Ilyenek voltunk – Győrfi Pál: „Nem lehet minden esetnél összeroppanni"

Zenész családban nevelkedett, édesapja fúvós hangszereken játszott, édesanyja zongorista volt. Logikus lett volna, hogy ön is a zenei hivatást választja.

Négyen laktunk a Szent István körúton: apukám, anyukám, a nagymamám és én. Anyukám jogász-ügyvéd családból származott, énekelt a Magyar Rádió Gyermekkórusában, megtanult zongorázni, s rendszeresen játszott a Nemzeti Szállóban. Apukámmal is a zenén keresztül ismerkedett meg. Nekem sosem mondták, hogy márpedig zenei pályára kell mennem, de megadták a lehetőséget, hogy belekóstoljak ebbe a világba. Jártam szolfézsra, és nyolc évig tanultam zongorázni egy bűbájos hölgytől, Tessza nénitől. Állítólag tehetséges voltam, de nem elég szorgalmas. Elblicceltem a gyakorlást, ráadásul a zongoravizsgákon annyira izgultam, hogy remegett a kezem. Tizenhat évesen a magam örömére zenélgettem, szerettem dallamokat kitalálni, nagyon tetszett az új hullámos rockzene. 

A Veres Pálné Gimnáziumban néhány diáktársammal – Kanyó Péter, Földes Tamás, Halgas István, Halgas Tamás – zenekart alapítottunk, amely a kedvenc édességemről, a madártejről kapta a nevét.

Sok habbal és sok mazsolával szereti?

A habot nem szeretem. Az viszont jó, ha sok a mazsola benne!

Mi lett aztán a rockzenekarral?

Jártunk fellépni pinceklubokba és művelődési házakba, írt rólunk az Ifjúsági Magazin is, de sajnos nem tudtunk országos hírnévre szert tenni. Fontos időszaka volt ez az életemnek, mert komoly személyiségfejlődésen mentem át: a félszeg, introvertált fiúból nyitottabb, „menő” srác lettem, és jöttek a barátnők…

A madártejen kívül még milyen finomsággal lehet önt levenni a lábáról?

Szerintem hálás vendég vagyok, mert szinte mindent szeretek. Gyerekként mindig azt készítettek nekem, amit kívántam, a katonaságnál azonban tudomásul kellett vennem, hogy azt kell enni, amit adnak. Erről eszembe is jut egy anekdota: a katonaságnál volt a tálcán egy mélyedés a levesnek, egy a főételnek, egy a savanyúságnak. Azok, akik mosogattak, direkt erősen egymáshoz verték a tálcákat, ezt hívtuk „dobolásnak”. Szegény tálcák annyiszor össze lettek ütve, hogy a mélyedések egy idő után elsimultak, vagyis mire a pulttól az asztalhoz értél, a leves összefolyt a főétellel, a savanyúság pedig ázott a főzelékben. De így is megettem. Az evőeszközöket becsúsztattam a gyakorlónadrág oldalzsebébe, az „elmosás” pedig az volt, hogy megtöröltem a gatyában. 
 

Amikor hazajöttem eltávozásra a szüleimhez, fejben még nem álltam át, és a szép fehér nadrágomba töröltem a kanalat.

Az interjú előtt a szorongó és az izgulós szavakat használta felnőttkori önmagára. A szóvivői hivatás mindenről szól, csak az introvertáltságról nem.

Ma is minden nyilvános szereplés közben izgulok, csak ez talán a rutin miatt már nem látszik. Egyébként a nyilvános szereplés és a kommunikáció korábban egyáltalán nem szerepelt a terveim között. Gyerekkoromban először orvos akartam lenni. „Ojvos” – ezt hangoztattam, amikor a négykerekű biciklimmel a Sziget Cukrászda előtt haladtam el, és a nénik megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek.

Kép

Győrfi Pál gyerekkorában – Forrás: Győrfi Pál

Milyen esemény, vagy impulzus hatására lett mégis mentőtiszt?

A Szemere Bertalan Általános Iskolába mindig a Markó utca felé mentem, és itt valami „átkattant” bennem. Lenyűgözött a Mentőszolgálat előtt sorakozó sok szép fehér mentőautó, de legjobban a piros zászló tetszett a tetejükön. Valahogy azt éreztem – és ez a későbbiekben csak erősödött –, hogy ez a fajta segítő hivatás az én utam.

És az élet valóban a Markó utcába sodorta: mentőtiszti és mentálhigiénés diplomát szerzett, az Országos Mentőszolgálatnál mentőápoló, majd mentőtiszt pozícióban dolgozott, emellett tanított egészségügyi iskolákban is. A halállal gyakorlatilag nap mint nap találkozik valamilyen formában. Hogy lehet erre lelkileg „edzeni”?

Tizenévesen rettegtem attól, hogy a szeretteim egyszer el fognak menni. Fiatal felnőttként pedig rögtön belekerültem egy olyan munkába, ahol szó szerint minden egyes nap találkoztam a halállal. De végigkísértem közvetlen közelről a szeretteim halálát és az odáig vezető folyamatot is: egyik szobában anyukám, a másikban nagymamám haldoklott, s én velük voltam. 

A munkám során igyekszem figyelni arra, hogy ne engedjem túl közel magamhoz a történteket, mert nem lehet minden esetnél összeroppanni. 

