Mivel kevés adat maradt fenn a jámbor Gül apóról, részben legendákra és népi hagyományokra támaszkodhatunk. Születésének pontos dátuma sem ismert, még a születési évét sem sikerült megbízhatóan megállapítani. Egyes források szerint eredetileg Bosznia-Hercegovinában született, majd Törökországba költözött, s a Budát megszálló török sereggel érkezett Magyarország területére a 16. században, hogy kolostort alapítson.

Mélyen vallásos életet élt, és a bektasi rendhez tartozott, amelynek szellemi vezetője volt. A bektasi egy szúfi iszlám vallási rend, amelyben a költészet, a zene és a misztikus tapasztalatok nagy jelentőséggel bírnak; a misztikus és lelki dimenziókra összpontosít, a szeretetet, a harmóniát és az istenhitet közvetíti. A bektasi rend, amelyhez Gül Baba tartozott, hagyományosan kötődött a természetgyógyászathoz, ezért valószínűsíthető, hogy Gül Baba ismerte és alkalmazta a gyógynövényeket.

A dervis híres volt a szerénységéről, bölcsességéről és gyógyító képességéről. Az emberek természetfeletti erővel ruházták fel, számos csodát és gyógyulást tulajdonítottak neki. Gül Baba békés életet élt, a dervisek hagyományos életformáját követte. Az embereknek hirdette a békét, a szeretetet.

Aszkéta élet, tanítás és katonai feladatok

A dervisek a világi dolgoktól függetlenül törekednek a spirituális fejlődésre. Gül Baba életmódja ennek megfelelően egyszerű és aszketikus volt. Az anyagi javaktól és a világi kényelemtől elzárkózott, helyettük a szellemi fejlődést helyezte előtérbe. Rendszeresen meditált, imádkozott, zarándokolt, hogy jobban megélje az Istennel való kapcsolatot. Élete részét képezte az éneklés, a tánc és a költészet. Békeidőben tanított, földműveléssel foglalkozott vagy a kolostorban (tekke) tevékenykedett, háború idején pedig ő is kardot ragadott. 

Kép

Kőmíves Sándor (balra) a Gül Baba című film forgatásán – Forrás: Fortepan/Markovics Ferenc

A szultán afféle vallási elöljáróként tekintett Gül Babára. Kölcsönös tisztelet alakult ki közöttük, egyes források szerint gyermekkori barátok voltak. A szultán gyakran kért tanácsot vagy megerősítést tőle uralkodói döntéseihez. 

A „csodatévő” 

A legenda szerint egyszer egy kisgyermek betegségben szenvedett, és semmi sem segített rajta. A szülők kétségbeesetten fordultak Gül Baba dervishez, mert hallottak gyógyító képességeiről. A dervis elment a házhoz, imádkozott, miközben kezét a gyermek fejére tette. A legenda szerint a gyermek állapota hirtelen javulni kezdett: a betegség tünetei enyhültek, a beteg felépült. Az emberek ezt a gyógyulást Gül Baba csodájának tekintették. A hír gyorsan terjedt, ezután sokan fordultak a dervishez abban a reményben, hogy meggyógyítja őket vagy szeretteiket.

Kép

Gül Baba Eisenhut Ferenc 1886-os festményén – Forrás: Wikipédia

Egy másik legenda szerint a budai helytartóságban hatalmas tűz ütött ki. Az emberek kétségbeesetten próbálták eloltani a lángokat, de hiába. Amikor Gül Baba meghallotta mindezt, a helyszínre sietett, és a lángok közelében állva kezeit a magasba emelte, hosszan imádkozott. A tűz csillapodni kezdett, majd teljesen elaludt. Az emberek ámulva nézték, ahogy a dervis megszelídíti a pusztító lángokat, s az tartották, hogy az ő isteni kapcsolata és hatalma volt az, amely lehetővé tette számára, hogy megvédje a várost.
A török ostrom idején Gül Baba egy barlangba vonult el, itt kezdett imádkozni, meditálni. Állítólag a barlangban hirtelen feltört egy forrás, amely bőséges vízzel látta el őt. 

A vízforrás mindmáig látható a Gül Baba Türbe és Rózsakertben.

Vegetárius életmód és teaszeánsz 

Gül Baba valószínűleg húsmentes leveseket és püréket fogyasztott, amelyeket gyógynövényekkel és fűszerekkel ízesített, de rendszeresen evett gyümölcsöket, zöldségeket, gabona- és dióféléket, valamint mazsolát és datolyát is. A teázás kedvelt szokásai közé tartozott, rendszerint rózsateát kortyolt, mert hitte, hogy az frissítő és nyugtató hatású.

A jámbor dervis az öltözködésével is az egyszerűséget hirdette

Fejfedője fehér színű, hosszú sál vagy kendő (turbán) volt, amelyet a feje körül tekert fel, s belé egy szál rózsát tűzött. (A turbán török megfelelője tülbent vagy sarık, ejtése: sárik). Gül apót a legtöbb képen hırkával, entarival és şalvarral ábrázolják. A hırka egy hosszú, köpenyszerű, egyszerű és laza ruhadarab, amely jelképezi a szerénységet és a világi vágyaktól való szabadulást. Az entari egy hosszabb színes és díszített kabátka, amelyet afféle felöltőként használtak a dervisek, a şalvar pedig hagyományos hosszú, laza és kényelmes nadrág volt. 

Gül Baba kedvelte a rózsákat szépségük, törékenységük és csodás illatuk miatt. Számára a rózsa nemcsak virág volt, hanem mély szellemi és vallási jelentéssel is bírt. A gül szó törökül rózsát jelent, a rózsa pedig a szépség, a harmónia, a transzcendens szeretet és szellemi ébredés jelképe.
Egy történet szerint Gül Baba éppen egy magaslaton imádkozott, amikor egy szép rózsa lehullott az égből és a kezébe esett. Ő ezt isteni kegyelemként és megerősítésként értelmezte – ezután kezdte el magát Gül Babának, vagyis Rózsa apának hívni. Későbbi imádkozásai alkalmával gyakran vette körbe magát rózsákkal, hogy mélyebb kapcsolatot teremtsen Istennel. 

Kép

A budai Gül Baba kiállítás egyik terme – Forrás: Wikipédia

A rózsák dombja

A Rózsadomb neve is Gül apóhoz kötődik: a legenda szerint türbéje egy hajdani rózsakert helyén áll. A mendemondák szerint a dervis rózsaolaj-készítéssel is foglalkozott, amihez egy csodás kertet tartott fenn, ahonnan hétköznapi ember egy szál virágot sem szakíthatott le. Állítólag a bolgároktól csent rózsamagokat nagy szemű rózsafüzérbe rejtve hozta Budára.
A II. kerületi Mecset utcában egy támfalakkal övezett kis kertben, kőzsámolyon áll a nyolcszög alaprajzú, kupolával fedett épület, amelynek a bejárata keleten nyílik, s ahol Gül Baba sírja található. A türbét, azaz a síremlékét 1543 és 1548 között III. Mehmed pasa építtette, és először török zarándokhely, majd népszerű kiránduló- és panorámapont lett. 1914-ben nyilvánították műemlékké, a legfrissebb felújítási munkálatokat 2018 őszén fejezték be. 

A türbe és kert gyönyörű rózsákkal és panorámás kilátással rendelkezik, vonzza a helyieket és a turistákat, valamint kedvelt randevúhelyszín is. A lépcsőzetes rózsakertek mellett egy illatozó levendulakertet is kialakítottak.

A törökök úgy tartják, hogy a Rózsák atyja Buda várának elfoglalásakor sebesült meg 1541-ben, s a dzsámivá alakított Nagyboldogasszony-templomban, egy muszlim istentiszteleten halt bele a sebesüléseibe. Temetésén Szulejmán szultán is vitte a koporsót. Nemcsak halálát, de jószívűségét és cselekedeteit is legendák őrzik. A dervis hátrahagyta Magyarországnak szépséges rózsáit, amelyek ma is mindannyiunk szívét megérintik.

Felhasznált forrás: 
Agoston G. – Sudár B.: A legendák Gül babája
Bir Dünya Haber: Macaristan’da Bir Osmanlı Dervişi
hepaoffice.com.tr
 

A serpák napról-napra bebizonyítják: bármi elérhető, ha megvan bennünk a képesség, az akarat, a kitartás és a csapatmunka. Hegyi vezetők, akik ismerik a völgyeket és a meredek útvonalakat. A világ legmagasabb csúcsainak, köztük a Mount Everestnek pontos ismerői. A „serpa” szó magát a tibeti és nepáli nomád, félnomád nép népcsoportot jelöli, mely már több mint 6000 éve él a Himalája magas fennsíkjain, átlagosan 3000–4500 méteres magasságban. Ismerik a hegyi utakat, tudják, hogyan kell hágóvassal közlekedni, s, hogy milyen hatásai vannak a magasságnak az emberre.
A 20. század elejétől segítenek a hegymászóknak teherhordóként, mert jól jött nekik az ezért kapott fizetség. Modern eszközök híján sokáig a hátukon vitték az expedíciók felszerelését. Manapság is ők szállítják hátukon a felszerelést és az élelmiszert, de fontos hangsúlyozni, hogy a „teherhordó kifejezés” degradáló a himalájai hegymászó serpák számára. Ők a hegyek ismerői, túravezetők, őket hívják akkor, amikor kötélpályát kell kiépíteni, létrákat kell felcipelni, sátrakat kell telepíteni, és akkor is, ha valaki bajba kerül a hegyen, és menteni kell. 

Kiváló fizikai állóképességgel és mászási technikával rendelkeznek, ami lehetővé teszi számukra, hogy az extrém körülmények között is hatékonyan mozogjanak.

Tapasztalataik és helyismeretük segítségével navigálnak a veszélyes hegyi útvonalakon, gondoskodnak az expedíciókon résztvevő csapatok biztonságáról, pontosan meghatározzák az optimális útvonalakat, emellett jártasak az időjárás „olvasásában” is. Rendszerint olyan hatalmas kihívásokkal szembesülnek, mint például az extrém hideg, az oxigénhiány vagy a hóvihar, éppen ezért jól tudják, hogy a hegyekben nincs helye hibának vagy figyelmetlenségnek. Hivatásuk életstílus is, és bőven több puszta fizikai teljesítménynél:
„A hegyek spirituális és kulturális őrzői is vagyunk. Az őseink hosszú évszázadokon keresztül élték meg ezt a hegyvidéki életet, és mi az ő hagyományaikat hordozzuk magunkban” – nyilatkozta Ang Rita serpa.

