Nem templomi vontatottsággal dalolnak

Egészen pontosan mi is az a kántálás? Olyan csoportosan, házról házra járva elismételt éneklés, amely során az ünnep gondolatkörét felidéző dalokhoz jókívánságok, gyakran köszöntők társulnak. Erdély falvaiban anno karácsonykor többnapos táncházat tartottak, amelynek ünnepélyes bevezetését jelentette a kántálás. Az advent izgatott várakozásához hozzátartozott az elkövetkező mulatságokra való hangolódás, a betlehemi történet és üzenet felidézése mellett egymás felkeresése, köszöntése is.

A Jókai Néptánccsoport idősebb táncosaiból verbuválódott csapat évek óta igyekszik ezt a régi, falusi szokást fővárosi körülményekhez adaptálni, így ők Budapesten és környékén járják a különböző helyszíneket: hétköznapi otthonokat, szociális intézményeket, betegek otthonát, sőt temetőket is.

„Szó sincs valami rossz imitációról vagy játékról – hangsúlyozza Gondi Ferenc, az egyik résztvevő. – A régi forma magától megtalálta új funkcióját.”

Konkoly Elemér népzenész, folklorista, a másik ötletgazda segített e régi hagyományt felgöngyölíteni, és évről évre új dalokkal frissíteni a repertoárt.

Felkészüléseik során minduntalan hangsúlyozza: ne templomi vontatottsággal énekeljenek, hanem a maga természetességében fújják a dalokat. Érdemes ugyanis a szövegekre külön odafigyelni, hiszen István királyig visszanyúló, végtelenül archaikus énekekről van szó, mintha mennybéli heroldok több száz éves üzeneteit hallgathatnánk meg. Az ősi motívumok a születés, a szülés metaforáival keverednek, elég, ha például az Ó, jöjj, ó, jöjj, Üdvözítő kezdetű népének „Beteljesült már az idő. / Törd át az ég zárt ajtaját, / Vár a világ sóvárgva rád” soraira gondolunk. Ezeket ékesítik olyan torokszorítóan megható dallamok is, mint A szeleknek széles szárnyán kolinda, amelynek körkörös melódiáját – ha egyszer elkezdte az ember – nem lehet abbahagyni, minduntalan dúdolásra késztet.

Kép

A kántálók betleheme – Fotó: Jókai Néptánccsoport

A betegek hálája, a nagymama könnyei

Az ötlet, hogy fővárosi kántálóknak szegődjenek egy karácsonyi vásárban született: a táncpróbák jókedvű énekléseit szerették volna folytatni. „Kisiskoláskoromban Kodállyal is találkoztam, a népi kultúra elképesztő élménye már felnőtt koromban talált meg. A kántálókkal tulajdonképpen értékközösséget alkotunk: nem tájegységi, még csak nem is felekezeti alapon állítottuk össze a műsort, amelynek természetesen nem a művészi produkció a legfőbb ismérve. Szándékosan kevert anyaggal dolgozunk, egyetlen célunk, hogy a hallgatóságból előcsalogassuk az emberséget” – folytatja Gondi Ferenc.

Először saját családtagjaikat, otthonaikat kántálták meg, innen bontakozott tovább a most már mondhatni misszióvá nemesedett ügy, hogy minél több helyre elvigyék karácsony örömhírét és a közösség erejét. Legtöbbször elesettekhez igyekeznek ellátogatni, számos szociális intézményt – vakok intézetét, mozgássérülteket, öregek otthonát – keresnek fel, és egyöntetű tapasztaltuk, hogy az efféle „lelki karitászra”, ahogy ők fogalmaznak, elemi szüksége van mindenkinek. Gyakran „énekelnek meg” betegeket, daganattal küzdőket is, akik – még ha csak az ablakból kísérhetik is figyelemmel a dalokat – hihetetlen hálával fordulnak feléjük.

„Szinte érezni, ahogyan a dalok, a közös éneklés egyfajta belső immunválaszt vált ki a betegeknél” – elevenítik fel a sokszor lelkileg azért megterhelő pillanatokat.

Legszívszorítóbb talán, amikor arra kérik meg őket, hogy temetőben kántáljanak meg sírokat, de persze megindítóan emlékezetes helyzetek úton-útfélen kialakulnak. „Egyszer jártunk egy családnál, ahol a sarokban a nagymama láthatóan nem épp önszántából ült ott. Távolságtartó arccal, már-már ellenségesen nézett. A kántálás végén láttuk, hogy bár az arca sem rezzent, mégis sűrű patakokban folyt a könnye” – meséli Gondi Ferenc.  Helyszíntől, életkortól, egészségi állapottól függetlenül mindenkit megérint a tény, hogy a kántálók önzetlenül áldoznak a szabadidejükből, ráadásul adventi szombatjaikat ajándékozzák oda vendégváróiknak; és ez manapság különösen hangsúlyos odafordulás.

Tárgykultusz helyett közösségi élmény

A könnyek egyébként – minden pátosztól mentesen – legalább ilyen gyakran ülnek a kántálók szemébe is. Vannak bizonyos sorok, amelyeknél mindig összenéznek, sírnak, majd örömmel nyugtázzák, hogy ez így van jól. Hiszen az örömhírről hoznak üzenetet, és persze megannyi vidám emléket is fel tudnak idézni. Visszajáró kántálók például Budakeszin, ahol a helyi sváb kisebbségi hagyományőrző karácsonyi ünnepségén énekelnek. A kályha mellett ücsörgő, kendős sváb nénik végigdúdolják a maguk német karácsonyi dalait, amiket aztán megkántálnak a magyar hagyományok szerint.

Kép

Kántálók (A kép illusztráció) – Forrás: Unplash/Mario Mendez

Itt például egészen közel érzik magukat a néhai falusiak szellemiségéhez: élő közösségbe érkeznek, ahol a tangóharmonika, a Stille Nacht, a kolbász és a forró tea nem holmi historikus kelléktár elemei, hanem az együtt ünneplők természetes közege. Márpedig a minket úton-útfélen körülvevő villogó csecsebecsék fojtogató halmainak, a reklámok mosolyba bújtatott tárgykultuszának kavalkádjában különösen fontos meríteni effajta közösségek belső erejéből.

Új holmik, ajándékok vásárlása helyett az adventben kántálni olyan, mintha az ember „újra jólesően belebújna régi, vastag pulóverébe”, fogalmazza meg érzékletesen Gondi Ferenc.

Éneklést a világnak! – összegzik a kántálók legfőbb üzenetüket. Nem folytathatjuk a régi falusi életközösségek rituáléit a maguk szépségében, tökéletességében, a dalolás gyógyító, simogató, felszabadító élményét azonban bármikor megtapasztalhatjuk, hogy máris abban – a kántálók szavaival élve – világ feletti lebegésben találhassuk magunkat, amit a karácsonyra rátelepedő konzumizmus a legváltozatosabb eszközeivel sem tud megteremteni. Az ünnepek a reményt, a megújulást hirdetik: szenteste a templomi betlehemesek mellett talán egyre több adventi kántálóval is összetalálkozhatunk majd a főváros utcáin, kocsmáiban, otthonaiban. Addig pedig bizakodjunk az alábbi jókívánságokkal: „Újesztendő, vígságszerző most kezd újulni, / Újulással, víg örömmel most kezd hirdetni.”

„Édesapám, dr. Rakovszky Tibor, 1918-ban az elcsatolt Felvidékről jött át Sopronba az öccsével, Árpáddal. Először a megyeházán volt szolgabíró, majd főispáni titkár. 1927-ben került fel Pestre. Ekkor már főhivatású politikusként tevékenykedett. Dolgozott a Belügyminisztériumban, később az Eckhardt Tibor vezette Kisgazdapárt Nyugat-dunántúli szervezőtitkára lett. Innen került egy export vállalat igazgatói tanácsába. Édesanyámmal egy partin ismerkedett meg. Jelentős korkülönbség volt köztük” – emlékszik vissza az író édesapjára, akit nagyon korán elvesztett. „Otthon halt meg. Agyvérzést kapott, mozgásképtelenné vált, a haláláig ápolta őt az édesanyám.

Nem tudom, hogy elvittek-e a temetésére, arra nem emlékszem, arra viszont igen, hogy a halála után sokáig temetést játszottam.

A kis gyerekmosóteknőmbe beletettem egy babát, letakartam, beraktam az ágy alá, és aztán újra elővettem. Talán azt gondoltam, hogy akit eltemettek, az még visszajöhet. Miután édesapámat elvesztettük, anyám munkába állt.”
Dr. Rakovszky Tibor még 1944-ben a nyilas puccs után többedmagával részt vett egy kisebb ellenállási mozgalomban. Pár hétig tartott az egész, hamar lebuktak. Szálasiék pedig a sopronkőhidai börtönbe zárták őket. Azokban az években a magyar társadalom színe-java Sopronkőhidán raboskodott. „52 éves volt, amikor bebörtönözték. Ott betegedett meg, vagy a halálmenetben. A háború utolsó napjaiban a nyilasok elkezdték Németországba hajtani a foglyaikat, és akik nem tudtak lépést tartani a menettel, azokat megölték. Mire az elgyötört emberek megérkeztek volna a számukra kijelölt koncentrációs táborba, az amerikaiak már felszabadították azokat. Az őrök pedig fokozatosan szökdöstek el mellőlük.

Apám 1945 májusában került haza. Nagyon beteg volt. Ennek köszönhette, hogy őt nem telepítették ki, nem hurcolták meg, mint a rokonaink közül nagyon sokakat. A szüleim hűvösvölgyi otthonát lebombázták, ezért úgy döntöttek, hogy visszatérnek Sopronba, mert Árpád öccse és felesége itt éltek.

Egy darabig náluk laktak édesanyámmal, aztán bérbe vették ezt a Torna utcai lakást, ahol most beszélgetünk, amit később államosítottak, és a tanács kiutalta nekik. Én már ide születtem. Jó kis traumatizált család a miénk” – nevet Zsuzsa.
A traumák kapcsán szóba kerül A hullócsillag éve című regénye. Az író ezt a könyvét szereti a legjobban. Sok van benne a saját gyermekkorából. Rakovszky számára a gyermekkor az emberi élet legmeghatározóbb korszaka. „Önéletrajzi regénynek kezdtem el írni, aztán rájöttem, hogy nagyon kevés történetet tudok csak előhívni a múltból, ezért fikcióra váltottam. Írás közben elkezdtek eszembe jutni dolgok, viszont végig azt gondoltam, hogy fikciót írok. Volt egy kedves, idősebb barátnőm, akit nagyon szerettem, sokat jártam hozzá, sajnos már nem él. Amikor együtt felidéztük a közös múltat, egy csomó dologról, amiről én azt hittem, hogy kitaláltam, azt mondta, hogy az úgy volt, ahogy megírtam. De hogy a regénybeli gyermekkor melyik része volt úgy, és melyik részét találtam ki, azt már nem tudom pontosan. Viszont a korszakot jellemző történetek mind megestek, csak esetleg valaki mással, nem azzal, akiről az adott szereplőt mintáztam.”
Arról faggatom Zsuzsát, hogy a regény egyik meghatározó jelenete, amelyben a kis Piroskát az óvónő lefogja, és kényszereteti, megtörtént eseményen alapszik-e, vagy csak szimbolikus cselekedet, amely nem akar mást jelenti, mint azt, hogyan nyomták le az emberek torkán az óvodától kezdve egészen az egyetemekig a Rákosi-rendszer mérgező tanításait.

