Édesanyjával új életet kezdtek Magyarországon

Suba Péter egy temesvári vegytisztító üzemet vezetett az 1920-as években, ebben a gyárban dolgozott a nála majdnem húsz évvel fiatalabb Tábor Katalin. Kettejük szerelméből született a kis Nóra 1928. június 15-én. Az édesanya még maga is gyerek volt, hiszen egy nappal saját gyermeke születése után töltötte be tizennyolcadik életévét. A szülők nem éltek házasságban, ami akkoriban nem volt szokványos, így Suba Péter adoptálta a kislányt, aki a Suba Eleonóra Ibolya nevet kapta. 

Az élettársak közötti nagy korkülönbség állandó veszekedéseket és féltékenységi jeleneteket okozott. Kilencszer szakítottak. A kis Nóra gyermekkora ezért nem volt felhőtlen, és ez a diszharmónia kihathatott természetére is – erre utalt későbbi visszaemlékezéseiben Novák Mátyás, a színésznő féltestvére. A temesvári 10 év alatt sok borsot tört édesanyja orra alá, aki szerint lánya csak akadályozta színésznői karrierje megvalósítását. A kislány viszont érezte, hogy nemkívánatos, nem szeretik úgy, mint egy gyönyörű, tehetséges gyereket. Ugyanis hamar megmutatkozott ritmusérzéke és a tánc iránti vonzalma.
„Hároméves korában édesanyja azért küldte táncolni, mert szerette volna, ha mozgáskoordinációs problémáin javít a tánc. Ez olyan jól sikerült, hogy végül táncosnő lett belőle” – mesélte róla Igó Éva színésznő. Állítólag jobban táncolt, mint az akkor vele egyidős Ginger Rogers Oscar-díjas amerikai színésznő.

Szülei élettársi kapcsolata úgy végződött, hogy tízéves korában édesanyjával Magyarországra költöztek, meg sem álltak Békéscsabáig, ahol új életet kezdtek. Tábor Katalin később férjhez ment Novák Mátyás szabómesterhez, akitől Nóra féltestvére, az ifjabb Mátyás született.

A táncon át vezetett az út a színészet felé

14 évesen még minden vágya az volt, hogy táncosnő lehessen. Aztán a színészet felé fordult, de amikor megkérdezték tőle 15 évesen, miért akar színésznő lenni, még nem tudta megindokolni. Szegeden Both Béla figyelt fel a színiiskolájába járó lány tehetségére, neki köszönheti, hogy 1943-ban levizsgázhatott az akkori színiakadémián. 
„Segédszínésznő karkötelezettséggel” – ez állt a papírján. Ettől a pillanattól kezdve önállóan intézte ügyeit, és nem hagyott beleszólást a dolgaiba senkinek. 
Budapesten vékonyka tinédzser lányként elment a Színészkamarához, mert úgy tudta, ott kell szerződésért jelentkezni. Bekopogtatott a főtitkárhoz, ahol mondták, hogy majd értesítik. Amikor kifelé ment az ajtón, a főtitkár mögött álló úr utánaszólt. „Gyere, csak vissza, fiam! Hány éves vagy te?” „15 múltam.” „És mit tudsz?” „Szteppelek, akrobatikázom, balettet táncolok.” „Na, jó, akkor szeptember 1-jén Szombathelyen jelentkezz nálam, anyád hozzon el, és akkor én téged leszerződtetlek” – ez a párbeszéd zajlott le a fiatal lány és a kopaszodó felnőtt között. A férfi Szalay Károly volt, először az ő magántársulatához szerződött, majd Győrben, Sopronban, Pécsett lépett föl a tánc mellett főként szubrettszerepekben.
Sorsa édesanyjáéhoz hasonlóan alakult, ugyanis ő is fiatalon lett anya: 18 évesen hozta világra Győrben lányát, Mezey Juliannát. Első férje Mezey Károly színész, táncos, koreográfus volt, de a házasságuk hamar tönkrement. Első igazi prózai szerepét Szegeden játszotta 1949-ben: Gorkij Ellenségek című darabjának próbáira hívták be egy kolléganője betegsége miatt. A szerep az övé maradt, a beugrásból „kiugrás” lett. Művésznevét anyja vezetéknevének melléknévi formájából és saját keresztnevének rövidített formájából ő maga alkotta.
Édesanyja és féltestvére továbbra is Békéscsabán éltek, sőt, már a kis Julika is velük lakott, míg Tábori Nóra építette karrierjét – derül ki a féltestvér, Novák Mátyás visszaemlékezéseiből. 

Kép

Neményi Lili, Tábori Nóra és Romvári Gertrúd 1959-ben – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Antigoné, kabarék, tévéfilmek

Már a húszas évei elején, 1951-ben a Vígszínházhoz (akkori nevén Magyar Néphadsereg Színháza) szerződött, a társulathoz több mint fél évszázadon át, élete végéig hű maradt. A Vígben egy ideig naivákat, munkásnőket játszott. Nem erre vágyott, de hosszú pályafutása során soha nem adott vissza szerepet. Aztán megtalálták a testéhez-lelkéhez közelebb álló figurák. Politikai bombaként robbant 1956-ban az Antigoné egy átdolgozott előadása, amelyben ő alakította a címszerepet. Nagy darabok nagy szerepeit játszhatta el: például Roxane (Cyrano), Pearce-né (Pygmalion), Orbánné (Örkény: Macskajáték). Legnagyobb sikere talán Jónásné volt Csurka István Házmestersirató című darabjában, amely több mint öt évig ment telt házakkal. 
Érdekes, hogy a Vígszínház épületében a saját kétkezi munkája is benne van, mivel a színészek társadalmi munkában részt vettek a felújításában.

A szórakoztató műfajban is maradandót alkotott: évtizedekig szerepelt a Szeszélyes Évszakokban, amely a magyar kabarétörténelem egyik legsikeresebb televíziós sorozata volt. 

Pontos, kidolgozott jellemábrázolása 1957-től a mozivásznon is megjelent: Merénylet, Esős vasárnap, Kárpáthy Zoltán, Jó estét nyár, jó estét szerelem, A Pendragon-legenda, Szépek és bolondok, Fekete gyémántok, Abigél, Uramisten, Sztracsatella – csak néhány filmcím azok közül, amelyekben szerepet kapott. Még a 2000-es évek után is feltűnt a képernyőn, például a Na végre, itt a nyár! című ifjúsági sorozatban.

Kép

Váradi Hédi, Tábori Nóra és Garas Dezső 1979-ben – Forrás: Fortepan/Szalay Zoltán

Nagy állat- és növénybarát hírében állt

A színpadon és a filmekben teljesedett ki, mivel magánéletét hullámvölgyek jellemezték. Győrben ismerkedett meg második férjével, Zselló Béla kohómérnökkel, akivel szintén nem tartott sokáig a házassága, de élete végéig szerette és bánta, hogy kapcsolatuk zátonyra futott. Harmadszor is férjhez ment, azonban Hajdufy Miklós rendezővel kötött házassága is válással végződött  .

Édesanyja, Novák Mátyásné (Tábor Katalin) szeretett volna több részt vállalni lánya színészi karrierjének építésében, de ez  konfliktusokhoz és veszekedésekhez vezetett. Saját maga vágyott karrierjét látta megvalósulni a lányában, és remélte, hogy ő is részese lehet annak a világnak, amibe vágyott. Lánya azonban nem hagyta őt semmibe se beleszólni. „Ennek ellenére szerették egymást, de ezt életük végéig nem hitték el egymásnak” – fogalmazott a féltestvére, Novák Mátyás.

Mivel lánya, Julianna 1969-ben az NDK-ba költözött, Tábori Nórának maradt a színészet, mellette pedig az imádott állatai, növényei. Éveken át lovagolt, és mindig volt a lakásában, később a pasaréti házában kutya, macska is. 

Az első cicáját 1956-ban, a forradalom alatti kavarodásban fogadta örökbe, de volt uszkárja, törpe schnauzere, sőt, még pintyei is. 

Rengeteg energiát fordított arra, hogy tökéletes gazdája legyen a virágoknak, bokroknak is.

Presser Gábor neki írta Mamóka dalát

Amikor a legendás Padlás című musical készült a Vígszínházban, Mamóka szerepét neki szánták. „Mielőtt elindultak volna a Padlás próbái, már tudtuk, hogy őt szeretnénk Mamóka szerepére felkérni. Presser végig arról álmodozott, hogy egy olyan dalt ír majd, amit Tábori Nóra szeretni fog, és attól rettegett, hogy esetleg nem fog tetszeni neki” – idézte fel az emléket 2008-ban Marton László, a Vígszínház akkori igazgatója. Az 1988-as premieren őt láthatták a nézők. 
Fiatalon még nem tudta, miért is szeretne színész lenni, évekkel később adta meg rá a választ: „Azért akartam színésznő lenni, mert nekem kevés volt a tánc. Irigyeltem a színészeket, hogy ők valami többet, olyat tudnak, amit én is szeretnék megtanulni, szeretnék karaktereket megmutatni.”

