Egyetemistaként kutattam először hazánk 19. századi női költészetét. Utam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjteményébe vezetett, ahol kikértem az eredeti példányt Majthényi Flóra gyerekkönyvéből. A könyvtárossal zavartan forgattuk az 1860-as években megjelent kötetet. Kiderült ugyanis, hogy a példányt még soha senki nem olvasta előttem: a könyvben az íveket addig még senki nem vágta fel oldalakra. A könyvtárosnak kellett gyorsan kést kerítenie és szétválasztani a lapokat, hogy láthassam a verseket. Ettől csak még jobban érdekelni kezdett a költő, akinek feledésbe merült a költészete.

Édesanyja költőszigetet bérelt a lányának

Majthényi Flóra előkelő és jómódú nemesi családba született 1837-ben Kállay Johanna és Majthényi Flórián felvidéki nábob gyermekeként. Már nagyon fiatalon bejárta Európa több nevezetes városát és fürdőhelyeit, az utazásai alatt azonban nemcsak szórakozott, hanem kiválóan megtanult több idegennyelvet is – élete során nyolc nyelven írt és beszélt. Zenét szerzett, és kiskorától verseket költött.
 

Madách Imre a rokona, Szemere Pál pedig a pártfogója volt, ráadásul édesanyja is támogatta költői elképzeléseit, még egy városligeti szigetet is bérelt a lányának, ahová Flóra meghívhatta híres íróbarátait.

Nem is meglepő, hogy első verse már az előtt megjelent a Hölgyfutárban, hogy betöltötte volna a 14. életévét. Szinte minden hónapban publikált, sőt egyfelvonásos vígjátékait még a színházak is játszották. Az első kötetére sem kellett sokat várni, 1858-ban jelent meg Flóra 50 költeménye címmel. Műveit még a kor neves irodalomkritikusa, Gyulai Pál is méltatta, ami azért is nagy szó, mert általában heves bírálója volt a női alkotóknak.

Egy nő csak dilettáns lehet?

Akkoriban sokan gondolták, hogy a női szerzőket távol kell tartani az írástól. Gyulai Pál Nőíróink című írásában nemcsak Flóra első verseskötetéről, hanem az egész magyar női költészetről is véleményt alkotott. A női szerzőket dilettánsoknak nevezte, akik sosem tudnak olyan színvonalon alkotni, mint a férfiak. Úgy vélte, a női íróknak nem valók a komoly, nagy múltú irodalmi műfajok, csupán a „szív gyöngéd titkai” és a „családi kör egyszerű viszonyai”. Flóra nem próbált kilépni abból a keretből, amelyet Gyulai „megengedett” a női költőknek. Fiatal lányként érzéseit fogalmazta meg plátói szerelmekről, bánatairól, ám sokszor különlegesen jó lett a versei szerkezete és ritmusa, a természetből vett képei pedig finoman kapcsolódtak össze a mély érzésekkel és gondolatokkal. Flóra verseiről Gyulai Pál pozitív és negatív kritikát is megfogalmazott: „Gyöngy és gyémánt helyett dalt és virágot óhajt, költészete szűk és egyhangú, de gyengéd és nemes, s oly őszinte, minden affektációtól ment, mint ritkán a férfiaké.”

Viharos szerelem méreggel és párbajjal

Flóra nemcsak a költészetbe, de egy költőbe is beleszeretett. Tóth Kálmán kora elismert költője és újságírója volt, egyben a Hölgyfutár felelős szerkesztője. Már az udvarlás időszaka is viharosra sikeredett, ha hihetünk a két történetnek, amelyek fennmaradtak róluk. Flóra egy napon két pohár vízbe fehér port szórt, és így fordult kedveséhez: „Anyám nem engedi, hogy egymáséi legyünk, így legjobb, ha mérget iszunk, és együtt halunk meg.”

Mindketten lehajtották az italukat, majd Kálmán fájdalmat érzett, Flóra pedig nevetve elárulta, hogy csak cukrot tett a poharakba.

A másik történet szerint Kálmán Flórához írt szerelmes verseiről Gyulai Pál olyan negatív kritikát jelentetett meg, hogy Kálmán párbajra hívta, és lábon lőtte a kritikust. Gyulai így búcsúzott tőle: „Hát, lőni, azt tudsz, Kálmán, de verset írni nem!”

Bár édesanyja és barátaik is ellenezték a házasságot, Flóra 1856-ban hozzáment Tóth Kálmánhoz. Eleinte örömét lelte a romantikus, híres költőfeleség szerepében, és még irodalmi szalont is vezetett, ahová népszerű művészeket hívott. Vadnai Károly így írt róla: „Tóth Kálmán neje: Majthényi Flóra thea-estélyeken ismertette meg a fővárosunkba jött idegen művészeket a magyar írókkal. Nála köszönté föl egyszer a bécsi népszerű humorista: Saphir az akkor itt zongorázott Klaus Vilmát oly czifrán, hogy a jobb keze pacsirta, a bal keze pedig csalogány.”

Kép

Majthényi Flóra és férje, Tóth Kálmán Barabás Miklós litográfiáin – Forrás: Wikipedia

Elkeseredetten harcolt a kisfiáért

Flóra hamarosan édesanyává vált, 1857-ben megszületett kisfia, Tóth Béla. A fiatalasszony ettől kezdve sokszor írt gyermekéről és gyermekének verseket. Sőt kiadta A jó gyermekek könyve, Flórától című kötetét, amely méltán lehetne párja az 1840-ben, Bezerédj Amália tollából megjelent Flóri könyvének, az első eredeti magyar gyerekkönyvünknek. Majthényi Flóra Bezerédj Amália nyomdokain járt, versei szerkezete, témái is hasonlóak, ám sokszor kiforrottabbak, letisztultabbak. Majthényi kötete mégis feledésbe merült, és ennek oka elsősorban nem a költészetében keresendő, hanem az életében. Házassága Kálmánnal rosszul alakult, ugyanolyan viharos volt, mint az udvarlás időszaka. Ráadásul a férj ivott, kártyázott, és a köré sereglő, rajongó nőknek sem fordított hátat. Flóra olyan döntésre szánta el magát, ami akkoriban égető megszégyenítésnek számított: visszaköltözött fiával édesanyjához, majd 1868-ban elvált Kálmántól.

A férj válaszul törvényes úton elvette tőle a fiukat. A visszaemlékezés szerint rendőri kísérettel elvonult Béláért, a beteg és ellenkező kicsit elrángatta magával, és alig egy hónap alatt a gyermekelhelyezési pert is megnyerte. Sokáig azt sem engedte, hogy Flóra láthassa a gyermekét. Az édesanya minden eszközzel harcolt a fiáért, ám az akkori törvények az apának kedveztek. Flóra szavai és igazolásai, amelyekkel bizonyította, hogy az apánál és erkölcstelen unokaöccsénél nincs biztonságban a gyermek, semmit sem értek Kálmánnal szemben, aki ekkoriban már a nemzet nagy költője és befolyásos politikus volt.

Az elkeseredett édesanya még verseskötetet is írt Elégiák kisfiamhoz címmel, amelyben a közvéleménytől is próbált segítséget kérni, csakhogy a válással elvesztette korábbi társadalmi helyét, az elvált asszonyokat, így őt is kitaszították.

Bejárta a világot, mielőtt hazatért

Szülei vagyonának jelentős része is elveszett már, így csendesen élt édesanyjával, majd külföldre költözött, és írásaiból, fordításaiból élt. Amikor volt férje komolyan megbetegedett, megbocsátotta neki a múltat, hazatért hozzá, és haláláig ápolta őt, majd ismét elutazott. Lakott többek között Triesztben, Andalúziában, Sevillában, Algírban és a Szentföldön is, végül időskorában visszatért hazájába. Újságíróvá lett fiát is túlélte, ám teljesen egyedül maradt, és az elmeállapota is egyre romlott. A lipótmezei elmegyógyintézetben halt meg 1915-ben.

A vallásból merített vigaszt

Bár a két világháború közötti negyedikes olvasókönyvben a gyerekek elsőként még Majthényi Flóra: Mi a haza? című versét tanulhatták, a költőnő életéről és munkásságáról már semmit sem tudtak. Babits Mihály felesége, Török Sophie kezdett először kutatni róla, amikor egy Arany Jánostól Flórának címzett levélre bukkant. Munkáját végül Koháry Sarolta fejezte be, akinek megjelent a könyve Török Sophie és Majthényi Flóra életéről Flóra és Ilonka címmel. A kötetből ismerhetjük meg Flórát, aki időskorában a sok tragédia után a vallásban keresett vigaszt. Sevillában egy imádságos könyvét is kiadta, amely állítólag sokáig használatban is maradt. Koháry Sarolta így írt erről: „Amikor minden földi viszonylatból végzetesen kiábrándul, az ég felé fordul, hogy valami értelmet adva életének, el bírja viselni. (…) Flóra elrontott életének végül is a hit mutat megoldást.”

Forrás:
Fábri Anna: „A szép tiltott táj felé” – A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905)
Koháry Sarolta: Flóra és Ilonka, Budapest, Magvető Kiadó, 1973.
Török Sophie: Emlékezés egy régi írónőre, Nyugat, 1931, 7. szám.
Török Sophie: Flóra, Egy jelentős nap története, Nyugat, 1934, 23-24. szám.
Török Sophie: Majthényi Flóra százéves, Nyugat, 1937, 9. szám.

A közelmúltban ismét Magyarországon járt Ferenc pápa. Sikerült találkoznia a Szentatyával?