„Utáltam az óvodát, úgy, ahogy volt, ám a regényben egy későbbi tanítónőt tettem meg óvónőnek, aki kézimunkát meg politechnikát tanított. Nagyon ügyetlen voltam a tárgyaiban, ő meg szívesen gúnyolódott rajtam. A kényszer­etetés is megtörtént, méghozzá túrós tésztával.

Most már nagyon szeretem a túrós tésztát, de kiskoromban semmilyen tejterméket nem bírtam megenni. A kakaót is, amit édesanyám nővérétől külföldről kaptunk csomagban, vízzel ittam. Nem bírtam ránézni a tejre. Csakugyan belém tömték a túrós tésztát, én meg lehánytam az óvó nénit – emiatt kivettek az óvodából, és átkerültem egy másikba, a Pamutipari Vállalat óvodájába, ahová egy idő után már egyedül jártam, sokszor elcsavarogtam, az óvoda melletti üres telken gyűjtögettem a katicabogarakat.” „Nem féltették?” – kérdezem döbbentem. „Nagyobb közbiztonság volt, mint most. Nem volt ilyen autóforgalom sem. Máig emlékszem arra, hogy amikor először mentem óvodába, nagy hó volt. Szegény Nanika, a dajkám kocsival akart eltolni, és visszajött valamiért a lakásba. Én meguntam a várakozást, és elmentem egyedül a Pamutipari óvodába a város másik végébe. Anyám és Nanika nem csináltak ügyet belőle, azt mondták, jó, hát akkor járjon egyedül óvodába a gyerek. Azokban az években nem volt olyan egyszerű óvodába hordani a gyerekeket. Az is biztos, hogy nem féltették őket annyira, mint most.”

– Nanika alakja jelenik meg Nenneként az önéletrajzi ihletésű regényében?
– Igen, Mellus Anna volt a dajkám, anyám családja hozta magával a Felvidékről, mert ők is onnan jöttek át 18-ban. Anyámra is ő vigyázott gyermekkorában. Sokáig azt gondoltam, hogy a Nana az Anna becézése, később tudtam meg, hogy a dadákat valamiért így hívták a családokban.

– Édesanyja egyedül nevelte fel önt. Nem lehetett könnyű neki, amiatt sem, hogy az ön édesapja a kommunisták által annyira gyűlölt Horthy-korszakban töltött be magas pozíciót. Ez biztos, hogy rányomta a bélyegét az édesanyja pártpolitikai megítélésére.
– Abban az időszakban majdnem mindenkinek ilyen volt az élete, az akkori történetek nagy részét az anyám volt kolléganőjétől hallottam. Óvodáskoromban mindez nem volt annyira nyilvánvaló. Később kezdett kitisztulni minden, leginkább 56 hatására. 56-ban óvodás voltam. Ültünk az óvoda padlóján, és az óvó néni az 56-os híreket hallgatta a rádióban.
Visszatérve a családra, amelyben felnőttem: tulajdonképpen, ha a szerepek beosztását nézzük, mi hagyományos családmodellt alkottunk. Anyám dolgozott, elég sokat túlórázott, apám halála után rögtön munkába állt. Először a sopronkőhidai börtönben működő textilgyár irodájában volt gépírónő. Később a soproni Pamutipari Vállalathoz került. Nana pedig vezette a háztartást, főzött, mosott, takarított. Később édesanyám ismét férjhez ment. A nevelőapám tíz évig raboskodott a Gulágon. Amikor megsimogattam a fejét, éreztem a verésekből visszamaradt dudorokat. Kémkedéssel vádolták.

Kép

Kép: Éder Vera

– Egyszer egy interjúban felidézte a legkorábbi emlékét, amelyben édesanyja hálóingként egy régi, felnőtt pulóvert adott önre. Arról is besszélt, hogy nagyon sok átalakított ruhája volt. Egy szőrmegalléros kabátka miatt csúfolták is.
– A nővérem, aki édesapám első házasságából született, majdnem édesanyámmal volt egyidős. A férje olasz volt, és ha jól tudom, még a háború alatt elhagyták az országot, először Venezuelában, majd Olaszországban éltek. Mindig küldtek nekünk csomagot, abban voltak gyönyörű ruhák. Ezeknek a nagy részét eladtuk. Édesanyám megtartott belőle magának egy-két darabot. Várjon, mutatok egyet!

Átsiet a másik szobába, és egy gyönyörű kreppanyagú boleróval tér vissza. Az 50-es években készülhetett. Azt is megtudom, hogy volt hozzá egy ruha is, de Zsuzsa csak a kabátkát tartotta meg emlékül.

– Milyen asszony volt az édesanyja? Szomorú, szigorú és fáradt? Sokat mesélt önnek a múltról, az édesapjáról?
– Nem volt szigorú.

Volt, hogy elcsavarogtunk a szomszéd kisfiúval, és a fél város minket keresett, de nem emlékszem, hogy megbüntetett volna. Azt nagyon belém sulykolta, hogy hazudni nem szabad, azóta sem tudok. Nagyon fontos volt neki, hogy jól tanuljak, ami általában sikerült, de voltak olyan tárgyak, például a torna és a kézimunka, amelyekből ha megfeszültem, sem tudtam ötöst kapni, és ez nyomasztott.

Nem mintha az egyetemi felvételin bárkit is érdekelt volna, hányast kaptam kézimunkából harmadik általánosban, de mivel akkoriban a – mondjuk így – nem megfelelő származású gyerekek nem tanulhattak tovább, szegény anyám talán azt gondolta, ha végig kitűnő leszek, akkor talán mégis. Gyerekkoromban nagyon szoros volt a kapcsolatunk, aztán kamaszkoromban, ahogy az már lenni szokott, eltávolodtam, magamba zárkóztam, amit ő rosszul viselt, és később már soha nem jött rendbe a kapcsolatunk. Harmincéves voltam, amikor meghalt, a fiamat már nem ismerte sajnos, pedig nagyon szeretett volna unokát.

– Ön is egyedül nevelte fel a fiát, Tibort.
– Igen. Nem mindegy, hogy milyen a szülők kapcsolata egymással. Nem mindegy, hogy milyen az apa. Sajnos sok olyan rossz példát láttam, ahol a gyermek hagyományos családban nevelkedett, együtt maradtak, de a szülők kapcsolata nem volt jó. Ez akár rosszabb hatással is lehet a gyerekre, mint az, hogy egyedülálló szülő neveli fel. Ezt szerettem volna elkerülni.

– A regényeiben, verseiben sokszor foglalkozik a hit kérdésével. Hívő ember?
– A hit mindig fontos volt nekem, mindig is foglalkoztatott, így aztán már gyerekkoromban is sok kérdésem volt.

56 után volt hittan az iskolában, katolikus, én jártam, és nagyon szerettem. Sokat nyaggattam a kérdéseimmel szegény tisztelendő bácsit. Azokban az időkben, és később is szívesen hangoztatták a hittel szemben, hogy fent járt az űrhajó, mégsem látott senki angyalt, úgyhogy én is ilyenféléket kérdeztem szegénytől.

Máig emlékszem, azt mondta, a mennyország nem hely, hanem állapot, és ebbe akkor belenyugodtam, sőt nagyon tetszett. Kamaszkoromban eltávolodtam a hittől. Viszont karácsonyra megkaptam Szabó Lőrinc Örök barátaink című fordításkötetét. Abban a könyvben találkoztam először Angelus Silesiusszal, egy német misztius költővel, és volt egy kis spanyol versfordításkötetem is, amelyben Avilai Szent Teréz és Keresztes Szent János versei ragadtak meg. Kiókumláltam magamnak valami házilagos vallásosságot, de azt meg ne kérdezze, hogy mit tartalmazott. Már nem emlékszem rá.
Amikor megszületett a fiam, nem kereszteltettem meg. Abban az időben én sem jártam templomba. Azt gondolom, hogy a vallásos nevelés előfeltétele, hogy a szülő is vallásos. Tibor 18 éves korában önszántából keresztelkedett meg, nagyon komolyan vette a vallást. Talán az ő hozzáállása is inspirált arra, hogy elmenjek gyónni, jólesett Imi atyával beszélgetni. Széles látókörű, tájékozott pap, sokáig hozzá jártam gyónni. Azóta sajnos már nincs Sopronban.

– Mi az, ami az ön számára elengedhetetlenül fontos a szentmisén?
– Nehéz megmondani, hogy mi a legfontosabb. Hogy beletartozom egy közösségbe? Hogy részt veszek valamiben, ami olyan hosszú idő óta nagyjából változatlan? Vannak evangéliumi részletek, sőt még énekek is, amelyek mindig megrendítenek, de persze – sajnos – nem mindig sikerül lelkileg teljesen „jelen lenni”. Az mindenesetre nagyon fontos, hogy érezzem a miséző pap őszinte hitét – lehet, hogy nem kellene fontosnak lennie, de az. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2022. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Egy régi pólódat téptem ketté, azzal itatom fel a lecsöpögő, zavaros vizet. Nem vagyok dühös, csak gondoltam, ha nem vitted el, akkor már biztosan nincs is rá szükséged. Ebből a fajtából úgyis volt vagy három, céges ajándék, az ellopott éveinkért cserébe. 
Tudom, hogy átjönnél segíteni, azt is tudom, hogy ezt mindig te csináltad, de hidd el, én is képes vagyok rá, bemászni a ganéba nélküled.