Mennyit keresnek a serpák?

A serpák jövedelme jelentős mértékben változhat, és számos tényezőtől függ, például a tapasztalattól, a feladatoktól és a megmászott hegyek számától. Általában a serpák éves jövedelme átlagosan 3000 és 6000 dollár között mozog, azaz átlagosan havi 250 és 500 dollár – ennyiért cipelnek kb. 30 kilót a hátukon. Ezek az adatok persze átlagos becslések, és a konkrét összegek változhatnak az egyéni körülményektől függően.

Kép

A hegyek legismertebb titánjai

Az egyik legismertebb serpa a nepáli Tenzing Norgay, aki 1953-ban Edmund Hillaryvel együtt először hódította meg az Everest csúcsát. „Az Everest megmászása mindig kihívásokkal teli. A legnagyobb öröm számomra az, amikor másokat is elvezethetek a csúcsra, és megoszthatom velük ezt a csodálatos élményt” – nyilatkozta Norgay.

Híres és elismert Ang Rita serpa is, aki rekordot állított fel azzal, hogy tízszer jutott fel a Mount Everest csúcsára oxigénpalack nélkül. 

Ez az elképesztő teljesítmény nemcsak az ő személyes erejét és kitartását mutatja, hanem a serpák általános elhivatottságát és kivételes képességeit is. Kami Rita serpáé eddig a Guinness-rekord: huszonhetedszer is felment a Mount Everest csúcsára, hogy utat nyisson a mászószezon legsűrűbb időszakában a sok száz alpinistának, köztük a magyar Neszmélyi Emilnek is. 
„A hegyekben mindenki egyenlővé válik. Nem számít, hogy milyen híres vagy gazdag vagy, csak a kitartás és a tisztelet számít” – ezt már Apa serpa mondta, aki 21 alkalommal mászta meg a Föld legmagasabb hegyét, a Mount Everestet 1990 és 2011 között. Kezdetben a megélhetésért kezdett a hegyre járni, de mára csak jótékony célokért mászik. Tizenkét évesen már beállt a hegyen cipekedők közé, segített svájci, japán és amerikai hegymászóknak, de dolgozott konyhán is. Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban él, és egy Salt Lake City-i fröccsöntő üzemben dolgozik. Amikor nem az USA-ban van, akkor Nepálban tartózkodik, a hegyekben. 
Ngima Nuru serpa zero waste nagykövet, a legfiatalabb hegymászó, aki több mint hússzor ért fel a csúcsok csúcsára. 

Emellett környezetvédelmi harcos, csapataival folyamatosan tisztítják a hegyet, legutóbb három tonna szemetet gyűjtöttek össze. 

2019-ben tette tiszteletét Budapesten és Baján – előadások keretében beszélt a serpák mindennapjairól. 

Lhakpa serpa, a női erő – a mosogatástól az Everest csúcsáig

Számos serpa található még a képzeletbeli hőslistán, az egyik női ikon Lhakpa serpa. Ez az elbűvölő hölgy immár tízszer állt az Everest csúcsán, megszerezve ezzel a nők közötti rekordot. Lhakpa serpa  egy több mint 4000 méteres tengerszint feletti magasságban lévő falunak a barlangjában látta meg a napvilágot Nepál keleti részén. Nincsenek hivatalos születési iratai, nincs iskolai végzettsége sem, van viszont 11 testvére, akiket gyakran vitt a hátán iskolába. Mindig is izgatta, milyen érzés lehet felérni az Everest csúcsára. „Amikor először értem fel, úgy éreztem, elértem az álmom, és nem kell többé csak háziasszonynak lennem” – mondta a BBC-nek 2016-ban. 

Kép

Lhakpa később egy román hegymászó felesége lett, akivel Amerikába költözött, és tetőfedő vállalkozást indított. Sajnos a családi élete gyökeresen megváltozott, amikor első lányuk megszületett: az erőszakossá váló férj elől egy idő után menekülnie kellett. Lhakpa hol mosogat, hol takarít házakat, miközben a hegyek királynője. 

Rendkívüli teljesítményével, kitartásával és bátorságával rengeteg nő példaképévé vált.

A BBC 2016-ban Lhakpát beválasztotta a 100 leginspirálóbb és legbefolyásosabb nő közé. Az asszony azt tervezi, hogy fiával és lányaival a jövőben együtt másszák meg az Everestet.

Láthatjuk, hogy a serpák óriási kockázatot vállalnak, amikor segítséget nyújtanak a hegymászóknak, számos esetben az életüket teszik kockára. Ezért fontos, hogy tisztelettel és megbecsüléssel tekintsünk rájuk, és értékeljük az általuk vállalt kihívásokat és áldozatokat.

Imádtam kerekezni, és most lehetőségem nyílt rá, mert folyamatosan kaptam a megbízásokat. Mit kérdeztél? Mikor történt ez? 1944 áprilisában, a bombázások kezdete után. Persze, akadt korábban is egy-két repülőtámadás, szovjet részről, de ezek, hogy is mondjam csak, amatőr akciók voltak a későbbiek fényében. A legtöbb ledobott bombájuk fel se robbant. Bezzeg a jenkik ajándékai...!
Szóval mentem ki a helyszínekre, ahol meg kellett találnom a címzetteket. Könnyen ment. Többnyire ott tébláboltak az üszkök között, igyekeztek a tárgyaikat visszamenteni a használat világába, guberáltak, de akadt olyan is, aki csak meredt maga elé... Mindenféle érzelmi állapot előfordult az őrjöngéstől a néma döbbenetig. Ezek az emberek voltak, hivatalosan megnevezve, a kibombázottak, nekik vittem az írásos értesítőt, jelentkezzenek itt és itt a lakhatásuk megoldása végett.

A Szondi utcába szólt a következő címem. Ott állt a nő is élete egykori színterén, nem guberált, nem sírt, nem átkozódott. Semmilyen érzelmet nem fedeztem fel rajta, talán csak fásultságot, igen, fáradt unottságot. Átadtam az iratot, rám nézett, és mintha ismerőse lennék, „a papagáj hol van?”, kérdezte.

Tényleg, hol? Anyuéktól kaptam a harmadik születésnapomra, komoly szerepet szánhattak neki, mert Tibornak nevezték elé, észbontó logika, ha a gyermekünkből Flórika lett, a papagáj legyen Tibi… Tibor hétéves koromban jobblétre szenderült, éppen iskolában voltam, anyu pedig nem akarta elmondani. „Eltűnt… Biztos kirepült az ablakon.” Látva, hogy sírok, mosolyogni próbált. „Ugyan már, Rika! Szabad madár lett belőle... Gondolj bele! Ha rácsok mögé zárnának évekre, te is örülnél, ha kiszabadulsz!” Aztán beleélve magát a hazugságba, amely akár képletes igazsággá is emelkedhet, kitárta a kisszoba ablakát, és kikiáltott: „Repülj csak, Tibi!”

Szóval átadtam az iratot a nőnek, majd felpattantam a bringára, és a Lovag felé lódultam, vissza az irodába, hátha kapok még aznapra újabb címet! Odaérve leültem a folyosón, és azon kezdtem mélázni, vajon honnan veszik az üres lakásokat, ahova a kibombázott embereket Tivadar, a főnököm elhelyezi. Mert erről még nem hallottam... 

Talán nemcsak kibombázott családok, hanem kibombázott lakások is vannak, ahonnan a lakókat robbantották ki? Vagy lőtték ki? 

Már láttam is magam előtt, ahogy embereket gyömöszölnek be ágyúcsövekbe, és lőnek ki, messzire... Talán Amerikába! Ha hosszú a cső, messzire ellő... De nem fantáziálhattam tovább, mert sietős léptek ütötték meg a fülem. A Szondi utcai nő! Most sokkal feszültebbnek látszott, végigvágtatott a folyóson és berontott az irodába. Az üvegezett ajtó rosszul záródott, résnyire nyitva maradt, így minden szó kiszűrődött. A doktor először néhány kérdést tett fel, adatokat egyeztetett, majd rátért az elhelyezésre. Pár szóban összefoglalta egy lakás paramétereit, majd közölte, merre található.
– A körúton? Zajban, villamospálya mellett? Kérem, nekem kisgyerekeim vannak, nem fogom őket zajnak és piszoknak kitenni! Minek kérdezte, hány évesek, ha nem veszi aztán figyelembe?
Bár a nő sokkal hangosabban beszélt, Tivadar nem emelte fel a hangját. Újabb címet ajánlott, halkan, nyugodtan.
– Nem, földszint nem jó! Azok mind sötét lukak, és hallottam a bejárónőmtől, hogy dohosak is! A kislányom asztmatikus, nem kockáztathatom, hogy megbetegedjen!
A felkínált lakások szinte azonnal elkeltek, úgyhogy itt már nagyon füleltem, mert meglepett a helyzet. Papírsuhogás... „Második emelet… Csendes, világos... Ez megfelelő lesz? Horn Ede utca 19.” Apró nyilallást éreztem a szívemben, mivel én is ott laktam, közvetlenül a szomszédban, a 17-ben!
– A Hornban?! – fulladt el a nő. – Abban a rosszhírű utcában, ahol erkölcstelen nők élnek és állandóan razzia van?
Tompa puffanás hallatszott, mint amikor nagy és súlyos könyvet csapnak be. Nem kétséges, a lakásnyilvántartót.
– Asszonyom! Sorstól üldözve, és mégsem megelégedve?

Pillanatig nem is értettem a szavakat. El kellett gondolkodnom. Ekkor tanultam meg, hogy a humornak mindig helye van, szörnyű, vészterhes időkben is… Ha találó. Az egész testem összerándult, olyan röhögőgörcsöt kaptam. A továbbiakra nem emlékszem... Mit felelhetett az asszony? Mi lett az elhelyezésével?
Tessék? Hogy velem mi történt? Másnap sárga csillagot kaptam. Aztán gettóba zártak, megszöktem, és majdnem agyonlőttek. Most meg fáj a csípőm, hiába kenegetem… Valamit tudsz rá ajánlani?