Ez alkalommal személyesen nem találkoztam vele, de két évvel ezelőtt kétszer is: a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus főtitkáraként Rómában találkoztunk, ahol a Szentatya, amikor megtudta a tisztségem, azt mondta: molto lavoro, vagyis sok munkám lesz. Másodszor a budapesti zárómise után találkoztunk, felidéztem neki e rövid párbeszédet, és hozzátettem: sok kegyelmet is jelentett a munka.

Ferenc pápa korábban feltette a kérdést: megteszünk-e mindent az orosz-ukrán háború megállításáért? A pápa kérdése kapcsán az Országos Lelkipásztori Intézet imára és böjtre hívta a híveket, amelyhez már több százan csatlakoztak. Miért tartották fontosnak ezt?

Érezzük, hogy sokkal magasabb szinten zajlik a háború, amit mi, keresztények szellemi harcnak hívunk. A sátán mindig Isten ellen tusakodott, vagyis olyan erők mozognak a háttérben, amelyeknek külső, látható jele a háború. E szellemi harcban az imádság olyan eszköz, amely képes lehet ezt megállítani. Azért imádkozunk, hogy a felek hagyják abba a harcot, tárgyaljanak, és azért, hogy a háború ne szélesedjen ki, ne okozzon több szenvedést.

Kérdés, mit szólnak ehhez a harcoló felek...

A tárgyalások során nyilván kiderülne. Az a célunk, hogy ne haljon meg több százezer ember teljesen fölöslegesen.

Küzdenünk kell ezért imádsággal, aminek a hatékonyságára többször volt példa a történelem során.

Említene néhány példát?

Máriát mint a „rózsafüzér királynőjét” ünnepeljük a törökök feletti 1571-es lepantói diadal óta, mert a keresztény világ a győzelmet a rózsafüzér-imádság mondásának, vagyis a Szűzanya segítségének tulajdonította. Portugália kimaradt a második világháborúból, mert a katolikus hívek a fatimai Szűzanyának ajánlották fel az országukat. Ausztriában az 1950-es évek közepén tömegek imádkozták a rózsafüzért, majd a szovjetek szinte egyik napról a másikra elhagyták az országot. Vagyis egyszerűen muszáj imádkoznunk, ha békében szeretnénk élni.

Számos területen igyekszik a hívő embereket elérni, korábban a YouTube-on indított ismeretterjesztő sorozatot Misevlog néven.

Lelkipásztorként azt tapasztaltam, hogy sokan úgy járnak templomba, mint akik lemaradtak a film elejéről. Belenőttek, megszokták a liturgiát, de sokszor nem tudják, valójában egy-egy mozdulat és szó honnan ered. Egy Alpha kurzus keretében – ahol nem hívők hívőkkel beszélgetnek Istenről egy vacsora mellett – tartottam egy magyarázott misét. A pozitív visszajelzések sarkalltak arra: rövid részekben dolgozzuk fel a szentmisét, hogy bárki megnézhesse akár kívülállóként, mint Zakeus a fa tetejéről, hogy mi is a mise, hogyan épül fel. A sorozat tehát azoknak is hasznos, akik nem járnak templomba, de a híveknek is, ha nincsenek tisztában a szertartások minden részének jelentésével. Akadt olyan református, aki írt nekem, hogy köszöni a sorozatot, mert most már átlátja, mi mit jelent a szentmise során. Amikor a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra készültünk, adta magát a téma, az Eucharisztiát állítottuk a középpontba. A következő „évadban” az egyházi évet dolgoztuk fel adventtől az úrnapjáig. A harmadikban a szentségeket és szentelményeket mutattuk be.

Ezek szerint a papságnak, az egyháznak nem elég a templomban megszólítani a híveket, a médiában is jelen kell lennie?

Muszáj. Ahogy XVI. Benedek pápa mondta, a következő kontinens, ahol az evangéliumot hirdetni kell, az internet.

Ha az emberek ott élnek, nekünk is oda kell menni az örömhírrel. Élni kell a média lehetőségével, elő kell állni, „akár alkalmas, akár alkalmatlan”, ahogy Pál írja Timóteusnak. Okosan kell csinálni, ami nagyon nehéz. Az olasz állami csatornákon például a beszélgetős műsorokba szinte mindig meghívnak egy papot vagy püspököt, annyira bevett dolog, hogy egy kérdés kapcsán az egyház véleményét is meghallgassák. Minden médium eltérő stílust kíván: a TikTokon teljesen másképp kell kommunikálni, mint egy tévéműsorban vagy az említett vlogon. A lényeg mindig az, hogy a mondandó egyszerű legyen, kerülve a katolikus zsargont, hogy mindenki értse, miről van szó. Ugyanakkor az egyszerű „dokumentálás” is hatékony. Egy-egy eseményt, mint például a Forráspontot vagy a pápai misét, a jelenlévők sokszorosa láthatja utólag is, mivel ezek visszanézhetők.

Az olasz példánál maradva: jól értem, hogy Magyarországon is reagálnia kell(ene) az egyházaknak az aktuális felvetésekre, problémákra?

Nem lehet mindig mindenre reagálni, de az egyház régebben is felemelte a szavát, ha igazságtalanság történt. Az egyház társadalmi tanítása vaskos kötet, és a mindennapjainkat érinti. Sok társadalmi vívmány épp az egyház kezdeményezésére indult el. Ilyen volt korábban az oktatás kiszélesítése, a különféle politikai-társadalmi elnyomással szembeni fellépések, vagy éppen az élet védelme a fogantatástól a természetes halálig. Manapság idehaza is egyre gyakoribb, hogy beszélgetős műsorokban megjelennek az egyház képviselői is, ha a téma ezt indokolja.

Fogékonyak a hívek ezekre a nézőpontokra és magyarázatokra?

Ezt nehéz lemérni, hiszen széles a skála, hogy kikhez jutnak el az üzeneteink. Érdemes megnézni egy Facebook-posztot: azt látom, hogy gyakran az egyetértő többség hallgatag, az ellenkező kisebbség annál hangosabb. Valaki hozzá is szólt egy poszt alatt: „komolyan ez a magyar közszellem?”

Azt mondom, helyén kell kezelni ezeket a megnyilvánulásokat; szívem szerint minden kommentelővel elbeszélgetnék egy csésze tea mellett, de ez sajnos kivitelezhetetlen.

Ha tehetné, kinek ajánlaná, hogy vállaljon szerepet a médiában, a közösségi fórumokon? Hiszen ehhez a tevékenységhez elengedhetetlen a karizma, a műveltség, a kiváló retorikai készség és a teológiai kikezdhetetlenség. Elég felkészültnek tartja erre a magyar papságot?

A legfontosabb az életszentség, hiszen lexikális tudásban egy akadémikus bármikor leköröz egy papot, de mi a papi hivatásra kaptunk meghívást. Ennek nyilván része a tanítás is. Egyszer egy pap barátom összeírta, mi mindenre kellene megtanítani a szeminaristákat, mielőtt pappá szentelik őket. Három oldalt írt tele. Nem lehet mindenre felkészülni. Az egyház bölcsessége az, hogy minden tagját igyekszik olyan helyre delegálni, ahol „otthon” van, hiszen mindenki más területen erős. Ha azonban valaki a médiában kíván szerepelni, számára talán nem ártana egy külön felkészítés. Nehéz például kamerába és mikrofonba beszélni, mert nem érkezik azonnali reakció. Okosnak kell lenni, és bölcsen kell fogalmazni.

Kép

Fotó: Velkei Tamás

Nehéz helyzetben van az egyház, mert manapság a papi hivatás nem népszerű. Vagyis nem biztos, hogy az egyház mindenkit a megfelelő posztra képes állítani, mert kicsi a merítés lehetősége.

Én inkább úgy mondanám, hogy nem minden posztra találni megfelelő felkészültségű papot, ahogyan én sem érzem magam kompetensnek a lelkipásztorkodás minden területén. Ugyanakkor azt gondolom, hogy mindenki igyekszik lelkiismeretesen helytállni ott, ahová helyezték. A jó pap pedig holtig tanul. Az élet erre bőségesen ad lehetőséget. És ne felejtsük: Jézus sem az akkori top tizenkettőt választotta apostolai közé, hanem azokat, akiket ő képessé tett az evangélium továbbadására. A kicsi merítésre pedig csak azt tudom mondani, hogy sajnos paphiány van. Sok szent életű papra lenne még szükség az egyházban.

Már csak azért is, hogy elérjék a fiatalokat. Az előbb szót ejtettünk a médiáról – e csatornán keresztül megszólítható az ifjúság?

Az internet, a virtuális világ a fiatalok élettere, tehát ezeken keresztül (is) meg kell szólítani őket. Ugyanakkor Ferenc pápa a telt házas Papp László Arénában épp arra hívta a fiatalokat, hogy ne a virtuális, hanem a valós életben legyenek jelen. Nagy tapsot kapott. Nem könnyű ma fiatalnak lenni.

Míg a mi nemzedékünk egy felületen volt jelen, a való életben, ma a rengeteg virtuális tér ugyanolyan súlyú, mint a három dimenzió.

Ezeket a fiataloknak muszáj „etetniük”, és ez a függés feszültséget generál bennük, mert szinte „meghalnak” az internet nélkül. Régen az idősebbek tanították a fiatalokat, most változott a helyzet: egy sor dologhoz az idősek nem értenek, ami szintén feszültséget szül. A „vedd meg, használd, dobd el” korában, amikor minden ideiglenes, nagyon kell segíteni a fiatalokat, hogy az igazi emberi kapcsolatokra tudjanak koncentrálni. Én bízom bennük, és ahol tudom, segítem őket.