Engem is megérintenek a halálesetek, de valahogy el tudtam fogadni, hogy ez a munkám és az élet része. Hiszek abban, hogy a lelkünk tovább él. Semmi nem szól ellene, tehát miért ne hinnék benne? Néha foglalkoztat a saját elmúlásom is, vagyis inkább kérdéseket vet fel bennem. Érdemes erre felkészíteni a családomat? – ilyesmiken töprengek. Vannak, akik azt mondják, hirtelen jó meghalni. De akkor miért mondják a papok, hogy „ments meg uram a hirtelen haláltól”? Rájöttem, talán azért, hogy legyen időd felkészülni és felkészíteni a szeretteidet. 

A kétezres évek elején a harmadik diplomáját is megszerezte: kommunikáció–PR szakot végzett, 2002-ben pedig felkérték, hogy legyen az Országos Mentőszolgálat szóvivője. Az intézménynél ezelőtt ilyen poszt még nem volt.

Ez így van. Azzal a feltétellel fogadtam el az állást, hogy megszervezhetem az egész intézmény kommunikációs rendszerét. Az első éveim azzal teltek, hogy kiépítettem a kommunikációs és PR-tevékenységet, aztán átálltunk a digitális kommunikációra is. Szép ajándék az élettől, hogy ezt a komplex munkát csinálhatom.

Közszereplőként is igen sikeres, szerepelt már showműsorokban, táncolt, főzött és énekelt a tévében. Hogyan szelektál az ilyen megkeresések között?

Minden megkeresés alakalmával mérlegelem, hogy az összeegyeztethető-e az én alapszerepemmel, a mentőszolgálati szóvivőséggel. Ha igen, akkor vállalom. Van egy játékos hajlamom is, szeretem kipróbálni magam különféle helyzetekben. 

Az a célom, hogy az ismertséget, közkedveltséget jó ügyek érdekében használjam.

Felesége hogy áll a nyilvános szerepléshez?

Akárcsak én, ő sem gondolta magáról, hogy szeret szerepelni, csakhogy miután elmentünk együtt néhány televíziós műsorba, rákapott az ízére. Az egyik kereskedelmi csatornán futó vetélkedőben három egyforma testalkatú férfiból kellett engem felismernie kis részletek alapján. Ő rögtön elsőre megmondta, megérezte, melyik vagyok – számomra ez remek párkapcsolati visszajelzés volt.

Elvégre 18 éve társai és támaszai egymásnak...

Az elmúlt 18 évben azért néhányszor kiderült, hogy nem mindenben értünk egyet, van, amiben különbözünk, és van, amiben hasonlítunk. Szerencsére az alapértékekben egyetértünk, és őszintén meg tudjuk osztani egymással az örömök mellett a dilemmákat, nehézségeket is.

Kép

Az Országos Mentőszolgálat szóvívője gyermekeivel – Forrás: Győrfi Pál

Mindig nagy családról álmodott?  

Gyerekként sokáig volt egy olyan megérzésem, hogy nekem nem lesz, nem lehet gyerekem. A családalapítás gondolata egészen addig nem foglalkoztatott, amíg férj és apa nem lettem. Nagyszerű „hivatások” ezek is!

A Covid-időszakban ön lett a Maradj otthon! és az oltási kampány arca, ami egyfelől országos ismertséget hozott, másfelől elkezdték önt a politikához kapcsolni. Ez hogyan érintette?

Tudomásul vettem, hogy sajnos hitkérdés lett a vírus, illetve, hogy ki melyik vakcinával szimpatizál. Mindenki a saját álláspontja alapján ítélte meg a közszereplőket. 

Nekem az volt a feladatom, hogy tolmácsoljam a járványügyi védekezéssel kapcsolatos üzeneteket úgy, hogy azok eljussanak a legkisebb falvaktól a nagyvárosokig mindenhová. Talán a személyem is kicsit hozzájárulhatott ahhoz, hogy eredményes volt a kampány.

„Győrfipálos” mémek tucatjai születtek akkoriban. Úgy tudom, némelyiken ön is jól szórakozott.

Volt köztük néhány igazán vicces! Az interneten a sok kedvesség mellett a mai napig kapok néha negatív üzeneteket is, de igyekszem őket derűsen kezelni. Mindig jó stratégia ez, igaz, sokszor nehéz. Tartok önvizsgálatot is, eltöprengek, vajon a kommentelőnek igaza lehet-e velem kapcsolatban. Ha viszont azt látom, csak üres bántás az egész, és valaki csupán a saját a feszültségét akarja így csökkenteni, akkor lepereg rólam a dolog.

„Derűs pesszimista vagyok” – ezt nyilatkozta egyszer egy bulvárlapnak. Mit jelent ez pontosan?

Nagymamám volt ilyen: mindig inkább a rosszra számított. Neki is volt egyfajta fanyar humora, és előszeretettel használta az öniróniát. Utóbbi számomra is nagyon szimpatikus, mert emberivé tesz, nem bántasz vele másokat, és fontos erőforrás lehet a mindennapokban.

Az interjú az Ilyenek voltunk sorozat keretében jelent meg, amelyben ismert emberek mesélnek gyerekkorukról. A sorozat további részei itt olvashatóak.