Kép

Tábori Nóra kollégáival 1980-ban – Forrás: Fortepan/Rádiós és Televízió Újság

A Sok hűhó semmiért című darabban az utolsó pillanatig játszott. „Az egyik utolsó előadás estéjén láttam, milyen lassan megy a színpad felé, és éreztem, hogy beteg.” 

„A következő pillanatban azonban belépett a színpadra, és az megtelt energiával, melegséggel, az emberek egyszeriben jókedvűek lettek: felfogták, hogy egy nagy színésznő léte micsoda varázslat” 

– fogalmazott Marton László. A fájdalmas gyermekévekért és a magánéleti csalódásokért a színpad kárpótolta. Végül a Kossuth-díjas színésznő 2005-ben, 77 évesen örökre elaludt. 
„Úgy tudott tiszta szívvel szeretni, félni, haragudni, mint egy gyerek" – így emlékezett rá születésének nyolcvanadik évfordulóján Igó Éva Pasaréten, a Házmán utca 7. szám alatt, egykori lakóházánál. Hozzátette: Tábori Nóra számára minden bevásárlás tanulmányút volt: „Ment az utcán, és figyelte az embereket, ki hogyan jár, beszél, öltözködik, hogyan veszi el a visszajáró pénzt a pénztárnál. Minden megfigyelését raktározta, és amikor szükség volt rá, előszedte az alakításai során.”

Források:
MTVA archívum: https://www.facebook.com/watch/?v=1520998314960896
MTI hírarchívum
http://novakm.5mp.eu/web.php?a=novakm&o=fTrQmCkj1t
https://www.ujsagmuzeum.hu/tabori-nora/
https://hu.wikipedia.org/wiki/T%C3%A1bori_N%C3%B3ra
 

Zenész családban nevelkedett, édesapja fúvós hangszereken játszott, édesanyja zongorista volt. Logikus lett volna, hogy ön is a zenei hivatást választja.

Négyen laktunk a Szent István körúton: apukám, anyukám, a nagymamám és én. Anyukám jogász-ügyvéd családból származott, énekelt a Magyar Rádió Gyermekkórusában, megtanult zongorázni, s rendszeresen játszott a Nemzeti Szállóban. Apukámmal is a zenén keresztül ismerkedett meg. Nekem sosem mondták, hogy márpedig zenei pályára kell mennem, de megadták a lehetőséget, hogy belekóstoljak ebbe a világba. Jártam szolfézsra, és nyolc évig tanultam zongorázni egy bűbájos hölgytől, Tessza nénitől. Állítólag tehetséges voltam, de nem elég szorgalmas. Elblicceltem a gyakorlást, ráadásul a zongoravizsgákon annyira izgultam, hogy remegett a kezem. Tizenhat évesen a magam örömére zenélgettem, szerettem dallamokat kitalálni, nagyon tetszett az új hullámos rockzene. 

A Veres Pálné Gimnáziumban néhány diáktársammal – Kanyó Péter, Földes Tamás, Halgas István, Halgas Tamás – zenekart alapítottunk, amely a kedvenc édességemről, a madártejről kapta a nevét.

Sok habbal és sok mazsolával szereti?

A habot nem szeretem. Az viszont jó, ha sok a mazsola benne!

Mi lett aztán a rockzenekarral?

Jártunk fellépni pinceklubokba és művelődési házakba, írt rólunk az Ifjúsági Magazin is, de sajnos nem tudtunk országos hírnévre szert tenni. Fontos időszaka volt ez az életemnek, mert komoly személyiségfejlődésen mentem át: a félszeg, introvertált fiúból nyitottabb, „menő” srác lettem, és jöttek a barátnők…

A madártejen kívül még milyen finomsággal lehet önt levenni a lábáról?

Szerintem hálás vendég vagyok, mert szinte mindent szeretek. Gyerekként mindig azt készítettek nekem, amit kívántam, a katonaságnál azonban tudomásul kellett vennem, hogy azt kell enni, amit adnak. Erről eszembe is jut egy anekdota: a katonaságnál volt a tálcán egy mélyedés a levesnek, egy a főételnek, egy a savanyúságnak. Azok, akik mosogattak, direkt erősen egymáshoz verték a tálcákat, ezt hívtuk „dobolásnak”. Szegény tálcák annyiszor össze lettek ütve, hogy a mélyedések egy idő után elsimultak, vagyis mire a pulttól az asztalhoz értél, a leves összefolyt a főétellel, a savanyúság pedig ázott a főzelékben. De így is megettem. Az evőeszközöket becsúsztattam a gyakorlónadrág oldalzsebébe, az „elmosás” pedig az volt, hogy megtöröltem a gatyában. 
 

Amikor hazajöttem eltávozásra a szüleimhez, fejben még nem álltam át, és a szép fehér nadrágomba töröltem a kanalat.

Az interjú előtt a szorongó és az izgulós szavakat használta felnőttkori önmagára. A szóvivői hivatás mindenről szól, csak az introvertáltságról nem.

Ma is minden nyilvános szereplés közben izgulok, csak ez talán a rutin miatt már nem látszik. Egyébként a nyilvános szereplés és a kommunikáció korábban egyáltalán nem szerepelt a terveim között. Gyerekkoromban először orvos akartam lenni. „Ojvos” – ezt hangoztattam, amikor a négykerekű biciklimmel a Sziget Cukrászda előtt haladtam el, és a nénik megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek.

Kép

Győrfi Pál gyerekkorában – Forrás: Győrfi Pál

Milyen esemény, vagy impulzus hatására lett mégis mentőtiszt?

A Szemere Bertalan Általános Iskolába mindig a Markó utca felé mentem, és itt valami „átkattant” bennem. Lenyűgözött a Mentőszolgálat előtt sorakozó sok szép fehér mentőautó, de legjobban a piros zászló tetszett a tetejükön. Valahogy azt éreztem – és ez a későbbiekben csak erősödött –, hogy ez a fajta segítő hivatás az én utam.

És az élet valóban a Markó utcába sodorta: mentőtiszti és mentálhigiénés diplomát szerzett, az Országos Mentőszolgálatnál mentőápoló, majd mentőtiszt pozícióban dolgozott, emellett tanított egészségügyi iskolákban is. A halállal gyakorlatilag nap mint nap találkozik valamilyen formában. Hogy lehet erre lelkileg „edzeni”?

Tizenévesen rettegtem attól, hogy a szeretteim egyszer el fognak menni. Fiatal felnőttként pedig rögtön belekerültem egy olyan munkába, ahol szó szerint minden egyes nap találkoztam a halállal. De végigkísértem közvetlen közelről a szeretteim halálát és az odáig vezető folyamatot is: egyik szobában anyukám, a másikban nagymamám haldoklott, s én velük voltam. 

A munkám során igyekszem figyelni arra, hogy ne engedjem túl közel magamhoz a történteket, mert nem lehet minden esetnél összeroppanni. 

Engem is megérintenek a halálesetek, de valahogy el tudtam fogadni, hogy ez a munkám és az élet része. Hiszek abban, hogy a lelkünk tovább él. Semmi nem szól ellene, tehát miért ne hinnék benne? Néha foglalkoztat a saját elmúlásom is, vagyis inkább kérdéseket vet fel bennem. Érdemes erre felkészíteni a családomat? – ilyesmiken töprengek. Vannak, akik azt mondják, hirtelen jó meghalni. De akkor miért mondják a papok, hogy „ments meg uram a hirtelen haláltól”? Rájöttem, talán azért, hogy legyen időd felkészülni és felkészíteni a szeretteidet. 

A kétezres évek elején a harmadik diplomáját is megszerezte: kommunikáció–PR szakot végzett, 2002-ben pedig felkérték, hogy legyen az Országos Mentőszolgálat szóvivője. Az intézménynél ezelőtt ilyen poszt még nem volt.

Ez így van. Azzal a feltétellel fogadtam el az állást, hogy megszervezhetem az egész intézmény kommunikációs rendszerét. Az első éveim azzal teltek, hogy kiépítettem a kommunikációs és PR-tevékenységet, aztán átálltunk a digitális kommunikációra is. Szép ajándék az élettől, hogy ezt a komplex munkát csinálhatom.

Közszereplőként is igen sikeres, szerepelt már showműsorokban, táncolt, főzött és énekelt a tévében. Hogyan szelektál az ilyen megkeresések között?

