„Általmennék én a Dunán” – Hogyan lehetett átjutni Budáról Pestre a Lánchíd átadása előtt?

Már a rómaiak is

Az első dunai átkelőhely a II. században, a rómaiak idején épült. Az állandó fahíd a mai Hajógyári-szigetet kötötte össze a Rákos-patak torkolatánál egykor álló erőddel. A mai Tabán és az Erzsébet híd pesti hídfője között az egyik legősibb hídfajta, hajóhíd biztosította az átkelést. Ezt a fahidat nem szilárd pillérek, hanem a vízben folyás­iránnyal szemben lehorganyzott, valamint lánccal egymáshoz erősített csónakok tartották, így tulajdonképpen az egész szerkezet a víz felszínén úszott. A római építmények pusztulása után többször felmerült egy állandó híd építése, amit Zsigmond király kőből, Mátyás márványból képzelt el, de végül egyik sem valósult meg. 

Egészen a 16. századig telente vastag jégpáncél biztosította az átjutást, a nyári hónapokban pedig révészek szállították az utazókat a két part között.

Hajó- és repülőhidak kora

A Buda és Pest közötti összeköttetés a török korban kiemelten fontossá vált, az 1550-es években hajóhidat építettek a mai Ybl Miklós tér és Deák Ferenc utca közé. Az elsősorban katonai célokat szolgáló építményről így írt Evlia Cselebi török utazó az 1660-as években: „Buda várának Ali pasa-bástyája előtt a Duna folyón hosszú híd van, amely teljes hetven darab tömlőhajó fölé van hosszú gerendákból építve s a tömlőhajók láncokkal vannak egymáshoz kötve. Közepén négy hajó van, melyeket, ha átmenő hajó érkezik, felnyitnak és bezárnak. A hídnak szolgálatával éppen háromszáz őr van megbízva. A híd hajóinak védelmezésére harminc budai katona van kirendelve s még külön negyven pesti katona ugyanazon védelemre.” A hidat többször is újjáépítették, hol földrengést, hol tűzvészt követően, véglegesen 1686-ban, Buda visszafoglalásakor a törökök rombolták szét ágyúval, ezt követően közel 100 évig maradt híd nélkül Pest–Buda. 

Az 1700-as évek elején a mai Erzsébet híd helyén repülőhíd, más néven lengőkomp létesült. Ehhez a folyó közepén horgonyozták le a kötelet, amit csónakokkal tartottak a víz színén. A csónaksor tulajdonképpen egy inga fonalaként szolgált, amihez a kompot, mint ingatestet erősítették. 

A két rév között mozgó komp a Duna sodrását kihasználva 3–4 szekér és 300 fő szállítására volt alkalmas, ha a széljárás megengedte. 

Míg a keleti–nyugati irányú széllökések ellen evezőkkel szálltak harcba, déli szél esetén nem volt tanácsos elindulni. Az átkelésért vámot kellett fizetni, ami alól mentesültek „a nemesek, a városi tanács tagjai, a jegyzők özvegyei, a városi tisztviselők, doktorok, gyógyszerészek saját szükségletre vásárolt holmijukra, családtagjaikra és vincellérjeikre nézve; mentesek továbbá a budai és pesti külső tanács tagjai, cenzorok, fertálymesterek, papok saját személyükre nézve. Gondoltak a városatyák arra is, hogy meglegyen az innivalójuk: ingyen szállíthatták a serfőzők az árpát, komlót és tűzifát, amennyi a városi üzemekhez szükséges; valamint mentesítették a díj alól a városi kocsmák részére vásárolt borokat” – olvasható a Hajó című újság 1996-os számában. 

Zsákba(vas)macska

1766-ban Mária Terézia veje, Albert főherceg látogatása alkalmából elrendelték, hogy épüljön ideiglenes hajóhíd. A mai Türr István utcánál felállított hidat az eredeti tervekkel ellentétben a téli jég levonulása után, 1767-ben újraépítették, de már a Rudas fürdőnél. Minden télen szétszerelték, tavasszal újra megnyitották a 66 vasmacskával lehorgonyozott, 40–50 hajóból álló hidat. Többször át is helyezték, ettől függően hossza 350–420 méter között mozgott. Szélessége 9 méter volt, a két oldalán 80-80 centis járda biztosította a gyalogos forgalmat. A szerkezetet 16 olajlámpás világította meg, az áthaladókat Nepomuki Szent János és Szent Kristóf szobrai védték. 