Azért az jó, hogy a csőgörényt végül nem vitted el, te még a válásban is előrelátó és előzékeny voltál, most ez az, ami a legjobban kell belőled, a csőgörény részed, mert a szódabikarbóna és az ecet sajnos nem volt elég, itt drasztikusabb módszerek kellenek, ki kell dzsuvázni az egészet,

felszedni a letapadt zsírt, a nagyobb ételmaradékokat, kihúzni a hajszálakat, az összes az enyém, nem értem, ez hogyan lehet, pedig valahol neked is benne kell lenned ebben az átkozott csőben, bárhogy jössz is most azzal, hogy te mindig mondtad, hogy figyeljek a hajamra, csak azt nem árultad el sosem, hogy több millió hajszál sorsát hogyan követhetem. 
Amúgy is régóta akadozott már ez az egész, én is tudtam, hogy el fog jönni a pillanat, amikor a lassú hörgés helyét átveszi a teljes csend, szűkül a cső, zsugorodik össze az átmérő, kiszorul a levegő, és végül a víz mozdulatlan marad, csak a salátáról megmaradt olívacseppek ütköznek egymásnak a tetején, csendesen várakozva, hogy vajon mi lesz. Az olívacseppek is az én hibám, te kizárólag balzsamecettel szeretted, és ugye az ecet a csőnek sem árt, de én sosem bírtam a csípős, fanyar ízét, elég, ha rágondolok, és érzem, ahogy kapar, szorul a torkom tőle, egészen le a gyomromig. Valahogy ez a gyomorszorítás velem maradt mostanában, a szódabikarbóna még segít, bort éppen csak egy keveset öntök rá. 
El sem mondtad még egyébként, hogy miért is hívtál, de igazából már nem is érdekel, most feladatom lett: az alvilágot néha meg kell járni, átkelni azon a folyón, a görög mitológiából, csak arról senki nem beszélt, még te sem, pedig te ismered, hogy mennyire szennyezett ez a víz, és csak remélem, nem én leszek az egyik nő, akinek lyuk van a hordóján, amit aztán a végtelenségig hiába töltöget, ilyet még a hajszálaimért sem érdemelnék. Azt hiszem jobb lesz, ha figyelek ezzel a fogóval, nehogy megsértsem a csövet, mert ha elkezd a nyakamba folyni a lé, akkor rajtam már a szódabikarbóna sem segít. Most inkább leteszlek. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>> 

Nemcsak életmentés, oktatás

A Szent Márton Gyermekmentő Szolgálatot 1998-ban egy csapat elhivatott életmentő, köztük orvosok, mentőápolók, és gépkocsivezetők hívták életre. A budapesti Gyermekrohamkocsi 1999. április 1-jétől kezdve az év minden napján és a nap minden órájában kivonuló szolgálatot lát el az Országos Mentőszolgálat kötelékében. Az azóta eltelt több mint 23 év alatt a miskolci és debreceni gyermekmentő egységekkel kiegészülve, világszínvonalú felszerelésük segítségével már 58 ezer esetfeladatot oldott meg.

„Az 58 ezer eset döntő többsége baleseti ellátás, amelyek során láttuk, hogy azokon a helyszíneken, ahol a szülők felkészültek voltak elsősegélynyújtásból – akár tanfolyam, akár önképzés miatt – sokkal hatékonyabban be tudtak avatkozni, amíg a mentőegység megérkezett.”

„Ezeknél a gyerekeknél jobb volt a gyógyulás, a túlélés esélye, mint azokban a helyzetekben, amikor a szülők pánikba esve várták a mentőt” – magyarázza László Endre Márton, a Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat alapítója.

A súlyos, kritikus állapotú csecsemők és gyermekek helyszíni ellátása mellett már a kezdetektől nagy hangsúlyt fektettek az oktatásra, tapasztalataik továbbadására is. Eleinte csupán a professzionális életmentők (mentőtisztek, mentőorvosok) gyermeksürgősségi képzésében vettek részt, majd nyitottak a gyermekgyógyász-szakorvosjelöltek és a házi gyermekorvosok irányába is. Emellett korán felismerték azt is, hogy a szülők, gondozók oktatásával, életmentő technikák megtanításával még több gyermek életben maradását segíthetik elő. A számtalan óvodai és iskolai oktatás során, illetve a szülők számára rendszeresen szervezett tanfolyamaikon nagy tapasztalatot szereztek abban, hogy a laikusok nyelvén hogyan kell nagy hatékonysággal átadni azokat az információkat, amelyekre olyan szituációkban van szükség, amikor minden perc számít.

Ennek az oktatási programnak volt lényeges eleme a közelmúltban megszületett oktató videósorozat, az Életmentő szülők, és ebbe a folyamatba illeszkedik a novemberben megjelent Gyermekmentő kézikönyv szülőknek.

„Pedig csak egy pillanatra nem néztem oda”

A gazdagon illusztrált könyv 42 fejezetben tárgyalja a legfontosabb sürgősségi kórképeket, gyermek-elsősegélynyújtási ismereteket. Az életmentő beavatkozások bemutatásán túl helyet kapott benne minden olyan téma, amely a legtöbb nehézséget és frusztrációt okozza a szülőknek. A cél, hogy minden lehetséges életveszélyes szituációban egyértelmű útmutatást adjanak arra vonatkozóan, hogy mit kell, mit lehet, illetve tilos tenni addig, amíg a segítség a helyszínre ér.

„Ritkán gondolunk bele, de a kicsikre számtalan veszély leselkedik a saját otthonukban is.

Hihetetlen, de igaz, hogy az első öt életévben a balesetek több mint fele a saját lakásban vagy a kertben történik…

Amikor egy otthoni baleset helyszínére kiér a gyermekmentő, a legtöbb helyen az alábbi két mondat közül hangzik el valamelyik: »Pedig csak egy pillanatra nem néztem oda«, vagy »Eddig még sohasem csinált ilyet!«”

Ezek a sorok a kézikönyv Biztonságos otthon kialakítása című fejezetéből származnak. A könyv tematikusan, korosztály szerint veszi végig a jellemző baleseteket, kórképeket. Minden egyes fejezetben le van írva, mi az a pont, amikor már valóban mentőt kell hívni.  

Kép

Forrás: www.szm.gyermekrohamkocsi.hu

Lázgörcs, rovarcsípés, áramütés

„A csecsemőknél nem balesetek, sokkal inkább lázgörcs, kiszáradás, fertőzés, hasi fájdalmak fordulnak elő. Ahogy elkezdenek járni, jellemzővé válnak a csonttörések, különböző sebek, fejsérülések, orrvérzés. De van információ a száj- és fogsérülésekről is, továbbá égés, forrázás, rovarcsípés, állatharapás, macskakarmolás, áramütés, valamint asztma, krupp, ájulás, napszúrás, allergia, kiszáradás, láz eseteiről – mind-mind szerepelnek a könyvben. Ahogy a víznyelés, félrenyelés, fulladás is, amelyek életveszélyes állapotokat idézhetnek elő” – sorolja az alapító.

„Gyakran tapasztaljuk, hogy otthoni baleseteknél a szülő nem tudja, mit tegyen.

Statisztikát nem vezetünk, de az a benyomásom, hogy tízből egy-két esetben a szülő felkészült, nyolc-kilenc esetben pedig nem tudja, mit kellene csinálni.

De ezt befolyásolja az is, hányadik gyerekről beszélünk a családban. Akinek már a negyedik gyereke nő fel, az sok mindent látott. Leginkább az elsőgyerekes szülőpároknál van ilyenfajta tanácstalanság” – mondja az alapító. Hangsúlyozza, ez nemcsak a szülőkre, nagyszülőkre, hanem óvodai, bölcsődei, iskolai dolgozókra is igaz, hiszen intézményekből is kapnak riasztásokat. Az esetek között ugyanakkor nagy a kontraszt, pozitív példákkal is találkoznak, és ilyenkor látják igazán, milyen hasznos, ha valaki felkészült.

A könyv segít eligazodni a szülőknek, melyek azok a kórképek, ahol valóban szükség van mentőre, orvosra, orvosi ügyeletre, és melyek azok az esetek, amiket ők maguk is meg tudnak oldani.

„Ez a döntés is nehéz. Azt tapasztaljuk, hogy sokszor későn hívnak mentőt, úgy gondolják, a gyereknek még nincs olyan nagy baja. De az is előfordul, hogy a szülő, általában tapasztalatlanság miatt, túlreagálja a szituációt. Elsőgyermekes anyukákat egy hosszasan síró gyerek előbb-utóbb a kétségbeesésbe tudja sodorni. Nagyon sok szülő átélte már, amikor reménytelenül sír egy baba, és fogalma sincs, miért. Ilyenkor az ember el tudja veszíteni a türelmét és a józan ítélőképességét” – fejti ki az alapító.

Tipikus helyzet, amikor a légzésfigyelő monitor éjszaka bejelez. Megijednek a szülők, fölkapják a gyereket, és hiába van jól a pici, mentőt hívnak. „Ennek az ellentéte, amikor egy több napja lázas gyereknél várnak, hogy majd biztos lemegy a láza, aztán mi már kiszáradt állapotban találjuk, és kórházba, esetleg intenzív osztályra is kell vinni” – mondja.

Hogyan hívjunk jól mentőt?

Eszméletvesztés, fulladás, félrenyelés, tartósan magas láz, görcsös állapot – ezek egyértelmű helyzetek, amikor hívni kell a mentőt.

Minden esetben a 112-t kell tárcsázni. A vonal túlsó végén a diszpécser dönti el, hogy az adott helyszínre milyen mentőegységet fog küldeni. „Úgy nem lehet mentőt hívni, hogy »Jó napot kívánok, kérek egy gyerekmentőt!«” – szemlélteti László Endre Márton.

A telefonban el kell mondani, mennyi idős a gyermek, mik a tünetek, pontos címet, telefonszámot kell megadni. Ezután a diszpécser dönt, hogy mi fog történni. Az Országos Mentőszolgálat diszpécserközpontja ma már úgy dolgozik, hogy ha a diszpécser érzi, súlyos állapotú gyerekről van szó, és a szülő pánikban van, akkor nem szakítja meg a vonalat, hanem mindaddig vonalban marad és instruálja a szülőt, amíg egy mentőautó meg nem érkezik a helyszínre. Az ő utasításait végre kell hajtani, és a telefonhívás alatt a diszpécser már elindítja a mentőegységet. Sokan azt hiszik, hogy csak a beszélgetés után indul a mentő, de ez nem így van.

Nemcsak a kritikus állapotú gyerekek esetében, hanem például egy lázgörcsnél vagy krupp-rohamnál is vonalban marad a diszpécser, hiszen sokszor a nem életveszélyes eseteknél is tanácstalanok a szülők, hogy kellene ellátni a gyereket, amíg megérkezik a segítség.

„Ha a kiadvány kéznél van, akkor azt az időt, amíg a segítség megérkezik, mindenképp hasznosabban tudja tölteni a szülő, és talán az esemény súlyosságának megítélésében is tanácsot tudunk neki adni. Mit csináljon: háziorvost, ügyeletet, mentőt hívjon-e” – véli az alapító.