Minden megkeresés alakalmával mérlegelem, hogy az összeegyeztethető-e az én alapszerepemmel, a mentőszolgálati szóvivőséggel. Ha igen, akkor vállalom. Van egy játékos hajlamom is, szeretem kipróbálni magam különféle helyzetekben. 

Az a célom, hogy az ismertséget, közkedveltséget jó ügyek érdekében használjam.

Felesége hogy áll a nyilvános szerepléshez?

Akárcsak én, ő sem gondolta magáról, hogy szeret szerepelni, csakhogy miután elmentünk együtt néhány televíziós műsorba, rákapott az ízére. Az egyik kereskedelmi csatornán futó vetélkedőben három egyforma testalkatú férfiból kellett engem felismernie kis részletek alapján. Ő rögtön elsőre megmondta, megérezte, melyik vagyok – számomra ez remek párkapcsolati visszajelzés volt.

Elvégre 18 éve társai és támaszai egymásnak...

Az elmúlt 18 évben azért néhányszor kiderült, hogy nem mindenben értünk egyet, van, amiben különbözünk, és van, amiben hasonlítunk. Szerencsére az alapértékekben egyetértünk, és őszintén meg tudjuk osztani egymással az örömök mellett a dilemmákat, nehézségeket is.

Kép

Az Országos Mentőszolgálat szóvívője gyermekeivel – Forrás: Győrfi Pál

Mindig nagy családról álmodott?  

Gyerekként sokáig volt egy olyan megérzésem, hogy nekem nem lesz, nem lehet gyerekem. A családalapítás gondolata egészen addig nem foglalkoztatott, amíg férj és apa nem lettem. Nagyszerű „hivatások” ezek is!

A Covid-időszakban ön lett a Maradj otthon! és az oltási kampány arca, ami egyfelől országos ismertséget hozott, másfelől elkezdték önt a politikához kapcsolni. Ez hogyan érintette?

Tudomásul vettem, hogy sajnos hitkérdés lett a vírus, illetve, hogy ki melyik vakcinával szimpatizál. Mindenki a saját álláspontja alapján ítélte meg a közszereplőket. 

Nekem az volt a feladatom, hogy tolmácsoljam a járványügyi védekezéssel kapcsolatos üzeneteket úgy, hogy azok eljussanak a legkisebb falvaktól a nagyvárosokig mindenhová. Talán a személyem is kicsit hozzájárulhatott ahhoz, hogy eredményes volt a kampány.

„Győrfipálos” mémek tucatjai születtek akkoriban. Úgy tudom, némelyiken ön is jól szórakozott.

Volt köztük néhány igazán vicces! Az interneten a sok kedvesség mellett a mai napig kapok néha negatív üzeneteket is, de igyekszem őket derűsen kezelni. Mindig jó stratégia ez, igaz, sokszor nehéz. Tartok önvizsgálatot is, eltöprengek, vajon a kommentelőnek igaza lehet-e velem kapcsolatban. Ha viszont azt látom, csak üres bántás az egész, és valaki csupán a saját a feszültségét akarja így csökkenteni, akkor lepereg rólam a dolog.

„Derűs pesszimista vagyok” – ezt nyilatkozta egyszer egy bulvárlapnak. Mit jelent ez pontosan?

Nagymamám volt ilyen: mindig inkább a rosszra számított. Neki is volt egyfajta fanyar humora, és előszeretettel használta az öniróniát. Utóbbi számomra is nagyon szimpatikus, mert emberivé tesz, nem bántasz vele másokat, és fontos erőforrás lehet a mindennapokban.

Az interjú az Ilyenek voltunk sorozat keretében jelent meg, amelyben ismert emberek mesélnek gyerekkorukról. A sorozat további részei itt olvashatóak.

A XX. század elején alapított, fiúgyerekek nevelésére létrejött Regnum a pártállami üldöztetések hatására családok lakásaiban tartott titkos összejöveteleket , majd megnyitotta a közösséghez tartozás lehetőségét a lányok felé is. Titoktartás, egymás védelme, ugyanakkor bátor kockázatvállalás jellemezte a tagjaikat. A regnumi papok és világi segítőik a nehezített körülmények – megfigyelések, kihallgatások, bebörtönzések – ellenére is megszervezték a gyerekek kirándulásait, nomád táborozásait és hitre nevelését. Aki a Regnumban nőtt fel – és ez ragyog át Tücsi szavain is – életre szóló lelki muníciót és élményeket kapott. Ez a visszaemlékezés legyen biztató és erőt adó a mai nehézségekkel küzdők számára.

A videó a Nehéz idők, erős emberek sorozat részeként készült. A sorozat valós történeteket mutat be olyan idős emberektől, akik sikeresen megküzdöttek már az élet nehézségeivel. S hogy miért fontos rögzíteni, megjelentetni és elolvasni ezeket? Mert segítenek szembenézni a mai nehézségekkel az idős emberek megküzdéstörténetei, a nehéz időszakokban számukra bevált és példaértékű stratégiákról szóló elbeszélések. 
A  Nehéz idők, erős emberek-sorozat további részei itt találhatóak.

Kiskoromban a játszótér egyszerre volt az önfeledt játék és a félelmetes küldetések terepe, hiszen a sok élmény mellett számos baleset forrása is volt ez a misztikus hely. A betonalapra helyezett vasmászókák fejlesztő tulajdonságaik mellett azért „visszafejlesztő” jegyeket is hordoztak: elég, ha eszembe jut szegény Jancsika, aki bár sikeresen adaptálta mászókai körülményekre az eddig csak jégen látott Lutz-, Salchow-, és Rittberger- ugrást, a tripla Axelbe sajnálatos módon neki is beletörött a bicskája, a kvalifikációs próbálkozás után hónapokig színét sem láttuk a játszótéren. 

Emlékszem, hogy hiába verekedtem át magam a nadrágszárak tengerén, a rakétamászóka középső szintjénél ritkán jutottam tovább. Pedig sokáig azt képzeltem, ha egyszer felérnék a csúcsra visszasimogathatnám a napot! Amikor nem engedtek felmászni a nagyobbak, dühömben letoltam pár kilométert a mókuskeréken, vagy a libikóka nyújtott tökéletes terepet a duzzogásra. Persze a rutinosabbak már tudták, hogy csak hosszúnadrágban érdemes ráülni, különben egy fél erdő beleáll az ember hátsójába, és nagyon kell kapaszkodni, különben egy magasabb ugrásnál könnyen lepottyanhatunk a hintáról. De mit bántuk mi mindezt, amikor alig vártuk, hogy az egekbe repüljünk! A hazafelé vezető úton mindig a tenyeremet vizsgálgattam, néztem a pirosló párnácskákat, a barázdákba szorult rozsdapernyét, még ma is tisztán érzem az orromban a boldogság fémes illatát. Akkoriban még nem értettem, hogy a játszótér szélén ácsorgó szülők miért szisszentek fel olyan hangosan egy-egy tarzankiáltással egybekötött ugrásnál, és miért kiabálták, hogy „Bevered a fejed a betonba!” a legjobban sikerült libikóka-kilövésnél. 

Idén vár a vizidodzsem!

Ma már minden közösségi térnek, ahová gyerekeket várnak, komoly szabványoknak kell megfelelnie. A Tarzan™ Park azonban sokkal több, mint egy biztonságos és szép játszótér, a mintegy két hektáron elhelyezkedő 14 játékszigettel rendelkező játékpark végtelen kreativitással fejleszti a gyerekeket. 
A parkban található eszközökkel biztonságos körülmények között feszegethetik a határaikat, fejlesztik a szem-kéz-és lábkoordinációjukat, növelhetik a magabiztosságukat, a kötélhágcsókon kapaszkodva gyakorolhatják az elemi mozgásokat. 

A Zengőerdő szócsöve például javítja a beszédértést, a kifejezőkészséget, bővíti a szókincset. 

A Homoktengerben a finommozgást lehet fejleszteni, ami a helyes ceruzatartás alapja, a Homokbányában pedig a halmazállapotokkal ismerkedhetnek a gyerekek. A Tarzan™ Parkba látogatva még az első iskolaévekben is sokféle támogatást kaphatunk: a Pattanjdombon ugrándozva fejleszthetik a kicsik az olvasási -, írási - és számolási kompetenciáikat, idén ráadásul újdonságként a Versenyek terén a vizidodzsemet is kipróbálhatják.

