Sinkovits Imre, az ember – Vallomások egy nagy magyar színészről

Sinkovits Imre nagy művész volt, Színészkirály, de hogy milyen ember, azt a Tinta Kiadó gondozásában megjelent „Az ember. Vallomások Sinkovits Imréről” című, 2008-ban megjelent könyvből tudhatja meg igazán az Olvasó. A Nemzet Színésze legnehezebb életszakaszaiban is egyenes gerinccel vállalta magyarságát, hitét. Nem törte meg a mellőzés, még abban a kiszolgáltatott helyzetében is feltalálta magát. A szilencium alatt is egyéni leleményességének köszönhetően gondoskodni tudott családjáról. Az ’56-os forradalomban vállalt szerepe miatt egy évre – öt lett belőle – „száműzték” a város peremére, a József Attila Színházba, ahol színpadi szerepeiben mindvégig arra törekedett, hogy az őt követő közönségének örömöt szerezzen. Ez az örömöt adni akarás jellemezte később mindvégig – már ismét a Nemzeti Színházban –, miközben egyik pillanatról a másikra pályája csúcsára jutott, s ezt a tökéletességet megőrizte élete végéig.

A könyvben neves közéleti személyiségek, egyházi vezetők, politikusok, orvosok, írók, költők, szobrászok, építészek, barátok, cserkésztársak elevenítik fel az igaz ember, a Nemzet Színésze emlékét. Meggyőződésünk, hogy a könyvben vallomást tevők szavain keresztül Sinkovits Imre szellemi végrendelete fogalmazódik meg a ma élők és a jövő generációja számára. Sok névtelen hőse volt a letűnt századnak, ám az ismertek közül az egyik legkiemelkedőbb hazafi Sinkovits Imre, aki egy napon, szeptember 21-én született – igaz, 137 esztendővel később – a legnagyobb magyarral, Széchenyi Istvánnal, s több mint véletlen, hogy ez a nap egyben a Magyar Dráma napja is.

Töredékeket közlünk a 2008-as kötetben megszólalók vallomásaiból, akik valamennyien ismert emberek, és közülük is már sokan elhunytak az elmúlt két évtizedben.

Antall Józsefné, a Magyar Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke, Antall József felesége:
„Istennek hála azért, hogy Sinkovits Imre magyarnak született, és azért, hogy kortársai lehettünk egy ilyen nemzetét gazdagító nagy művésznek.”

Bartis Ferenc, újságíró, költő, a Céh Lap- és Könyvkiadó főszerkesztő igazgatója, az Összmagyar Testület elnöke:
„Imre is, én is babonásan hittünk a magyarság feltámadásában, Az ő minden ténykedése, minden szava erre irányult.”

Beck Géza, közgazdász:
„Jó néhány év után szorosabb kapcsolatban csak 1956 után kerültünk ismét, amikor a József Attila Színházba száműzték. Látszott rajta, hogy bár nagyon nehéz a helyzete, nem tört meg, sőt, ha lehet, még egyenesebb gerinccel vállalta hitét, politikai nézeteit.”

Boross Péter, az Antall-kormány belügyminisztere, majd rövid ideig miniszterelnök:
„Imre az évtizedek folyamán ifjoncból, fiatal bravúrszínészből színészóriássá vált. Nagyságát, emberi monumentalitását Somlay Artúréhoz tudnám hasonlítani.”

Hámori József, neurobiológus, 1998-1999 miniszter:
„Különösen optimista volt a magyarság sorsát illetően Abban is reménykedett, hogy sikerül újra felfrissíteni az ország kereszténységét, hitét. Véleményem szerint a remény optimizmusa élt benne, hogy a cserkészmozgalom és az egyéb keresztény, illetve civil mozgalmakon keresztül sikerül újjáéleszteni azokat az értékeket, amelyek olyan fontosak voltak a magyarság és az ő számára.”

Kisida Elek, egyetemi magántanár, a Budai Irgalmasrendi Kórház sebészeti osztályának osztályvezető főorvosa:
„Ő olyan atmoszférát teremtett maga körül, ami tényleg ritka emberi nagyság jele. Jelenlétében úgy éreztem magam, hogy jobb vagyok, mint valójában. Igen, az embert jobbá tudta tenni, és el tudta hitetni, hogy szinte hasonlítunk hozzá.”

Makovecz Imre, építész:
„Imre nemcsak színész volt, hanem nagy lélek, aki jött, ment, és bármerre ment, aurája szinte úgy működött, mint egy lámpás. Bízom abban, hogy ezek a fényforrások nem hunynak ki. Adynak az a kívánsága, hogy őrzők, vigyázzatok a strázsán. Ezt továbbra is teljesíteni kell, Sinkovits Imrével, vagy ha másként nem megy, nélküle.”

Makranczy József, jogász:
„Amikor már vezető színészként főszerepeket játszott, mindig mondta, hogy ő a tisztes epizódszerepekkel is megelégedett volna. És ami a legmeglepőbb és legbecsülnivalóbb, egy mákszemnyi sztárallűr nem volt benne. Szerény és közvetlen gyerek maradt, és a maga módján igen gavallér.”

Müller György, római katolikus pap:
„Szerette az embereket, érdeklődött sorsuk iránt, nyitott szívvel közeledett feléjük. A lelke mélyén kínlódott, küszködött, mit lehet ezért az országért tenni. Nem hátrált meg a konfliktushelyzetek elől, nagyon hitt hazánk tiszta, szép jövőjében. Nagy tűz lobogott benne, és ez élő, mély hittel párosult.”