Milyen lehet a világ, ha nem sikerül tompítani a világháló csalogató erejét? Egyáltalán: Isten meg tud jelenni ilyen kontextusban?

Mindenképpen, hiszen amikor a világjárvány kitört, a legtöbben az Isten, a hit és az ima szóra kerestek rá a Google-ban. Ha az emberiség olyasmivel találkozik, amivel korábban még nem, kicsúszik a lába alól a talaj, s rögtön felteszi a kérdést: hol van a Jóisten?

Közeledik pünkösd, hogyan készüljünk erre az ünnepre, amely egyben az egyház születésének is ünnepe?

A Szentírás jelképekben beszél a Szentlélekről: hol lángnyelv, hol galamb, máskor szélzúgás vagy élő víz, s mivel kevésbé megfogható, talán nehezebb befogadni a harmadik isteni személyt. A pünkösd azért különös, mert amíg valaki nem tapasztalja meg a Lélek kiáradását, addig számára csupán egy szép ünnep pünkösdi rózsával, népszokásokkal. Javaslom, tartsunk kilencedet, hívjuk a Szentlelket, mert annál nagyobb kaland nincs, mint amikor meghalljuk a Szentlélek hangját. Számomra is akkor vált igazán nagy ünneppé pünkösd, amikor megtapasztaltam a Szentlélek kiáradását, és elkezdtem követni. Ennek köszönhetően lettem pap.

A közösségi mezőgazdaság lényege, hogy a gazdákkal kerülhetünk kapcsolatba, akiktől hetente egyszer idényzöldségeket vásárolhatunk, ha vállaljuk a minimum egyéves elköteleződést és az előrefizetést. A termelési mód környezetbarát, azaz minimális a vegyszerezés, az ágyásokba változatos és egészséges fajták kerülnek, amit a gazdák maguk, legfeljebb egy-két segítőjükkel együtt művelnek meg. Az egész rendszer emberléptékű, baráti és átlátható. Itthon a Tudatos Vásárlók Egyesülete (TVE), személy szerint Perényi Zsófia koordinálja, ő segíti ezeknek a gazdaságoknak a munkáját 2009 óta. Vele, valamint az egyik legsikeresebb közösségi gazdaság vezetőjével, a program egyik lelkes támogatójával beszélgettünk a lehetőségekről és a legújabb kihívásokról.

Itthon eleinte csak egy maroknyi lelkes, külföldi önkéntes vágott bele az ökológiai alapú gazdálkodásba, majd a modellt Franciaországból hozták be hozzánk 2008-ban. Sokáig folyamatosan nőtt a gazdaságok száma, jelenleg számukat húsz körülire becsüli a TVE, amíg Franciaországban kétezernél is többen vannak. A környező országokban változó intenzitással működnek: Csehországban viszonylag sikeresen terjednek, Horvátországban kevésbé, a lengyeleknél pedig inkább a bevásárlóközösségek váltak be. Tőlünk nyugatabbra a fogyasztók önszerveződő módon keresnek maguk számára gazdát, tehát alulról épül a hálózat, nincs annyira szükség az EU-s programokon keresztüli támogatásra.

Közösségben gondolkodva

„A gazda az éves szerződésben vállalja a tagok heti, a szezonnak megfelelő zöldségfajtákkal való ellátását – általában áprilistól decemberig. Normál és nagy adagot lehet rendelni, az előbbit havi 24 000 forintért. Ezért havonta négyszer vagy ötször kapunk évszaktól függő mennyiségben és változatosságban idényzöldségeket. Az ár persze nem versenyképes a szupermarketekével, de a biopiacnál olcsóbb. Az áru a közvetítők láncolatát kikerülve közvetlenül kerül a fogyasztókhoz. Ennél a formánál el kell fogadnunk azonban azt, amit épp a föld ad, nem mi válogatjuk össze a kosarunkat” – mondja Magyari Ildikó, az egyik átadópont, a Kertvárosi Kamra szervezője, a TVE önkéntese. Ez nyáron tíz-tizenkettő, tavasszal nagyjából nyolcféle zöldséget jelent. Havi, negyedéves vagy éves fizetési ütemezés lehetséges, de az éves szerződést a szezon kezdetéig mindenkinek alá kell írnia. Ezzel vállaljuk, hogy decemberig a közösség tagjai maradunk. A szerződéskötés ennek a rendszernek a megkülönböztető jegye.

Kép

Fotó: Pexels

Itthon túlnyomórészt zöldségek kerülnek a dobozokba vagy a szatyrokba, gyümölcs alig. A zöldségeket általában a savanyúság, esetleg egy-két üveg lekvár szintjéig dolgozzák fel a gazdák. A gyümölcs még szűkebb szezonalitású, és még nagyobb a kockázata, így valószínűleg azért nem tud jobban terjedni. A húsközösség viszont működik. Tejtermékeket az átadópontokon szerezhetnek be a zöldségek mellé a tagok. Magyari Ildikó szerint jó megoldás lehet, ha a vásárló a zöldséget és a húst közösségi gazdálkodásból, a többit bevásárlóközösségekből, dobozrendszerű ellátásból vagy biopiacról fedezi, így egyfajta beszerzési mixet hoz létre az egészséges élelmiszerekre.

Tervezés, bizalom, felelősség

Az éves szerződés révén a gazda biztos vevőket kap, megkíméli magát a piacozástól, előre tudja tervezni a költségeket és az elvetett terményeket is. Így ki tudja kalkulálni az éves tagdíjat, ami így nem a zöldségnek az ára, hanem a gazdaság egy főre eső költsége. A beszállítóktól sem függ, áruját olyanoknak értékesíti, akik hálásak érte, akik inkább az egészséges és nem például az egyen méretű zöldséget keresik.

A közösségi mezőgazdálkodás kockázatközösség és szolidaritási forma is. A vevő vállalja, hogy jóban-rosszban a gazdával tart. Ha például valamiből nem terem, mert elvitte az aszály vagy a kártevők, elfogadja, hogy abból nem vagy nem olyan szépet, vagy helyettesítő terméket kap.

De kap viszont mást: például a közösség segítségét a zöldségek feldolgozásához tippek, receptek formájában. Vagy az áruátvétel terheinek megosztását. A rendszer egyik buktatója lehet, hogy minden héten azonos időben, általában csütörtökön át kell vennünk a zöldséget, ráadásul többnyire a város szélén. Ennek terhét megoszthatjuk az ismerősökkel, barátokkal, így elég csak minden második héten mennünk az áruért. Gyakoriak a Facebook-csoportban a felajánlások vagy cserék is: ha valaki valamit nem szeret, átadja vagy elcseréli a másik fogyasztóval. A közvetlen rendszer erre is lehetőséget biztosít. Persze a barátságok szövésére is.

Személyesen is megismerjük a gazdát és magát a helyet, ahonnan az élelmiszerünk származik. Rendszeresen szerveznek ugyanis látogatásokat, a termelők hírlevelek és Facebook-posztok formájában tájékoztatják ezekről a tagságot. Előnyben a karizmatikus, extrovertált gazdák: ők vonzzák a tagokat, akik, bevallásuk szerint, elsősorban a gazda személye miatt csatlakoznak egy-egy közösséghez. Az étrendünk így kiegészülhet új fajtákkal, amiket magunktól álmunkban sem jutott volna megvenni. Aki nem tudja az életmódjába illeszteni a rendszeres, legalább heti két-három főzést, általában hamar lemorzsolódik.

Ki termeli a táplálékunkat?

Kik a gazdák? Ne a vidéki tanyasi bácsikákra gondoljunk, hanem az ő, már egyetemet végzett gyerekeire. Vagy a fővárosból kiköltöző, kiégéssel küzdő, magukat gazdává átképző értelmiségiekre. Nagyon lelkesek és lelkiismeretesek, de hamar bele is fáradhatnak: az átlagosan száz fős tagság ellátása már nem gyerekjáték, és szakirányú végzettség nélkül nem is kivitelezhető. A folyamatos kapcsolattartás, posztírás, adminisztráció is hamar nagy teherré válhat az amúgy is elfoglalt, családos gazdálkodók számára. Perényi Zsófi a Légy részese! elnevezésű képzés tapasztalatait összegezve elmondta, hogy sok esetben úgy kell győzködniük a termelőket, hogy saját fizetésüket is kalkulálják bele az éves költségvetésbe, ne akarjanak mindent lelkesedésből megoldani. Hiszen jószívűségből nem lehet gazdaságilag is fenntartható modellt működtetni. A kiégés egyik ellenszerét Zsófi a tagság szorosabb bevonásában látja:

igyekeznek a fogyasztókat rávenni arra, hogy ne csak pénzzel, hanem munkával is vegyék ki a részüket a gazdaságok működtetéséből.

Például segítsenek pakolni az átadópontokon, írják meg a posztok szövegét, segítsenek be a marketingbe vagy a tagtoborzásba a szaktudásuk szerint.

Covid, háború, infláció

Ezek a gazdaságok és gazdálkodók nem törnek nagyra. Nem céljuk a növekedés. Keresztesiné Drevenka Orsolya, az egyik leginkább prosperáló gazdaság, a Szandaszögi Ökokertészet vezetője elmondta, ő és családja nem ebből akar meggazdagodni, sem a Bahamákra utazni. Egyszerűen csak élni akar, és azt csinálni, amit szeret. Százfősnél nagyobb tagságot nem tud, és nem is akar kiszolgálni: egy nagyobb üzemméret túl sok pluszberuházást igényelne, és további munkaerőt sem kapna. Számára maga a termelés és a tagjaikkal való élő kapcsolat jelenti a legnagyobb örömöt.