Kép

Fotó: Szent Márton Gyermekmentő Szolgálat

Száműzni a rossz szokásokat

A könyv 260 oldalas, minden fejezetében van egy „Ne tedd!” rész, ami korábbi rossz szokásokat, hiedelmeket, berögződéseket próbál eloszlatni, amik még jelen vannak a társadalomban. Házi praktikák, amiket a modern orvoslás nem szeret.

„Például az égési sérült testrészeket régen az összes nagymama tejföllel kente, holott ezt nem szabad” – szögezi le László Endre Márton.

A könyvet három orvos írta. Dr. Horváth Klára, dr. Vadas Réka és dr. Goschler Ádám a Gyermekrohamkocsi ma is aktív, kivonuló orvosai, emellett a Semmelweis Egyetem II. Gyermekklinika intenzív osztályán dolgoznak, azaz nemcsak tudományos oldalról közelítik meg a témát, hanem a napi gyakorlatot is látják évek óta. A könyv minden család könyvespolcának alapvető kelléke lehet, akár karácsonyra is hasznos ajándék szülőknek, nagyszülőknek, rokonoknak. Hiszen közhely, de igaz a mondás: „jobb félni, mint megijedni!”

A könyv itt megrendelhető.

Hajrá, igazi (kivágott) fenyőt állítók!

A leggyakoribb ellenérvek:

Élő fát pusztítunk el azért, hogy néhány napig vagy néhány hétig az otthonunkat díszítse.

Jelentős energiabefektetés szükséges egy fenyőfa felneveléséhez: 8–15 évet, évente 10–11 hónapnyi gondozást igényel.

Évről évre meg kell venni, egyre drágábban, jelentős pénzkiadás.

A fáról hullanak a tűlevelek, csepeg a gyanta, sokat kell utána takarítani.

A fa hazaszállításához szinte elengedhetetlen feltétel az autó.

A fa törzsét meg kell faragnia valakinek ahhoz, hogy tartóba állíthassák.

A kidobott hatalmas fenyőfamennyiséget (évente 500–600 ezer) el kell szállítani, speciálisan kell komposztálni, ezzel külön terhet ró a társadalomra, lebomlásakor pedig (pl. ha elégetik) szén-dioxid keletkezik.

Kép

Kép: Freepik

A leggyakoribb mellette szóló érvek:

Kellemes és valódi fenyőillata van, ami hozzátartozik az ünnep hangulatához.

A fenyőfa-ültetvényeket kimondottan a karácsonyi kereslet miatt ültetik, erre a célra, tehát nem a természettől „vesszük el a fákat”, mivel másképp el se ültetnék ezeket.

A fenyőfa-kereskedelem sok embernek ad munkát, megélhetést.

A hatalmas fenyőültetvények világszerte oxigént termelnek.

A kidobott fák egyik hasznosítási módja az elégetés, ami több tízezer budapesti háztartás számára biztosít fűtést és áramot. Az égetéssel kb. ugyanannyi szén-dioxid szabadul fel, mint amennyit a fa élete során felhasznált, tehát karbonsemlegesnek mondható. Biomasszatüzelésű erőműben ez az arány kedvezőbb, legkedvezőbb újrahasznosítási mód környezetvédelmi szempontból a ledarálás és komposztálás ipari körülmények között.

Észak-Amerikában és Európában közel 160 millió fenyőfa csemete növekszik különböző faiskolákban. Európában Németország és Dánia a legnagyobb exportőrök, de Magyarország is jelentős termelőnek számít. A hazai legnagyobb fenyőültetvények Zala, Somogy és Vas megyében találhatók.
Az Egyesült Államok és Kanada legnagyobb karácsonyfa-farmjai 10 ezer hektáros kiterjedéssel (amelyek főleg Brit Columbiában és Oregonban találhatók) évente 17 ezer autó évi kibocsátásával megegyező szén-dioxidot (ez kb. 80 ezer tonna) nyelnek el.  

Hajrá, műanyag fenyőfát állítók!

A leggyakoribb ellenérvek:

Nem igazi, csak utánzat.

A műfenyőt műanyagból (PVC, PE és fém kombinációja) üzemekben, legtöbbször fosszilis energiát felhasználva gyártják.

Nem hazai munkahelyeket teremt a termelés (Kína a legnagyobb gyártó ország).

A fákat hajókon és repülőgépeken szállítják más országokba. Az egy műfenyőre eső károsanyag-kibocsátás 190%-kal magasabb, mint egy vágott fenyő esetében.

A műfák kidobásával jelentős műanyaghulladék keletkezik. Ha ezt nem szelektíven semmisítik meg, a PVC-ből az égés során rákkeltő anyagok szabadulnak fel. A PVC stabilizálására gyakran ólmot használnak, amely a fenyő öregedésével veszélyes porként a levegőbe kerülhet.

Kép

Kép: Freepik

A leggyakoribb mellette szóló érvek:

Több éven át használható.

Olcsóbb, mint megvenni évről évre a kivágott fát.

Sokak számára teljesen megfelelő ünnepi hangulatot ad.

Kisebb lakásokban általában jobban elfér kis mérete miatt, mint az igazi fa.

Könnyebben kezelhető: nem kell kocsi a hazaszállításához, nem kell megfaragni a törzsét, nem kell utána takarítani.

Nehezített élethelyzetű emberek számára könnyebbséget jelent a műanyagfenyő használata (idősek, kisgyerekesek, egyedül élők, gyenge fizikai állapotúak).

A műfenyők 90 százalékát Kínában gyártják. A gyártásuk és szállításuk során fellépő környezetterhelés akkor kompenzálódik, ha egy műfenyőt legalább tíz évig használnak – akkorra behozza az igazi fenyő környezeti előnyeit.

Nem szóltunk még egy harmadik csoportról: a földlabdás vagy konténeres fenyők vásárlása lehet a harmadik út.

Hajrá, élőfát vásárlók!

A leggyakoribb ellenérvek:

Csak kis méretben kaphatók.

Rövid ideig élvezhetjük, az ünnepek után nagyon hamar ki kell ültetni, ha azt akarjuk, hogy legyen esélye megmaradni.

Kevés gyökeres fa marad meg addig, hogy kiültethető legyen, többségük kukába kerül a földlabdájával együtt.

Ha már fát ültetünk a kertbe vagy közterületre, hasznosabb lenne a tájnak megfelelőbb lombhullató fát ültetni. A fenyők elsavasítják a talajt.

Kép

Kép: Pexels/Karolina Grabowska

A leggyakoribb mellette szóló érvek:

Nem kell kivágnunk fát; a gyökeres fenyőt kiültetve esélyt adunk neki, hogy kitöltse teljes élettartamát.

A természeti környezetet mi magunk gazdagítjuk egy fenyőfával.

A fenyő megmaradásának egyik kulcsa a mielőbbi kiültetés, de így is csak kb. 50% az esélye annak, hogy nem pusztul el. Lehet már élő, földlabdás fenyőfát kölcsönözni is, amelyet a kereskedőhöz vissza lehet vinni, majd azt újraértékesítik, ám élettartama így se túl hosszú.

A cikk adatainak forrása:
https://klimapolitikaiintezet.hu/cikk/kornyezettudatos-karacsony-mufenyot-vagy-vagott-fenyot-vegyunk

A karácsonyhoz más és más hagyományok társultak a különböző századokban és országokban, hazánkban is sokféle szokás élt egymás mellett. Másképp ünnepeltek a fővárosban, és másképp az ország különböző tájegységein a falvakban.

Tisztálkodtak, kibékültek

Karácsony böjtjére, azaz december 24-ére a falvakban gondosan kitakarították a házakat és az udvarokat, még a jószágok istállóit is, hiszen a legfontosabb vendéget várták otthonukba: a világra születő Kisdedet. Másrészt az új esztendőt is tisztán, rendben szerették volna fogadni, ezért lemosták a bútorokat, az ágyba friss szalmát tettek, megfürödtek, hajat mostak. Sok helyen a mosakodáshoz babonák, hiedelmek is társultak. Úgy tartották, a karácsony (ritkábban szilveszter, újév vagy vízkereszt) éjszakáján a kútból vagy folyóból merített víz aranyvíz, szerencsevíz, és ha abból isznak, vagy abban mosakodnak, nem lesznek betegek. Gyakran az állatokat is megitatták belőle, hogy ők is erősek, egészségesek maradjanak.

Karácsony böjtjén nemcsak az otthonukat, testüket, hanem a szívüket is igyekeztek díszbe öltöztetni a családok.

Az ünnepre próbáltak a haragosaikkal kibékülni, a szegényebb rokonoknak, a család állandó munkásainak természetbeni ajándékokat küldtek.

Méz, dió és alma

Egyes falvakban az ünnep legjellegzetesebb előkészületei közé tartozott, hogy a lakószobát és a karácsonyi asztalt szalmával hintették be, többeknél az asztal alá szakajtóban búzát, szalmát, takarmányt is tettek. A szalma a betlehemi istállót jelképezte, hogy a betérő Jézuskának, szüleinek és szamaruknak legyen helye.

A keresztény ember a nagy ünnepekre, így a karácsonyra is testi-lelki tisztálkodással készült, amelynek része volt a böjt. Így 24-én, karácsony böjtjén egész nap nem ettek húst, a vacsora egyszerű volt, amit sokfelé mézzel, mézbe mártott fokhagymával kezdtek, hogy távol tartsák a gonoszt, és édes legyen az új esztendő. Egyes vidékeken mézzel ízesített ostyát is ettek, vagy diót törtek, és akinek szép, egészséges volt a dió a héjban, annak nem kellett félnie a betegségektől. Az alma még a diónál is jellegzetesebb étele volt a karácsonyi menünek, aminek fogyasztásához szintén sokféle szokás és hiedelem társult. Bátyán például a gazda egy szép piros almát annyi részre szelt, ahányan a családban voltak, hogy az alma erejével majd a mennyekben is együtt maradhassanak. Az ételek között gyakori volt a mákos tészta, -guba és a kalácsfélék.

Amikor a patak vize borrá változott…

Sok családban máig a szentestén, a vacsora alatti és utáni órák meghitt együttlétében teljesedik ki az advent minden várakozása, és nem volt ez másként száz, kétszáz éve sem. A családok sokáig fennmaradtak, vacsora után gyakran kártyáztak, de a győztesek nem pénzt, hanem diót nyerhettek. Éjfélkor misére mentek, amihez a néphit szintén kötött babonákat.