Kép

Fotó: Tarzan™ Park

A parkban a gyerekek megtapasztalhatják a játékos mozgás örömét, ami felüdülést jelenthet a digitális ingerek világában.
„Pedagógiai munkám során mindig kerestem és kutattam azon megoldásokat, amelyek a gyermeki fejlődést, a tanulási problémák leküzdését, az inkluzív iskola megteremtését segítik elő. Olyan környezet kialakítását tartom fontosnak, ahol a gyermekek mozgásfejlődését játék közben elősegíthetjük. A Tarzan™ Park olyan színtér, ahol a játszva fejlődés maradéktalanul megvalósul. A gyermekek a szabad levegőn önfeledten elsajátítják azon képességeket, készségeket, amelyek a zökkenőmentes tanulásukat, a mozgás korai megszeretését, az egészséges életmód kialakítását segítik elő. A Tarzan™ Park eszközeinek használatát a hiperaktív, autista, BTMN és SNI gyerekek számára is jó szívvel, szeretettel ajánlom” – osztja meg véleményét Tóth Anett oligofrén­pedagógia – logopédia szakos gyógypedagógus, az inkluzív nevelés okleveles tanára, fejlesztőpedagógus.

Fantáziadús és fejlesztő

Az üzemeltetők felhívják a figyelmet arra, hogy óvoda után, az iskolakezdés, az iskolaérettség, tanulás megkívánja az érett idegrendszert, a mozgás összerendezettségét, a figyelmet, a kitartást, a szocializációs képességet. A Tarzan™ Park játék-eszközeinek használata ezt kitűnően elősegíti. Biztosítja minden gyermek számára a mozgásfejlődést, a modalitások, keresztcsatornák alakítását, megerősítését, a különböző érzetek összekapcsolódásának előrehaladását, az adott sorrend bevésését a mozgásformák között (szerialitás), mozgásérzékelés és térlátás összehangolását, a figyelem irányultságának változtatását, a távolságok, térirányok érzékelését, izomerő kifejtést, a cselekvéstervezést, a mozgás tervezést, a fontossági sorrend kialakítását. Hozzájárul a sport, a mozgás megszerettetéséhez és tartóssá tételéhez, a szabadidő helyes eltöltéséhez, az egészséges életmód szemlélet kialakításához. Segíti a szociális beilleszkedést, a képességek, készségek fejlődését. 

Kép

Fotó: Tarzan™ Park

A sokféle eszköz fantáziadús használata arra szolgál, hogy vesztibuláris, tapintásos ingerléssel javítsa az agyféltekék közötti kapcsolatot, így jobban működik a tanulási­megismerési folyamat, ezáltal megelőzhető a későbbi tanulási és magatartási probléma. 
A kimerítő kalandok közepette pihenésre is van lehetőség: a Tarzan ™ Teraszon finom büféfalatokkal (hamburger, hotdog, rántott sajt) várják a kis kalandorokat. A parkban felszerelt baba-mama szobák is vannak, így a pelenkázás és szoptatás sem jelenthet gondot!
 

Ünnepelj együtt a most 10 éves Tarzan™ Parkkal! A játékpark június 16. és 18. között meglepetéssel várja látogatóit!

A TARZAN™ védjegy, Edgar Rice Burroughs, Inc. tulajdonában és engedéllyel használva.

Felhasznált forrás:

Tóth Anett: Mozgásfejlesztő tájékoztató 

Támogatott tartalom.

A kiemelt témával azt mutatják be, a különböző hatások hogyan befolyásolták a kultúránkat, miként hatottak a későbbi korokra vagy éppen tűntek el majdnem nyomtalanul.

A szervezők arra ösztönzik a múzeumokat, közgyűjteményeket és kiállítóhelyeket, hogy az adott évben egy, a már megszokottól eltérő perspektívából tekintsenek a saját gyűjteményükre és egy-egy újabb és különlegesebb programmal várják az érdeklődőket. A tematika olyan értelmezésből is segít betekinteni egy-egy szakterület fejlődésébe, hogy megmutatja, milyen eszközök, irányok, felfedezések voltak azok, melyek egyfajta modernizációval „trendbe hozták” a tárlaton bemutatott területet.

Az eseményhez csatlakozó múzeumok tárlatain megismerhetjük, melyek az örök trendek, és melyek azok, amik rövidebb-hosszabb időre feltűnnek, hogy nyomtalanul vagy nyom nélkül eltűnjenek és átadják a helyüket valami újabb és felkapott irányzatnak. De arra is választ kaphatunk, vajon van-e ideális állapot, amikor az adott irányzat, trend egyben egyfajta kiegyensúlyozottságot teremt akár egy adott művész életében, akár egy (művészeti) korszakban. 

A szervezők szerint fontos, hogy a múzeumi világ kövesse a trendeket; akár a múzeumpedagógia megújulásával, akár az audiovizuális eszközök bevonásával (t)rendben kell lenni, hogy az adott intézmény eljuttathassa a látogatóig az évszázados/évezredes értékekeit. Nem véletlen, hogy az elmúlt években egyre több fiatal vesz részt az eseménysorozat programjain.

A kiemelt tematikához illeszkedve a részt vevő kiállítóhelyek a tárlatokon és a kapcsolódó programokon bemutatják, hogyan váltakoznak a trendek, miként követik újabb és újabb hullámok egymást, miközben mégis van, ami örök. 

A 21. Múzeumok Éjszakája keretében, június 24-én több száz múzeum kiállításait tekinthetjük meg, az ország egész területén. A részt vevő múzeumok listája itt érhető el.

Néhány éve a Julie & Julia című filmben valami hasonlóra láttunk példát. A napjainkban élő főhős, Julie egy éven át főz a legendás főzőműsorairól híres Julia Child receptjei alapján. A kísérlet számos nehézséggel, sikerélménnyel, próbatétellel, felismeréssel és érzelemmel jár, mindezt pedig egyre népszerűbbé váló blogján örökíti meg. Egy év alatt a régi magyar szakácskönyvek sokszínűségéből is lehetne mutatni valamit. És talán az odavezető út is érdekes lehet. De melyiket válasszam a kalandhoz?

Fejedelmi lakomák 

Elsőként a legrégebbi ilyen emlékünk, a 16. századi Szakács Tudomány jut eszembe. Az erdélyi fejedelmi udvarból származó mű megunhatatlan kedvencem, ráadásul egyik első találkozásom a régi receptjeinkkel éppen ez a könyv volt. Van benne sok érdekesség, nagyon mást mutat magunkról, mint várnánk. Persze, hiszen ez a könyv a reneszánsz konyhakultúra lenyomata (ami egyszerre volt egységes és nemzeti sajátosságokat mutató Európában), ám akármilyen messzire van ez tőlünk időben (félezer évvel ezelőtt íródott) ma olvashatjuk, érthetjük, most is főzhetünk belőle. Megtanulhatunk változatos mártásokat vagy éppen mandulatejet készíteni. 
Életteli fűszerezésével újjávarázsolhatjuk megszokott ételeinket, de kevésbé divatos húsokat, halakat is elővehetünk a hatására, majd rácsodálkozhatunk, hogy ezeket miért nem ettük eddig. 
Ugyanakkor nincsenek benne pontos mértékegységek, és hiányzik a mai technológiai sokszínűség is.

A szerzetes gyűjteménye 

Simai Kristóf könyve is esélyes pályázó. Már a szerző személye is nagyon izgalmas: ő nem hivatásos szakács vagy ismert séf volt, hanem egy piarista szerzetes. Igaz, sokfelé megfordult, Nagykanizsától kezdve Nyitrán, Debrecenen át Körmöcbányáig sorolhatnánk (a teljesség igénye nélkül) élete főbb helyszíneit, abban a reményben, hogy receptgyűjteményében ezek is nyomot hagytak. Ráadásul egy igazán érdekes időszakban élt (1742–1833), pont akkor, amikor megváltozott a konyhánk. Az előbb említett, reneszánsz korból örökölt ízek mellett nála szerepel például először a kukorica és a krumpli. „Való ugyan, hogy nekem nem mesterségem a főzés, nem is illene hozzám, hogy én egyházi ember lévén, hivatalomhoz képest a rajzoló eszközök helyett a főzőkanalat forgassam. Tanultam mindazonáltal kénytelenségből is annyit, hogy a rendes főzést a kotyvasztástól meg tudom választani” – írta az előszavában, és ételei újrafőzésével ezt be lehetne bizonyítani. A mértékegységeket ugyanakkor ő is nagyvonalúan kezeli. És vajon nem riasztaná el a mai olvasót az 1795-ös évszám a recept mellett?

Boldog békeidők emléke 

Talán a 19. század vagy annak fordulója vonzóbb. Romantikus elképzeléseink, sőt, akár vágyódásunk e kor iránt (hála a kötelező olvasmányoknak és a népszerű kosztümös filmeknek, sorozatoknak) mégiscsak elevenebb. Ráadásul forrásban is bővelkedünk. Elővehetem Cziffrayt vagy az 1830-as Nemzeti szakácskönyvet. Ezek nyelvezete önmagában is hálás téma, a változatos alapanyag-használat pedig a mai olvasót is lenyűgözheti. Ugyanakkor kétséges, hogy mennyire visznek minket közel a magyar konyha múltjához a receptek – sok köztük a fordítás. Adja magát, hogy inkább a híres szegedi főzőnő, Rézi néni művét üssem fel. Az alföldi konyha nagy klasszikusait és néhány, a köztudatban kevésbé ismert fogást hibátlanul meg lehet tőle tanulni. De talán kevésbé meghökkentő, nem olyan izgalmas ahhoz, hogy új lendületet adjon főzéseinkhez. 