A jelenlegi válságok sorozata kettősen hatott rájuk: a Covid a malmukra hajtotta a vizet, a járvány alatt sokan keresték a biztos forrású, közvetlenül elérhető élelmiszereket. Az elszabaduló infláció viszont veszélybe sodorta a működésüket: felborult a tervezhetőség, a tagok pedig visszarettentek az év eleji 30-40 százalékos áremelésektől. A februárban kirobbant háború fokozta a szorongást és a bizonytalanságot, csökkentette az elköteleződést. A következő év február–márciusáig újraszerződő tagok aránya csak 50 százalékos volt Orsiéknál. Ez példátlan a történetükben, a hosszú várólistához voltak eddig hozzászokva. Számára már egy-két tag kiesése is gondot jelent, hiszen ebből az évi 240 000 forintos összegből egy munkás egy havi bérét vagy egy új fóliát is fedezi tudott. A munkaerőhiány is fenyegetően tornyosul felettük, a gazdaságonként általában két-három kisegítőt nehéz megszerezniük és megtartaniuk, mert a fizikai dolgozók még mindig inkább Nyugaton keresik a szerencséjüket.

Magyari Ildikó szerint a közösségi gazdaságok jövője az edukációban van. Minél több potenciális fogyasztót kell megismertetni a lehetőséggel, és minél több nyitott fiatalt kell gazdává képezni, hiszen kereslet van és lesz is az egészséges élelmiszerekre – válságoktól függetlenül.

A tudatosvasarlo.hu weboldalon megtaláljuk a közösségi gazdaságok listáját térképpel, átvevőpontokkal. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

2020-ban, a pandémia kirobbanásának évében jelent meg Fejleszt vagy rombol? című könyve, amelyben az okoseszközök túlzott használatának veszélyeiről, illetve az okos használatukról ír. Ez volt az az időszak, amikor kénytelenek voltak még olyanok is képernyő elé ültetni a gyerekeiket, akik egyébként nem tették volna. Bár a járvány lecsengett, azóta mintha még több fiatal ragadt volna az online térben. Milyen veszélyeket rejt ez a gyerekek, a kamaszok számára?

Azt gondolom, akármilyen köntösben – például a digitális oktatásban, edukációs céllal – jelenik is meg a géphasználat, mindenképpen hat. Nem célom a jelenség démonizálása, mert nem gondolom, hogy szülőként, nevelőként az lenne a feladatunk, hogy teljesen kizárjuk ezt az életünkből, hiszen sok esetben rendkívül hasznos is lehet. Viszont biztos vagyok benne, hogy veszélyesen megtévesztő, ha teljesen ártalmatlannak tartjuk. Észre kell vennünk, hogy az okoseszközök mesterien megtervezett nyomást gyakorolnak ránk, az általuk generált dopaminadagoláshoz nagyon könnyen hozzászokunk, képtelenek leszünk leszakadni róla, és ürességet érezhetünk, ha például nem nézegetjük ötpercenként a telefonunkat. Ez nemcsak a gyerekeinket, hanem minket, felnőtteket is ugyanúgy érint.

Érdemes megnézni, hogy a különféle applikációk, játékok hogyan működnek: viszonylag könnyű sikert ígérnek, azonnal visszajeleznek és jutalmaznak, a kudarcok pedig kevésbé erősek. Elhitetik velünk, hogy közösséghez tartozunk, sikeresek és alkotóképesek vagyunk. Ha pedig megunjuk, már ugorhatunk is a következő felületre vagy alkalmazásra. Felnőttként is pontosan látjuk, tapasztaljuk, milyen az, amikor például csak egy cikket szeretnénk elolvasni a neten. Borítékolható, hogy még legalább négy-öt másikat kinyitunk mellé, görgetünk, a „katt ide” mentén tallózgatunk. Közben észre sem vesszük, és már el is telt háromnegyed óra. 

Ez az egész mechanizmus arra épül, hogy a tudatos figyelmet minél tovább a képernyő előtt tartsa.

Nem véletlen, hogy a legnagyobb tech-cégek neurobiológusokkal dolgoztatják ki, mikor kell adagolni azt az impulzust, ami az adott felhasználót még ott tartja a gépnél. Ahogyan az sem, hogy számtalan programot azért fejlesztenek ki, hogy feltérképezzék a szokásainkat.

Mi a véleménye arról, hogy már egészen kicsi gyerekek, babák elé is képernyőt tesznek?

Mivel a fejlődésben levő idegrendszer fékjei még nem épültek ki, egy kisgyermek akár órákig is képes tátott szájjal bámulni egy elé tett tabletet. No, nem azért, mert annyira követi, egyszerűen transzhatás alatt áll. A kutatók ezzel kapcsolatban teljesen egyetértenek, amikor azt mondják: 0-tól 3 éves korig nulla képernyő! Mert nemhogy nem hasznos, de kifejezetten káros és visszafordíthatatlan hatással van erre a korosztályra. Ahogy óvodáskorban és a kisiskolásoknál sincs helye a túlzott mértékű géphasználatnak. Ehhez képest egyre gyakrabban látni – például egy étteremben –, hogy ötből három kicsi gyerek kezében ott az okostelefon, miközben ülnek az etetőszékben.  

Sok olyan kismamát, szülőt is látok, aki kiviszi a gyereket a játszótérre, és bár löki a hintát, a fülén van a telefonja. A legnagyobb baj az, hogy ennek olyan erős rejtett üzenete van, aminek jelentőségével nem is biztos, hogy tisztában vagyunk. A kicsi ugyanis ebből azt érzékelheti, hogy anya, apa most nem vele foglalkozik – pedig ez az ő ideje lenne –, és hogy ő felesleges, csak útban van. Olyan veszteségekkel kell számolnunk, amikre nem is gondolunk. Ezért is lenne érdemes nevelőként, szülőként is ezeket a hatásmechanizmusokat alaposabban átgondolnunk, és ráébrednünk, hogy az arányokat helyre kellene tennünk.

Kezdhetnénk mondjuk egy alapos önvizsgálattal?

Pontosan. Magunkkal szemben olyan megbocsájtóan hangoztatjuk, egyfaja önigazolásként, hogy mindez azért van, mert függők vagyunk. Közben pedig fel sem fogjuk, mit mondunk ezzel. Nyilván kizárni nem lehet és nem is kell az életünkből az okoseszközöket, viszont egy alapos szemléletformálásra szükség lenne ahhoz, hogy lássuk, a használatuknak milyen hosszútávú következményei vannak. Ismerjük fel a jó megoldásokat, gyakorlatokat is, hogy jó szokásokat tudjunk kialakítani, példát tudjunk mutatni a gyerekeinknek!

Kezdetnek például megállapodhatunk abban, hogy a közös étkezéseknél nem tesszük ki a telefonunkat az asztalra.

A másik nagy probléma, hogy rengeteg mai gyerek zömében csak ezzel a gépi világgal érintkezik, az élő világgal alig. Holott az idegrendszernek nagy szüksége lenne a természettel való kapcsolódásra is. Nem beszélve a kézzel alkotás fontosságáról. A mai iskolások – tisztelet a kevés kivételnek – hol fognak fát, csavarhúzót vagy tűt, gombot a kezükbe? Pedig ezek a tevékenységek az agynak azon területeit fejlesztik, amelyek például az olvasáshoz is szükségesek.

Sokszor elgondolkozom rajta: a már meglévő tapasztalatainkat, a tudomány által sokszorosan felkínált ismereteinket hogyhogy nem alkalmazzuk? Tisztában vagyunk például azzal, hogy a matematikai vagy logikus gondolkodás milyen szoros összefüggésben van az egyensúlyérzék kialakulásával, vagy hogy a képernyő bambulása leállítja a testérzékelést. De az ilyen felismeréseinket vajon miért nem vagyunk képesek átvezetni a hétköznapok gyakorlatába? Azt lehet mondani, hogy az okoseszközeinket sajnos nagyon bután használjuk. Azt az értéket, amit az okoseszközök révén megteremtettünk, nem a saját magunk épülésére, javára, hanem az emberi értékek lebutítására fordítjuk. Azt hiszem, a 21. század egyik legnagyobb kihívása, hogy összhangba hozzuk, mi az, amit nyerhetünk, és mit veszíthetünk ezáltal.

Egyik előadásában arról beszélt, hogy a magyar iskolarendszer alig foglalkozik a gyerekek érzelmi intelligenciájának fejlesztésével, szinte csak a kognitív képességekre összpontosít. Holott, ahogy fogalmaz, ez mindössze húsz százaléka az agyi kapacitásoknak. Ezek szerint ez sem a legjobb irány?

Az érzelmi intelligencia hihetetlenül fontos, úgynevezett tartó készség: mindazt, amit az agyunk kognitív részébe „beleteszünk”, ez a terület lenne képes igazán hatékonyan alkalmazni. Ehhez képest annak a gyors átfutású ismeretközlésnek – amire nagyon sok esetben rákényszerülnek a tanáraink – nem sok köze van az élethez. Mi mégis 90 százalékban ebbe az irányba hajtjuk, préseljük a gyerekeket. Tulajdonképpen becsapjuk őket, mert bár a bizonyítványukat kiállítottuk jelesre, a huszonéves fiataljaink nagy százalékban nem találják a helyüket az életben. Ezen túl az okoseszközök okos használatához is ezeknek a készségeknek a fejlesztésére lenne a legnagyobb szükség. A döntésképesség, az impulzuskontroll, a vágyteljesítés késleltetése, a rugalmas problémamegoldás, a hatékony kommunikáció, az empátia, a figyelemkoncentráció – ezek mind az érzelmi intelligencia, illetve a társas intelligencia készségei, amelyek kizárólag sokszor átélt élményekkel, tapasztalatokkal és valós kapcsolatokkal fejleszthetők.