Úgy tartották, hogy ilyenkor a megszületett kis Jézus elűzi a sötétség hatalmait, megnyílik az ég, csodák történhetnek, például feltárul a jövő, a fiatalok megtudhatják, ki lesz majd a párjuk, az állatok megszólalnak és emberi nyelven beszélnek.

A patak vize borrá változik, a folyóban tej és méz folyik. Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című könyvében említést tesz egy régi német feljegyzésről 1848-ból, amely szerint Jézus születése pillanatában fakadt a Balaton tava, „mindenkinek álmélkodására, amint a balatoni lakosok még minap is regélik”.

Kép

Betlehemesek 1942-ben – Forrás: Fortepan/Miklós Lajos

Az első karácsonyfák

Hazánkban a karácsonyfa elterjedése valószínűleg az 1820-as években kezdődött a főurak körében. Brunszvik Teréz grófnő hozta létre Magyarországon az első kisdedóvó intézetet, az Angyalkertet Budán, itt már 1828-ban karácsonyfa mellett ünnepelte Jézus születését a növendékeivel. A fára díszként játékokat, hasznos ajándékokat aggattak, amelyeket aztán a grófnő osztott szét a hivatalnok- és iparosgyerekek, valamint fuvarosok, mosónők gyermekei között. József nádor harmadik neje, Mária Dorottya is díszített fenyőt a család palotájában, és báró Podmaniczky Frigyes magyar politikus is úgy emlékezett, hogy édesanyja állította az egyik első karácsonyfát hazánkban.

A 19. században a nemesi birtokokon a karácsonyt nem szűk körben ülték meg, hanem összetett, szertartásos esemény volt, ahol az alkalmazottakkal és a birtok dolgozóival is együtt ünnepeltek. A Podmaniczky család kastélyában Aszódon délután öt órakor felsorakozott a cselédség, és a családfő mindenkinek átadott egy ajándékot pár szeretetteljes szóval kísérve.

Hatkor három csengettyűszóra kitárult a családfő nappalijának ajtaja, és öt gyermeke is átvehette az ajándékait. Mindegyikük kapott saját karácsonyfát is, amelyek egy nagy asztalon álltak.

Az 1830-as, ‘40-es években már szélesebb körben kezdett divatba jönni a karácsonyfaállítás, és a polgári családokban is megjelent a karácsonyfadíszítés és ünneplés szokása, vidéken azonban sok helyen csak később, a század végén, vagy a 20. század elején. Ekkoriban még kézműves díszekkel, édességgel, almával, dióval aggatták tele az örökzöldeket.

Gróf Andrássy Gyula, a későbbi magyar miniszterelnök családjával 1864-ben a tőketerebesi birtokukon várta az év végét, és egy óriási feketefenyőt díszítettek fel papírrózsákkal, égő gyertyákkal, aranyozott almákkal és diókkal. Szenteste a családon belül ajándékoztak, karácsony napján pedig a birtokon dolgozókkal és gyermekeikkel ünnepeltek a kastélyban, a karácsonyfa körül. Andrássy Gyula felesége, Katinka adta át az ajándékokat, amelyek közül többet ő maga készített.

Kép

Karácsonyi metszet a Vasárnapi Ujság 1854. december 23-i számában

Királyi karácsonyok

Erzsébet királyné és Ferenc József is gyakran karácsonyoztak Magyarországon gyermekeikkel, sokszor Gödöllőn. Erzsébet királyné épp december 24-én született, így ekkor ünnepelte a születésnapját is. Reggel misét tartottak a kastély kápolnájában, délután pedig itt is volt karácsonyfa és ajándékozás. Erzsébet több karácsonyfát is állíttatott a cselédeknek, személyzetnek, azok gyermekeinek, és külön a saját családjának. A fenyőkön Kugler Henrik udvari cukrász édességei lógtak, köztük színes viaszgyertyák, szalagok, rózsák, az ajándékokat pedig egy fehér abroszos asztalra tették. Az ajándékozást követően játszottak, Mária Valéria például szerette a szembekötősdit. Külön állítottak karácsonyfát a gödöllői gyerekeknek is, amely alatt a diákok és a kicsik átvehették a sok-sok édességet, új ruhát, tanszereket, játékokat.

Mária Valéria maga is készített ajándékokat szeretteinek, édesanyjának egyik karácsonyra Magyarország színezett térképét készítette el.  Őt a születésnapja alkalmából is felköszöntötte, mindig magyarul.

Az ünnep itt sem csak az ajándékozásról szólt. Mária Valériát magyar királykisasszonynak is nevezték, mert kiskorától csak magyarul beszélt hozzá édesanyja, és sok időt töltöttek hazánkban. Oktatója Rónay Jácint püspök volt, aki több karácsonyt is leírt. Egyik alkalommal este hat órakor körbeállták a Bécsből érkezett, Jézus születését ábrázoló képet, és Mária Valéria zongorakísérete mellett karácsonyi dalokat énekeltek udvartartásával. A szoba egyedüli világítása az átlátszó kép mögötti kis lámpa volt, így csak később vették észre, hogy a királyi pár is belépett hozzájuk. A dalolók a meglepetéstől elnémultak, de a királyi pár további éneklésre buzdította őket. Egy későbbi karácsonyra így emlékezett a püspök: „a felség születése évfordulóját zajtalanul ültük meg. Tizenegy órakor őfelségeiknek s a főhercegasszonynak csendes misét szolgáltam. Este hat órakor a felséges asszony termében égő gyertyák s az apró zászlók egész erdeje lobogott az óriás karácsonyfán, melynek ágai, mintha csak hódolnának, mélyen meghajoltak a szebbnél szebb bonbonok terhe alatt…”

Kép

Gyerekek karácsonyfával 1942-ben – Forrás: Fortepan/Rados Tamás

Így ünnepelt a főváros

Karácsony idején Pest-Budán nagy volt a sürgés-forgás. A boltok kirakatait feldíszítették, a Duna partján sátrakban árulták az ajándékokat: aranyozott diót, kis játékhangszereket, cukorból készült babákat, bárányokat, díszes varródobozkákat. Az asszonyok karácsonyi jótékonysági vásárokat és előadásokat rendeztek, hogy pénzt gyűjtsenek a rászorulóknak. Kovács Dóra idegenvezető írja a könyvében, hogy ekkoriban Pest szíve a Belvárosi Plébániatemplom körül dobogott. A Templom térből nyílt a Városház tér, ahol a város legnagyobb és legforgalmasabb piacán telente fenyőfák százait árulták a vásáros bódék között.

Előfordult, hogy ha befagyott a Duna, a fenyővásárt a fűrészporral felszórt jégen tartották meg.

A Váci utcán és a Lipót utcán is hömpölygött a vásárló tömeg. A vásári kofáktól beszerezhettek a nézelődők mikulásokat, krampuszokat, fababát, szentjánoskenyeret, aszalt körtét, görög mazsolát, mandulát, narancsot, szentképeket, karácsonyi rozmaringcsokrot. A 19. század utolsó harmadában változott a városi kép, már gázvilágítású, végül villanyvilágítású kirakatokban csodálhatták meg a vásárlók a karácsonyi ajándékkínálatot. A kézi készítésű játékok között már megjelentek tömeggyártású termékek is: kisvonatok sínekkel, drága babák.

Az ünnepi időszakot a városiak nemcsak otthon töltötték, városszerte számtalan program csábította őket kimozdulásra. A gyerekeket elvitték cirkuszba bohócokat, állatokat és tűzijátékot nézni, külföldről bűvészek érkeztek, akik varázslatos bűvésztrükkökkel kápráztatták el a közönséget, a felnőtteknek pedig hangversenyeket és kiállításokat rendeztek. 1870-től már a Városligeti Műjégpálya mai elődjén korcsolyázhattak az emberek telente. Karácsony idején a hölgyek és urak katonazenekar játékára suhantak a jégen.

Kép

Karácsonyfa előtt álló pár 1959-ben – Forrás: Fortepan/Kieselbach Tamás

Petőfi csillagot készít

A polgári családok nemcsak szűk körben ünnepeltek, gyakran átmentek egymáshoz a barátok, rokonok, és együtt díszítettek fenyőfát, vacsora után kártyáztak, vagy a kandallónál szobai tűzijátékot készítettek, amihez az eszközöket megvehették a boltokban. A jómódú családok táncesteket, összejöveteleket is rendeztek ismerőseiknek. Kovács Dóra idéz Csapó Mária emlékiratából is, amelyből kiderül, hogy a 13 éves lány az 1840-es évek elején az otthoni karácsonyi ajándékosztás után édesanyjával táncmulatságba ment. Itt táncolt először leendő férjével, Vachott Sándorral. Pár év múlva már Vachott Sándornéként ünnepelte saját szép lakásában férjével és annak íróbarátaival a karácsonyt. A meghívottak között volt az ifjú Petőfi Sándor is, aki épp a fenyő díszítésére ért oda, és segített barátjának színes csillagokat lógatni a karácsonyfára. Később régi szokás szerint összeültek a fa mellett, és Mária húgának, Etelkének készítettek csillagot.

Huszonnégy ágra osztották fel, és mindegyikre egy-egy férfinevet írtak. Petőfi, aki megszerette Etelkét, az egyik csillagágra egy rövid verset is írt neki.

Ezt a csillagot Etelkének az ágya alá kellett tennie, és hajnalban a sötétségben egy ágat leszakítani. A babona szerint a lányoknak a leszakított ágon szereplő név súgta meg, hogy hívják majd a jövendőbelijüket.

Források:

• Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd; A nagyünnepek hazai és közép-európai hagyományvilágából, http://mek.niif.hu/04600/04645/html/index.htm
• Podhorányi Zsolt: Gyerekek a kastélyban, Kossuth Kiadó, 2019.
• Káli-Rozmis Barbara: Erzsébet királyné a születésnapját Gödöllőn ünnepelte/tumag.hu
• Rónay Jácint: Erzsébet királyné udvarában (1871-1883), sajtó alá rendezte Vér Eszter Virág és Borovi Dániel, Erdélyi Szalon Kiadó, 2022.
• Kovács Dóra: „A királyék megint itthon vannak!”, Álomgyár Kiadó, 2020.

November 9-én startolt a Praxis című műsorod, amelyben volt már téma többek közt a cukorbetegség, a klimax, a koronavírus-járvány és a daganatos betegségek is. A műsor és a hozzá kitalált forma egy az egyben a te ötleted volt?