Az írás a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese.

Épp a sírkövesnek magyaráztam, hogy a legegyszerűbb, csiszolatlan követ szeretném, bőven elég, ha a név és az évszám rajta van, amikor felhívott Mari néni. Jaj, édes fiam, kezdte sírástól remegő hangon, de jó ember is volt az apád, a legszebb temetést érdemli, már megrendeltem neki a gránit sírkövet, le is szállították a sírhelyhez, ki is fizettem, jaj, ez a minimum kisfiam. Apám mindig is rühellte Mari nénit, aki fülig szerelmes volt belé, sose tudta lerázni, erre az öregasszony még a halála után is odapakolt egy sziklát a nyughelye mellé. 
Fél nap ügyintézésbe került, hogy elszállítsák a tömböt, épp elment a teherautó, amikor pittyent a telefonom. Karcsi bácsi küldte a mailt, nekem meg még vagy háromszáz embernek titkos másolatban, a csatolmányban egy partecédula, rajta apám neve és a két évszám, mindkettő hibásan. Felhívtam, hogy ki kérte meg erre, és kiderült, hogy senki, csak segíteni akart nekem, mint apám legjobb barátja, tudja, mennyire el vagyok havazva a munkával. Inkább a kölcsönkapott milliókat adná vissza Karcsi bácsi, válaszoltam, és leraktam a telefont. Következhetett a valódi gyászjelentés elkészítése és kiküldése, egyenként bemásolva a címeket, hozzátéve, hogy csak szűk körű temetés lesz, csak azok jöjjenek, akiket külön felhívok. 

Bele se írtam az időpontot a szövegbe. Mégis kiderítették valahogy, körülbelül kétszáz ember tolongott a ravatalozó körül, amikor odaértem. 

Sápítozó szomszéd nénik, szipogó harmad-unokatestvérek, a vállamat lapogató régi kollégák és egy rakás idegen: egy számomra ismeretlen nő egy padon ülve gyereket szoptatott, de közben részvéttel nézett rám, egy buszsofőr meg hangosan zokogva verte a mellét, hogy ez van, nincs mit tenni, mind meghalunk. Ez meg kicsoda, kérdeztem a mellettem álló Mari nénit, hát a Pudlics Józsi, ő vezette a buszt, nélküle nem lehetnénk ennyien itt, kisfiam, ő visz majd tovább a halotti torra is, meg a háromnapos emlékkirándulásra, áldott jó ember, megengedte, hogy a csomagtartóba berakjam a töltött káposztát, pedig tudod, milyen szaga van annak. 
Miközben szegény apámat egyre lejjebb és lejjebb engedik a szmokingba öltöztetett sírásók, végignézek a sápítozó, fel-felzokogó idegenek tömegén, akik apámnak talán még a nevét se tudják, és eszembe jut a Mester mondata. 
Messze járhat már, de ha a szertartás után el tudom lopni a buszt, akkor talán még utolérhetem. 

Ez a cikk a Képmás magazin 2023. januári számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>
 

Komócsin Laura 15 éve dolgozik coachként, magyar és külföldi vezetőknek nyújt támogatást. Az évek során azt tapasztalta, hogy a magyar vezetők sokkal alacsonyabb célokat tűznek ki, mint azonos pozícióban lévő külföldi társaik. Kíváncsi volt, valóban igaz-e a felvetés, miszerint a magyarok önbizalma alacsonyabb, ezért nemzetközi kutatást indított a témában. Az eredmények sajnos rámutattak, hogy a magyarok önbizalomszintje átlag alatti, ebben pedig bizonyos csoportok, mint a diákok és a tanárok, különösen érintettek. 
Laura, látva a rossz hazai mutatókat, azt a nagy célt tűzte ki maga elé, hogy a következő három évben feltornázza a magyarok önbizalmát a nemzetközi átlagra. Programjához, amely az Önbizalomnövelde nevet viseli, tavaly ősszel kezdte el az önkéntesek toborzását és szakmai felkészítését, és mára már 150 nagykövettel büszkélkedhet, akik az ország több pontján tartanak önbizalomnövelő foglalkozásokat. Az ezekre való igényt mi sem igazolja jobban, mint hogy eddig több mint 5000 diák kapcsolódott be a programba. A workshopok megkezdése előtt és a hónapokkal később, utókövetés céljából kitöltött önbizalomteszt eredményei a projekt sikerességéről árulkodnak.

Tavaly sok speciális célcsoportnak szerveztek összejöveteleket: vakoknak, gyengénlátóknak, beszédhibásoknak, mélyszegénységben élőknek és egyszülős családoknak is. Az idei első negyedévben viszont az érettségire készülőkre fókuszáltak. 

Csángóföldön is ráfér a diákokra az önbizalomnövelés

Nemcsak belföldön, de határon túl is igyekeztek növelni a diákok önbizalmát: Laura egyik lelkes nagykövetével, Vanczer Zsuzsannával együtt indult el Csángóföldre, hogy ott is pozitív energiákkal töltsék fel a végzősöket.
Zsuzsanna azért szerette volna csángó közegben is megtartani az Önbizalomnövelde foglalkozásokat, mert már 10 éve Dumbravénben végez önkéntes munkát, és tudta, hogy az ott élő fiataloknak és a Csíkszeredai Csángó Kollégium bentlakó diákjainak is szükségük lenne ilyen jellegű segítségre. Nem mellesleg eszébe jutott a statisztikai adat is, miszerint Romániában az érettségiknek csak az 54 százaléka szokott sikerülni. Ezen az arányon mindenképp javítani szeretett volna a saját eszközeivel. 

Kép

Komócsin Laura és Vanczer Zsuzsanna

„Először turistaként kerültem Csángóföldre, nemsokra rá egy kisfiú fogadott keresztszülője lettem. Többször meglátogattam őt, és már az első út után azt éreztem, hogy több gyereknek és a tanítónak is tudnék segíteni táborok szervezésével, keresztszülők toborzásával, és később az új Magyar Ház felépítésével, ahol ma már 20 óvodásnak és 60 iskolásnak tartanak magyar nyelvű foglalkozásokat. Már annyira ismerem az ottani gyerekeket, hogy olyan, mintha mindegyik a fogadott keresztgyerekem lenne” – meséli Zsuzsanna.

Laura és Zsuzsanna egy hetet töltöttek határon túl, és összesen három településen, Csíkszeredában, Bákóban és Dumbravénben tartottak önbizalomnövelő workshopokat. 

Laura számára különösen izgalmas volt ez az út. „Zsuzsi már vagy harmincszor járt Csángóföldön, én viszont csak egyszer, 20 évvel ezelőtt. Bevallom, nem volt egyértelmű számomra, hogy itt alapvetően a gyerekek románul beszélnek egymás között, velünk azonban magyarul beszéltek. Az is meglepetés volt, hogy milyen nagy szeretettel vártak bennünket a gyerekek. Szaladtak felénk virágcsokorral, és rögtön megöleltek minket” – emlékszik vissza meghatottan Laura.

A pozitív pletyka ereje

A diákok alapvetően nyitottak voltak a foglalkozásokra, bár voltak néhányan, akik kétkedve álltak a feladatokhoz, de végül nem bánták meg, hogy csatlakoztak a csoporthoz. Örültek, hogy meghallgatta őket valaki, nem beszélve arról a sok pozitív visszajelzésről, amelyet egymástól kaptak a diákok.

„A kiscsoportos, interaktív foglalkozások lényege, hogy olyan gyakorlatokat végeztessünk a gyerekekkel, amelyektől azt fogják megélni, hogy ők értékes emberek. Elsőként összegyűjtjük az erősségeiket és jó tulajdonságaikat, amelyekre építhetnek, a következő blokkban pedig meg kell határozniuk a céljaikat. A zárókör az ún. »pozitív pletyka«: kiül valaki a kör közepére, elmondja, hogy mik a tervei, hova szeretne eljutni az életben, aztán háttal fordul, és az osztálytársai a háta mögött beszélik meg, de úgy, hogy ő is hallja, hogy miért valósulhat ez meg, miért sikerülhet ez neki” – magyarázza Laura.

Zsuzsanna és Laura elmondása szerint jó néhány megindító jelenetet szültek ezek az alkalmak. Volt olyan, hogy az egyik kisfiúnak azt mondták a társai, biztosak benne, hogy jó apa lesz belőle. Az egyik kislány meghatódott, mert azt hitte, őt nem szeretik, miközben olyan személy is jót mondott róla, akiről nem is gondolta volna. Volt, aki azért sírta el magát, mert az osztálytársaitól öt perc alatt több pozitív visszajelzést kapott, mint 14 év alatt a szüleitől. Sőt, olyan momentum is akadt, amely egy lánykérésnek is beillett: a fiú elmondta a barátnőjének, hogy ő bizony el tudná őt venni feleségül. 
Bákóban felnőtteknek tartottak workshopot Lauráék, ahol szkeptikusabban, de nagyon barátságosan fogadták őket. Azt gondolták, mivel jár hozzájuk pszichológus és tréner is, már nem tud senki újat mutatni nekik. Végül ők is nagyon élvezték az alkalmat, mert olyan feladatokat kellett megoldaniuk, amelyeket eddig még nem csináltak, és ezek segítettek nekik átértékelni a saját magukhoz fűződő viszonyukat. 

Kép

A Csíkszeredai Csángó Kollégium diákjai

„Dumbravénben a pedagógust is bevettük a foglalkozásokba. Itt a gyerekek elmondták, mennyire hálásak neki. Volt, aki kijelentette, hogy a tanár a pótapjuk – úgy fogalmazott, hogy a tanár bácsi a kettedik apukánk. Volt, aki példaképként emlegette őt. Végzősökről lévén szó, szép lezárása volt ez a közös együttlétüknek” – teszi hozzá Zsuzsanna.

Szerinte nem véletlen, hogy sok gyereknek a tanár a példaképe, mivel a csángó apukák nagyon ritkán vannak otthon, az a jellemző, hogy külföldön keresik meg a kenyérrevalót. 

