Fociskártya-láz az iskolában – Jót is tanulhatnak a gyerekek a „bizniszből”?

Mindenki gyűjtő akar lenni

Elsős fiam már korábban is kérte egyszer-kétszer, hogy vegyek neki focis kártyát. Megnézegette őket, némelyik focistát meg is ismerte, majd betette az albumba, amelyet magának vásárolt a megtakarított pénzéből. Aztán hetekig rá sem nézett, egészen pár hónappal ezelőttig. Már magam sem tudom, mi volt a kiváltó ok, talán még a labdarúgó-világbajnokság hatása alatt állt, de egyre gyakrabban került elő az album, és kérlelt, hogy vegyek neki új csomag kártyát, sőt már nemcsak ő, hanem a nővére is kezdett komoly érdeklődést mutatni a focis kártyák iránt. Együtt rendezgették őket az albumban, számolgatták, melyik csapatból hány van meg, hány hiányzik, melyik kártya mennyit ér, melyikből van kettő. 
Majd elkezdték az iskolába is hordani az albumot, mert kiderült, van néhány gyerek, akik szintén gyűjtik. Úgy építették fel a „bizniszt”, hogy lányom viszi az albumot, a fiam a cserék egy részét. Délelőtt mindenki feltérképezi, melyik osztálytársnak van új kártyája, mit érdemes cserélni, majd délután, amikor már együtt vannak az udvaron, létrejön a csere, vagyis a „trédelés” (trade=üzletet köt), ahogy ők nevezik. 

Az utóbbi időben egészen új kifejezések jelentek meg a szótárukban, amelyek hallatán csak kapkodom a fejem: trédelünk, mit nyitottál?, top master, teammate, display stb. 

Rövid időn belül a többi gyerek is gyűjtő akart lenni. Szó szerint kitört az iskolában a fociskártya-láz. Tanácstalan apukák, anyukák hívtak fel a bolt kellős közepéről, hogy melyik albumot kell venni, melyik focis kártyát gyűjtik, mert itt bizony több van. Lányom pedig serényen fotózgatta, és küldte nekik. A kisváros legnagyobb élelmiszerüzletének fociskártya-standja kisebb zarándokhellyé vált. Bármikor megyünk, biztos, hogy valamelyik ismerőssel, baráttal, osztály-, iskola- vagy edzőtárssal összefutunk, és a gyerekek együtt válogatják a csomagokat, vajon melyikben lapulhat értékes kártya, esetleg a legtöbbet érő top master. 

„Akkor nincs focis kártya...”

Gyermekeimnek napról napra egyre több kártyájuk lett, annak ellenére, hogy mi nem is vettünk nekik mindennap. Mára pedig már majdnem teljes az album. Kiderült, hogy kiváló üzleti érzékkel vannak megáldva, és elég hamar kitanulták a fociskártya-bizniszt. Azt azért helyre kellett tennünk, hogy ne használják ki mások, főleg a kisebb lányok tudatlanságát, akik nem értenek hozzá annyira, csak elkezdték gyűjteni a kártyákat, hogy ők se maradjanak ki a buliból. Erről tartott „szentbeszédem” olyannyira hatásos volt, hogy másnaptól kezdve a fiam felügyelte a lányosztálytársak csereberéjét, nehogy rosszul járjanak: „El ne cseréld arra, sokkal kevesebbet ér az a focista, ezt a számot nézd, sokkal kevesebb! Vagy kérj érte több kártyát!” – segítette az üzletkötést.

Kép

Kép: Pixabay/Panini collectibles 7524920_1280

Nem minden szülő fogadta kitörő lelkesedéssel a fociskártya-őrületet, amit meg tudok érteni. Elvonja a gyerekek figyelmét, túlságosan rákattannak, és nem is olcsó mulatság nap mint nap venni, ugyanis, ha rajtuk múlna, naponta több csomaggal beszereznének. 
Határt is kellett szabnunk itthon, hogy mely napokon kaphatnak és összesen mennyit.
Sokszor nem voltam „jó fej” anya, mert csak egyet kaphattak, míg más gyerek többet vagy akár egy egész dobozzal is. Sőt amikor a fiam elhagyta a szemüvegét, amelyet nagy keresés után a könyvtárban lévő fotel alatt találtunk meg, egyet sem kaphatott. Végig is sírta a boltot, de azóta egyszer sem veszítette el, és hordja is rendszeresen. Bevallom, előhúztam már párszor a „nincs focis kártya!” aduászt, ha nem fogadtak szót, vagy ment a hiszti, veszekedés valamiért. „Akkor nincs focis kártya...” kezdetű mondatom ilyenkor varázsütésként hat rájuk, és mint a kisangyalok, kibékülnek, s megcsinálják, amit kérek. 