Részben igen, azaz a műsor ötlete az enyém, a formátumot viszont már a szerkesztőséggel közösen alakítottuk ki. A kíváncsiságomat közel 25 év híradózás után sem veszítettem el egyetlen napra sem, szeretek a dolgok mélyére ásni. Hosszú évek óta motoszkált a fejemben egy ilyen jellegű műsor megvalósítása, mert híradósként és magánemberként is azt tapasztalom, sokféle tévhit él mindenkiben, ha egészségről van szó, ráadásul nem mindig tudjuk, honnan és hogyan tájékozódjunk.

Sőt, az emberek sokszor hamarabb hiszik el a tévhiteket, mint a valóságot, ami nagyon veszélyes lehet.

A Praxis cím részben arra utal, hogy az egészséggel, a betegségekkel foglalkozik a műsor, részben pedig arra, hogy bemutatjuk a legelterjedtebb tévhiteket, és utána járunk, melyiknek mi lehet az alapja. A cél, hogy a nézők el tudjanak igazodni a sok egészségügyi információ között, tegyenek szert gyakorlatra, és aztán képesek legyenek dönteni.

A műsor riportere és műsorvezetője is vagy, valamint szerkesztési, sőt produceri feladatokat is ellátsz. A személyes véleményednek és a saját életedből hozott példáknak mennyire ad teret a műsor?

Hasonlók a keretek, mint a Híradóban, de egészségpolitikával nem foglalkozom. Volt már – és biztos lesz is – olyan, hogy röviden elmondom a véleményem egy-egy témával kapcsolatban. A Praxis csapatával sokat gondolkodtunk a formátumon, és amit most látnak a nézők, az is folyamatosan formálódik a visszajelzések és az észrevételek alapján. A késő esti Híradó után kezdődő műsor nézettsége szerencsére kiváló, ami számomra azt jelzi, hogy van igény rá, és talán be is töltünk vele egyfajta hiátust. Idén 8 részt láthatnak a nézők, a jövő év első, illetve második felében pedig 15-15 epizódot.

Az álhírekre visszatérve: az is tévútra vihet, ha az interneten olvasott cikkek, a közösségi médiában megosztott bejegyzések és videók alapján diagnosztizáljuk magunkat. Ismerek orvosokat, akik kifejezetten ellenzik az efféle „utánaolvasgatást”.

Én is szoktam tájékozódni az internetről, mert ott is lehet hiteles információt találni, csak vannak, akik anélkül, hogy több forrásból tájékozódnának, megállnak egyetlen cikknél, és az alapján kezdenek öngyógyításba. Ez veszélyes lehet. A pandémia alatt láttuk, milyen gyorsan képes terjedni az álhír. Otthon, a négy fal között mindenki szeretett volna valamilyen bizonyosságot, megerősítést kapni a veszélyhelyzetről, hiszen az emberek éhesek az információra.

Ilyenkor fel is tűnnek azok az állítólagos „szakértők”, akiknek a cikkei és videói a közösségi oldalakon vírusként keringve hivatkozási alappá válnak.

Éppen ezért napjainkban különösen fontos és életbevágó felismerni az álhíreket, és felvértezni magunkat a hamis és a megtévesztő információk kiszűrésének képességével.

A Praxisban a különböző orvosi területek szakemberei nyilatkoznak, időnként pedig érintettek vagy közismert emberek is megszólalnak. Természetgyógyászok javaslataira mennyire támaszkodtok?

Ha gyógyításról van szó, nem különböztetem meg a természetgyógyászatot és az orvosi gyógyítást. Lehet például funkcionális dietetikus, természetgyógyász vagy orvos is, aki tanácsot ad egy pácienseknek, a lényeg, hogy hiteles legyen, és a páciens a saját fizikai, lelki igényeire szabva kapjon gyógymódot.  A korábbi műsorokban sem csak orvosok szólaltak meg, de volt, hogy egyenesen nőgyógyász javasolt gyógynövényeket enyhébb klimaxos tünetekre.

Kép

Fotó: RTL Klub

Huszonöt éve élsz házasságban férjeddel, két közös gyermeketek van, az ikrek, Szonja és Matyi. Köztudott rólad, hogy cukorbeteg lévén nagyon odafigyelsz az egészségedre, az étkezésedre és a testmozgásra. Az egészséges életmód a teljes családra jellemző? Vagy a gyerekeknek azért megengedett időnként egy kis nassolás?

Családilag teljesen átlagos életet élünk, csupán egy „trükkünk” van: megpróbálunk figyelni arra, hogy a boltban mik közül választunk. Ha a gyerekek valamit nem szívesen fogyasztanak el, nem erőltetjük, én egyébként sem hiszek a szélsőségekben.

Pontosabban nem erőltetünk és nem tiltunk semmit, még az édességet sem, de természetesen elmondjuk, mivel járhat, ha egy adott ételt rendszeresen fogyasztanak.

Érdekes, hogy mindkét gyerekemet ugyanannyi ideig – két és fél éves korukig – szoptattam, a hozzátáplálást is egyszerre kezdtem, ennek ellenére elképesztő különbség van étkezés tekintetében kettejük között. Volt, hogy az egyik uborkát kért a palacsintájába, máskor pedig egy csomag jégsalátát vett nassolni, a másik viszont ki nem állhatja a zöldségeket.

Instagram- és Facebook-oldaladon rendszeresen posztolsz: egy-egy képen látszódnak a gyerekek és Max, a kutyusotok is, de a legtöbb bejegyzés inkább a hivatásoddal kapcsolatos. A magánéletféltés tudatos, vagy egyszerűen arról van szó, hogy maguk a gyerekek nem szeretnek rivaldafényben lenni?

A magánéletemről igyekszem szűkszavúbban nyilatkozni, viszont fontosnak tartom, hogy jelen legyek ezeken a platformokon is. Ha híradósként nem lennék jelen, és nem próbálnám itt is elérni az embereket, akkor valójában utat engednék a már említett álhírek szabad áramlásának. Pedig pont a közösségi médiában terjed a legtöbb, itt mozog a legtöbb ember. Nem szabad kihagyni az esélyt, hogy értékes dolgokról kommunikáljunk a közösségi médiaplatformokon. A lényeg, hogy amit mondunk, az legyen közérthető, értékes és megalapozott.

Heninek volt kitől örökölnie a sütés szeretetét, édesanyja ugyanis cukrász. Amikor kicsi volt, sokat tevékenykedtek együtt a konyhában, Heni rengeteg süteménykészítési praktikát ellesett tőle. A mézeskalácssütésnek viszont nem volt náluk hagyománya.

„Az alkotás iránti vágy gyerekkorom óta jelen van az életemben. Azért esett a választásom a fogtechnikusi képzésre is, mert ez tulajdonképpen egy művészi szakma, fogakat lehet lemodellezni, létrehozni, és ez engem lenyűgöz. Elvégeztem Kolozsváron az egyetemet, azt követően másfél évig dolgoztam technikusként a városban. A fordulat akkor jött, amikor a párom – most már férjem – kapott egy álláslehetőséget Tiszaújvárosban, és átköltöztünk Magyarországra. Egy olyan új élethelyzetben találtam magam, amelyben hiányoltam az alkotást.”

A mézeskalács varázsa

Ekkor lépett be Heni életébe a mézeskalács-készítés. Korábban kolozsvári kollégáit lepte meg ezzel kedvességből, akkor még csak kísérletezett a finomságokkal.

Elsőként mézeskalács-házikót sütött, ami Heni szerint a jelenlegi munkáihoz képest inkább viskónak tűnik.

A munkatársa viszont nagyon örült az ajándéknak, Henibe pedig mélyen bevésődött az a nagy hálaérzet és pozitivitás, amit a mézédes sütemény kiváltott. Ez volt az első alkalom, amikor megtapasztalta a mézeskalács varázsát.

„Amikor költözni készültünk, és elköszöntem a fogtechnikus kollégáimtól, akkor is mézeskalácsot készítettem nekik búcsúajándékként. Egy kör alakú díszbe rajzoltam egy fogat, és ráírtam mindenkinek a nevét. Ez is nagy sikert aratott. Tiszaújvárosban viszont nem volt lehetőségem elhelyezkedni a szakmámban, emiatt egyfajta űr maradt bennem, amit nem tudtam mivel kitölteni. Aztán jött a mézeskalács-készítés, ami sok szempontból hasonlít a szakmámra: ez is kézügyességet, precizitást, alaposságot és türelmet igényel.”

A kezdeti próbálkozásoktól a saját kiállításig

Az első télen három-négy házikót ajándékozott tiszaújvárosi ismerőseinek, akik biztatták őt, hogy folytassa a sütést, mert nagyon tetszik nekik a végeredmény. Heni februárig gondolkodott azon, mitévő legyen, belevágjon-e komolyabban ebbe a tevékenységbe. Nem szeretett volna tíz hónapot várni arra, hogy újból mézeskalácsot készíthessen, ezért már Valentin-napra sütött szívecskéket, nőnapra pedig csokrokat állított össze egyszálas virágokból. Időközben hivatalosan is elindította vállalkozását próba-szerencse alapon.

Heni alkotásainak hamar híre ment a városban, egyre többen kezdtek el érdeklődni gyönyörű mézeskalácsai iránt. Ezt követően nem volt megállás, mindegyik neves alkalomra, ünnepre sütött valamit: húsvétra nyuszikat és csibéket, anyák napjára virágokat, esküvőkre köszönőajándékokat.

Nála egész évben fahéjillat van, nem csak karácsony előtt.

Tavaly kiállítást is szerveztek a munkáiból a helyi Művelődési Központban.

„Három évvel ezelőtt álmodni sem mertem arról, ami most van. Óriási mennyiségben készítem a mézeskalácsokat, most is tele van velük a konyha, sőt, még egy külön szobát is feláldoztam arra, hogy tárolhassam őket. Mondanom sem kell, mennyire nehéz összehangolni ezt a tevékenységet a jelenlegi főállásommal – egy multinacionális cégnél dolgozom beszerzőként, ahol nem ritkák a túlórázások sem. Egy nyolcórás munkanap mellett általában további hét-nyolc órát töltök el a mézeskalácssütéssel otthon.”

Kép

Fotó: Zabosné Bettina

Mindig előre megtervezi a hetét, azt, hogy melyik nap kell sütnie, melyik nap dekorálnia, és kiszámolja azt is, mi az a mennyiség, amit teljesítenie kell ahhoz, hogy időben meglegyen minden rendelés. Igazi logisztikai kihívás ez, amellyel nagyrészt egyedül birkózik meg. Férje szerencsére támogatja őt, sokszor segít neki a csomagolásban és a tészta gyúrásában is, kimegy vele vásárokra. Az ünnepi hajrában Heni édesanyja is besegít a sütésbe.