Kép

Fotó: Várady Nikolett

Egyre gyakrabban emlegetjük a reziliencia fogalmát, ismerjük fel a fontosságát, hisz a mai, gyorsan változó világban muszáj tágítanunk a tűrőképességünk határait, de a gyerekeinket sem ártana erre felkészíteni. Hogyan tudjuk segíteni őket ebben?

A reziliencia egy nagyon összetett képesség, amelynek fejlesztési terepe tulajdonképpen maga az élet, a valóság. Sokat lehet tanulni róla a természettel való kapcsolatunkban, de egy közösségből is. Ott ugyanis, ha elegünk lesz a többiekből, akkor egy gombnyomással nem lehet kikapcsolni őket, ahogy azt a gép előtt ülve megtehetnénk. Az együttműködés gyakorlatát valós és nem virtuális együttműködés során tudjuk megszerezni, sehogy máshogy. Érdemes lenne komolyabban visszanyúlnunk a népi hagyományainkhoz, játékainkhoz, a meséinkhez, amik ezt meglepően komolyan magukban hordozzák.

Ha a néphagyományt nemcsak múzeumnak használnánk, hanem életformáló erőként, rengeteget meríthetnénk ezekből a kincsekből is.

Arról nem beszélve, hogy egy agyonféltett gyerektől milyen alapon várjuk el hirtelen, hogy viselje el, hallgassa végig, maradjon türelmes, ne szóljon bele, várja meg... Türelemre taníthatna ugyanígy egy közös étkezés is, amit szintén gyakorlatilag kiirtottunk az életünkből. Nem is gondolnánk, hogy ezek az egészen apró, hétköznapi szokások is micsoda fejlesztő hatásúak lehetnének!

A jó hír viszont az, hogy tudunk változtatni. Josef Kentenich, az organikus pedagógia szemléletének megalkotója fogalmazza meg azt a gondolatot, hogy oázisokat mindenki tud teremteni. Mi a mi saját kis oázisunk, hol tudunk proaktívak lenni? Vezessük be a jó szokásokat a családunkba! Keressük a hasonlóan gondolkodó közösségeket – iskolát, óvodát, egyházi közösséget, kórust –, családokat, amelyek a gyerekeink számára is megtartó erőt jelenthetnek.

Most éppen min dolgozik? Mivel foglalkozik? 

A legutóbbi könyvemben az identitás kialakulásával foglalkozom, azt gondolom, ebben is segítséget kellene nyújtani a szülőknek. Emellett leginkább szívügyemmel, az érzelmi intelligenciára épülő organikus pedagógiával foglalkozom, ezt a szemléletmódot próbálom továbbra is a szülőknek, nevelőknek, családoknak, vezetőknek átadni. Amellett, hogy az Apor Vilmos Főiskolán tanítok, férjemmel járjuk az országot és Nagy-Magyarországot, évente több mint négyszáz előadást tartunk, és már két felsőfokú kurzusunk is fut a témában, Szombathelyen és Budapesten. Úgy gondolom, aki megízleli ezt a szemléletmódot, nagy segítséget kap a hétköznapjaihoz. Hiszem, hogy egyúttal munkatársakat is nevelünk. Azt szeretnénk, hogy minél többen legyenek, akik oázisokat építenek a nevelés mai sivatagjaiban. Ott, ahol élnek, dolgoznak, azokkal a lehetőségekkel és kapcsolatokkal, amik adatnak nekik. Sokan szomjazzák ezt az éltető erőt.

Egy kutya szerepe egy adott családban is változhat, ahogy a családon belüli viszonyok módosulnak. Jellemzően mikor kerülhet az állat gyerekszerepbe?

Kétféleképpen is megközelíthetjük azt a helyzetet, amikor a kutya gyerekszerepbe kerül a családban. Gyakori, hogy ahol várandós az édesanya, vagy kisgyermek van a családban, az édesanya részéről intenzívebb gondoskodó attitűd jelenik meg, így az otthonában lévő kutya is átkerül gyerekszerepbe. Az is előfordulhat azonban, hogy a kutya „helyettesíti” a gyereket. Fontos különbség, hogy a kutya karon ülő vagy óvodáskorú, netán kamasz gyerek szerepébe kerül. A gyerek ugyanis több évig van egy-egy fejlődési szakaszban, a kutya egyedfejlődési ugrásai azonban néhány hónap alatt lezajlanak, azaz egy év alatt ivarérett egyeddé válik.

Sok olyan családhoz hívnak, ahol a várandós édesanya mellett felnőtt kutya van, aki általában bizalmatlan a gyerekekkel, ezért a szülők aggódnak, hogy ha megszületik a baba, mit fog csinálni a kutya. A terápiás tanácsadás során kiderül, hogy a kutya milyen szerepkörben van a családban. A kutyának rendkívül félrevezető egy olyan élethelyzet, amelyben egy ideig intenzív figyelmet kap, majd megszületik a baba, és az édesanya összes energiája a gyermekre irányul, a kutyáról pedig hirtelen lekerül az intenzív figyelem. Erre depresszióval, frusztrációval, kényszerviselkedésekkel reagálhat, vagy megjelenhet a sokak által féltékenységnek mondott viselkedés. Emberi érzésként féltékenységnek aposztrofáljuk, de én inkább úgy mondanám, hogy a kutya megpróbálja kontroll alatt tartani azt a személyt, akitől eddig sok figyelmet kapott, követi a lakásban, a legkülönfélébb cselekvéseibe igyekszik bevonódni. Hangsúlyozni szoktam, hogy semmilyen interakcióra nincs szükség a baba és a kutya között. Nem kell a gyereket megszagoltatni a kutyával, vagy a pelenkáját odaadni neki, a kutyának semmi dolga egy újszülöttel.

Ha a kutya rendben van a gazdájával, akkor a kutya számára a babának nincs külön jelentősége. A kutya viselkedése attól fog megváltozni, ha az intenzív figyelemből hirtelen figyelemmegvonás lesz.

Előfordulhat, hogy a kutya ezt annyira rossz néven veszi, hogy kvázi zsákmányként tekint a kisbabára?

Nem gondolom, hogy egy jó kutya–gazda kapcsolatban élő kutya, jó napirenddel egyszer csak bántaná a csecsemőt. A kutya mindig a státuszából adódóan reagál: a csecsemő zsákmányszerepe akkor vetődhet fel, ha a kutya életében sok olyan helyzet adódik, ahol ösztönből dönthet. Egy mentálisan stabil, a gazdájával jó viszonyban lévő, jól felépített önkontrollal bíró kutya az otthonában nyugodt pihenőmódban van, nem kerül ösztönvezérelt állapotba. A csecsemőt az teheti ki veszélynek, ha a kutya nincs emberi kontroll alatt, így különféle élethelyzetekben sokszor tud önálló döntést hozni, például amikor veszélyben érzi magát, a gazdájával nincs bizalmi kapcsolata, és hozzá tud férni az izgő-mozgó, furcsa hangokat adó, koordinálatlan mozgású lényecskéhez. Ilyenkor azok a hangok, amelyeket a pici emberke ad, könnyen emlékeztethetik a kutyát egy sebzett zsákmány hangjára.

Kép

Fotók: Nánai-Szűcs Andrea

Ha nincsen kicsi baba vagy gyerek a családban, hanem a kutya tölti be a gyerek szerepét, hogyan alakulhat mindez?

Az a család vagy gazdi, ahol a kutyát használják a gyerekszerep betöltésére, nagyon rossz hatással lesz a kutya életére. A csecsemőszerepben tartott kutya viselkedéstorzulása a legszembetűnőbb. A sok úgynevezett csepegő figyelem, a sok kézben tartás a kutya magatartására nagyon rossz hatással van, tipikusan „rossz viselkedések” rögzülnek így: agresszió, szorongás, reaktivitás, bizalmatlanság, önbizalomhiány, ürítési problémák, kényszerviselkedések jelenhetnek meg. Sok ilyen esettel találkozom.

Az ölben tartott kutyának teljesen megváltozik a reakciója a világra. Sokkal ingerlékenyebb, reaktívabb lesz, ezért azt szoktam javasolni, hogy tegyük le a kutyát, mert a séta oldja a feszültséget.

Az ölben tartás mellett szintén jellemtorzító a töltelékfigyelem, amikor nagyon sokat beszélnek hozzá. Mivel a beszéd figyelem, tehát jutalom, így tévesen megerősít olyan viselkedéseket, amelyeket kerülni szeretnénk. Erre nagyon jó példa a reaktív ugatás közben való nyugtatás, simogatás. Az ilyen kutyák általában ritkán találkoznak más kutyákkal a saját lábukon állva, kevés póráz nélküli szabad mozgást élnek meg, az elszigetelt életmódtól pedig kialakul egy eltorzult kommunikációjuk, és nem a fajtájuknak megfelelő magatartásmintázat rögzül. Nagyon fontos a szenzitív időszakban, a kölyökkori szocializáció idején, hogy az eb találkozzon a legkülönfélébb ingerekkel. Ha ebben a periódusban erre nincs lehetősége, mert az időszakot a gazda ölében tölti, felnőttkorára antiszociális, ingerlékeny, ne adj’ isten, agresszív, problémás egyeddé válik. Nagyon sok ilyen kutyával találkozom. Ha ilyen ölben tartott kutya él a családban, és abba a családba érkezik egy gyerek, ott óhatatlanul olyan hirtelen figyelemmegvonás következik be, amit a kutya nagyon-nagyon rosszul fog megélni.