A gyerekek között nagyon erős a kapcsolódás

Az apahiány pedig ilyen formában mutatkozik meg. De nemcsak a családos férfiak, a fiatalok nagy része is elmegy más országba pénzt keresni, miután betöltötte a 18. életévét. Csak remélni lehet, hogy idővel egyre többen hazatérnek, hogy ott boldoguljanak. 
Laura számára azt is érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen erős kapcsolatok alakulnak ki a helyi közösségeken belül: az osztálytársak mintha testvérek vagy unokatestvérek lennének, a vendégek pedig családtagok. Ezt érezte akkor is, amikor az egyik család meghívta őt és Zsuzsannát vacsorára. Nagy szeretettel fogadták őket, közvetlenek voltak velük, és szívesen kínálták fel nekik a kertben sütött finom falatokat. 
A diákok esetében mindketten azt érezték, hogy nagyon őszinték, barátságosak, nyitottak voltak a foglalkozások során. Sok bensőséges dolgot osztottak meg velük, egyeseknek még a szerelmi életét is megtudták egy napon belül. „Amikor azt érzi egy gyerek, hogy nem ítélkezel, hanem segíteni akarsz neki, és bízol benne, akkor megnyílik. És ha látja azt a felszabadult, kacagós, jó hangulatú közeget, amit mi létre szoktunk hozni, akkor elkezd vágyakozni oda, és már nem fogja érdekelni a telefon és a közösségi média” – állítja Laura.

Az Önbizalomnövelde program nemcsak a diákoknak ad sokat, hanem a foglalkozást tartó önkénteseknek is.

Zsuzsanna például nem egyszer meghatódott a középiskolások mondatain, reakcióin. A csángóföldi látogatását követően sokan a közösségimédia-oldalakon jeleztek vissza neki és Laurának, hogy mennyire jó és hasznos volt mindaz, amit csináltak. Az egyik fiú, aki lázasan készült egy randira, örömmel újságolta el, hogy találkozott a kislánnyal, minden rendben ment, és hogy magabiztosabbnak érzi magát.
Laura és Zsuzsanna hamarosan visszatérnek Romániába, mert nem csak belföldön szeretnék népszerűsíteni a foglalkozásokat. A következő célpont Kolozsvár lesz, ahol Laura rendszeresen előadást szokott tartani a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Zsuzsanna pedig, aki rengeteg helyi tapasztalattal rendelkezik, örömmel támogatja és segíti Laurát, amiben csak tudja. Nem tagadja, ha azt mondanák neki, hogy soha többé nem mehet ezután sehova, csak Romániába és Magyarországra, teljesen ki lenne vele békülve, mivel rengeteg terv van még a tarsolyában.

A pályaművek alapvetően az apai jelenlét témáját érintik; leginkább arról beszélnek, hogy apa van vagy apa nincs. Egyrészt kifejezik azt a biztonságérzetet, örömöt, felszabadultságot, útra indító bizonyosságot, amit apa jelenléte képes megadni. Másrészt megmutatják azt a fájdalmat, űrt, elveszettséget, amit apa hiánya okoz. A zsűri örömmel állapította meg, hogy bár a pályázat alapvetően az írással nem hivatásszerűen foglalkozókat célozta, kifejezetten sok irodalmi értékű írásmű érkezett. Hasonlóan örömteli, hogy 2022-höz képest jelentősen emelkedett a humoros, derűs írások száma.

Az online eredményhirdetés apák napján, 2023. június 18-án 18 órakor volt (www.apakulcs.hu; www.facebook.com/apakulcs). A zsűri kiválasztotta a pályázat fődíjasát, illetve minden partner a maga különdíjasát, valamint a zsűri létrehozott két extra különdíjat is. Összesen tíz díjat adtak át. A személyes díjátadóra 2023 őszén kerül sor. A pályázat értékelésében és a díjak, különdíjak odaítélésében az Apakulcs és az Apa ezerrel! pályázat stratégiai partnerei vettek részt: Apa Akadémia: www.apaakademia.hu; Egyszülős Központ: www.egyszulo.hu; Family magazin: www.family.hu; Harmat Kiadó: www.harmat.hu; Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom: www.haromkiralyfi.hu; Képmás magazin: www.kepmas.hu; Nagycsaládosok Országos Egyesülete: www.noe.hu

Fődíj:

Bajnai Zsolt: Apukává tett
Összezárt minket a járvány. Az ovi bezárt, nekem otthoni munkát rendeltek el. Ő a szobájában, én az íróasztalomnál. Néha hívott, de azzal küldtem el, hogy dolgoznom kell.
Nem adta fel. Bosszantott. A sokadik nap már ritkuló kérlelései után nyilallt belém: ilyen egy apa? Hat éve reggeltől estig gürizek, hazudva, hogy értük, hogy mindenük meglegyen, és közben idegen lettem. Nem is ismerem ezt a kisfiút.
Bejöhetek? Meg se vártam a választ. Lekuporodtam a játékai közé. És aztán napról napra, mint a róka meg a kis herceg. Hosszú játékidőink lettek, amik alatt nemcsak egyre közelebb ültünk egymáshoz, de mind többször lett közös a történetünk, és aztán már fél szavakból is értettük a saját meséinket. Elkápráztatott: nem tudtam, milyen okos. Néha talán én is megleptem, mi mindent tudok. Olykor megcirógatott, váratlanul átölelt.
Teltek a napok, és azon kaptam magam, hogy ki tudok kapcsolódni, és a munka is jobban megy. De alig vártam az előre megbeszélt játékidőket.
Apukává lettem a járvány alatt.

Képmás magazin különdíja

Sőnfeld Mátyás: Ügyes volt ma Apa?
Janka csak fecseg, ugrabugrál, közben gondosan szorítja Zödönt, aki állítólag tökéletes párnaplüss, mert jó illata van. Én pedig izgulok. Nagyon. Rengetegszer tartottam már hangszerbemutatót, de most komoly a tét: a kicsi lányom óvodájába hívtak. Ezerrel készültem: lesz hangszerosztás, gitár, ének, rezgős kísérlet, vicces mondóka, öko-hangszerek… jaj, ugye tetszik majd neki…?
Megérkezünk, kabát le, váltócipő, most nem búcsúzkodunk, mert hát tudod, apa, a tornateremben úgyis ott leszel. Előkészülök. Jönnek. Lelkesen integet, leül. Na, csapjunk bele!
Jól sikerült, végig mosolygott. Hosszan kifújom a levegőt, majd integetek a távozó csoportoknak, közben Janka odaszalad, megöleljük egymást, aztán futás, mert jön az ebéd. Hát ez is eljött. A lányom ovijában zenéltem. Mindennapos és fantasztikus egyszerre.
Este anya kérdi: „Ügyes volt ma Apa?” „Igen.” Előtör belőlem a szakmai kíváncsiság: „És melyik része volt a legeslegjobb?” Janka gondolkodás nélkül válaszol: „Amikor megöleltél.”

A különdíj indoklása: A hétköznapi igaz történetek sokszor magukba sűrítik az élet nehezen megfogalmazható igazságait. Sőnfeld Mátyás Ügyes volt ma Apa? című személyes írásában a felnőtt bonyolult igyekezete és a gyermek őszinte és egyszerű látásmódja együtt, közhelymentesen és megmosolyogtatóan ábrázolja az apaság esszenciáját.

Apa Akadémia különdíja

Borbás Bálint: A hinta
A kislányom, aki eddig csüngött rajtam, először törli le a homlokáról a puszimat. Másszor rohan felém, ám az utolsó pillanatban kitér előlem, és szalad tovább egy random tárgyhoz, amit meglátott. Bumm!
Sok apa átélhette már kétéves „kamaszlányával”, hogy minél több időt, figyelmet fordít a kapcsolatukra, annál inkább nem jó neki semmire sem. Csak Anya, vagy bárki, aki nem Apa. Sebaj, egyszer majd csak eljön a mi időnk is…
Van, hogy előbb, mint gondolnánk. Játszótér kettesben. A meglökött hinta akkor is visszatér hozzánk, ha már nem számítunk rá. (Mint a szeretet!) Bumm! Rohanok, hogy vigasztaljam, közben már készítem magam lélekben, hogy itt egyből Anya kell majd és végig fogjuk üvölteni a hazautat.
Ám ő olyan szorosan ölel magához, mintha el sem akarna engedni többé. Egyből megnyugszik a karjaimban. „Lebuktál, kis barátom!” – gondolom magamban, és egy taknyos zsepis vizes borogatás után (ilyet is csak Apa tud!) önfeledten játszunk tovább sötétedésig. Direkt azért ne alkalmazzátok!

Apakulcs különdíja

Kopácsi Renáta: Fonatok
Amikor a mama meghalt, bonyolult lett minden. Nem volt többé reggelente senki, aki elvigyen az óvodába.
A hajam fenék alá ért, mert hát szép kislány voltam és mindenki így szerette, azonban sok törődést igényelt.
Apámra hárult a feladat, hogy minden reggel rendbe tegye. Fésülte, és igazán igyekezett, hogy ne tépje, aztán egyenes fonást készített, alul vékony kis gumival. Habár a rakoncátlan kis tincsek kiszabadultak és laza is volt a fonat, de éreztem, hogy minden tudását beleadja és valóban napról-napra ügyesebb lett.
Mikor valamivel nagyobb lettem, már kevésbé szerettem, ha hozzáérnek a hajamhoz, úgy éreztem, csak a nyűg van vele, kértem apámat, hogy vágjuk le, neki is egyszerűbb lett volna, pedig sosem láttam rajta, hogy ez zavarná. Ő kedvesen csak annyit mondott:
– Amíg Te meg nem unod, én minden reggel befonom a hajad.
A hajam 17 éves koromig hosszan maradt.