A Vasárnapi Újság 1906-os száma szerint a híd építése igencsak sokba került. Többek között a Passauból vásárolt hajók, a fenyőfacölöpök, az ácsmunka, az őrök faházai, a kovácsolt szegek, a többmázsányi lánc és a vashorgok 1767–72 között több mint 15 700 forintot emésztettek fel – összehasonlításként egy pár csizma 2 forint volt.

A szerkezet hátránya volt, hogy a hajók áthaladásának biztosításához középen szét kellett nyitni a hidat. 

A forgalom növekedésével egyre nagyobbra duzzadt ez a probléma, így írt erről 1844-ben a Pesti Divatlap: „a híd el van zárva, előtte számos kocsi áll, rajta tömérdek nép ásít, s a pénzbeszedők henyén nyujtóznak. Talán valami baj érte a gyönge lábon álló hidat? Vagy vihar szaggatá el egymástol a hajókat? Oh nem, szó sincs most e bajokról, hanem a híd meg van nyitva, hogy néhány hajó kényelmesen átsétálhasson. […] nem mondunk sokat, ha azt állítjuk, hogy négyezer ember vesztegel a hídon. Szegény hajóhíd, mily keservesen recseg a nagy teher alatt.” A nagy teher viszont nagy bevételt is jelentett, az áthaladásért nem csupán híd-, de hajóvámot is kellett fizetni, amiből ekkorra évente már több mint 45 ezer forint gyűlt össze.

Az időjárás szorításában

A híd általában december és március között nem üzemelt. A 19. századig rendszeresen befagyott a Duna, így bár balesetveszélyes volt, megoldották az átkelést, például jéghidat alakítottak ki, külön a gyalogosok, külön a lovas kocsik számára. A jeget gyakran szalmával, hóval és locsolással duzzasztották, az út felületét homokkal szórták le és fáklyákkal világították ki. Jégzajlás esetén, a táblák között szlalomozva csónakokkal lehetett átjutni a túlpartra, ami azonban akár 2-3 órába is telt. 

Az átkelés nyáron sem volt leányálom, alacsony vízállásnál középen annyira lesüllyedt a híd, hogy gyakran visszacsúsztak a szekerek a meredek parközeli szakaszokon, sőt volt, hogy a lovas szekér a mögötte haladóra borult. Megesett, hogy „egy nagy tutajt sodort a vihar a dereglyéknek, ami leszakította az egész hajóhidat, [...] egy hajó vontatókötele elszakadt és nekiment a hídnak; [...] a katonaság átvonulása miatt télen is a helyén kellett hagyni: hirtelen beállt a fagy, a hajók egy része elsüllyedt, egy részét a jéggel együtt elsodorta a vihar” – olvasható a Hajó című lapban. 

A hajóhidat 1850-ben, a Lánchíd 1849-es átadása után bontották le végleg.

Az első állandó lánchíd

Minden évben voltak olyan napok, amikor senki nem kelhetett át az életveszélyes folyón. Így történt 1820 decemberében is, amikor Széchenyi István édesapja halálhírére Bécsbe akart utazni. A Duna jégzajlása azonban megakadályozta az átkelést, és egy hetet kellett Pesten rostokolnia. A források szerint Széchenyi ekkor ajánlotta fel egy évi jövedelmét, hogy állandó közúti híd épüljön a két város között. 17 évnyi fáradságos munkájának köszönhetően 1849-ben adták át a magyarországi Duna-szakasz első állandó, emellett a világ legnagyobb, láncokon függő hídját. A sors fintora, hogy Széchenyi soha nem kelhetett át a Lánchídon, ekkor már a döblingi ideggyógyintézetben volt. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>