Tegyük fel, megszületik a kisbaba, és a kutya addigra már ölre szocializálódott. Hogyan tudsz belépni ebbe a torz kapcsolódásba, hogyan lehet megállítani és harmonikussá tenni ezt a folyamatot?

Én nagyon szeretek ilyen helyzetekkel foglalkozni. Fontosnak tartom, hogy egy gyerek egy társállattal jó kapcsolatban nőjön fel. Mint minden terápia, ez is úgy kezdődik, hogy először megértetem a gazdival a folyamatot, az okot, hogy hogyan került a kutyája ilyen állapotba. Mivel egy regressziós mechanizmusról van szó, vissza kell menni az időben, és újra kell építeni a kutyának megfelelő szerepköröket: elkezdünk a kutyával kutyaként bánni; fölépítünk egy napirendet, ahol a kutyának kutyaéletmódja van; megtanítjuk a kutyának azt, hogy „most veled foglalkozom, most pedig mással foglalkozom”.

Gyakorlatilag egy jó értelemben vett hiperkontrollált, felelősségmentes, jól megtervezett napirendbe rakom a kutyát.

Ettől azt remélem, hogy ha a folyamatot helyes kimenettel sokáig tudom csinálni, akkor a kutya helyre fog billenni, jó szerepben fogja magát érezni, és kiegyensúlyozott lesz. Tehát helyrehozható a félrenevelés. Persze a kutya korától is függ sok minden, hiszen minél idősebb egy kutya, annál nehezebb ez a folyamat.

Milyen viselkedészavarokkal keresnek meg leginkább a félrenevelt kutyák kapcsán? Kiközösíti a többi kutya, főnökösködik a családban, odakap a gazdinak, nem hajtja végre az utasítást?

Tévesen elterjedt vélekedés, hogy azért harap a kutya, mert ő hiszi magát a főnöknek. Ezek sokkal inkább önvédelmi reakciók: a meg nem értett, a nem jól tanított, a szituációkba bekényszerített kutyában kialakul egy olyan belső frusztráció, amely miatt nem bízik a saját gazdájában. Ha például a kutya pórázon van egy konfliktus során, akkor nem tud odébb menni, kénytelen lesz elmenni a végletekig, még támadni is, mert nem kap időben segítséget. Ha viszont sikeresen megvédi magát, esetleg ki is kap. Ettől a sok-sok félreértéstől, meg nem értéstől sajnos kialakul a kutyában egy bizalmatlanság, egy frusztráció, ezek a kutyák könnyen válnak reaktívvá. Szintén sokszor találkozom azzal, hogy a gazda belenyúl a kutya táljába, miközben eszik az állat. Ettől kialakul a kutyában egy komoly frusztráció, hogy már megint odanyúl egy kéz, és én azt még bírom, még tolerálom, aztán egyszer csak lehet, hogy reagálok – erre meg kapok egy pofont, ami önmagában egy rém konfliktusos helyzet. A félreértések legtipikusabb kifejeződése a kutya agressziója, de hangsúlyozom, ezek általában önvédelmi és félelmi reakciók, mintsem dominanciaagressziók. Természetesen az agressziónak sok típusa van, és különbséget kell tenni kutyákkal és emberekkel szembeni agresszió között is.

Kép

Kurys Anita állatviselkedés-kutató – Fotó: Nánai-Szűcs Andrea

Van olyan eset, amikor nagyon erőteljes beavatkozás kell, vagy elbizonytalanodsz, hogy tudsz-e még egyáltalán valamit tenni a kutyáért?

Még soha nem találkoztam olyan helyzettel, amire ne lett volna megoldókulcsom, mert átlátom, hogyan került bele a kutya. Olyan helyzet viszont sokszor van, amikor a gazda számára természetes, hogy a saját kutyája terrorizálja. Például nem mehet ki az ajtón, vagy bokán harapja, ha nem kap időben vacsorát. A kérdés minden esetben, akár a gyerekszerepben tartott, akár az agresszív vagy félős kutyánál az, hogy van-e a gazdában elég kitartás, tud-e önmagán annyit változtatni, hogy az eddigi koreográfiából kilépve egy teljesen új szerepkörbe kerüljön – mert ezáltal fog a kutya is változni.

Igazából a gazda változik először, a kutya pedig úgy változik, ahogyan a körülményei módosulnak. A kutya mindig azt fogja csinálni, amit lehet.

Az is fontos, hogy a kötődést nem az étel adja, hanem a közös élmény. Ezért olyan napirendet szoktam tervezni, amelyben a kutya és a leendő vagy friss gazdi olyan élménybe kerülnek egymással, amiben nagyon magas a sikerélmény, a pozitív megerősítés. Mindenkiből lehet jó gazdát csinálni, aki beleteszi a figyelmet és az energiát. Azt látom a kutyaiskolában is, hogy az a döntő, a gazda mennyire lelkes, hogyan mozog, mikor dicsér, mert mindez hihetetlen mértékben képes növelni a lelkesedést és az önbizalmat a kutyában.

A tartalomból:

• Szakértőnk az adás folyamán rávilágít arra, mit jelent a szabad gyermek, a dacos gyermek és az alkalmazkodó gyermek;
• Milyen kapcsológombjaink vannak, és mit indítanak be bennünk?
• "Minisérüléseinken keresztül meg tudunk küzdeni a problémáinkkal." – mondja szakértőnk. De pontosan mit is jelent ez?
• Hogy függ össze a belső gyermek, az elakadások és a függőségek?
• A belső gyerek és a felnőtt énem közötti kapcsolatról, gyakorlati útmutatókkal;
• Az időzített krízisekről, és az ösztönökről;
• Mi a siker? Ebből a kontextusból is rávilágítunk.
• Hogy viszonyuljunk a belső munka és a felismerések után a szülőkhöz?
• Podcastunkban gyakorlati jó tanácsokat is kapunk szakértőnktől.

Az adás meghallgatásához kattintson a lejátszóra!

A Spiritusz podcast a Képmás magazin pszichológiai podcast műsora. Önismeret, család, párkapcsolat, gyermeknevelés - bátorító beszélgetések a lelki egészségért. Vendégeink a lélek bonyolult működését jól ismerő szakemberek és olyan ismert személyiségek, akik bátran beszélnek küzdelmeikről és felismeréseikről. A boldogsághoz önmagunk és a többi ember viselkedésének megértésén keresztül vezet az út. A harmadik évad műsorvezetői Bóna Judit és Németh Szilvia.
A Spiritusz podcastot megtalálja a Spotify-on, a népszerű podcast applikációkban, a Képmás.hu podcast rovatában és a Képmás magazin Youtube-csatornáján. Bárhol is hallgatja ezt a podcastet, kérjük, iratkozzon fel rá, hogy értesülhessen az új adások megjelenéséről.

A lépcsőfordulóban tizenhét-tizennyolc éves fiúk csoportjába botlok, akik gyűrött fehér pólóban, fekete sortban ugrálnak fel-le a tanár vezénylésének megfelelően, mert a tornateremben egyszerre csak két osztálynak van hely. Szemben nyílik az ajtó, kinéz egy tanár, megérti ő, hogy nem lehet néma csendben futkározni, de most témazárót írnak, és zavaró a hangzavar. Csendesen lépkedek tovább.

Megérkezem a történelem-, földrajztanári elé, a harmadikon, a folyosó végén. Bekopogok. Egy középkorú tanárnő fogad, haját szigorú kontyba fésülve hordja, és óriási szeme még hatalmasabbnak néz ki a fekete keretes szemüveg mögött. Üljek csak le, mutat a sarokban egy székre, amelyen kupacokban állnak a könyvek, régi térképek. Pakolászom egy darabig, kicsit esetlennek érzem magam, mert a szigorú kontyos az íróasztala mögül nézi a tevékenységemet.

– Ha elhelyezkedett, akkor kezdjünk is neki a munkának. Az osztállyal már találkozott, lesz velük dolga. Lássuk az ütemtervet. Tizenöt órát fog nekik tartani, a nagy földrajzi felfedezésekkel kezdünk.

Bátortalanul megjegyzem, hogy szívesen adnám a kolonializmus vagy a gyarmatosítás címet az órának, de az arckifejezését látva félbehagyom a mondatot.

– Pár szót még ejtenék a számonkérésekről, – folytatja –, kérem, jelezze a diákoknak, hogy a felszereléshiány vagy a leckehiány azonnali elégtelen. Igazából rögtön bemutatkozás után rátérhet ezekre az információkra. Minden órán feleltet az előző anyagából, a felelő személyét én jelzem óra előtt magának. Mindeközben négyen röpdolgozatot írnak. Lesz ezenkívül egy topográfia kisdolgozat, egy témazáró, egy tablókészítés, jegyre természetesen, valamint minden órán felad otthonra egy kis és egy nagy esszét. – Az rengeteg jegy – próbálkozom –, a tablókból lehetne osztályzás helyett egy kiállítást összeállítani – de rápillantva ismét gyorsan elhallgatok. – Lehet esetleg kooperatív tanulási technikákat kipróbálni? – vetem fel a kérdést a találkozó vége felé. – Látta már a tantermet, ugye? – horkant fel kicsit lesajnálóan. – Harmincöt gyereknek kell elférnie benne. Nincs tér a mozgatásukra. És a jobb hátsó sarok nedves egy kevéssé, tetőhiba miatt. Pármunkát esetleg alkalmazhat. De higgye el, gyorsabban lehet haladni, ha többnyire maga beszél, és nem a gyerekek. Amúgy is nehéz megfékezni a nyelvüket. A tananyag meg rengeteg.