Egyszülős Központ különdíja

Faludi Zsolt: Apatár
Ha felnőtt lennék, nyitnék egy apatárat. Olyat, mint a könyvtár a suliban, csak onnan apukákat lehetne kivenni. Megkérném a barátnőimet, néha engedjék át a sajátjukat, én meg kikölcsönözném őket másoknak. Így azokat a gyerekeket is elvinné valaki az állatkertbe, akiknek nincs apukájuk. Vagy meghallgatná a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondanak. Vagy tapsolna nekik, amikor a táncversenyen megnyerik az aranyérmet.
De jó volna, ha már most lenne ilyen apatár! Megkérném anyukámat, béreljen ki nekem valakit. Akkor engem is elvinnének az állatkertbe, meghallgatnák a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondok, és tapsolnának nekem a táncversenyen.
Anyu soha nem ér rá. Állandóan dolgozik, gyakran hétvégén is. De hiába túlórázik sokat, így is alig jövünk ki a fizetéséből. Mindig késő este ér haza, csak sóhajt egy nagyot, és azt mondja, olyan jó lenne eljönni velem az állatkertbe, meghallgatni a verset, amelyet a karácsonyi ünnepségen mondok, és tapsolni nekem a táncversenyen.

Harmat Kiadó, Family magazin különdíja

Zsámboki Réka: Apu keze
Apu keze
az éjjeli műszak után,
reggel copfba gumizza a hajam,
szendvicseket csinál a zsúromra,
piros aranyból mosolygós arcot rajzol rá.
Apu keze sebtapasz a bibin,
borogatás a lázas homlokon.
Apu keze fegyelmez is,
kevélyen rázza délceg mutatóujját,
így kormányoz és 
sosem veszíti el az irányt.
Karmesterként indítja el
kedvenc Elvis-számát
és ritmusra simogatja a levegőt.
Apu keze csokit varázsol a fülem mögül 
és zsebpénzt a zsebembe.
Apu keze gyengéd, de tud erős is lenni,
bárkit megpofozna, aki bánt,
de a keze nem szorul ökölbe, 
akkor sem, ha a szíve igen.
Apu keze dolgozik, tálcákat visz,
elegánsan pezsgőt tölt a
vendégeknek kristálypohárba,
hétvégén meg talicskát tol és téglát rak.
Apu keze megadja a kezdő lökést,
de később fékez is.
Apu keze esténként anyu ölében pihen
vagy masszírozza fájó hátát.
Apu keze néha már elfárad,
mert benne egy egész világ,
egy család, amit a tenyerén hordoz.
Összefont ujjainak templomában
időzik múlt, jelen és jövő.
Apu két keze szavak nélküli imádság.

Három Királyfi Három Királylány Mozgalom különdíja

Gortva Nikolett: Hócsata
Egész délután havazott, így estére mindent vastagon beborított a friss hó. Én vacsora után gondoltam, kimegyek egy kicsit kiszellőztetni a fejem. Nehéz heteket éltem át, az új iskola megviselt, minden hiányzott, amit szerettem és most hátrahagytam.
Csak álltam odakint bánatosan, mikor nyílt az ajtó és apa lépett mellém. Rágyújtott egy cigarettára, ahogy szokott, és se én nem szóltam, se ő. Csak néztük hol a havas tájat, hol a csillagokat. Aztán elnyomta a csikket és befelé indult. Bántott, hogy nem is próbál vigasztalni, csak így itt hagy.
Már épp készültem ismét fejest ugrani az önsajnálatba, mikor eltalált egy hógolyó. Hátrafordultam, és apa állt ott vigyorogva, én meg rögtön visszadobtam, s már menekültem is előle nevetve, a puha hóban. Heves hócsatát vívtunk, és csak akkor hagytuk abba, mikor már teljesen átfagytunk.
Befelé sétálva arra gondoltam, szerencsés vagyok, hogy az apukám soha nem hagy magamra. Még akkor sem, ha így súlyos vereséget szenved a hócsatában.

Nagycsaládosok Országos Egyesülete különdíja

Ódor Fanna: Fogóreflex
– Apuka, mit szeretne? – kérdezte a nővérke a férfit.
– Látni a kislányomat.
– Mindjárt hazavihetik, jöjjön.
Az apuka felvette a kisbabát, lágyan csókot lehelt a pici fejecskére, beszívta a babaillatot, és az intelmekkel – miszerint nem fogdossuk az újszülöttek kezét – mit sem törődve, ujját nyújtotta a kicsi kéz felé. A csöppnyi ököl azonnal körülfonta.
Amikor a kislány járni tanult, ugyanúgy nyújtotta neki az ujját, és a lány abba kapaszkodott.
Így ment első nap az óvodába, és így kapta később a szurit is.
Az esküvőn is így vezette be az édesapja.
***
– Apuka, mit szeretne? – kérdezte évtizedekkel később a veje.
– Látni a kislányomat.
– Mindjárt szólok neki – azzal kiment a kórteremből.
A lánya belépett, gyengéden megcsókolta az izzadt homlokot, beszívta az apaillatot, és az intelmekkel – miszerint nem fogdossuk a haldoklók kezét – mit sem törődve, ujját nyújtotta az idős férfi felé. A ráncos kéz azonnal körülfonta.

Gyerekhang-különdíj

Kisné Forrai Zita: Sárkányos
Halló, Apa? Figyelj, mesélek neked valami fontosat. Megint sárkányosat álmodtam. Nagy piros sárkány. Le kell hajtani a fejét az ajtóban, a hosszú farkával a szekrényt csapkodja, mert nem tud az ágyam felé fordulni. Nekem csak gyerekkardom van. Amikor apuka leszek, majd lesz nagy kardom. A tortázásnál azt kívántam, hogy bárcsak meghallanád! Meghallottad?
Nem baj, hogy nincs kardod, manapság nem úgy van, mint a lovagoknál, tudom. Mégis, ha bejönnél, a sárkány eltűnne, mert te apuka vagy. Tudom, hogy nem tudsz bejönni, mert elköltöztél a nagy kibabrálás után.
Olyan üres a széked a konyhában. Nincs mit tenni, holnap a napköziben majd beállok kiabálni a többiekkel. Nekik is van sárkány a szobájukban és az anyukák nem látják. Együtt hangosabbak leszünk, mint az összes szobai sárkány, de a legjobban azt kívánom, hogy gyere haza!

Humor-különdíj

Nagy-Szakmáry Attila: Anya ás Apa tizenkétszer
Anya: Nem köhögött az éjjel. Jól aludt.
Apa: Nem köhögött az éjjel. Jól aludtam.
Anya: Ha az első vonattal megy, felkelek vele.
Apa: Ha az utolsó vonattal jön, kimegyek érte.
Anya: Sapka, kesztyű, sál?
Apa: Zászló, mez, sál?
Anya: Ne hagyd!
Apa: Hagyd!
Anya: Aki éjjel legény…
Apa: …az nappal alszik.
Anya: Ezt még meg kell beszélnem apáddal.
Apa: Anyád mit mondott?
Anya: Jutalom.
Apa: Utalom.
Anya: Mi ez a bor? El ne vidd!
Apa: Mi ez a lőré? Vidd inkább ezt!
Anya: A szeme az enyém.
Apa: Az álla az enyém.

Versenyen kívül kiemelt

Szőnyi Szilárd: Hajnali részegség
A családdal épp bográcsozni készültünk a vidéki házunkban, amikor telefonon hívtak: apuka, itt van a fia a kórházban, érte kellene jönni. Drága utódom kétszáz kilométerrel odébb bulizott, és annyira kiütötte magát, hogy az éjjelt egy rideg detoxikálóban kellett töltenie.
Autóba pattantam, és útközben azon töprengtem, mi legyen majd az első szavam: miként érvényesítsem az atyai szigort, egyúttal hogyan legyek megértő – elvégre én is voltam fiatal…
De az élet minden forgatókönyvet felülírt: amikor a nagykamasz fiam meglátott, a nyakamba borult, és hosszasan szorított magához. Annyi, de annyi minden volt ebben az ölelésben: félelem, a biztonságot nyújtó apai jelenlét okozta öröm, hála, bocsánatkérés, és ki tudja, mi még.
Utána kocsiba be, keressük a szavakat, megy a „ki szólal meg előbb” játéka. Ő persze kiadós szidásra számított, és meglepődött, hogy helyette egy, a helyzettől megrendült apát kapott – én pedig életem egyik legszebb, a fiammal való kapcsolatomat elmélyítő élményét.

Timi „néni” sajnos csak gimnáziumi tanulmányaim utolsó évében lett a rajztanárom a debreceni Svetits Katolikus Gimnáziumban, előtte olyan rajztanároknál senyvedtem, akiknél számolatlanul kellett fonnyadásnak indult paprikát és valaha szebb napokat látott fehér kubusokat fekete tussal rajzolnunk – mondanom sem kell, nem szerettem meg általuk a rajzolást. Timi néni azonban teljesen máshogy állt a rajztanításhoz: művészetterápiás módszereket használt már akkor, amikor ez a kifejezés még teljesen ismeretlen volt idehaza. Belőle ez mégis magától értetődő természetességgel jött. 
Idén már a huszonnyolcadik tanévét zárja le, és bár a készségtárgyaknál csak a készségtárgyat tanítóknak van mostohább sorsuk egy erős gimnáziumban, ő azonban szívből tud örülni minden évben annak az egy-egy rajzból érettségizőnek is. 

Mit jelent számodra a rajztanárság? 
Nagyon nehéz tanárként egyensúlyt találni aközött, ami ideálként benned él a szakmádról, és aközött, amit hivatalosan teljesítened kell. A fő korlát, hogy heti egy órában igazi kihívás nagyot alkotni, főleg harmincfős osztályokkal dolgozva. Évek óta szívfájdalmam, hogy a tehetségek emiatt lehet, hogy háttérbe szorulnak. Igyekszem figyelni rájuk. Én kisajtolom a gyerekekből a művészettörténetet is, de nem a gyakorlati feladatok rovására. 
A készségtárgyakra, valljuk be, sokszor lazulni jönnek a gyerekek. Nekem nincs ellenemre, ha az óráimon kiengedik a gőzt, kicsit nevetgélünk, jól érezzük magunkat, kirajzoljuk magunkból az aktuális érzéseinket. A tantárgy és a személyem tiszteletét azonban mindig elvárom. 

Amit első körben kigyomlálok belőlük, az egyedül az az állítás, hogy nem tudnak rajzolni.

