legjobb barátunknak? Ebben a helyzetben, a lehetőségeinket és a képességeinket is figyelembe véve, mi a legjobb választás vagy cselekvés, amely hosszú távon is hasznos saját magunk és a környezetünk számára? Érdemes tudatosítani, hogy a döntésünk mentén megélt stressz nem azt jelenti, hogy valamit rosszul csinálunk, hanem azt, hogy a választott értékeink melletti kiállás és kitartás egyáltalán nem könnyű dolog. Az ezzel kapcsolatos képeket, érzéseket és gondolatokat nem tudjuk kontrollálni, de dönthetünk úgy, hogy az értékeink mentén cselekszünk ezek jelenlétében is. 

A három generáció találkozása 

Daniel Stern fejlődéspszichológus „anyasági trilógiának” nevezi azt a pszichés munkát, amelyben a három generáció találkozik: az anya egyszerre folytat párbeszédet a saját anyjával, magával és a babával. Ez a lélekben zajló belső beszéd olykor zavaros lehet, amelyben nehéz a különböző hangokat kivenni és egymástól megkülönböztetni, ezáltal pedig a szükségletek és igények összekeverednek. A belső tisztázáshoz sok önreflektív munka szükséges: „Milyen anyaképet hoztam magammal? Milyen anya szeretnék lenni? Ez hogyan viszonyul a saját édesanyámmal való kapcsolatomhoz? Mit kezdek a hiányokkal? Milyen gyermeket képzeltem el? Mit jelent számomra, ha az elképzelt gyermek és a valóság különböznek egymástól? Milyen társat és szülőt képzelek el magam mellett? Ez mennyiben egyezik meg azzal, ahogy a párom apaként elképzeli saját magát?” 
Sohasem késő, hogy megtaláljuk a válaszainkat a fenti kérdésekre, válasszunk az egymásnak esetleg ellentmondó vágyak közül, és meghatározzuk azokat az értékeket, amelyekhez mint világítótoronyhoz igazodunk akkor is, ha éppen kanyargós utakat kell bejárnunk. 

Források: 
Moretti Magdolna: Változó világunk – változó női szerepeink: szerepproblémákról a családterapeuta szemével 
What Becoming a Parent Really Does to Your Happiness

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A lapra előfizethet itt>> 

Szűcs Endre 1944 szökőnapján, Csepregen született, e kis dunántúli település minden bizonnyal kiváló hátországa lehetett későbbi irányultságának: elkötelezettségének a szelíd pannon táj és a kistérségek iránt. A Műegyetem építész karát vészterhes esztendőkben végezte el, az 1968-as évben – a „dicsőséges” forradalmi események hatására – évfolyamának jelentős része elhagyta Magyarországot. Ő – ahogy sokszor hangoztatta – „nem térben, hanem időben disszidált”, és a tájidegen „divatlapházak” helyett a múlt öröksége felé fordult: műemlékes építészként a Budai Várban dolgozott évtizedeken át.

„Ha elmennék, elpusztulnék” – jelentette ki.

Igyekezett belakni, otthonossá tenni, vagy – az ő szavaival élve – „idevalókká formálni” azt az épített környezetet, amelyet nemcsak a 20. század második felében, de napjainkban is oly gyakran emelnek ki kulturális, társadalmi, földrajzi kontextusából, és tesznek élhetetlenné az embertől elidegenített, homogenizált épületekkel.

Szűcs Endre műemlékesként első feladatául egy háborúban megsérült szecessziós lépcsőház üvegablakainak helyreállítását kapta, nem csoda, hogy a Monarchia idejének építészeti kincsei magával ragadták. Ez vezetett doktori disszertációjának témájához is, hiszen – ahogyan humorosan kommentálta – „evés közben jön meg az étvágy”. Végül könyv formájában ez az addig sehol meg nem jelent átfogó kutatás Megfestett fény. Díszüveges munkák a történelmi Magyarország építészetében 1945-ig címmel látott napvilágot.

Kép

Egy szentbékkállai épület – Fotó: Fotó: Mérmű Építész Stúdió

Kézjegye a Balaton-felvidéken

Saját bevallása szerint hajlottabb korára gondolva döntötte el, hogy a Balaton-felvidéken szeretne minél több időt tölteni, így lett a térség szerelmese (sőt foglya, ahogy többször nyilatkozta), a tájba simuló népi építészet, az egységes falukép megőrzésének ikonikus alakja.

„100 féle lakóház, présház, amihez közöm van” – állapítja meg, vagyis kézjegyét kitörölhetetlenül rajta hagyta e vidéken.

Meseszerű házainak tervezését, varázslatos műemlék-helyreállításait csoportosan 1980-tól végzi, amikor vezetésével megalapították a MÉRMŰ Stúdiót. Építésztársaival mind „Kós Károly varjúvárából bújtak elő, fél szemmel mindig Makoveczet figyelve”, és végérvényben – bármennyire meglepően hangzik is – új szemléletű, a múlt elemeit tudatosan megidéző, tulajdonképpen posztmodern irányzatot hoztak létre. A hihetetlen mértékű információáramlás és a felfoghatatlanul gyors kommunikáció következtében létrejövő összevisszaság, egyneműsítés helyett tudatosan és bátran építenek archaikus eszközökkel, miközben Szűcs Endre mindig hozzáteszi: „apró gesztusokkal jelzem, hogy ez ma épült valójában”.