Lefelé sétálok a lépcsőn. A fordulóban most fiatalabb fiúk ugrálnak. A portás kárörvendően elvigyorodik, ahogy elhaladok előtte. A hétfőre gondolok, és a nagy földrajzi felfedezésekre. 

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

Miért viselkednek a serdülők másképpen?  

A serdülőknek számos kihívással kell szembesülniük, és az ezzel járó stressz a szülőket sem kíméli. Sok szülőt teljesen kimerít a sok álmatlan éjszaka, amikor azon aggódnak, hogy vajon hol lehet a gyermekük, kivel van és mit csinál. A serdülők titkolózása és hallgatása, a véget nem érő harcokkal és nyílt daccal, a rosszkedv, az intenzív érzelmek, valamint az impulzív és meggondolatlan viselkedés sokszor kétségbe ejti a szülőket. 

A serdülők agya folyamatosan fejlődik, ezért az információkat másként dolgozzák fel, mint egy érett felnőtt agya. A frontális kéreg (homloklebeny) – az agy azon része, amelyet az érzelmek kezelésére, a döntések meghozatalára, az értelem és a gátlások ellenőrzésére használunk – tinédzserkorban átalakul, hihetetlen sebességgel új szinapszisokat képezve, tehát az agy csak a 20-as évek közepén éri el teljes érettségét.  

Előfordulhat, hogy gyermeked már jóval magasabb, mint te, és sok szempontból érettnek is tűnik, de ne feledd, gyakran pont a fenti okok miatt, egyszerűen képtelenek egy felnőtt tudatszintjén átgondolni a dolgokat. A serdülőkor fizikai változásai során termelődő hormonok csak még tovább bonyolíthatják a dolgokat. Ez nem azt jelenti, hogy a biológiai különbségek és a szélsőséges magatartás mentesíti őket a felelősségre vonás alól, de segíthet megérteni, hogy a tizenévesek miért viselkednek olyan impulzívan, vagy miért okoznak csalódást a szülőknek és a tanároknak rossz döntéseikkel, társadalmi szorongásukkal és lázadásukkal. 

A kamaszkori fejlődés megértése segíthet abban, hogy ne veszítsd el a kapcsolatot gyermekeddel, és hogy együtt legyőzzétek a problémákat. Bár a kamaszok egyedi személyiséggel, sajátos tetszik–nem tetszik gombbal rendelkező, nagyon érzékeny egyéniségek, egyes vonásaikban nem különböznek. Bármennyire is úgy tűnik, hogy a gyermeked érzelmileg eltávolodik tőled, függetlenül attól, hogy milyen problémákkal küzd, továbbra is nagy szüksége van a figyelmedre és arra, hogy szeretve érezze magát.  

Problémás tinik  

Amint a kamaszok érvényesíteni kezdik függetlenségüket, és rátalálnak saját identitásukra, gyakran olyan viselkedésbeli változásokat produkálnak, amelyek furcsának és kiszámíthatatlannak tűnhetnek. A te angyali és szófogadó gyermeked, aki tegnap még folyton a nyakadon lógott, most nem akar hozzád érni, kerül téged, és mindenre, amit mondasz, szemforgatással vagy ajtócsapkodással válaszol. Bármennyire is nehéz elviselni, ezek egy egészséges kamasz normális reakciói. Ezzel szemben egy problémás kamasz a tipikus tizenéves problémákon túl magatartásbeli, érzelmi vagy tanulási rend­ellenességeket mutat. 

Tipikus kamaszkor  

A tizenévesek számára fontos, hogy lépést tartsanak a divattal. Ez sokszor azt jelenti, hogy provokatív vagy figyelemfelkeltő ruhákat húznak magukra, festeni kezdik a hajukat, a lányok lakkozzák a körmüket, és sminket használnak. Hacsak nem akar tetoválást vagy meztelenül járkálni, kerüld a kritikát, és bármennyire is égnek áll a hajad, raktározd az energiádat a komolyabb problémákra. A divat változékony, és a kamaszkor is gyorsan véget ér. Amint a tizenévesek elkezdik keresni a függetlenséget, gyakran ellenszegülnek, harcolnak és vitatkoznak. A folyamatos ellenérvek, az otthoni agresszív reakciók, az iskolakerülés, de a hormonok és a testi változások is gyakran azt jelentik, hogy a kamaszok küzdenek érzelmeik kezelésével, tehát fordulj türelemmel, de határozottan feléjük.  

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Észre kell venni!  

Fontos, hogy a szülők felismerjék, mely viselkedésformák párosíthatók a normális serdülőkori fejlődéssel, és melyek utalhatnak komolyabb problémákra. Ez utóbbi esetben érdemes szakemberhez fordulni. A megjelenés feltűnő megváltoztatása vészjelzés lehet, ha iskolai problémák vagy egyéb negatív viselkedésbeli változások is kísérik. A szúrás-vágás, önkínzás vagy valamilyen önkárosítás, a rendkívüli fogyás vagy súlygyarapodás szintén komoly problémákat mutatnak, de ilyen az agresszió is. A verekedésbe keveredés, a törvénybe ütközés, szabályszegések mind olyan zavarodott magatartásra utalnak, amelyek már túlmutatnak az egészséges tizenévesek lázadási normáin.

A személyiség gyors változásai, például sorozatos rossz jegyek, osztályismétlés, tartós szomorúság, szorongás, alvászavar vagy zaklatottság depresszióra vagy más érzelmi-egészségügyi problémára utalhatnak.

Vegyünk komolyan bármilyen halállal, illetve öngyilkossággal kapcsolatos kijelentést vagy néma üzenetet! Forduljunk szakemberhez, ha gyakran ismétlődő, veszélyeztető magatartás figyelhető meg, pl. ivás, drogfogyasztás, szexuális zavarok, erőszak, iskolakerülés, bolti lopás vagy más bűncselekmények.  

Tomi 16 éves, rendszeresen fogyaszt alkoholt, cigarettát és marihuánát szív. Hétvégente szórakozóhelyekre vagy bulikra jár, és nem tartja be az otthoni szabályokat. Sűrűn a barátaival lóg, és gyakran az alkohol és a füves cigi közelében találja magát. Amikor a szülei szabályokat akarnak alkalmazni rá nézve, azokra heves érzelmekkel, dühkitörésekkel reagál. Az első néhány beszélgetésünk alatt fenntartotta a látszatát annak, hogy minden rendben van, és vele semmi baj nincsen. Amikor érezte részemről az elfogadást és azt, hogy nem akarom megváltoztatni őt, úgy egy szinttel közelebb engedett magához, és bizalmasan kezdtünk el beszélgetni. Elmondta, hogy hiányzik neki az édesapja, aki alig vesz részt az ő nevelésében. Úgy gondolja, hogy a szülei között történt valami, mert édesapja eltávolodott a családtól, gyakran vidéki munkákra hivatkozva több napig nem látja őt. Tomi nem tudatosan, de édesapja mintáját követve elkezdett eltávolodni a családtól. A bulik és éjszakai kimaradások jól mutatják, hogy egyrészt pótcselekvésekbe menekül, másrészt érzi a család szakadását, és tudat alatt felkészül érzelmileg erre. Később, egy családi konzultáción kiderült, hogy Tomi édesapja meghozta a döntést, és elköltözik a megromlott párkapcsolata miatt. Amikor nyíltan és őszintén kimondták a dolgot a szülők, Tomi megnyugodott.

A családtagoknak így egy új egyensúlyt kell találniuk az életükben.

Számtalan kérdés merül fel azután a lakhatással, kapcsolattartással, viszonyokkal kapcsolatban, de már tisztán és nyíltan lehet tudni, hogy mi történik a családban. Sikerült kihozni a titokzónából az információkat, és így nyíltan és őszintén beszélni róluk. Tomi felmerülő kérdéseire próbált válaszolni a szülőpár, ezzel önmaguknak is megválaszolva kérdéseiket. Leggyakrabban a gyerek vagy gyerekek viselkedése csak tünete a rosszul működő családnak. A gyerekek jelzik az eltávolodást, a negatív érzelmeket vagy a hiányokat. Érdemes figyelni erre a családi dinamikára, hiszen folyamatosan hatással vagyunk egymásra a családon belül! 

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Tiltott dolgok  

A legtöbb tizenéves egyszer csak ki fogja próbálni az alkoholt és cigarettát, sőt, sokan még a kábítószereket is. Az, hogy őszintén és nyíltan beszélsz gyermekeiddel a drogokról és az alkoholról, az egyik legjobb módja annak, hogy elérd, ne menjenek ennél tovább. Ha az alkohol- vagy drogfogyasztás gyakorivá válik, főleg, ha iskolai vagy családi problémák is kísérik, ez függőségre vagy más mögöttes problémára utalhat.  

A barátok rendkívül fontossá válnak a tizenévesek számára, és nagy hatással lehetnek döntéseikre.

Mivel a tizenévesek inkább a barátaikra koncentrálnak, ez óhatatlanul azt jelenti, hogy eltávolodnak tőled.