„Úgy érzem, kiteljesedek a mézeskalács-készítésben, kikapcsol és feltölt. Nálam nincs olyan, hogy elfogy a türelmem, vagy nincs kedvem hozzá. Néha én is elcsodálkozom, fizikailag hogy bírom, azonban lelkileg folyamatosan töltődöm, és az a sok pozitív visszajelzés és szeretet, amit kapok az emberektől, éltet, visz előre, nem hagy fáradni.”

Idén már szeptember közepétől elkezdte készíteni az ünnepi mézeskalácsokat. Meg sem tudja mondani, mennyit sütött belőlük a mostani szezonra.

Elkezdte összeírni, hány kiló tésztát gyúrhatott be karácsonyra, de száznál abbahagyta a számolást.

A tökéletes receptúra

Sokan szoktak kérni tőle receptet. „A jó mézeskalács egyik titka a minőségi alapanyagokban, a másik a pihentetésben rejlik. Miután begyúrjuk a mézeskalácsot, pihentessük hűvös helyen legalább három éjszakát, de akár egy hetet is lehet hagyni. Minél tovább pihen a tészta, annál jobb. Pihentetés után és sütés előtt szobahőmérsékleten 3-4 órát tartjuk, és alaposan átgyúrjuk. Addig kell ezt tenni, amíg szép fényes nem lesz a tészta, és nem ragad, tehát könnyen lehet vele dolgozni. Amikor ez sikerül, az eredmény szemmel látható, ugyanis egy szépen kigyúrt tésztának szerintem lelke van.”

Heni azt látja, sokan beleesnek abba a hibába, hogy túlsütik a mézeskalácsot, ezért száraz és kemény lesz. Azt tanácsolja, figyeljünk sütéskor, mert amikor elkezd a mézes széle barnulni, akkor már biztos, hogy jó, nem kell megvárni, hogy teljesen barna legyen. Ha túlsütöttük a mézeskalácsot, akkor sincs minden veszve, pár szelet almával orvosolni tudjuk a problémát. Mindössze annyit kell tennünk, hogy a mézeskalácsot egy dobozba zárjuk néhány szelet almával, és hagyjuk pihenni egy éjszakát. Másnapra puha mézeskalácsot kapunk.

Fotó: Zabosné Bettina

Szinte bármi megformálható mézeskalácsból

A klasszikus mézeskalácsokon kívül sok egyedi kérést is teljesít Heni, így olyan tárgyakat is „megsüt”, amelyekre korábban egyáltalán nem gondolt. Így készült már traktor, tank, teherautó, sőt, csárda is a keze alatt. A legnagyobb kihívást utóbbi jelentette számára. „Amikor megkaptam a felkérést, elgondolkodtam azon, hogy vállaljam-e, de nem hátráltam meg. Szerencsére hűen tudtam ábrázolni a helyet. Figyeltem arra, hogy ugyanúgy nézzen ki az ajtó, az ablakok, a tető.

A másik ilyen extrém feladat az volt, amikor szülőfalum, Szilágyzovány templomát alkottam meg mézeskalácsból.

Ennek a kihívásnak is nagyon örültem, közel állt a szívemhez.”

A mézeskalács Heni állítása szerint örök életű. Nem romlik meg, mert a méz tartósítja, és ha jól be van csomagolva celofán tasakba, akkor a száradástól és a porosodástól is védeni tudjuk. Ez azt jelenti, hogy akár több éven keresztül is használhatjuk dekorációként.

Heni álma, hogy egyszer külön műhelye legyen, ahol továbbra is fáradhatatlanul készítheti a mézeskalácsokat. Még nem tudja, hogy ez a tevékenység átveszi-e a főszerepet nála vagy sem, de az biztos, hogy a mézeskalács-készítés továbbra is az élete része marad.

Negyedik-ötödik generációs leszármazottak

Hétköznap reggel nagy a sürgés-forgás a városligeti Benczúr Hotelben, negyven gyereket egy terembe terelni kihívás. A Rákóczi Szövetség Diaszpóra Programjának adventi táborában járunk, ahová december 11. és 20. között negyven magyar származású, elsősorban dél-amerikai tizenéves érkezett. A tíznapos tanulmányi kirándulás lehetőséget teremt nekik arra, hogy megismerjék, honnan származnak őseik. Brazíliából, Argentínából, Kolumbiából, Ausztráliából és Észak-Macedóniából érkeztek fiatalok.

Paulik Liza egy 2019-es nyári tábor után másodszor vesz részt a programban. Ő azon résztvevők egyike, akinek mindkét szülője és nagyszülei is magyarok. Négy éve költöztek ki szülei munkája miatt Ausztráliába, nagyszülei, unokatestvérei mind itt élnek. Hangsúlyozza, hogy Ausztráliában erős a magyar közösség, igyekeznek tartani a szokásokat: „Van magyar iskola, magyar templom, oda járunk a családdal.” Liza 18 éves, már érettségizett, de egyelőre nem tervezi, hogy hazatér, kinn márciusban kezdi az egyetemet. Amikor arról kérdezem, mi volt eddig a táborban a legnagyobb élmény számára, a hajókirándulást említi.

Rio de Janeiróban született, de São Paulóban él a 65 éves csupaszív Zágon Kati, aki kísérőtanárként érkezett, ő fordít portugálra a gyerekeknek, és régóta aktív tagja a brazíliai magyar közösségnek. 

1932-33 környékén sokan emigráltak Brazíliába, majd 1949-ben és ’56-ban is. Ezek a legnagyobb magyar kolóniák a dél-amerikai országban. „Anyukám zempléni, apukám tatai.

Szüleim 1949-ben, a második világháború után mentek ki, mindketten magyarok, de kinn ismerkedtek meg. Anyai és apai ágon is vannak itt rokonaim.

Apukámék heten voltak testvérek, sajnos a szüleim már régen nem élnek, viszont a fiam néhány éve ideköltözött, így gyakran jövök látogatni” – meséli.

Kati tíz éve magyart tanít, tőle tudom meg, hogy a programban résztvevő, Brazíliából érkezett gyerekek nem, vagy csak néhány szót tudnak magyarul. „Ők már negyedik-ötödik generációs leszármazottak, nekik nehezen megy a magyar nyelv. A családok próbálják őrizni a magyar szokásokat, de sok a vegyes házasság, néha már egyik szülő sem tud magyarul, otthon ők már nem magyarul beszélnek. Egy-egy szót, például azt, hogy „szia”, tudják. Nagyon játékosan tanítjuk őket” – magyarázza.  A magyar iskolák, a cserkészet az, ahol magyar szóval találkoznak. 

„Nagyon élvezem, hogy ezeken a tanulmányi kirándulásokon én is valami újat tanulok, újat látok. Ők még gyerekek, és más fejjel fogják fel, mint mi, de érzik, hogy hozzátartoznak ehhez a közösséghez, itt vannak a gyökereik” – mondja.

Kép

A Diaszpóra Program résztvevői hajókiránduláson, hátul balra Zágon Kati – Fotó: Rákóczi Szövetség

„Mi otthon csinálunk locsolást”

Következő beszélgetőtársam Blahó Camila Argentínából, aki kérésemre le is írja a nevét. Bár erős akcentussal beszél, úgy tűnik, jól megérti a nyelvet. Családi történetük kicsit kacskaringós – ezzel persze nincs egyedül a résztvevők között. Mint mondja, a szülei magyarok, Argentínában születtek, ő maga viszont itt látta meg a napvilágot, és nyolc hónapos korában tértek vissza Argentínába.

„Mi otthon magyarul beszélünk. Magyar cserkészetre megyünk, csinálunk locsolást, tojásokat festünk, tanulunk népdalokat, néptáncot” – sorolja.

Camila úgynevezett szombati magyar iskolába jár, ahol magyar történelemből, irodalomból, földrajzból is vizsgázik.

„Barátokat szerezni!” – vágja rá, amikor arról kérdezem, mit szeret ebben a kirándulásban. Aztán gyorsan mennie kell, hiszen 9 óra elmúlt, indul a mai program.

Először Csáky Csongorral, a Rákóczi Szövetség elnökével találkozik a csapat. Rövid bemutatkozás, majd filmvetítés következik, eközben a már megismert kísérőtanár, Kati portugálra, míg a Rákóczi Szövetség kommunikációs munkatársa, Buhajla Lívia angolra fordít a vendégeknek.

A tempó feszített, hiszen még délelőtt egy városligeti séta következik, utána ebéd, és még egy 300 kilométeres út vár rájuk. A budapesti élmények után ugyanis néhány napot Sátoraljaújhelyen, a Rákóczi-táborban töltenek, bejárják a közeli településeket, belekóstolnak a vidéki adventi készülődésbe. Tokaj, Cigánd és Sárospatak is az állomások között lesz. Míg a gyerekek és kísérőik gyülekeznek, gyűlnek a bőröndök, Csáky Csongorral ülünk le beszélgetni. A Diaszpóra Program múltja és jelene is szóba kerül.

Egy csángó és egy Buenos Aires-i gyerek magyarul beszélget

„Minden országban máskor vannak a szünidők, a déli féltekén ugye most van nyár, Argentínából, Brazíliából, Ausztráliából sokan ezért csak most tudtak eljönni.  A nyárból a télbe jönnek ilyenkor. Belecsöppenek a téli karácsonyba, hiszen ők otthon nyáron ünneplik az adventet, a karácsonyt” – kezdi.

A Rákóczi Szövetség 2016-ban indította el a Diaszpóra Programot a kormány támogatásával. Az elmúlt időszakban ugyan a koronavírus-járvány miatt két évre le kellett állítani az utazásokat, idén január végén újraindultak.

Ebben az évben a csíksomlyói búcsútól kezdve a nyári táborokig 443 fiatal vett már részt a programban, körülbelül harminc ország képviseletében – Dél-Afrikától Kolumbiáig, Új-Zélandtól Kanadáig, Argentínától Izraelig.

Zömmel a középiskolás és egyetemista táborba érkeztek.

„A nyári táborokban egy hétig 500 fiatal volt együtt, meg lehetett tapasztalni, hogyan beszélget egy csángó és egy Buenos Aires-i gyerek magyarul” – idézi fel a Rákóczi Szövetség elnöke. Hangsúlyozza, ezek a fiatalok úgy jönnek ide, hogy az egyik szülő vagy nagyszülő magyar származású, ami az identitásukban meghatározó szerepet játszik. De hogyan tudják innen több mint 10 ezer kilométer távolságra megőrizni, megélni a magyarságukat? – vetem fel.
„A dél-amerikaiaknál érdekes módon a magyar néptánc segítségével. Uruguayból, Argentínából, Brazíliából sok esetben úgy jönnek fiatalok, hogy nem tudnak magyarul, de a magyarságuk a néptánchoz kapcsolódik. Táncolni tudnak, magyarul beszélni viszont nem, de eljönnek, és egy kicsit merítkeznek a magyar kultúrában. Érdekes, hogy akik Amerikából vagy Ausztráliából jönnek, azok a nyelvet jobban ápolják, míg az izraeliek a nyelvet kevésbé, de kötődnek Magyarországhoz” – részletezi.