Változatosabb ételeket találunk Kugler Gézánál, a Képes pesti szakácskönyvben, esetleg Dobos C. József francia–magyar szakácskönyvében. 

Ezek, a 19. század fordulóján írt művek pont olyannak mutatják a polgári konyhát, amilyennek azt a filmek alapján elképzeljük. Végtelen mennyiségű tojásból készült desszertcsodákkal, előkelő húsételekkel, bőséges hidegtálakkal, sokféle zöldséggel operáló csőben sült fogásokkal, kiadós levesekkel. Nagy sikert lehet velük aratni, viszont komolyan a pénztárcánkba kell nyúlni néhány ételnél, és többnyire a ráfordított időt sem spórolhatjuk meg.

Száz év a konyhában 

A 20. század elejéről erre a két problémára is találhatunk megoldást. Csáky Sándor 1929-ben kiadott monumentális, 800 oldalas könyvében tényleg minden van. Talán kicsit túl sok is. Lenyűgöző gyűjtemény, rengeteg kiváló ötlettel, de nem mindig alkalmazható a mai mindennapokra, ahol meg igen, ott sokszor éppen az érdekesség, a bátor fűszerezés hiányzik nekem. Bánffyhunyadi Hunyady Erzsébet szakácskönyvével (1924) ugyanez a gondom. Alapmű lehetne, benne van minden fontos ételünk, viszont néhány remek trükköt (például a körözöttbe egy kis sört is kever) leszámítva kevésbé kreatív. Alsószopori Nagy Ferencné Dunántúli szakácskönyve (1906) már komolyabb versenyző. Ismerős ételek bombabiztos receptjei (gyakorlati tanácsokkal), mára elfelejtett táj­ételek, néhány, polgári miliőt idéző fogás és olyan érdekességek szerepelnek nála, mint a koktélok. Ugyanakkor ez a könyv is olyanoknak szólt, akik teljes erőbedobással tudtak a háztartásra, a főzésre koncentrálni. Jól meg kell válogatni belőle a mai életmódunkkal és ízlésünkkel összeegyeztethető recepteket. Az elmúlt száz év a konyhában is sok változást hozott. 

A cikk Bogos Zsuzsanna Végy egy régi receptet! című sorozatának része. A sorozat további írásai itt érhetőek el.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Másoknak az elvárások, a szülői minta, a becsvágy, a hírnév, a pénz vagy a világ megváltása a motiváló tényező, nekem a név. A név, ami az emberek szolgálatát jelenti számomra, mert úgy érzem, Dickens a világhírű történeteivel szolgálta az embereket. Amikor kislány voltam, mindenhol otthont építettem, a kertben a fára, a bokor alá, a bentlakásos iskola tízágyas szobájában a sarokba. Mindenhol kellett egy biztonságos, békés kuckó, ahova elvonulhattam, ahol otthon lehettem. Apai nagymamámnak káprázatos ízlése volt, teljes harmóniát tudott teremteni a térben színekkel, formákkal, fényekkel. Angol, antik bútorokkal vette körül magát. Ha nála voltam, játékot sem kellett adnia a kezembe, elég volt, ha lekuporodhattam a szőnyegére, és onnan nézegethettem a szoba apró részleteit. 

Mindig sírtam, ha ott kellett hagynom őt és a házát. Tőle kaptam az otthonteremtés képességét.

North Yorkshire-ben nőttem fel egy több mint 700 éves kertes házban, amely egykor plébánia volt. Az óriási kőfallal körbekerített háromhektáros kertet és a több mint tízszobás házat négyen laktuk: apám, anyám, a húgom és én. Sok helyünk volt játszani, elbújni, felfedezni. Miután meghalt apai nagymamám – aki Anglia egy másik részén lakott – egy nagy, sáros tehergépkocsi parkolt le a bejáratunk előtt. Sietősen pakolták ki belőle drága nagyikám szeretett bútorait, ruháit. Az egyik robusztus, faragott komódot édesanyám a sosem használt emeleti hálószobába irányította. A férfi, aki felvitte a komódot, falfehér arccal jött le a recsegő falépcsőn, és közölte, ő oda vissza nem megy, mert érzi valaki jelenlétét. Anyámat nem zavarták a képzelt szellemek, de mi gyerekként kerültük az emeleti hálószobát, féltünk a falépcső nyikorgásától, a hideg, sötét falaktól. Akkor határoztam el, felnőttként nekem békés, meleg, mediterrán hangulatú otthonom lesz, bár akkor még nem ismertem ezt a szót. 

Kép

Balra: Catherine gyerekként édesanyjával és húgával; jobbra: a családi ház – Forrás: Catherine Dickens-Massey

Apám alkoholista volt, de nem az erőszakos, inkább az állandósult rosszkedvű fajtából. Sokat veszekedett. Anyám tette boldoggá a gyermekkorunkat, aki a vagyonos Wenckheim grófi család sarjaként jött a világra 1935-ben, és a Békés vármegyei Dobozon nőtt fel. Egész Békés az ő birtokukban állt, anyámat mégis az alázat és a szerénység jellemezte. Karácsonykor édesanyja rendszeresen arra kérte, hogy válassza ki az egyik legkedvesebb ajándékát, amit együtt elvittek a szegény gyerekeknek. 

Nyolcéves volt, amikor egy teherautó szállítmánya közé bújtatva menekültek el az orosz katonák elől, és tizenegy, amikor a bentlakásos szerzetesi iskolában megtudta, hogy édesanyját halálra gázolta egy vonat. 

A tragédiát édesapja képtelen volt feldolgozni, így rá két évre őt is elveszítette. Tizenkét évesen árva lett, nemesi rokonai vették pártfogásba. Akkoriban a főnemesi családokban elvárás volt, hogy a gyerekek megtanuljanak németül, így nyelvtudásának köszönhetően viszonylag hamar munkába tudott állni, mosogatott, szállodában takarított, gyerekekre vigyázott. Húszévesen az Egyesült Királyságba menekült, ahol idegenvezetőként dolgozott, és megismerte a szerelmet apám, Christopher Dickens oldalán.

Anyám semmihez sem ragaszkodott. Menekülései során megtanulta, semmi sem az övé, minden Istené. Úgy képzelte, hogy ő csak egy vendég, aki belekóstol az életbe, akinek saját felelőssége, mit kezd a napjával, a pénzével, a két kezével. Abban hitt, hogy mindent, amit tesz, Istenért teszi. Érte akart jónak lenni, érte akart jót tenni. Nem telt el számára nap ima nélkül. Ebből a motivációból hozta létre az első angliai lovasterápiás egyesületet sérült gyerekek számára és a Dickens Alapítványt, amelyen keresztül szegény gyerekeket támogatott. Ma is csodálom, hogy munka mellett hogyan tudta ezt a teljesen feleslegesen nagy házat kutyákkal, pónikkal, velünk, két eleven kislánnyal varázslatossá tenni. Minden reggel mosolyogva ébresztett minket, és nem várt viszonzást. Sem tőlünk, sem az élettől. Nem sírta vissza egykori fényűző, grófkisasszony életét. Nem gondolta, hogy bármi is járna neki. 

Egyszerűen elfogadta, hogy az élet néha ad, de többször vesz el. És ha elvesz, valójában kérdez: elbírod? És ő hitte: a megváltás csak akkor jön el, ha kiállod a próbát. 

Tőle tanultam kibírni a kibírhatatlant is. 
Huszonnyolc éves voltam, amikor apám meghalt. Anyám akkor tért vissza szeretett szülővárosába, Dobozra. Két évvel később én is megérkeztem Magyarországra. Elváltan, kiüresedve, azt a bizonyos életcélt keresve, ami, ha csak pislákolva is, de méltó lehet a névhez. Naiv voltam, önfejű és heves vérmérsékletű. Akkor még nem tudtam válaszolni fontos kérdésekre, hogy ki vagyok, mi érdekel, miben vagyok jó, mi fáj, mi lüktet bennem, milyen életet szeretnék élni, ha pedig azt hittem, tudom, később rájöttem, csak becsaptam magam. Huszonévesen az a Catherine, aki Londonban dolgozott titkárnőként, majd vásárolt egy útikönyvet, és elkezdett négycsillagos hoteleket keresgélni maximum 50 szobával, aki legalább száz hotelnek írt levelet, hogy szeretne náluk dolgozni – merőben más volt, mint most.