Nincs olyan, hogy „nem tudok rajzolni”, „nem tudok festeni”, olyan van, hogy nem akarod megcsinálni. Mindig azt mondom nekik, hogy önmagukhoz képest csinálják meg a munkát, úgy, ahogyan a legjobban tudják. Ennyi a dolguk. Én mindig csak egy feladatot adok, a megvalósítás az ő kezükben van. Szeretem, hogy épp ezért egy adott feladatnál nincs két egyforma alkotás. Gondolkodni, kreatívan alkotni tanítom őket, hisz ezek az élet számos területén segítenek majd nekik.

Kép

Tímea egy diákja rajzórán – Forrás: Szabó Tímea

Hány gyereknek kell jegyet adnod évvégén?  
Ideálisnak tartanám, ha a készségtárgyakból nem kellene osztályzatot adni. Így azonban legalább annak a szabadságát szeretném megélni, hogy bárki lehessen ötös, akinek ez fontos és tesz is érte. Így értékelek. Épp ma írt rám egy kolléganőm, hogy 4,3-as átlaggal lezártam egy tanulót ötösre, és megkérdezte, hogy ez véletlen vagy tudatos volt. Megírtam neki, hogy fejlődést látok ennél a fiúnál, ráadásul legfőképp hozzáállásban, akaratban. Bizalmat szavaztam neki, lássuk, él vagy visszaél majd vele a következő tanévben. Idén is ötszáz gyereket zárok le, és nekem fontos, hogy mindenkit önmagához képest értékeljek, ezért egyesével nézem meg mindig, hogyan teljesített ebben az évben, hol tart. Nem kell mindenből tökéletesnek lennünk, de az rajtunk múlik, hogy önmagunkhoz képest megteszünk-e mindent a legjobb eredményért. Olyan is előfordul, hogy nem, és nem is akarja. Én ezt is el szoktam fogadni.

A pedagógusok helyzetét nem éppen a kiegyensúlyozottság jellemzi mostanában. Te hogy kezeled ezt, van benned elégedetlenség? 
Ha azt nézném, hogy mi van a világban, hogyan állnak a pedagógusokhoz, mennyi fizetést kapunk, akkor már régen otthagytam volna a pályát. Lehet, hogy ebből a szempontból egy kicsit szolgalelkű vagyok. Amióta pedig gyerekem van, a pedagógusság pozitív hozadékát még inkább élem: óriási dolog, hogy mindennap időben tudok menni az oviba a kisfiamért, és ha rövidebb napom van, akkor a délutánt vele tudom tölteni, és együtt lehetünk egész nyáron. El nem tudnám képzelni, hogy reggel nyolctól hatig dolgozzak egy munkahelyen, egy irodában vagy boltban, ettől sokkal szabadabb lélek vagyok. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem töltök ennyi időt munkával, de nem ilyen szigorú keretek között.

 Voltak ismerőseim, akik csak egy napra bejöttek hozzám tanórákra, és azt mondták, nem tudják, hogy bírom. 

És az csak a tanóra – hogy e mögött mennyi lelki munka és éjszakai készülés van, azt csak a kollégák tudják. 
Lelkesen keresem a lehetőségeket, ahol én is tudok töltődni a tanórákon kívül. Másfél éve élményfestéseket tartunk kolléganőmmel, Bakai Barbarával, és egy kézműves doboz (open box) ötletén is túlvagyok. Dolgozom azon, hogy mindkettő megtalálja lelkes közönségét.

Óriási dolog, hogy te lettél az év női példaképe Hajdú-Bihar vármegyében. Úgy tudom, a férjed nevezett be. 
A díj miatt értettem meg: három lépcsőfok vezetett oda, hogy megkaphattam. Igen, a férjem nevezett be, ami nagyon megható számomra, ő az első lépcsőfok, a gyújtóláng. A második lépcsőfok az önmagamba vetett hit volt: erre mindenképp szükség volt, mert a pályázat részeként írnom kellett egy összefoglalást magamról, az életemről, a motivációimról. Sokat dolgozom magamon, és ez segített, hogy egy kicsit most ránézzek az életemre, hol is tartok. A harmadik lépcsőfok, amiért megkaphattam ezt a díjat, azoknak az embereknek a szeretete, akik rám szavaztak. Csodálatos érzés ez a bizalom részükről. Még mindig elérzékenyülök, ha rágondolok. 

Nem kértem senkit, hogy szavazzon rám, és szavaztak. Hiszem, hogy azért, mert én is nyomot hagytam bennük, mint bennem rég a tanító nénim. 

Ezt a díjat számtalan hozzám hasonló ember, nő megkaphatta volna. Úgy érzem, hogy én a díj átvételekor jelképesen őket is képviseltem. Hálás vagyok érte!

Kép

Tímea Az év női példaképe díj átadásának ünepségén – Forrás: Szabó Tímea

Szép ajándék a közelgő ötvenedik születésnapodra egy ilyen elismerés. Hogy állsz a kerek születésnapokkal? 
Fél évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy én nagyon fel fogok rá készülni. Ha eddig nem ment, most majd életmódot váltok, nem leszek sosem morcos ezentúl reggelente, nem fogok többet senkit megbántani, és jött számtalan szebbnél szebb gondolat, amelyekről azt hittem, fontosak, ahhoz, hogy büszkén tölthessem be az ötvenet. Aztán rájöttem, hogy úton vagyok, jó úton. Talán abban segít ez a kor, hogy már merek olyan lenni, amilyen igazán vagyok, még akkor is, ha ez akár veszteségekkel jár. Ki merem jelölni a határaimat, nem akarok más lenni.
Ebben a fél évben volt két haláleset is a családunkban, elvesztettem az édesapámat, a halála nagyon megrendített. Nagy utat tettem meg addig, hogy a halálos ágyánál kezét fogva és a fülébe súgva életemben először azt tudjam neki mondani, hogy nagyon szeretem, és elengedem. A lelkünk ott akkor úgy fonódott össze, mint egész életünkben soha. Megrázó, kegyelmes pillanatok voltak a születésnapom előtt. Nekem az ő elvesztésének a fájdalma egy gyógyulási folyamatot is jelent, megérkezést önmagamhoz. Felnőttem. Végül is nem egy fogyással járó méregtelenítést hozott az ötvenedik születésnapom, hanem egy másfajta tisztulást, letisztulást.

Kisfiatokat tizenhat hónapos korában fogadtátok örökbe. Megküzdöttetek érte a férjeddel, cserébe egy olyan gyermeket kaptatok, aki külsőleg és belsőleg is nagyon hasonlít rátok. 
Ez így van, aki nem ismeri a történetünket, annak soha nem jutna eszébe, hogy Bálint nem a vér szerinti gyermekünk, és valójában nekünk sem jut eszünkbe sosem, hiszen tiszta apukája. Természetesen ő is a kezdetektől tudja, hogy nem a pocakomban, hanem a szívemben fogant, örömmel hallgatja élete meséjét, és ez nekünk így, ahogy van, egy csoda. A legnagyobb utazás és a legjobb döntésünk. Én egyébként teljesen tudatlanul kerültem az anyaszerepbe, hiába vágytam már hosszú évek óta gyerekre. Nem volt a környezetemben kisbaba, nem gyakoroltam senkin a pelenkázást. Mit tudtam én, hogy miért ordít a gyerek éjszaka, vagy hogyan kell pontosan bedugni a kúpot! Volt olyan időszakom, hogy ha harminc percet aludtam egyben egy éjszaka, akkor már boldog voltam. Rettentő nehéz volt az első év. A bizonytalanság azonban csak bennem létezett: nem tudtam, jó anya leszek-e, de abban, hogy jól döntöttünk, egyetlen percre sem bizonytalanodtunk el sohasem. Eddigi tapasztalataim alapján nagyon igaznak érzem azt a mondatot, amit a férjem olvasott fel ma reggel. A gyereknevelés olyan, mint egy gumis lepedő: senki sem tudja, hogyan kell összehajtani, de mindenki megoldja.
Ugyanolyanok vagyunk, mint a többi család és szülő, csak talán kevésbé felejtünk el hálásak lenni azért, hogy van gyermekünk. Mindennap megköszönöm Bálintnak, hogy az anyukája lehetek. 

Egy példaképet mi motivál a szürke hétköznapokban? Más példaképek vagy éppen a gyermeke mosolya? 
Szégyen, nem szégyen, nekem a visszajelzések a legfontosabbak. Egy gyermek több időt tölt az iskolában, mint a szüleivel otthon. A tanárok óriási hatással vannak rájuk, az öltözködésünktől kezdve azzal együtt, ahogy elmegyünk mellettük a folyosón. Azzal nevelünk, amik vagyunk! Én ezt komolyan veszem. Olyan csodálatos dolog, és mindig feltölt, amikor volt tanítványaimmal találkozom, és látom, hogy értékes felnőtt emberek lettek. Olyankor azt gondolom, hogy ha ehhez egy gyűszűnyit én is hozzátettem, akkor már megérte. A legutóbb attól lábadt könnybe a szemem, hogy egy tanítványom elmesélte, amikor külföldre költözött, magával vitte a ballagására kapott kis üvegcsét, amibe beleírtam, hogy miért látom őt értékes embernek. 16 osztályban tanítok, és a rajzolás, festés szeretetének átadása mellett az a misszióm, hogy heti egy órában ennyi gyerek értékeit felkutassam, és elhiggyék: nem kell tökéletesnek lenniük, épp elég, ha törekszenek rá!

Az első világégés még a hátországban érte. Átvonultak ugyan katonák a falun, de nem álltak meg. Fiatal férfiak rendezett ruhában, fegyelmezett sorokban, kipirult arccal énekeltek. 1915-öt írtak, amikor – az utcabeli pletykás vénasszonyok szerint hirtelen, ripsz-ropsz – 7 év jegyesség után férjhez ment. Ő és a párja már tudták, hogy a behívó réme tette sürgőssé az oly rég várt „igen” kimondását Isten és ember előtt. Pár hónap múlva nagyapám – akit nem is ismertem, de aki nélkül nem lennék, és ez borzongatóan fura érzés – berukkolt, ahogy akkor mondták. Az esküvői fotó után az a másik, amin együtt vannak ők ketten, akkor készült, a bevonulás napján. Nagyanyám szemében a bizonyosság, hogy megvárja, nagyapáméban a bizonyosság, hogy visszajön. Teltek a hónapok, jöttek a semmitmondó lapok a frontról a kötelezően előírt szöveggel, hogy jól van, de legalább jöttek. Aztán semmi. Végül egy hivatalos értesítés, hogy eltűnt. Nagyanyám könnytelen szemmel készülődött. 