Lehet, hogy ez bánatot okoz neked, de ez nem jelenti azt, hogy a gyermekednek többé már nincs szüksége rád és a szeretetedre – egyszerűen csak kezd felnőni, és az az életfeladata, hogy érzelmileg leváljon rólad!  

Szülőként az egyik legfontosabb feladatunk, hogy a gyermekeinknek olyan problémamegoldó eszközöket biztosítsunk, amelyeket egész életükben használni ­tudnak.  

Bármilyen problémát tapasztalsz gyermekeddel, ez nem azt jelenti, hogy mint szülő megbuktál, hiszen szülőnek lenni az egyik legnehezebb feladat ebben az életben. 

A cikk megjelenését a Média a Családért Alapítvány támogatta.

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>

„Anya, nem láttad az övemet? Lecsúszik rólam ez a rohadt gatya. Az tuti, hogy legközelebb csak az esküvőmön húzok magamra ilyesmit!” Morog és méltatlankodik, de én pontosan tudom, hogy így buggyan ki belőle a feszültség. Jobbnak látom hallgatni, elég, ha a kezébe nyomom az övet. Hogyne tudnám, hol van, mindig tudom.

Nézem az órát. A percek szélsebesen robognak. Már az autóban kellene ülnie, de hol vagyunk még attól, dörömbölnek homlokom mögött a kitörni vágyó szavak. De csendben maradok. Lopva figyelem, ahogy a hófehér, frissen vasalt ingen elvégzi az utolsó simításokat.

„Segítenél begombolni az ujját?” – fordul felém, és olyan lágy a hangja, mintha sejtené azt a bennem dúló, kimondhatatlan érzést, ami a szeretet, az aggódás és a büszkeség egyvelege.

Miközben az utolsó gombok is a helyükre kerülnek, kihasználom a helyzetet, és megpuszilom a karját. A válláig érek. Én a kicsi, s Ő már a nagy. Nincs idő elmélázni, meghatódni, belegondolni, miként történt ez, hogyan vált ennyire hirtelen gyermekből felnőtté. Ott áll indulásra készen, már csak a cipő van hátra. Könnyedén köti most is, nekem pedig eszembe jut, milyen hamar megtanulta. Aztán az öltönyre pillantok, és már ott furakszik egy másik emlék, úgy 15 évvel ezelőttről. Egy kirakat előtt álltunk, és ő csak annyit mondott a férfi ruházat láttán: „Nagyon szép, de hiányzik belőle apa.”

„Megvan minden?” – kérdezem végül. „Persze – feleli nyugodtan. – Innivaló, csoki a hátizsákban, igazolvány is, ne aggódj.” Megölelem, lábujjhegyen állva hozzábújok még egy röpke pillanatra. „Tudom, hogy okos vagy, és sikerülni fog, ne izgulj” – hadarom gyorsan, bár inkább magamat nyugtatom a kimondott szavakkal.

Rátör a felismerés, hogy a nyakkendő lemaradt. Futok a szobába, megragadom az ágyon heverő kiegészítőt, mintha az életem múlna rajta. De hogyan kell megkötni? Tétovázunk a másodperc töredékéig. „Édesanya, indulnom kell, apa majd megköti.” Csapódik mögötte a lépcsőház ajtaja, én pedig már mormolom értük a mindennapi imát, miközben a szoba ablakából figyelem őket.

Nézem, ahogy egymással szemben állnak. A „Kicsi” és a „Nagy”.

Bár nem hallom, miről esik szó, megnyugtat a mosoly az arcukon. Látom, ahogy a megszokott, gondos mozdulatokkal megszületik a hibátlan csomó. Még néhány simítás, hogy tökéletes legyen, hogy tovább tartson ez a megismételhetetlen, intim pillanat. Aztán egy férfias ölelés, és „köszönöm, édesapa!”. Az autó kigördül az útra, és bármily nagy is a sietség az érettségi miatt, mint mindig, most is visszanéznek, integetnek, és a mosolyuk egész napra velem marad.

Egy papköltő ifjúkora

Czuczor István 1800-ban született tehetős jobbágy parasztgazda fiaként a felvidéki Érsekújvár melletti Andódon. A már fiatalon a német és a szlovák nyelvet is jól ismerő, a latinban és a görögben Nyitrán, Esztergomban, Pozsonyban töltött diákévei alatt kiváló jártasságot szerzett Czuczor, bár apja katonának szánta, a tanári pálya felé vonzódott, és 1817-ben unokatestvére, a későbbi fizikus, Jedlik Ányos társaságában belépett a bencés rendbe, és ott kapta a Gergely nevet. A győri líceumban, a pesti és a pannonhalmi teológián tanult, 1824-ben pappá szentelték. Ezt követően Pannonhalmán, 1830‑tól Komáromban volt rendi tanár, irodalmat, retorikát, költészettant tanított, maga is buzgón verselt. Még 1824-ben készült el első nagy epikus költeménye, az Augsburgi ütközet, amely elnyerte Kisfaludy Károly és a Zalán futásán dolgozó Vörösmarty tetszését, elismert költővé tette. Csatlakozott Vörösmarty, Bajza és Toldi írói köréhez, munkatársa lett az Auróra és az Athenaeum című folyóiratoknak. Ezt követően sorra születtek epikus művei, olyanok, mint az Aradi gyűlés vagy a Botond, de gyakran az Ete álnevet használva írt hazafias szellemű ódákat, balladákat, dalokat, az utóbbiak közül több tucat idővel szinte népdallá lett, hazafias hangvételük pedig a hatóságok szemében rebellis hírébe hozta. 1831-ben tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának, négy évvel később annak jegyzőjeként és levéltárosaként Pestre költözött. Világias szellemű, paphoz méltatlannak ítélt versei miatt azonban támadások érték, ezért miközben nem hagyott fel a verseléssel, visszatért tanítani Pannonhalmára, de megfordult a rend győri gimnáziumában is. Közben sokat fordított, olyan klasszikusok antik műveit tolmácsolta, mint Cornelius Nepos, Horatius, Tacitus vagy a középkori himnuszköltők, de átültetései között ott voltak La Fontaine írásai is. Amikor az Akadémia 1845-ben őt bízta meg a tervezett Magyar Nyelv Szótárának kidolgozásával, rendi jóváhagyással és akadémiai támogatással a zavartalan munka érdekében ismét Pestre költözött.

A meghurcoltatás és a nyugodt munka két évtizede

Elkötelezett hazafi lévén lelkesen üdvözölte a szabadságharcot, és Kossuth Hírlapjában 1848 végén közreadta forradalmi versét, a Riadót, amelyben így lelkesített: „Sikolt a harci síp: riadj magyar, riadj! / Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj. / Villáma fesse a szabadság hajnalát, / S fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát.”

Ez a költemény röplapként a honvédekhez is eljutott, ám neki sok bajt okozott.

Még 1849 elején az osztrák hatóságok lefogták, halálra, majd hat év várfogságra ítélték, és a budai vár börtönében érte meg Buda visszafoglalását. Ekkor már betegeskedett, a tihanyi apátságba vonult vissza. A következő évben a hatóságok egy pesti kolostorba internálták, majd egy új tárgyalás után hosszú fogságra a hírhedt kufsteini várbörtönbe került. Itt annyi könnyebbsége volt, hogy egyedül volt cellájában, és lehetőséget kapott arra is, hogy írjon, olvasson, dolgozzon. Többek közbenjárására már 1851-ben szabadult, ekkor főapáti jóváhagyással ismét Pestre költözött. Ám a nemzeti tragédia és a személyes meghurcoltatás élményének hatása alatt felhagyott a költészettel, néhány verset leszámítva már csak fordított. Színikritikusként, dramaturgként rendszeresen látogatta a Nemzeti Színház előadásait, írt kritikákat, történelmi, földrajzi, nyelvészeti tárgyú munkákat, ideje java részét pedig az Orczy kert fái alatti padon töltötte. Lankadatlanul dolgozott viszont a nagy művön, a Magyar Nyelv Szótárán, amelyhez munkatársat is nyert a művet később befejező Fogarasi János személyében, de kapott ötleteket, tanácsokat az irodalmi élet nagyjaitól is, olyanoktól, mint Toldy Ferenc, néhány fizikai fogalom magyar változatának megalkotásával pedig munkáját az unokatestvér és rendtárs, Jedlik Ányos segítette. Maga a teljes magyar szókincset felölelő szótár hatalmas vállalkozás volt a maga 170 000 szavával, és a nyelvészek körében ma is alapforrásnak számít, amiről ő maga így vallott: „Nagy fába vágtuk a fejszénket, midőn olyan munkára vállalkoztunk, amelynek föladata édes nyelvünk egész birodalmát bejárni.”

A mű hat vaskos kötetben 1862 és 1874 között jelent meg, de maga Czuczor csak az első négy kötet kiadását érte meg, a befejezés, az utolsó kötetek sajtó alá rendezése így Fogarasira maradt.

A romantikus eposzköltő és aprólékos szótáríró Czuczor Gergely életének külső eseményekben szegény, alkotó munkában gazdag utolsó másfél évtizede után a kiegyezés előestéjén, 1866-ban Pesten halt meg. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, fölötte az emlékbeszédet Toldy Ferenc tartotta. Költői alkotásainak egy része felett azóta eljárt az idő, de néhány dala, verse, főleg pedig szótára megmaradt az emlékezetben, irodalmunk és tudományunk történetében. A késői utókor és szerzetesi közössége is tisztelettel emlékezik rá, amit az is mutat, hogy nevét viseli a győri bencés gimnázium, és a Rába-parti városban Jedlik Ányossal közös köztéri szobra is áll.