Ez csupán elsőre tűnhet egyszerűnek, kézenfekvőnek és legfőképp anakronisztikusnak. Egyfelől – saját bevallása szerint is – folyvást ellen kell állni „a high-tech és az egyéb nagyvilági hívságok sokszor nagyon ingerlő csábításának”. Másfelől a hazai környezetkultúra elmélyült tanulmányozásának, integrálásának feladata, egy „erőlködés nélküli” épület megálmodása voltaképp kiadósabb szellemi munka, mint a „tobzódó”, idegen irányzatok majmolása. Munkásságát az arányok, léptékek már-már vallásos tisztelete jellemzi, ez pályatársát, U. Nagy Gábort idézve szinte a legtitokzatosabb, mégis legfontosabb része a tervezői munkának. Az arányérzék márpedig „részben ösztönös, biztossá csak a műveltség teszi”.

Kép

Ház a Veszprém megyei Hegymagas községben – Fotó: Fotó: Mérmű Építész Stúdió

A szentbékkállai keresztút

Szűcs Endre építészeti-hitvallásának ékköve saját hajléka Szentbékkálla szőlőhegyén.

A ház maga a Balaton-felvidéki hagyományos történelmi táj esszenciája, élettel teli múzeumépület: évszázadok szervesen egymásra épült rétegei, ember és természet együttesének bűvös megnyilatkozásai, szemet gyönyörködtető vakolathímek és ősi ornamentikák egymásba kapaszkodásainak harmonikus egysége. Tulajdonképpen a házat körbeölelő évezredes táj koronázza meg a hatást, amire maga Szűcs Endre emlékeztet: „Valamennyi itteni falu Árpád-kori település, tehát honfoglaló magyarjainknak volt szállásterülete.” Építészetének egyik jellegzetes motívuma a szoborfülkék vonalának követése, nem meglepő tehát, hogy a szentbékkállai keresztút is az ő nevéhez fűződik, amely egyúttal munkássága közügyek iránti elkötelezettségére is rámutat. „Családunk elhatározta, hogy a millecentenáriumra egy keresztutat épít telekhatárunk vonalában” – emlékszik vissza. A kálváriakereszt közelében található stációk egy része a kerítésfalban, más részük – a szép kilátás érdekében – szabadon állnak.

Kép

A szentbékkállai keresztút – Fotó: Fotó: Mérmű Építész Stúdió

Gyűjtés, mentés, feldolgozás a Gyimesben

Életművének hasonlóan missziós tevékenysége a Gyimesben végzett munkája. Hogy a Dunántúlról miként juthatott el a Kárpát-medence legkeletibb csücskébe? „Erdélyben távoli rokonaink éltek. Szüleim minden nyáron kiküldtek Kolozsvárra” – hangzik a vallomás, így gyakran vendégeskedhetett Kalotaszegen, és „a csodálatos Vas megyei gyerekkor emléke egy újabb varázslattal gazdagodott”.

Végül a rendszerváltást követően sikerült meghódítaniuk egymást a gyimesi hegyekkel, amelyeket korábban erőszakkal elrejtettek előle: két milicista mindig visszafordította a csángók kapujából.

Ezt a Csíkszereda utáni pontot „el is neveztem Chek Point Ceaușescunak” – teszi hozzá tréfásan. Azután a szakmai jó szerencse ugyancsak mellé szegődik: „1990-ben kaptam egy nagyon elegánsan hangzó magyar tudományos akadémiai ösztöndíjat három évre, hogy gyimesi falukutatást végezzünk. Ez életem egyik legcsodálatosabb élménye. Menet közben jutott eszünkbe, hogy nemcsak fényképezni és felmérni kell a házakat, hanem megőrizni is. Így jött a magánkezdeményezésű falumúzeumnak is a gondolata.”

Gyimesben (a Balaton-felvidékhez hasonlóan) ugyancsak ősi, középkori eredetű és építészeti megoldású épületekkel találkozni, azzal a különbséggel, hogy ezek boronaházak, vagyis lehet őket költöztetni. Így születhetett meg a ma már számos különböző funkciójú építményt számláló skanzen Gyimesközéplokon, valamint a Malom Alapítvány, amelynek célja a népi építészet gyűjtése, átmentése, feldolgozása.

Legfőbb sikerük pedig a példamutatás, hiszen ténykedéseik folytán a helyiek is elkezdték megmenteni saját házaikat.

Hogy az építészet szigorúan magántevékenység, vagy épp ellenkezőleg: súlyos közügy? Szűcs Endre életműve csodálatos választ ad erre. E tetemes felelősség azonban a nagybetűs Művészettel párosul, vagy – Szűcs Endre zárszavaival: „Meg kell próbálnunk az építészetből is költészetet és játékosságot varázsolni, és ellenállni a múló világdivatok hívságainak. Én ezt megpróbáltam.”