A jelentkezésemre egyetlen helytől, egy Karib-szigeteki hoteltől kaptam választ, egy kedves hölgytől, aki a saját pozíciójára keresett új embert, mert babát várt. Nem gondolkodtam, rögtön elvállaltam. A Karib-szigetek éteri szépsége, építészete belém ivódott. Tíz évig építettem a karrieremet a szigeten, míg el nem jutottam a szállodavezetői pozícióig. Majd a válásom és a szállodaiparban eltöltött évtized után úgy döntöttem, kiveszek egy év szabadságot, és utazni fogok. Az egyik utam édesanyámhoz, Magyarországra vezetett. 
És bár láttam számtalan gyönyörű helyet, mégis, minden festői szépségű táj ellenére, Magyarország egy poros kis útján lovagolva éreztem először és utoljára azt a belső bizonyosságot, amit sehol máshol: itt kell élnem. 
Amikor közöltem anyámmal, hogy Magyarországra költözöm, nem akarta elhinni: „De hiszen nem is beszéled a nyelvet.” „Majd fogom!” „És nem ismersz senkit.” „Majd találkozom emberekkel.” „És mit fogsz csinálni?” „Nem tudom, de maradok.”
Addigra már számtalanszor feltettem magamnak a kérdést: mit kezdjek az életemmel? Hogyan tudnám szolgálni az embereket? Hogyan tudnék úgy élni, hogy büszke lehessek magamra, és ha odafentről látnak, az őseim is elégedetten nézzenek le rám? A válasz 34 éves koromban, egy férfi személyében érkezett. Őt is Christophernek hívták, mint apámat.
Kilenc pontba szedtem, hogy milyen férfira vágyom, és két éven keresztül minden este rózsafüzérrel a kezemben imádkoztam érte. Egy utcában laktunk, és a sarki ABC-ben ismerkedtünk össze. Minél jobban megismertem, annál inkább tudtam, ő az. Minden megvolt benne, amire akkor vágytam. Lehengerlő volt, csupaszív angol úriember. Házasságkötésünk után tíz hónappal meg is született a lányunk, Meg, akinek bölcs, szerető apja volt. Nekem pedig sokáig olyan társam, akinél hittem, hogy jobb nem létezik. 

Kép

Fotó: Wesniczky Zsófia

Meghatározó közös szenvedélyünk volt a felújítás. Ezzel a szenvedéllyel vette kezdetét 2004-ben az én büszkeségem, a Catherine's Vineyard Cottages története. Christopher egy hétvégi kiruccanást szervezett nekünk a móri borvidékre, Csákberénybe. Egy borász barátján keresztül ismerte a Vértes-hegység ölelésében megbújó környéket. Tőle tudtuk meg, hogy itt minden évben borfesztivált rendeznek a domboldalon, és hogy a helyiek ilyenkor kiadják borházaikat a látogatóknak. Egy ilyen alkalommal láttunk meg egy panorámás telket egy romos faházzal, amit potom egymillió forintért meg is vásároltunk. 
Christopher úttörő volt, előrelátó üzletember. Látta, mennyire élvezem az otthonteremtést, a lakberendezést. Az ő ötlete volt, hogy vásároljuk meg a szomszédos telkeket, és folytassuk a faházak felújítását. Nap mint nap festettem, gazoltam, földet hordtam, otthont teremtettem. 

Nem az volt a szándékunk, hogy ezeket a kis nyaralókat menedékké alakítsuk, de végül azzá váltak. 

Renoválás közben fogalmazódott meg bennem a cél: azt szeretném, hogy az emberek, amikor betérnek hozzánk, nálunk töltenek egy-két napot, érezzék a szeretetemet, az otthon melegét, a karibi térség ihlette dekorációk nyugalmát, összhangját, a textilek lágyságát, hogy minden, amire csak rávetül a szemük, feltöltse őket. Érzéseket szerettem volna adni. Nem beszéltünk senkinek az elképzeléseinkről, de a helyi csapatnak köszönhetően egy mediterrán hangulatú falucska teremtődött itt, a domboldalon.
Az átvirrasztott éjszakák és a harmadik ház felújítása között, negyvenévesen újra babát vártam. De a kisbabám beteg lett. Az orvos azt mondta, lehet, hogy még bennem meg fog halni, de ha megszületik, akkor sem fog sokáig élni. Úgy döntöttem – ami életem legnehezebb döntése volt –, hogy megtartom: amíg élni akar, addig élnie kell. A születése után három percig láttam őt, majd elvitték az intenzív osztályra, és 53 perc múlva meghalt. A halála után évekig nem tudtam sírni. A hozzánk közeli kápolnában temettük el, Henriettnek hívták, ő az én angyalom. 

Hat évvel később négyes stádiumú emlőrákot diagnosztizáltak nálam. A bal mellemet elvesztettem. Nem lepett meg a betegség, akkor már egy ideje tudtam, van bennem egy rész, ami rendkívül boldogtalan. Rengeteg nyomás nehezedett rám azzal, hogy egy ilyen mértékű befektetésbe belevágtunk, és közben Christopher is elvesztette a cégét, amit nagyon rosszul viselt. Az ő testében a rák egy évvel később tört a felszínre, ami egy év leforgása alatt fel is emésztette. Ebben a brutális időszakban rengeteget gondoltam anyámra, arra, hogy ő minden fájdalma ellenére hogyan volt ott mellettünk. 

Az ő erejéből táplálkoztam, hogy a lányom számára én is jelen tudjak lenni.

A gyásszal töltött éveim után egyedül éreztem magam itt, vidéken. Akkoriban egyetlen dologért imádkoztam: hogy küldjön nekem valakit a Jóisten, aki úgy szeret, ahogy vagyok. Leegyszerűsödött az imádságom, és meghallgatásra talált. Ötvenévesen megtaláltam Graham Massey-t, a világ legszebb lelkű emberét. És most, 54 évesen élem életem legszebb időszakát. 

Kép

Catherine férjével, Graham Massey-vel – Forrás: Catherine Dickens-Massey

A lányom felnőtt, egészséges vagyok, bölcsebb, és ha vannak is rosszabb napjaim, szinte elfelejtem, ahogy kisétálok a teraszra és látom a lenyugvó napot, amelynek vörösen izzó fénye figyelmeztet: mulandó, bármi is fájjon. És ha a fák levelei halkan rezegnek, vacognak is odakinn, én nem reszketek idebenn, mert megtettem, amit megtehettem. Szerettem, amikor szerethettem. Éltem, és nem tékozoltam el a nevet, amihez méltónak kellett lennem.

A történetet Kosztin Emese írta Catherine Dickens-Massey emlékei alapján.
 

A Richter Anna Díjas projektet azzal a céllal indították, hogy megújítsák a véradás kommunikációját és hálózatot építsenek ki „véradó influenszer” bevonásával. 

A kampányhoz olyan személyiségek csatlakoztak, mint a Valmar együttes, Rékasi Károly és Pikali Gerda színművészek, Maráz Zsuzsanna ultrafutó, Győrfi Pál szóvivő, Prodán Zsolt szívsebész, Som-Balogh Edina szépségkirálynő-színésznő, Abaházi Csaba riporter, Jaksity Kata műsorvezető vagy Dr. Kulja András tiktokker orvos.

A tervek szerint olyan hálózat épülne, ami hosszabb távon is fenntartható, így a tudás, elköteleződés megsokszorozódik. 

Másként viszi majd tovább a véradás fontosságának üzenetét a tiktokker a csatornájára, az énekes a dalában, a sportoló a követői közé, és mindegyikük különböző emberekre lesz hatással.

„Ahogyan a vér áramlik az ereinkben, és eljut minden egyes sejthez, úgy szeretnénk mi is behatolni a társadalom minden szintjére. A célunk az, hogy mindent átszövő hálózaton keresztül jusson el az üzenetünk oda, ahová eddig még nem sikerült, olyan innovatív formákban, amelyekre eddig még nem volt példa” – fogalmazza meg a csapat küldetését Gui Angéla, az OVSZ kommunikációs tanácsadója, aki szerint a véradás a felebaráti szeretet egyik legszebb formája.

A Visz a vérem projekt kampánynyitó fesztiválján szakértők ismertették, mi és hogyan történik a vérrel, mint ahogy azt is, hogy mikor és hogyan érdemes (vagy nem) véradást szervezni. Elmondták történetüket azok is, akik a vérnek – a véradóknak – köszönhetik az életüket. A médiában is ismert Csáky Soma, aki nagyfeszültségű vezeték okozta égésbaleset miatt 100 egység vért kapott, vagy a szívtranszplantált Pataki Csilla, akinek egy véradáson derült ki a szívbetegsége. Szó volt ugyanakkor arról is, hogy miért lesz valaki 138 szoros véradó.