A 20. század elején, már az első világháború előtt is vándoroltak ki az Újvilágba, vagyis az amerikai kontinensre magyarok, aztán az első és második világháború alatt, után, majd 1956-ban is. „Mindenkinek megvan a maga története, hogyan került oda, ahova került. Kisebbfajta csoda, hogy ezek a közösségek megtartották a nyelvet, a kultúrát” – vélekedik Csáky Csongor.

Kép

A program résztvevői a Hősök terén (Zágon Kati bal szélen, David középen, Liza jobb hátul, előtte Camila) – Fotó: Rákóczi Szövetség

Visszatérnek egyetemre

Az ide érkező gyerekek többsége vasárnapi iskolába jár, cserkészcsapathoz, néptánccsoporthoz tartoznak. Ahhoz, hogy részt vehessenek a kiránduláson, ajánlást kellett kérniük a Magyar Diaszpóra Tanácstól, hogy ők aktív részesei az ottani közösségnek.

„Ez inspiráció is számukra, hogy ha hazatérnek, akkor az ottani aktivitást erősítsék. Sokan beleszeretnek Magyarországba. Nagyon gyakori, hogy középiskolásként eljönnek, megszeretik, rácsodálkoznak, milyen szép ez az ország, és később visszajönnek” – magyarázza Csáky Csongor. 

Ezért a Külügyminisztériumnak van egy speciális ösztöndíja, a Diaszpóra Felsőoktatási Ösztöndíjprogram, amely a diaszpórából érkező magyar fiataloknak szól, évente 70-80 fiatal jelentkezik rá.

36 fokból a télbe

Alighogy befejezzük a beszélgetést, a szervezők szólnak, irány a Hősök tere. Kinn jócskán mínuszok vannak, de az elmúlt napokban úgy tűnik, mindenki hozzászokott a magyar télhez. A héten jártak már többek közt a várban, a Parlamentben, de dunai hajókiránduláson is.

Az ideutazás úgy történik, hogy minden országból külön-külön csoportban jönnek a fiatalok, kísérők vezetésével. Ilyen szempontból kivétel a 14 éves David, ő az egyedüli kisdiák Kolumbiából. Séta közben angolul, néha-néha magyarra váltva meséli el a saját családtörténetét. Spanyolországban született, édesapja kolumbiai, édesanyja magyar, hatéves volt, amikor Kolumbiába költöztek, jelenleg a fővárostól, Bogotától nem messze élnek. Ugyanakkor David nagyszülei a mai napig a Győr-Moson-Sopron megyei Csornán laknak. A 14 éves kamaszfiú édesanyjával már november óta nálunk van, ugyanis nemcsak a nagyszülei élnek itt, de egyik testvére is itt tanul.

Mennyire tudsz magyarul? – kérdezem. „Értem, amit mondanak, de egy kicsit nehéz írni vagy beszélni” – válaszol magyarul, majd visszaváltunk angolra. Amikor arról kérdezem, mi tetszik neki a leginkább Budapestben, a karácsonyi díszkivilágítást említi. „Ilyet máshol nem láttam, gyönyörű” – teszi hozzá.

Pár száz méteres séta után a Hősök terére érkezve a Rákóczi Szövetség munkatársai rövid idegenvezetést tartanak a vendégeknek. A diákok hallanak a milleniumi emlékműről, a hét vezérről, megtudják, hogy a kisföldalatti, amivel a napokban utaztak, 1896-ban indult, és ez Európa első metróvonala. 

„Kicsik előre, nagyok hátra” – kérik a szervezők.

Készül a csoportkép, „Csíííz” helyett mindenki „Rákócziii”-t kiált.

És persze készülnek az elmaradhatatlan szelfik is. Eközben az argentin gyerekek a mínuszok ellenére feltűnően vidámak, mintha táncot is lejtenének. „Ahhoz képest, hogy 36 fokból jöttek, elég jól bírják a hideget” – mondja az egyik rendezvényszervező. Azért is különösen nagy az örömük, mert Argentína kedden legyőzte Horvátországot, és bejutott a futball-világbajnokság döntőjébe. Nagy szurkolás, meccsnézés, örömünnep volt – mesélik. Hát, még mi várható, ha esetleg megnyerik a VB-t…

Az adventi tábor december 20-án véget ér, a karácsonyt már mindenki otthon töltheti. De a többségnek biztosan nem ez volt az utolsó magyarországi látogatása.

A mozgás az egyik legalapvetőbb, legfontosabb inger, amit születésünk után rögtön megtapasztalunk a világban. A kúszás, mászás, futkározás és ugrándozás ráadásul az idegrendszer fejlődése szempontjából is nélkülözhetetlen. Nem véletlen, hogy egy átlagos gyerek, amint képes magától ülni, rendszeres látogatója a játszótereknek: a legkisebbeket a babahintába téve lökjük, vagy segítünk nekik csillagot, teknőst, halacskát formázni a homokozóban, miközben azt is megtanítjuk nekik, hogyan kell együtt játszani a többiekkel.

A koronavírus-járvány sajnos ebbe a folyamatba is beleszólt. A Covid-generáció életét a karantén jobban beszűkítette, mint a felnőttekét. Gondoljunk bele! Ami nekünk „csak” másfél év volt, egy hároméves gyerek számára azt jelenti, hogy élete felét többé-kevésbé bezárva, korlátok között kellett töltenie.

A szobában sajnos nem volt annyi lehetőség mozogni, mint a szabad levegőn, ezért számukra a „játszóterezés” fontosabb, mint akármelyik másik generációnak.

Mély levegőt venni a kütyük világában

„Azok a természetes fejlesztési lehetőségek, amelyek régen maguktól értetődően jelen voltak, ma alig kapnak szerepet. Például gyalog hazamenni az óvodából, és minden fűszálnál, csigánál, katicabogárnál megállni. Az idegrendszer megnyugszik ettől a tempótól, és attól is, ha a szülő tartalmas válaszokat ad, nem „ühüm”-mel és telefonnyomkodással intézi el, mert ettől nem nő a gyermek szókincse, és érzelmileg sem lesz gazdagabb. Fára mászás, útszéli padkán egyensúlyozás helyett sokan szívesebben viszik a gyereküket fejlesztésre. Pedig a fára mászás rengeteg területet fejleszt az agyban: távolság, térérzékelés, döntésképesség, viselkedésszervezés, végrehajtó funkciók…” – nyilatkozta Mohácsi Nelli fejlesztőpedagógus korábban a Képmásnak.

A játszótér a legalkalmasabb terep arra, hogy a gyermek biztonságos keretek között feszegesse a határait, és megtanuljon kockázatot vállalni a legpozitívabb értelemben. Mind emlékszünk olyan szabadtéri játékra, amelynek a megmászásához össze kellett szednünk a bátorságunkat, és a sikeres csimpaszkodás utáni adrenalinsokkra, amely mosolyt csalt az arcunkra. Úgy éreztük, hogy legyőztük a félelmünket, miközben valójában egyáltalán nem volt mitől tartanunk.

Ezek az élmények felnőttkorban hozzásegíthetnek ahhoz, hogy merjünk döntéseket hozni, például új munkát vállalni, hobbiba kezdeni, kilépni a komfortzónánkból.

Az azonban egyáltalán nem mindegy, hogy milyen játszótérre visszük gyermekünket: ma is vannak olyan helyek, ahol a játékok első pillantásra vonzónak tűnnek, de valójában veszélyesek, pedig az egészségnél és a biztonságnál nincs fontosabb szempont.  

Kép

Fotó: Tarzan™ Park

Tarzanok és Jane-ek kalandjai a játékszigeteken

A legjobb szakértők által tervezett, jól karbantartott játszóterekre vinni gyermekeinket. Ilyen helyszín például a közel két hektáron elterülő, 14 játékszigettel rendelkező, négyféle ajándékutalványt is kínáló újpesti Tarzan™ Park, ahol a gyerekek a szabad levegőn, szórakozás közben sajátíthatják el azokat a készségeket, amelyek a felnőtt életükben is fontosak lesznek számukra. A kötélhágcsókon, rugós eszközökön, csúszdákon, hintákon, billegőkön végzett mozgások, csúszások, pörgések, forgások, mászások úgy fejlesztik a gyerekek gondolkodását, mozgáskoordinációját, finommotoros képességeit, térlátását, izomerő-kifejtését, valamint a másokkal való együttműködést, hogy közben izgalmas kalandként élik meg a készségek elsajátítását. A parkban a gyerekek megtapasztalhatják a játékos mozgás örömét, ami felüdülést jelenthet a digitális ingerek világában.

A Tarzan™ Park eszközeinek használata kifejezetten ajánlott hiperaktív, autista, beilleszkedési, tanulási és magatartási nehézségekkel (BTMN) küszködő, illetve sajátos nevelési igényű (SNI) tanulók számára is.

A kimerítő kalandok közepette pihenésre is van lehetőség: a Tarzan ™ Teraszon finom büféfalatokkal (hamburger, hotdog, rántott sajt) várják a kis kalandorokat. A parkban felszerelt baba-mama szobák is vannak, így a pelenkázás és szoptatás sem jelenthet gondot! Az ajándékutalványok átadására is számos kreatív megoldást lehet találni, például a Tarzan™ Park esetében segítségül hívhatjuk azt a vidám zenés videót, amely bemutatja, milyen kalandokat rejt az ajándékutalvány.

Legyen szó születésnapról, karácsonyról, gyereknapról vagy bármilyen más ünnepi alkalomról, a gyerekek ajándékainak kiválasztásánál mindenképpen érdemes figyelembe venni azt, hogy a közös élmény, az együtt töltött játékidő mindig többet ad, mint a tárgyak önmagukban. A gyerekek akkor lesznek motiváltak arra, hogy elengedjék a fantáziájukat, és a kütyük mellől a szabadba vágyjanak, ha a játékok kreatívak, szórakoztatóak, márpedig a Tarzan Parkban a lehetőségek tárháza kifogyhatatlan!

A TARZAN™ védjegy, Edgar Rice Burroughs, Inc. tulajdonában és engedéllyel használva.

Felhasznált forrás: 

Tóth Anett: Mozgásfejlesztő tájékoztató 

Támogatott tartalom.