Pénzzé tette, amit lehetett, és elindult a még üszkös városokon keresztül, vonatok lépcsőjén, tetején, katonai járművekre felsírva magát, hogy megtalálja a férfit, akit szeretett.                              

A faluban rálegyintettek, amikor kiderült, hova lett, hogy elment valaki után ebben a pernyeszagú, holtakkal telirakott sötét világba, földetlen földig. Teltek a hónapok, az otthoni kis ház kertjét belepte a gaz, a zsúpfedelet megbontotta a vihar, a bedőlt kerítés lécein szomorú zenét pengetett a szél.  Nem jött felőle hír, a rokonok meggyászolták, misét mondtak érte és a férjéért. Százezrek haltak meg azokban az években vagy tűntek el nyomtalanul. Nagyanyám két évig járt a frontok nyomában, kérdezett és mutatta azt a két fényképet, amiken rajta volt az ember, akit keresett. Néha beállt dolgozni ellátásért meg néhány filléréért, hogy folytatni tudja az útját. Volt katonai parancsnokságokon, keresett katonákat, akik ott szolgáltak, kijutott külföldi hadszínterekre, ahol tömegsírba rakták a holtakat, s ott már nem számított, ki melyik oldalon harcolt. Elfáradt, virágzó szépsége elhervadt, sötét hajában megjelentek az első ősz szálak.  
Elpilledve bóbiskolt egy vonat fülkéjének sarkában, amikor megütötte a fülét egy harsány hang: „Van egy sérült katona a prágai kórházban, a légnyomás levitte a dögcédulát a nyakából, azt se tudják, honnan jött. Csak egy nevet emleget mindig: Herminka, Herminka!” Nagyanyám először sírta el magát, ült a vonaton, kezét összekulcsolta az ölében, és hullott a könnye. 

Egyszerre sírta el az összeset. Tudta már, hova kell menni a férfiért, akit szeret, s aki őt szereti, és nem felejtette el akkor sem, amikor minden a feledés ködébe merült. 

Megtudta itt, két ország között, a senki földjén, egy zsúfolt vonaton.
Aztán amikor már úgy tűnt, rendeződnek a dolgok, jött egy újabb döntés. Menni vagy maradni? Nagyapám csöndesen annyit mondott, magyar embernek magyar földön a helye. Dédike – aki még fiatalasszony és anya volt akkor – rábólintott. Aztán kicsi lányukkal – ő lett az anyukám – és tíz kiló holmival elindultak, hogy szabadon beszélhessenek magyarul és énekelhessék a Himnuszt.  
Néha csodálkozva hallgattam, hogyan maradt kint a szép ház, a politúros szobabútor, a szépen hímzett ágynemű. A kis kék köves aranygyűrűt én kaptam meg a 18. születésnapomra. 
Idáig futotta a vonatjegy, ebbe a kis alföldi városba igazították bele az életüket. Itt nevelték fel anyámat, aki visszajött ide tanítani tanár férjével, és felnevelte a bátyámat meg engem.  
A történetek megmaradtak és a hit, hogy mindig keresni kell az utat, ami kivezet a semmiből.   Nagyanyám mindig azzal fejezte be ezeket a meséket, hogy lenézett a kezére – öreg, bütykös ujján ott volt a hajszálvékonyra kopott jegygyűrű –, és azt mondta: „Csak háború ne legyen! Soha.” 
Dédike, hol vagy? Adj reményt!  

Az írás  a Média a Családért Alapítvány „Nehéz idők, erős emberek” című pályázatának egyik nyertese. 

Így emelkedtek ki vagy kerültek közelebb az éghez 

A magassarkú használata a Kr.e. 3500 körüli egyiptomi időkből ered. Az egyiptomi hentesek magasított talpú csizmákat használtak, ugyanis el akarták kerülni, hogy a feldolgozott állatok vére érintkezzen a bőrükkel. Ez a csizma tisztán tartotta a hentesek lábát, és segített megelőzni az elcsúszást is. 

Később az egyiptomi nemesség is nagyon vastag talpú szandálokat hordott, hogy azokban magasabbnak és tekintélyesebbnek mutatkozhassanak, ezért e lábbeli a felső osztály státuszának jelképévé is vált.  

Az egyiptomiak rituális szertartásokhoz is hordtak magasított lábbelit, mert úgy vélték, ez közelebb emeli a híveket az istenekhez.
Az ókori görögök is használták a magas talpú cipőt, mégpedig színházi előadásokban, amelyekben hagyományosan férfiak játszottak minden szerepet. A magasított cipőt – a kothornoszt – a színházi produkció jelentősebb karaktereinek kiemelésére használták. A rómaiaknál a magas sarkú cipő a buskin (bőrből vagy szövetből készült, elöl fűzött, lábszárközépig érő csizma) egyik változata volt, és elsősorban a prostituáltak használták reklámcélokra: az ókori görög, római és egyiptomi bordélymunkások cipőik talpán hirdették szolgáltatásaikat, lábnyomaikkal üzenetet hagyva a porban.

Kisebb lábfej, pontosabb lövés

Az ókori Kínában, Mandzsuban a Csing-dinasztia (1644–1912) idején szintén a magasabb státuszú nők hordtak platformos (vastag talpú) cipőket, amelyek a talp közepén, nem pedig a sarkuknál emelkedtek. Hasonlóan pipiskedő járást tett csak lehetővé a kínai lábelkötés annak érdekében, hogy a nők lábfeje minél kisebb maradjon. 

A kicsi lábfej ugyanis az érzékiség, az intimitás kifejezője volt, egyfajta fétisnek tekintették a szexualitásban. 

A fájdalmas deformitások ellenére a test idővel alkalmazkodott az apró, összezsugorított lábakhoz, amelyek így akkorák maradtak, mint egy gyermek lába. A lábfejzsugorítás ezer évig tartó gyakorlata csak a huszadik század elején halt ki. A modern magassarkúak annyiban hasonló hatásúak, hogy szintén csak apróbb lépteket tesznek lehetővé. 
A 16. századi perzsa lovasság tagjai is egyfajta magas sarkú csizmát viseltek. I. Abbász perzsa uralkodó katonái ilyen csizmában tudták biztosabban rögzíteni a lábukat lovaik kengyelében, a nyíllövő lovasok pedig, akik felálltak vágtató lovaikon, a magas sarkat beakasztva stabilak tudtak maradni, és pontosabban lőtték ki nyilakat. (A lovasok csizmasarkának ezt a funkcióját a vadnyugati cowboycsizma is megőrizte.) A francia királyi udvarba Abbász perzsa követei hozták el a magassarkút, ami divatot teremtett. A magas sarkú cipőket a 17. század elején férfi arisztokraták kezdték hordani, hogy magasabbnak és félelmetesebbnek tűnjenek. Felső osztálybeli státuszukra is utalt e cipő, hiszen csak az engedhette meg magának, hogy ilyen extravagáns lábbelit hordjon, akinek nem kellett dolgoznia. 

Osztályokat, majd nemeket is megkülönböztetett

A késő középkorban főleg Európa déli államaiban terjedt el az extra magas talpú „chopine” cipők divatja, amelyet elsősorban nők, de elvétve férfiak is viseltek. A praktikus cél az volt, hogy a lábuk ne érintkezzen a szeméttel és ürülékkel teli utca kövével. 

Az extrémebb – akár fél méter magas – cipőkben viszont egyedül már szinte nem lehetett lépni, szolgálókat kellett mankóként használni járás közben, ezért ez megint csak a gazdagok úri hóbortja lehetett. 

A chopine egyes országok viseletében teljesen el volt rejtve a szoknyák alatt, így minél magasabb volt a lábbeli, annál több ruhaanyag kellett a hosszú ruhához, ami szintén a gazdagság státuszjelzése volt.  Itália élen járt ennek a viseletnek a terjesztésében, például a firenzei születésű Medici Katalinnak, miután francia királyné lett, volt nagy szerepe abban, hogy meghonosodott Franciaországban a 16. század közepén. 

Kép

Itáliai chopine cipő kb. 1600-ból – Forrás: The Metropolitan Museum of Arts

XIV. Lajos, a Napkirály idejében az előkelők cipőinek sarkait különféle természeti és történelmi mintákkal (gyakran miniatűr csatajelenetekkel) díszítették. A cipősarok tehát annak az eszköze is volt, hogy a tehetősek és nemesek megkülönböztessék magukat az alsóbb osztályoktól. Egyes hatóságok társadalmi besoroláshoz kötve szabályozták a cipősarok hosszát: 1 hüvelyknyi (kb. 2,5 centiméteres) sarkot hordhatott a polgár, 1,5 hüvelyknyi sarkot a lovag, 2 hüvelyknyi volt az alacsonyabb rangú nemeseké, és 2–3 hüvelyk (kb. 7 centi) a hercegek sarokmagassága. 

Angliában a 17. század elején, az Erzsébet-kor végén bevezették a lovaglócsizmát, amely eredetileg viszonylag alacsony sarkú volt, de az angol polgárháború idején már elterjedt a 2 hüvelykes (kb. 5 centiméteres) sarok. A magasított talpak néhol elérték a 76 centis magasságot is, ezért például a velencei városvezetés megpróbálta törvényileg 7 és fél centire korlátozni a lábbelik magasságát, mert sok halálos baleset következett be a cipők miatt – ám ezt a szabályozást a legtöbben figyelmen kívül hagyták. A 17. század végétől már egyre inkább megkülönböztették a férfi (vastag magassarkú) és a női (vékony magassarkú) cipőket. Ebben nem csak a divat játszott szerepet: a vékony sarok a nőiességet, egyúttal a nők feltételezett felületességét és extravaganciáját képviselte.

Kép

Angliai magassarkú (1700-1729) – Forrás: The Metropolitan Museum of Art 

A romlottság és a gazdagság mítosza

Ez a feltűnő luxus persze ellenérzéseket is keltett, és rosszallást is kiváltott, párhuzamosan a puritánabb életvezetést és szigorúbb szexuális erkölcsösséget követelő szellemi mozgalmakkal. Ennek hátterében történészek szerint az állhat, hogy a magas sarkú cipő megváltoztatta a női sziluettet, amit sok férfi csábítóbbnak talált, így a női szexualitással, sőt az erotikával társították a magassarkú viseletét. 