Nagy Gáspár, költő, a Hitel című folyóirat szerkesztője:
„Hogy a szakmának van még becsülete, az – többek között – neki köszönhető. S hogy van magyar színjátszás, annak egyik hiteles képviselője, megtestesítője az elmúlt fél évszázadban Sinkovits Imre volt. Féltettük is, meddig bírja ezt a hatalmas terhelést. Most aztán nagyon árvák vagyunk.”

Papp Lajos, szívsebész professzor, egyetemi tanár:
„Az első igazán nagy meglepetés akkor ért, amikor ez az idős ember a feleségéről, Gombos Katalinról beszélt. Amit és ahogyan beszélt a feleségéről és a családjáról, maga volt a tisztaság. Szinte minden mondat végén hálát adott az Istennek ezért az asszonyért, a gyerekeiért, a családjáért, akik körében élhette az életét.”

Peschka Alfréd, építész:
„Ha röviden kellene jellemeznem Sikit, azt mondanám, ő olyan, mint a törzsutas a vonaton. Robog tájakon át, s az állomásokon vannak felszállók. A vonat most is megy, az előző állomáson még ott integetett Imre, a következőn már hiába várjuk….”

Szabó Magda, író:
„Semmire nem emlékszem a férjem temetéséből, csak arra, hogy Imre énekel. De hogy honnan tudta a református Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű éneket, arról sejtelmem sincs. Senkinek az arcára nem emlékszem, az övére sem, de a hangjára felfigyeltem…”

Szakonyi Árpád, író:
„Imre sikereit, hivatalos elismeréseit saját zsenialitásának, önmagának köszönhette. Nem lehetett ilyen erőt, tehetséget elnyomni: A fűszál annyit keresgél a betonkockák vagy a sziklák között, hogy valahogy ki tudjon jönni, mert neki ki kell jönnie onnan. Akárhogy akarja elnyomni a természet, az élet érvényesülni akar. Azok közé a nagy formátumú művészek közé tartozott, akik évszázadokra emlékezetessé teszik a magyar színjátszást.”

Szőnyi G. Sándor, rendező:
„Imre vérbeli színész volt, annak született. És tiszta embernek.”

Tarlós István, Óbuda-Békásmegyer polgármestere:
„Mindig elmehettem hozzá, mint második apához, megkérdezhettem a véleményét, s ő soha nem volt fáradt ahhoz, hogy fogadjon vagy beszéljen velem. Bíztatott a választások előtt, a kritikus időszakokban, akkor, ha valami nehéz kérdést kellett megoldani, vagy az újságokban valami kedvezőtlen hír jelent meg. Elmondtam neki azt is, ha úgy éreztem, valamit rosszul csináltam, és Sinkovits Imre ekkor is úgy kezelt, mint egy árpádistát, aki Óbuda sorsát bizonyos mértékig befolyásolhatja, és egyenrangú partnerként fogadott el.”

Tempfli József, nagyváradi megyés püspök:
„Nagyon sokat adott a magyar egységre, gyakran kereste fel az anyaország határain túlra szorult magyarokat, akár a Kárpát-medencében, akár a Nyugaton élőket. Lelkiismereti kérdést csinált abból, hogy ami képességet adott számára az Isten, azt mindenki számára kamatoztassa, mert talentumairól egyszer számot kell majd adnia. Sokszor látszott rajta, mennyire fáradt, de ha meghívták valahová, egyszerűen nem bírt nemet mondani…”

Tőkés László, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke:
„Számomra ő volt a magyar színművésze pátriárkája. Lehetetlennek tartom, hogy meghalt. Azon emberek közé tartozik, akinek láttán és ismeretében jobban hiszek az Örök Életben. Kicsinyhitűségünk miatt gyakran kételkedünk, de vannak olyan emberek az életünkben, akikre ha rágondolunk, ránézünk, úgy érezzük: van Örök Élet. Ez egyben vigasztalást is jelent számomra.”

Wittner Mária, nyugdíjas, ’56-os halálraítélt:
„1993-ban, egyik vasárnap a Kereszténydemokrata Néppártban az MVSZ választmányi ülésén frissen sül pogácsát vittem be. Ott volt már Imre és jó néhány ismerős. Elkezdtem kínálni őket, így Imrét is. Ő kivett egy pogácsát, és megkérdezte: Megengeded, hogy Katinkámnak is vigyek egyet? Ahogy ezt a mondatot mondta, szívbemarkolóan megható volt. Ekkor éreztem és tudtam, hogy csodálatos, boldog házasságban él a feleségével, aki igazi társa.”

Zelnik József, etnográfus:
„Imre szívügyének tekintette, hogy az egykori óbudai vízimalmok közül egyet helyreállítsunk. Akárhol találkoztunk, mindig érdeklődött, nosztalgiázott. A terv továbbra is terv, s ha ő odafenn hallja a beszélgetésünket, bizonyára dörmög: Miért nem csinálod, te csibész? Megígérted…”

Összeállította a könyv szerkesztő-riportere: Spangel Péter

Ez a cikk a Képmás magazinban 2002 februárjában megjelent cikk szerkesztett változata. A lapra előfizethet itt>