Kép

Rékasi Károly a Visz a vérem véradó kampány nyitó eseményén – Fotó: Balogh Róbert

Magyarország biztonságos vérellátásához naponta 1600-1800 véradó önzetlen adományára van szükség. A legrövidebb lejáratú vérkészítmény csupán 5 napig tárolható, így egyetlen nap sem lehet hátradőlni azzal, hogy van elég vér, ma nem toborzunk véradókat. Ez a kampány soha nem érhet véget, hívják fel a figyelmet a szervezők.

Az orvosokból és kommunikációs szakemberekből álló csapat tagjai Dr. Pászthy Vera, a Országos Vérellátó Szolgálat Szekszárdi Vérellátó vezető főorvosa; Dr. Tamásné Bese Nóra, a Magyar Kórházszövetség kommunikációs vezetője; Gui Angéla, az Országos Vérellátó Szolgálat tanácsadó és az Egy Vérből Vagyunk Alapítvány alapítója; Dr. Urbán Edina főigazgató főorvos, a Magyar Kórházszövetség elnökségi tagja; Dr. Kerekes Júlia gyermekgyógyász rezidens, Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórháza, Magyar Rezidens Szövetség tagja.
 

Mivel az egyes élelmiszercsoportok más-más tápanyagokat tartalmaznak, egymást pedig kiegészítik, arra kell törekedni, hogy a gyerekek étrendje is változatos legyen. Ezzel minimálisra csökkenthetjük a tápanyaghiányos állapotok kialakulásának esélyét, míg olyan esetekben, amikor az elfogyasztott ételek skáláját bármilyen módon szűkítjük, felléphetnek problémák. A legkorlátozóbb a vegán táplálkozás, amely a húsfélék mellett a tejet és a tojást, sőt a mézet is mellőzi. Az ovovegetariánus irányzat egy fokkal könnyedebb, az a növényi eredetű élelmiszerek mellett engedi a tojás fogyasztását, míg a laktovegetariánus a tejtermékekét. A lakto-ovovegetáriánus táplálkozás még lazább, esetében kerülhet a tányérra tojás és tejtermék is, egyedül a húsféléket kell száműzni.

Nem mind ugyanolyan 

„Minden ilyen étrendnek más-más kockázata van. A laktovegetariánus és a lakto-ovovegetáriánus irányzatnál például sokkal kisebb eséllyel alakulnak ki hiánybetegségek, mint a vegánnál. Iskoláskorúnál kisebb gyerekeknél nem szerencsés a lakto-ovovegetáriánusnál szigorúbb étrend, de még ennél is figyelni kell a vaspótlásra, ami történhet a növényi vasforrások gyakoribb beépítésével, étrend-kiegészítőkkel és dúsított élelmiszerekkel is. 

A vegán étrend a hazai és számos nemzetközi táplálkozástudományi állásfoglalás szerint nem ajánlott ebben az életkorban.

A szülőnek persze joga van ily módon táplálni a gyerekét, de mivel annak megfelelő kivitelezése nehéz lehet, szükség van szakértői segítségre” – mondja Szűcs Zsuzsanna, a Dietetikusok Országos Szövetségének elnöke. A legszerencsésebb persze az, ha az állati eredetű termékeket nem mellőzzük teljesen a kicsik étrendjéből, csak megválogatjuk őket. Annak például nincs különösebb kockázata, ha az emlősök és a szárnyasok húsát száműzzük, de a halakét nem, és adunk a piciknek tejtermékeket és tojást is.

Nőnek, mint a gomba 

A gyerekeknél az állati eredetű élelmiszerek mellőzése azért megfontolandó, mert ők testileg és szellemileg intenzíven fejlődnek, szervezetük relatív tápanyag­igénye jelentős. Erről készültek összehasonlítások is, a kicsiknek többek között vasból és fehérjéből is lényegesen többre van szükségük, mint a felnőtteknek. A szűkített tápanyagbevitellel járó vegán táplálkozás esetükben épp emiatt jelent fokozott rizikót. Ráadásul nemcsak az számít, hogy az egyes élelmiszertípusok mit tartalmaznak, hanem az is, hogy az miként hasznosul. „Bár a megfelelő fehérjebevitel növényi eredetű táplálékokkal is biztosítható, tény, hogy az állati eredetűek jobban hasznosulnak. Növényi étrendnél ezért kell kiemelten figyelni arra, hogy a kicsik hozzájussanak az esszenciális, azaz a szervezet által nem előállítható aminosavak mindegyikéhez. Jó megoldás például az – ezt régebben komplettálásnak neveztük –, ha olyan élelmiszereket választunk, amelyekben a fehérjék jól kiegészítik egymást. Ilyen például a burgonyás kenyér, amelyben a gabona és a krumpli fehérjetartalma adódik össze. De lehet a gabonákat hüvelyesekkel is kombinálni, amire jó példa egy lencsecurry, amihez rizs a köret” – mondja a dietetikus. 

Persze a legbiztonságosabb a fehérje szempontjából, ha a gyerekek halat és tejtermékeket is rendszeresen kapnak. Ezzel a kompromisszumos megoldással a klasszikus húsfélék mellőzése mellett a kicsik hozzájuthatnak a szükséges aminosavakhoz.

Kép

Kép: Profimedia – Red Dot

Kicsik, de fontosak 

Ha a kicsik étrendjéből a halakat is száműzik, fontos figyelni az esszenciális zsírsavak megfelelő bevitelére is, azok ugyanis elengedhetetlenek az idegrendszer fejlődéséhez, a retina éréséhez, a későbbiekben komoly szív- és érrendszeri védőhatásuk is van. „Omega-3 zsírsavak vannak például a tojássárgájában, a dióban és a dió­olaj­ban, a repce- és lenmagolajban, de pótolható ez a zsírsav algakészítményekkel is. Utóbbiak vegán táplálkozás mellett javasolhatók, amikor mellőznek minden állati eredetű élelmiszert. A zsírsavak mellett van még több olyan vitamin és mikrotápanyag, amelyekre ilyen esetben különösen figyelni kell, vagy azért, mert a növényi alapanyagokban nincsenek jelen, vagy mert azokból kevésbé hasznosulnak. Ilyen például a cink, a vas és a kalcium. Ezek megfelelő beviteléről a növényi források gyakori fogyasztásával, étrend-kiegészítőkkel vagy dúsított élelmiszerekkel kell gondoskodni” – mondja Szűcs Zsuzsanna.

Semmi sem hiányozhat

Ki kell emelni a B12-vitamint is, ami kizárólag állati eredetű termékekben van jelen, hiánya, túl azon, hogy fáradékonyságot okoz, hosszabb távon vérszegénységhez is vezethet. A B12-vitamin és a vas pótlása serdülő lányoknál különösen fontos, náluk a vegán táplálkozás ebből a szempontból is kockázatot jelenthet. Ők a nemi érés időszakában, a menstruáció kezdetén különösen sérülékenyek. A vaspótlást az étrend-kiegészítők és a dúsított ételek fogyasztása mellett az is segítheti, ha a növényi eredetű élelmiszerek közül gyakran adunk a gyereknek olyat, ami vasat is tartalmaz. Időnként lehet például diót csipegetni, vagy leveles és hüvelyes zöldségeket, teljes kiőrlésű termékeket pedig érdemes minél gyakrabban fogyasztani. Erre figyelni kell akkor is, ha valaki pici babát akar vegán módon táplálni. 

Míg ugyanis az anyatejes táplálás időszakában a vaspótlás megoldott, addig annak lezárultával a vaskészletek hamar kiürülnek. 

Emiatt van az, hogy gyerekek étrendjébe az ajánlások elég korán, már öt-hat hónapos korban javasolják a szárnyasok májának és a húspüréknek a bevezetését.

Jó alternatíva a növényi ital? 

Sok szülő szívesen ad gyerekének növényi italokat, ezzel próbálják kiváltani a tejet, de ez nem feltétlenül jelent megoldást. Ezek a szójaital kivételével csak csekély mennyiségben tartalmaznak fehérjét, így nem pótolhatják a tejet. Ilyen szempontból azok a növényi italok lehetnek még jók, amelyek hozzáadott fehérjét tartalmaznak (léteznek például ilyen mandulaitalok, de van zabital is). Mivel a tej kiváló kalciumforrás, annak mellőzésekor figyelni kell a kalciumpótlásra is. Ez is történhet étrend-kiegészítőkkel, de sokat tartalmaznak belőle a leveles zöldségek, az olajos magvak és a mák, a tofu, a magas kalciumtartalmú ásványvizek, illetve egyes tengeri halak, például a szardínia és a tonhal is.