Egy 17. századi massachusettsi törvény kimondta, hogy azokat a nőket, akik magassarkúval csábítják a férfiakat a házasságba, ugyanolyan bánásmódban kell részesíteni, mint a boszorkányokat. 

Nagy-Britanniában 1770-ben törvényt hoztak arról, hogy a magas sarkú cipők és bizonyos kozmetikai eszközök használata ugyanazokat a büntetéseket vonja maga után, mint a boszorkányság vádja.
Nagy-Britanniában az 1800-as évek első két évtizedében a férfi (dandy) divatban a cowboycsizmához hasonló hesseni bőrcsizmák és a magas sarkú lovaglócsizmák voltak nagyon népszerűek. A lótartás ekkoriban a gazdagság egyik legkifejezőbb mutatója volt, ennek eredményeként a magas sarkú lovaglócsizma viselését a gazdagsággal társították. A waterloo-i csata után azonban a magas sarkú csizmák népszerűsége csökkent, és felváltotta az alacsonyabb sarkú „Wellington boot”, amelyet Napóleon legyőzője, Wellington tábornok népszerűsített.

Kép

Itáliai chopine cipő kb. 1600-ból – Forrás: The Metropolitan Museum of Arts

Tűsarok és szexuális vonzerő

A magas sarkú cipők népszerűsége a 19. század végére ismét megugrott, a varrógép feltalálása már a tömeggyártásukat is lehetővé tette: gyorsan és olcsón tudták pozicionálni a sarkat, összevarrni a felsőt, és rögzíteni a cipőfelsőt a talphoz. Az 1800-as évek végére már minden társadalmi osztályhoz tartozó nő viselt magassarkút, még azok is, akik szegények voltak, mezőkön vagy szobalányként dolgoztak, nem törődve azzal, hogy a magas sarok akadályt jelent, megnehezíti számukra a mozgást. 
A 20. századra a magassarkú már egyértelműen és kizárólag a nők viselete volt, de a vastag sarkú magasított csizma és a klumpa társadalmilag elfogadható maradt a férfiak esetében is.
A 20. században a két világháború visszavetette a magassarkú népszerűségét, ám az 1950-es évektől a divattervezők, a fotózások és a filmgyártás felélesztették a női magassarkú népszerűségét. Ekkoriban ez a divat már elválaszthatatlanul összekapcsolódott a női szexualitással: a tűsarkú a női vonzerő emblémájává vált, és ez a mai napig hat. Mára társult hozzá az elegancia nimbusza is, ezért bizonyos munkahelyeken, üzleti körökben szinte kötelező viselet a nők számára.

Felhasznált irodalom:
https://en.wikipedia.org/wiki/High-heeled_shoe
https://study.com/learn/lesson/high-heels-history-origin-invented.html
https://www.teenvogue.com/story/heels-history-men
https://www.fastcompany.com/90775177/the-long-history-of-heels-from-a-symbol-of-mens-power-to-womens-burden
https://www.ancient-origins.net/history/ancient-origins-high-heels-once-essential-accessory-men-002329
http://www.shoeshistoryfacts.com/history-of-footwear/high-heeled-shoes-timeline/

Olaszos derűvel, úriemberként

Nagypapám egy igazi szívember volt, aki bár tudott méltatlankodni, összességében mindig az élet napos oldalát látta. Mindenkivel szívesen szóba elegyedett, kicsit olyan volt, mint a déliek: ráérős, anekdotázós, jól öltözött, életszerető. Barna szeméből a szeretet és a féltés sugárzott felém, és átkelve az úttesten legszívesebben még akkor is fogta volna a kezem, amikor már biztonságosan tudtam közlekedni. Gyerekkoromban őt láttam a legolvasottabb és legbölcsebb férfinak. „Ugrott” a helyesírási hibákra és a helytelen szóhasználatra, de ezt leszámítva jámbor ember volt. Minden délben meghallgatta a híreket a rádióban, szeretett keresztrejtvényt fejteni és sakkozni. A humorérzéket talán tőle és nagymamámtól örököltem, a higgadtságot viszont nem sikerült. 

Ünnepekre – hiába találkoztunk személyesen – mindig küldött képeslapot, még akkor is, amikor már rettentően remegett a keze. 

Nőnapon sosem felejtett el gerberát hozni – azon kevesek közé tartozott, aki képes volt megjegyezni, hogy ez a kedvenc virágfajtám. 
A hétköznapokon éppúgy ügyelt a megjelenésére, mint ünnepekkor. Egyszer túlzottan is ügyelt rá… Az egyik karácsonyt végigfeszengte nálunk, mert véletlenül két zakót vett fel egymásra, de ezt mindannyian csak az este végén vettük észre, amikor a vastag téli kabátjába próbáltuk őt beleszuszakolni.  Nem mondta, hogy „itt valami felül nagyon nem stimmel, gyerekek, mert alig kapok levegőt”. Nem panaszkodott, és ha jobban belegondolok, alig hallottam őt panaszkodni. Mindig türelmesen hallgatta a történeteimet, ha pedig épp rajzoltam az asztalánál, mellém settenkedett leskelődni. Gyakran megesett, hogy elégedetlen voltam az alkotásommal, de ő bátorított, hogy folytassam tovább. „Még nekem se hidd el, ha azt mondom, nem jól sikerült!” – mondogatta. 

A hegedűművész

Nemcsak nagypapa volt számomra, hanem kivételes zenész is. Soha nem felejtem el azokat a nyári délutánokat, amikor a szoba megtelt a zenénkkel. Én furulyáztam, ő beindította a metronómot, majd elkezdett hegedülni… Olyan pillanatok voltak ezek, amelyeket az idő nem képes megfakítani.

Lenyűgözött, ahogy ujjai a húrokon jártak. Ahogy a szíve szólt, úgy kelt életre a zene. Hálás voltam, hogy részese lehetek ennek a varázslatnak. 

Papa tehetsége nem csak otthonunk falai között mutatkozott meg: zenélt a Tápiómente Együttesben is, amellyel gyakorlatilag bejárta a világot Moszkvától Dél-Amerikáig. Az együttesben való részvétel a színpadi produkciókon túl számára a hagyományőrzést jelentette. A zene és a népművészet által közelebb érezhette magát az őseinkhez, a gyökereihez. Amikor együtt voltunk, gyakran mesélt az ősi magyar népdalok fontosságáról és azokról az időkről, amikor a falujában a zenék és a táncok összekötötték az embereket. Hittel vallotta, hogy az ősi hagyományok megőrzése a múlt értékeinek továbbvitelét jelenti, és ezzel a szeretettel teli tanítással engem is arra ösztönzött, hogy büszkén vállaljam a gyökereimet.

Kép

A Tápiómente Együttes tagjai, simléderes sapkában a szerző nagyapja – Forrás: Jónás Ágnes

Az eltitkolt kalandok

Mindig találtunk módot arra, hogy kellemesen szórakozzunk. Egyik alkalommal fagyizni mentünk, és nagypapám merész lépésre szánta el magát: egy pluszgombócot kért a fagylaltjához. Természetesen megfogadtuk, hogy ezt titokban tartjuk Mama előtt (aki mindig aggódott Papa vércukorszintje miatt). A kerítéseken át nézegettük a házőrző kutyusokat, és az tetszett nekünk legjobban, amelyik a leghangosabban üdvözölt bennünket. Délutánonként nekiláttunk a nagy munkának: bélyegeket ragasztottunk az albumba, csipesszel, szakszerűen.

Kép

A szerző nagypapájának bélyeggyűjteménye – Forrás: Jónás Ágnes

Nem mentem ki a sírjához

Papa mellett biztonságban éreztem magam. Életem nagy része azzal telt, hogy kétségbeesetten kerestem a hozzá hasonló, biztonságot adó férfiakat magam mellé – legalábbis ezt állította a pszichológusom. Ha bizonytalan vagyok egy interjúra való felkészülés során, legszívesebben kikérném a véleményét.

Még mindig benne van a lakástelefonja száma az okostelefonomban… 

Az utolsó emlékem róla, hogy állig betakarózva fekszik a kórházi ágyon. Fáradtnak tűnt, és mintha nem értette volna, miért szeretné őt anyám megitatni, mégis engedelmesen kortyolt szívószálon keresztül a narancsléből. Egyszerre láttam benne a pici, védtelen gyereket, aki még nem érti a körülötte lévő világot, és az idős bácsikát, aki már nem is akarja azt megérteni, hiszen egy fontosabb hely felé húz a szíve. Karácsony másnapján meg is érkezett Oda.
Fél évig nem fogtam fel a „nincs”-et. Nem mentem ki a sírjához, és képtelen voltam bekapcsolódni a róla szóló beszélgetésekbe. Aztán egy nap az a megnyugtató gondolat jutott eszembe, hogy ott, ahol most van, már nincs cukorbetegség, vagyis bátran ehet bármennyi fagylaltot és franciakrémest. Rádöbbentem, hogy nagypapám sosem hagyott el engem igazán, s hogy az utolsó kötelék közöttünk az időben nem az elengedés, hanem a szeretet volt. Maradt utána a hegedű, aminek a hangját máig hallani vélem. Maradt utána a könyvtára, tele történetekkel és bölcsességgel, amelyek segítenek megtalálni a helyemet a világban. Maradt utána a fotel, ahol sok-sok órát töltöttünk beszélgetve és nevetve. 

A kakukkos óra továbbra is szólni fog minden órában, emlékeztetve minket az idő értékére és arra, hogy minden pillanatot ki kell élvezni. 

Maradt utána a bélyeggyűjtemény, amely nemcsak apró papírdarabokat őriz, hanem az emlékeinket is. És maradt utána egy mozdulat, egy tekintet, amely a szívemben s az emlékeimben él tovább, mindig összekapcsolva a családtagjaimat azzal a szeretettel, amit ő adott nekünk.
„Biztos vagyok abban, hogy sem távolság, sem halál, avagy távollét szét nem választhatja azokat, kiket egy lélek éltet, egy szeretet fűz össze.” (Szt. Bernát)