Időközben azok a szülők is megenyhültek, akik az elején még nagyon ellenálltak, és nem szerették volna, hogy a gyereküket beszippantsa a kártyaláz. Titkon mindnyájan abban bíztunk, hogy ez csak átmeneti lelkesedés, és egy idő után úgyis alábbhagy. Azzal is nyugtattuk magunkat, hogy gyermekkorunkban mi is gyűjtöttünk különféle kártyákat, matricákat, és cserélgettünk is, de nem tartott örökké.

Szülinapra top master!

A kártyagyűjtés idővel konfliktusokat is okozott a gyerekek között, mert eltűntek kártyák, egyesek visszaléptek a megígért cserétől stb., és ami még nagyobb szívfájdalmat okozott nekünk, szülőknek: délután már alig játszottak, fociztak, sakkoztak a gyerekek, ahogy korábban, helyette az albumokat bújták. Ekkor már sokan örültek volna, ha megszűnik az egész kártyázás, bevallom, nekem is volt olyan pillanatom, amikor azt mondtam, kész, elég volt. 
Például amikor az étkezőasztal is tele volt kártyával, és nem tudtunk tőle teríteni a vacsorához, vagy még reggel induláskor is a kártyákat rakosgatták. 
A tanároknak idővel külön szabályokat kellett bevezetniük, hogy mikor lehet őket elővenni, és mikor nem. Mivel az elsősök ezeket nem tudták betartani, a fiamék már nem vihetik a kártyákat. A lányom osztálya még szünetben és délután cserélgethet, csak órán nem kerülhetnek elő a kártyák. Ha mégis bekövetkezik, annak komoly következményei lesznek. 
Ezek a lépések már nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy visszatérjenek a focihoz és más játékokhoz. Itthon egyelőre még nem tapasztalom a változást, még nem kérnek kevesebbszer focis kártyát a boltban, talán annyi, hogy a fiam csupán szóban tesz ajánlatot, hogy majd iskolán kívül mit cserélne, vagy a nővérére bízza annak lebonyolítását. Sőt a fiam, amikor megkérdeztük, mit szeretne a születésnapjára, csak annyit mondott: „Sok focis kártyát!” Próbáltuk meggyőzni, hogy válasszon mást, ennél nagyobb ajándékot is kérhet, de hiába, hajthatatlan volt. Végül kiegyeztünk egy nagyobb darabszámban, és már a születésnapja előtt megvettük őket. Két napig csak számolgatta, rakosgatta a csomagokat, naphosszat azon tűnődött, vajon melyikben lapul majd esetleg top master, a legtöbbet érő kártya. Amikor eljött a születésnapja, kiugrott az ágyból, sorban bontogatta őket, és meg is lett a hőn áhított kártya: egy Kylian Mbappé top master! 

Fejlesztő- és motiválóerő

Annak ellenére, hogy sokszor meggyűlik a bajom a kártyagyűjtéssel és azzal, hogy a gyerekeim teljesen rákattantak, néhány pozitívumát is megtapasztaltam már. Komoly közösséget összekovácsoló erővel bír, ugyanis délután az iskola udvarán kicsik és nagyok, akik korábban nem is ismerték egymást, együtt ülnek az albumok felett, és nézegetik a kártyákat, melyik mennyit ér, érdemes-e cserélni. Gyakorolják az érvelést, ugyanis rendre alkudoznak, próbálják egymást meggyőzni, hogy miért jár jól a másik is a trédeléssel. 

Egy-két olyan beszédet is hallottam már az udvaron, amikor mentem a gyerekekért, amit bármelyik sales-es megirigyelne. 

Önbizalmuk növeléséhez is hozzájárul, ugyanis nem egyszer láttam olyan ismerős gyereket, aki korábban sehova sem ment egyedül, most meg minden bátorságát összeszedve bemegy egyedül a boltba kártyát venni. Fiamnál pedig komoly motiválóerővel is bír, a múltkor azt mondta, nem baj, ha nem lesz tele az albumuk, ő ugyanis arra vágyik, hogy egyszer róla is készüljön focis kártya. „Anya, szerinted engem is akarnak majd gyűjteni a gyerekek? Top master leszek?” – kérdezte, és kirohant a kertbe focizni, hogy belőle is akkora focista legyen, aki egyszer majd szintén egy kártyán szerepel.