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2023. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Mindenki gyűjtő akar lenni

Elsős fiam már korábban is kérte egyszer-kétszer, hogy vegyek neki focis kártyát. Megnézegette őket, némelyik focistát meg is ismerte, majd betette az albumba, amelyet magának vásárolt a megtakarított pénzéből. Aztán hetekig rá sem nézett, egészen pár hónappal ezelőttig. Már magam sem tudom, mi volt a kiváltó ok, talán még a labdarúgó-világbajnokság hatása alatt állt, de egyre gyakrabban került elő az album, és kérlelt, hogy vegyek neki új csomag kártyát, sőt már nemcsak ő, hanem a nővére is kezdett komoly érdeklődést mutatni a focis kártyák iránt. Együtt rendezgették őket az albumban, számolgatták, melyik csapatból hány van meg, hány hiányzik, melyik kártya mennyit ér, melyikből van kettő. 
Majd elkezdték az iskolába is hordani az albumot, mert kiderült, van néhány gyerek, akik szintén gyűjtik. Úgy építették fel a „bizniszt”, hogy lányom viszi az albumot, a fiam a cserék egy részét. Délelőtt mindenki feltérképezi, melyik osztálytársnak van új kártyája, mit érdemes cserélni, majd délután, amikor már együtt vannak az udvaron, létrejön a csere, vagyis a „trédelés” (trade=üzletet köt), ahogy ők nevezik. 

Az utóbbi időben egészen új kifejezések jelentek meg a szótárukban, amelyek hallatán csak kapkodom a fejem: trédelünk, mit nyitottál?, top master, teammate, display stb. 

Rövid időn belül a többi gyerek is gyűjtő akart lenni. Szó szerint kitört az iskolában a fociskártya-láz. Tanácstalan apukák, anyukák hívtak fel a bolt kellős közepéről, hogy melyik albumot kell venni, melyik focis kártyát gyűjtik, mert itt bizony több van. Lányom pedig serényen fotózgatta, és küldte nekik. A kisváros legnagyobb élelmiszerüzletének fociskártya-standja kisebb zarándokhellyé vált. Bármikor megyünk, biztos, hogy valamelyik ismerőssel, baráttal, osztály-, iskola- vagy edzőtárssal összefutunk, és a gyerekek együtt válogatják a csomagokat, vajon melyikben lapulhat értékes kártya, esetleg a legtöbbet érő top master. 

„Akkor nincs focis kártya...”

Gyermekeimnek napról napra egyre több kártyájuk lett, annak ellenére, hogy mi nem is vettünk nekik mindennap. Mára pedig már majdnem teljes az album. Kiderült, hogy kiváló üzleti érzékkel vannak megáldva, és elég hamar kitanulták a fociskártya-bizniszt. Azt azért helyre kellett tennünk, hogy ne használják ki mások, főleg a kisebb lányok tudatlanságát, akik nem értenek hozzá annyira, csak elkezdték gyűjteni a kártyákat, hogy ők se maradjanak ki a buliból. Erről tartott „szentbeszédem” olyannyira hatásos volt, hogy másnaptól kezdve a fiam felügyelte a lányosztálytársak csereberéjét, nehogy rosszul járjanak: „El ne cseréld arra, sokkal kevesebbet ér az a focista, ezt a számot nézd, sokkal kevesebb! Vagy kérj érte több kártyát!” – segítette az üzletkötést.

Kép

Kép: Pixabay/Panini collectibles 7524920_1280

Nem minden szülő fogadta kitörő lelkesedéssel a fociskártya-őrületet, amit meg tudok érteni. Elvonja a gyerekek figyelmét, túlságosan rákattannak, és nem is olcsó mulatság nap mint nap venni, ugyanis, ha rajtuk múlna, naponta több csomaggal beszereznének. 
Határt is kellett szabnunk itthon, hogy mely napokon kaphatnak és összesen mennyit.
Sokszor nem voltam „jó fej” anya, mert csak egyet kaphattak, míg más gyerek többet vagy akár egy egész dobozzal is. Sőt amikor a fiam elhagyta a szemüvegét, amelyet nagy keresés után a könyvtárban lévő fotel alatt találtunk meg, egyet sem kaphatott. Végig is sírta a boltot, de azóta egyszer sem veszítette el, és hordja is rendszeresen. Bevallom, előhúztam már párszor a „nincs focis kártya!” aduászt, ha nem fogadtak szót, vagy ment a hiszti, veszekedés valamiért. „Akkor nincs focis kártya...” kezdetű mondatom ilyenkor varázsütésként hat rájuk, és mint a kisangyalok, kibékülnek, s megcsinálják, amit kérek. 

Időközben azok a szülők is megenyhültek, akik az elején még nagyon ellenálltak, és nem szerették volna, hogy a gyereküket beszippantsa a kártyaláz. Titkon mindnyájan abban bíztunk, hogy ez csak átmeneti lelkesedés, és egy idő után úgyis alábbhagy. Azzal is nyugtattuk magunkat, hogy gyermekkorunkban mi is gyűjtöttünk különféle kártyákat, matricákat, és cserélgettünk is, de nem tartott örökké.

Szülinapra top master!

A kártyagyűjtés idővel konfliktusokat is okozott a gyerekek között, mert eltűntek kártyák, egyesek visszaléptek a megígért cserétől stb., és ami még nagyobb szívfájdalmat okozott nekünk, szülőknek: délután már alig játszottak, fociztak, sakkoztak a gyerekek, ahogy korábban, helyette az albumokat bújták. Ekkor már sokan örültek volna, ha megszűnik az egész kártyázás, bevallom, nekem is volt olyan pillanatom, amikor azt mondtam, kész, elég volt. 
Például amikor az étkezőasztal is tele volt kártyával, és nem tudtunk tőle teríteni a vacsorához, vagy még reggel induláskor is a kártyákat rakosgatták. 
A tanároknak idővel külön szabályokat kellett bevezetniük, hogy mikor lehet őket elővenni, és mikor nem. Mivel az elsősök ezeket nem tudták betartani, a fiamék már nem vihetik a kártyákat. A lányom osztálya még szünetben és délután cserélgethet, csak órán nem kerülhetnek elő a kártyák. Ha mégis bekövetkezik, annak komoly következményei lesznek. 
Ezek a lépések már nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy visszatérjenek a focihoz és más játékokhoz. Itthon egyelőre még nem tapasztalom a változást, még nem kérnek kevesebbszer focis kártyát a boltban, talán annyi, hogy a fiam csupán szóban tesz ajánlatot, hogy majd iskolán kívül mit cserélne, vagy a nővérére bízza annak lebonyolítását. Sőt a fiam, amikor megkérdeztük, mit szeretne a születésnapjára, csak annyit mondott: „Sok focis kártyát!” Próbáltuk meggyőzni, hogy válasszon mást, ennél nagyobb ajándékot is kérhet, de hiába, hajthatatlan volt. Végül kiegyeztünk egy nagyobb darabszámban, és már a születésnapja előtt megvettük őket. Két napig csak számolgatta, rakosgatta a csomagokat, naphosszat azon tűnődött, vajon melyikben lapul majd esetleg top master, a legtöbbet érő kártya. Amikor eljött a születésnapja, kiugrott az ágyból, sorban bontogatta őket, és meg is lett a hőn áhított kártya: egy Kylian Mbappé top master! 

Fejlesztő- és motiválóerő

Annak ellenére, hogy sokszor meggyűlik a bajom a kártyagyűjtéssel és azzal, hogy a gyerekeim teljesen rákattantak, néhány pozitívumát is megtapasztaltam már. Komoly közösséget összekovácsoló erővel bír, ugyanis délután az iskola udvarán kicsik és nagyok, akik korábban nem is ismerték egymást, együtt ülnek az albumok felett, és nézegetik a kártyákat, melyik mennyit ér, érdemes-e cserélni. Gyakorolják az érvelést, ugyanis rendre alkudoznak, próbálják egymást meggyőzni, hogy miért jár jól a másik is a trédeléssel. 

Egy-két olyan beszédet is hallottam már az udvaron, amikor mentem a gyerekekért, amit bármelyik sales-es megirigyelne. 

Önbizalmuk növeléséhez is hozzájárul, ugyanis nem egyszer láttam olyan ismerős gyereket, aki korábban sehova sem ment egyedül, most meg minden bátorságát összeszedve bemegy egyedül a boltba kártyát venni. Fiamnál pedig komoly motiválóerővel is bír, a múltkor azt mondta, nem baj, ha nem lesz tele az albumuk, ő ugyanis arra vágyik, hogy egyszer róla is készüljön focis kártya. „Anya, szerinted engem is akarnak majd gyűjteni a gyerekek? Top master leszek?” – kérdezte, és kirohant a kertbe focizni, hogy belőle is akkora focista legyen, aki egyszer majd szintén egy kártyán szerepel.